Sziasztok :)
Huh, eltelt még egy hét... hihetetlen, hogy múlik az idő. Köszönöm szépen a szép szavakat és mindennemű támogatást, a sok-sok feliratkozót; tüneményesek vagytok. Ma olvastam, ahogy egy bloggerina kiakadt és azt bizonygatta, hogy abba fogja hagyni a blogolást, mert senkinek érzi magát. Nagyon megsajnáltam, és nem is tudom, mit tennék, ha nem lennétek itt nekem. Lehet, hogy én is hasonlóan éreznék és ebbe még belegondolni is rossz. Ezért is vagyok még hálásabb mindenért <3
Ebben a részben eljött a már előzőekben említett vihar ideje - egyúttal az utolsó Summer szemszög. Remélem tetszeni fog, nekem nem lett a kedvencem, pedig mindent tőlem telhetőt megtettem, hogy élethű legyen...
További szép hetet, millio puszi és jó olvasást! Xx
„Minél jobban izgat,
annál jobban rögeszméddé válik a bosszú. Már nem számít semmi és senki csak az,
hogy megfizessenek a tettükért, akik bántottak. De mi lesz akkor, ha elérted a
célod? Csak a lelkiismereted lesz nehezebb, a tényt, hogy nem téged szerettek
nem fogja megváltoztatni. A bosszúval csak annyit érsz el, hogy még jobban
megutálnak, és végül mire észreveszed mi történt, az égvilágon senkid sem
marad.”
°Louis Tomlinson°
A tegnapi sütögetés nem éppen úgy sült el, ahogyan azt
előre elterveztem, de a katasztrofális helyzethez képest, határozottan sikerült
belőle kihozni a maximumot. Imádtam minden egyes pillanatát, de mégis, éreztem,
hogy Grace, csak úgy, mint az utóbbi napokban, nem volt önfeledten boldog.
Mintha titkolt volna előlem valamit. Valami nagy jelentéssel bírót, ami
feszélyezte, s olyan volt mintha egy láthatatlan erő, hatalmas súlyokkal látta
volna el, amúgy is megviselt szívét.
Nagy levegőt véve, ismételten az adott jelenetre
összpontosítottam, így széles mosolyra húzva a számat, boldogan öleltem
magamhoz a velem szemben lévő lányt. A húgomat alakító Kate Bracken a hátamat
simogatta, hisz épp most vettünk egymástól nehéz, könnyes búcsút. Filmbeli
szerepeink úgy hitték most látják egymást utoljára, hisz egyikük súlyos
betegségben szenvedett, s ők akkor még nem tudták azt, amit én. Hisz velük
ellentétben, akik igazából nem is léteztek, csak a forgatókönyv írók fejében
kreált személyiségek voltak, mi, színészek, mind olvastuk a történet minden
egyes sorát és bekezdését. Cassandra meggyógyul, mert sikeres lesz a kísérleti
műtét, amit az orvosok rajta fognak harmadjára elvégezni, s amibe az eddigi két
beteg sajnos belehalt. Nos, határozottan kacifántos a történet, de épp ezért
vállaltam el. Elegem lett a sok nyálas és egy szálon futó, cselekménysorozattal
nem éppen rendelkező agymenésből. Kihívásra vágytam, s bizonyítani akartam nem
csak az íróknak, hanem saját magamnak is.
- Rendben srácok, ez valami hihetetlen anyag lett. Mára
ennyi – a hangosbemondó irritálóan magas hangja bántotta a füleimet, tekintve,
hogy alig egy méterre állt tőlem az az idióta, aki jól érthetően megismételte a
gyártásvezető által is megformált szavakat. Akár csak egy papagáj, akinek ugyan
nem rendelkezett saját gondolatokkal, eme hiányossága ellenére mégis képes volt az utánozás
művészetére. Épp ezért hitték sokan, hogy beszélni is tudtak, pedig mindezek mögött csak betanult sorok lapultak. Egy trükk volt. Mintha színészkedtek volna a nagyvilágban, akár
csak mi, akik mások bőrébe bújva személyesítettük meg az adott karaktereket. Hmm,
érdekes hasonlatok. Tulajdonképpen most jelentettem ki, hogy madár vagyok.
Vajon repülni is tudnék?!
- Mr. Tomlinson – nevem hallatán balra fordítottam a fejem, s
teljes figyelmemet a felém közeledő asszonynak szenteltem. Arca egyszerre volt
vidám és komor. Látszott rajta, hogy megpróbált száz százalékig a munkájára
koncentrálni – Bill hívatja önt. Már az öltözőjében van – csak bólintottam, majd magára hagytam a nőt, aki időközben, vagyis rögtön az üzenet
átadása után, azonnal visszacsöppent egyszerű statisztai életébe. Poharakkal
rohangált, miközben a kezében ott szorongatta a forgatókönyv egyik példányát.
Egyszóval kiszolgálta a feletteseit.
Idegesen toporogtam a saját öltözőm ajtaja előtt, mivel még
mindig nem sikerült tisztáznom a kapcsolatomat, egykori barátommal. Kezeimet
tördelve futottam át a Graceszel átbeszélt mondatokat, melyekkel bocsánatot
kérhettem volna, majd egy nagy sóhajtás után lenyomtam a rézkilincset. A hideg fém
irritálta bőrömet, de ezzel mit sem törődve, behajtottam magam után a fából
készített és fehérre festett nyílászárót, melynek elején ott díszelgett a
nevem.
- Szia. Beszélnünk kell – kezdett bele, mire beleegyezően
bólintottam.
- Én is szeretnék mondani valamit, de kezd te – adtam meg
számára a tiszteletet, s az ezzel járó elsőbbséget, mire felvonta szemöldökeit.
Biztos voltam benne, hogy félre értette a helyzetet, és most azon törhette
kőkemény buksiját, hogy mi rosszat tettem. Hisz eddig kivétel nélkül, csak
akkor voltam ilyen kedves, amikor szükségem volt valamire, mint például, hogy
tusoljon el egy kocsmai verekedést, vagy hasonlót. Azonban, ezúttal egyáltalán nem
ez volt a helyzet.
- Félnem kéne? – kérdezett rá, mire elnevettem magam, így
csak még jobban összezavarva a velem szemben álló férfit. Bill, ujjait az
orrnyergéhez emelve, körkörös mozdulatokkal masszírozta az említett
bőrfelületet, ezzel nyugtatva felborzolt idegeit, majd egy apró lélegzetvétel
után belekezdett mondandójába. Az ittlétének igazi okába – Szóval. Lenne egy
TV-s műsor, ilyen reggeli kérdezgetős, amiben szeretnék, ha részt vennél, mint
riportalany. Benne vagy, vagy mondjam le?
- Ha jó ötletnek tartod, akkor benne vagyok – lépteimmel a
helységben található, különböző ételekkel telerakott asztal felé igyekeztem, de
továbbra is a főnököm felé fordítottam a tekintetem.
- Mit akarsz? – hangjában ott motoszkált egy cseppnyi gúny,
melyet el akart rejteni, de szerencsétlenségére tisztán kihallottam a
háttérzajként funkcionáló rádióhullámot. Kezembe vettem egy almát, majd
ajkaimat lebiggyesztve, akár egy utcára dobot kölyökkutya, eljátszottam a ma
született bárány szerepét.
- Igazából… - vettem egy mély lélegzetet, ezzel is húzva az
agyát, mintha valami óriási zűrbe keveredtem volna, s tőle vártam volna az isteni
csodát. – Csak ki szeretnék békülni. Tudom, hogy egy bunkó barom voltam, aki
elszállt a hirtelen jött hírnévtől, és nagyon sajnálom. Azzal is tisztában
vagyok, hogy mindent csak neked köszönhetek. Arról már nem is beszélve,
mennyire hálás vagyok, hogy minden ostobaság ellenére, amit elkövettem, te még
nem hagytál magamra. Igazi barát vagy, amit én nem mondhatok el magamról – bár
egész idő alatt a szemébe néztem, monológom végére sokkal inkább a kezemben
szorongatott almára terelődött minden érdeklődésem. A tetején található barna,
faág szerű izét csavargattam, egészen addig, míg el nem tört.
- Komolyan így gondolod? – kérdezett rá végül, mire
hümmögtem egyet, és beleharaptam a gyümölcsbe, melynek leve lefolyt a szám
szélén, így kénytelen voltam felemelni üres karomat, hogy letöröljem a ragacsos
folyadékot.
- Száz százalékig komolyan. Ennél már nem is lehetne komolyabban – bizonygattam, miközben minden mondatomba belecsempésztem a komolyan szót,
aminek hatására egy kívülálló számára zagyvaságnak tűnhetett volna, amúgy
őszinte vallomásom. S csak reménykedni tudtam benne, hogy Bill hitt nekem.
- Akkor minden el van felejtve – jött közelebb, majd
férfiasan megölelt, hátba veregetéssel meg hasonlók. Testem felett úrrá lett
egy leírhatatlanul felemelő érzés, melyet utólag a megkönnyebbülés címkével
láttam el, s raktároztam el elmémben.
Kilépve a stúdióból, felültem a motoromra, hiszen
megígértem Gracenek, hogy ma érte megyek az új munkahelyére. Bevallom őszintén,
nem voltam túl boldog eme fejlemények kapcsán, hisz tisztában voltam azzal, mi volt a célja az állással, s a jövőbeli fizetésével. El akart költözni. Mindazok
ellenére, hogy én minden adandó alkalommal maradásra ösztökéltem, ő a fejébe
vette a távozást, és édes kevés voltam ahhoz, hogy eltántorítsam a döntésétől.
Fejemre rátettem a sisakot, ami a biztonságot jelentette a
motorosok számára, egy dolgot, mely képes volt megmenteni az életüket egy
esetleges balesetnél. S miután kényelmesen elhelyezkedtem, már be is indítottam
az ördögi masinát. A járgány csak úgy szántotta a levegőt, s ha nem állt volna
az utamba a rengeteg pirosra váltó jelzőlámpa, akkor már rég elértem volna az
úti célom végállomásához.
Parkoló hely után kutakodva, már másodjára mentem végig a
Downing Street házai előtt, hisz három perccel a megbeszélt időpont, s
lakótársam műszakjának vége előtt érkeztem. Végül, egy kocsi épp előttem
hajtott el, így szabaddá téve az eddig elfoglalt helyét. Viszont, miközben az
antikvárium felé sétáltam, szemeim elé tárult az előbb látott autó, mely
megállt az út közepén. Felhúzott szemöldökkel méregettem az ismerős
gépjárművet, így kis híján észre sem vettem az úttest felé közeledő, mosolygós
Graciet. Agyam egyfolytában a rendszámon szereplő betűket ismételgette, aztán,
mint villámcsapás futott végig testemen a felismerés. A kocsi Summeré volt.
A következő dolog, amit észrevettem, hogy Grace átrohant az
úttesten, miközben a nevem ordította, önfeledten s vidáman. A kocsi kerekei
forogni kezdtek, én pedig mint egy őrült, kiabáltam a szeretett lány nevét, s
lábaim hihetetlen sebességgel indultak az irányába. S csak reménykedtem, hogy
elég gyors leszek.
°Summer Delgado°
Amint megláttam azt az alattomos kis ribancot, egy
pillanatnyi gondolkodás nélkül tapostam rá a gázpedálra. Minden idegszálammal
azon voltam, hogy eltapossam, s csírájában tiporjam el, hisz már pusztán a
létezésével is kínzott. Az eszembe jutotta, hogy ő képes volt arra, amire én
sosem, és ez teljesen megőrjített. Azt hittem, hogy ha elköltözik, akkor minden
jobb lesz, de sajnálatos mód visszanyalt a fagyi. Életemben nem gondoltam
volna, hogy lesz mersze Louisnál könyörögni s azt sem, hogy a fiú befogadja az
otthonába. Amikor egyik nap hazafelé tartottam a körmöstől, épp az említett
filmsztárocska háza előtt hajtottam el, és majdnem nekimentem egy postaládának,
amikor megláttam ezt a kis csitrit az udvaron.
A kocsi kerekei csikorogni kezdtek, még Grace hangos
kiabálása mellett is jól kivehető volt azok számára, akik – a lánnyal
ellentétben -, észrevették az autómat. A centiméterek egyre csak fogytak és
fogytak, míg végül elérkezett az ütközés pillanata. Azonban, az áhított
becsapódás elmaradt, mivel egy test magával rántotta a szőkeséget, s ezzel bár
mindketten a földre estek, egyikük sem sérült meg eléggé.
Mérgesen csaptam be magam mögött a kocsim ajtaját, hogy jól
szemügyre tudjam venni a fejleményeket, de abban a másodpercen, amikor elém
tárult Louis lénye, aki Gracen feküdt, azt hittem ott helyben agyon lövöm
magam. Legszívesebben beleléptem volna az arcukba a húszcentis magas sarkú
cipőmmel, s ettől a végzetes tettől csak az védte meg őket, hogy nem akartam
bemocskolni a külön nekem készített, designer lábbelit.
- Neked teljesen elmentek otthonról? Mégis mit képzelsz,
mit csinálsz?! – már épp azon voltam, hogy elhúzok a helyszínről, mielőtt
komoly gyomorbajt kapok, amikor valaki utánam kiabált. Louis hangjának
hatására, teljesen ledermedtem, így kezem megállt, félúton az ajtó kilincse
felé.
- Hisz nem tettem semmit – fordultam feléjük, s védekezően
felemeltem a kezeimet, mintha csak most érkeztem volna meg a helyszínre és nem
láttam volna, mi történt ezzel a „szegény” lánnyal, aki a velem kiabáló fiúval
ellentétben még mindig a földön ült. Ugyan már, Gracie?! Mi a szarért kellett magad sajnáltatni, amikor még csak hozzád sem ért a motorháztető? Bárcsak
kilapított volna!
- Dehogynem! Az előbb majdnem megölted – mutatott az
érintettre, mire megforgattam a szemeimet. Belül viszont kicsit irigykedtem a
helyzetére, hisz Louis már másodjára állt ki mellette velem szemben. Velem
szemben, akit állítólag halálosan szeretett. Akiért bármit megtett volna s
akit ajándékokkal halmozott el, csupán azért, hogy észrevegyem. Vajon mit tudott ez a kis nyomoronc, amit én nem?
- Ahogy látod, él és virul – köptem a szavakat, és már
sarkon is fordultam, de ő gyorsan a kezem után kapott. Mérges pillantásokat
küldtem az engem szorongató srác felé, azonban őt ez nem nagyon rémítette meg.
Csak bámult rám, azokkal a gyönyörű, kék szemeivel.
- Ennyire még te sem lehetsz alattomos – csak suttogott, s
mindezt olyan halkan tette, hogy ha nem álltam volna ilyen közel hozzá, akkor
egész biztosan nem hallottam volna meg egyetlen egy szavát sem.
- Ne hidd azt, hogy egy kicsit is ismersz… - rántottam ki a
kezem, rám tekeredő karmai közül, melyek akár valamiféle lánc, elzártak a
szabadság elől. Vele ellentétben, az én megjegyzésem tele volt gúnnyal, ami
savként mart bele a velem szemben állóba, aki csak kitágult pupillákkal meredt
maga elé. Az értetlenség tisztán kivehető volt az arckifejezéséből, de eszem
ágában sem volt felvilágosítani. Sem őt, sem bárki mást.
- Talán nem ismerlek, de abban biztos vagyok, hogy nem
voltál mindig ilyen. Hisz senki sem születik gonosznak. És sosem késő
megváltozni – azt hittem menten hátast dobok a rövid kis monológja hallatán.
Elhűlve néztem hol rá, hol Gracere és legszívesebben odarohantam volna az utóbb
említetthez és felrángattam volna a földről. Ennyire jó manipulátor lett volna? Hisz
csakis ő adhatta ezeket a szavakat Tomlinson szájába.
Tisztán emlékeztem az első napra, amikor összehozott a Sors
a híres-neves Louis Tomlinsonnal. Egy mozifilm premierjén voltam, ahova
elkísértem apát, s ahova igazából el sem akartam menni. Már az első szavából
lejött, mennyire el volt szállva magától, és bár először eszem ágában sem volt
szóba állni vele, végül mégiscsak engedtem neki egy táncolt. Megláttam benne a
kihívást, és nem utolsó sorban a friss prédát, aki csak arra várt, hogy
becserkésszem.
- Te csak ne elemezgess! – csattantam fel, oly hevesen, hogy
Louis tett hátrafelé egy bizonytalan lépésnyit. Talán megijedt tőlem - A te
fajtád miatt lettem ez – mutattam magamra, s igazán közel álltam ahhoz, hogy
engedve a kísértésnek, utat engedjek egy kósza könnycseppnek. Végül mégsem
tettem, hisz egynél sosem volt megállás. Sem ezzel kapcsolatban, sem a pasik
terén. Hisz bármennyire fájt bevallani, igaza volt. Én sem ilyennek születtem,
de aztán rátértem erre az útra, ahonnan nem lehetett visszafordulni. Szigorúan
csak egyirányú közlekedésre szolgált. - Attól pedig, hogy a kis szajha miatt
megváltoztál, még nem válnak semmissé az egyéjszakás kalandok és a fájdalmak,
melyeket mindezzel másoknak okoztál.
- Tudom, de igyekszem. Amúgy meg, pont te beszélsz? Hisz
láttam a naplód lapjait. Hányan is voltak? Tízen, tizenöten? - förmedt rám elég
indulatosan, ami csak annyit jelentett, hogy már ő is a tűréshatára szélét
feszegette. Nem állt távol attól, hogy leordítsa a fejemet, de mégsem
tette. A fején kidülledő erek pedig csak
még inkább bizonyságot adtak arról, hogy mindezt érte tette. Nem akarta
kimutatni a foga fehérjét, nehogy az édes drágasága megijedjen tőle vagy még
rosszabb… megutálja ezért. Hát nem édes a szerelem?! Hát kurvára nem. A
szerelem arra volt kitalálva, hogy tönkretegye az embereket. Eme érzés miatt
gyakran bújtunk olyan álarc mögé, mely hamis valónkat mutatta. Nem nyilvánítottuk
ki őszinte véleményünket, s behódoltunk valakinek, akiről azt hittük viszonozza
érzelmeinket. Vagy egy napon, talán érdemesnek talál minket arra, hogy a
szívébe zárja emlékünk.
- Mind megérdemelte, ahogy te is megérdemelted volna! –
löktem el magamtól, amikor ismét megemberelve magát, közelebb merészkedett
hozzám, egészen a láthatatlan aurámba hatolva jelenlétével. Nem voltam rá
kíváncsi, sem pedig arra, mivel volt tisztában és mivel nem. Megvetettem, akár csak
Gracet, aki képes volt kiadni a titkaimat egy magafajta szemét, bunkó
senkiházinak.
- Még megváltozhatsz. Mindenkinek jár egy második esély –
úgy horkantottam, akár egy vaddisznó, amit a legtöbb alkalommal röhejesnek és
cikinek találtam volna, de ezúttal épp helyénvalónak és kifejezőnek bizonyult.
Olyan felsőbbrendűnek mutatta magát, olyan bölcsnek, mintha mindenkinél okosabb
lett volna. Megvetően néztem rá, mindazok ellenére, hogy csak segíteni akart.
S, hogy miért voltam ilyen elutasító? Egyszerű. Sosem szorultam rá mások segítségére,
és nem most terveztem mindezen változtatni.
- Fogd be a szád! Vagy különben… - fenyegetőztem, mire
felém bökött mutatóujjával, ezzel belém fojtva a kikívánkozó, üresnek
egyáltalán nem nevezhető ígéreteket. Hisz Gracenek is megmondtam előre, hogy
megkeserítem majd az életét, ha bárkinek is tovább adja féltve őrzött titkaim.
Én pedig szívesen el is gázoltam volna, ha nem jelent volna meg a szőke – jelen esetben
barna – herceg, a hős megmentő.
- Te csak ne fenyegetőzz! És most mondom utoljára, hogy
tűnj el az életünkből! – üvöltött torka szakadtából, mire egy önelégült mosoly
terült el az arcomon, hisz büszke voltam magamra. Végre kibújt a szög a zsákból.
Mutasd az igazi arcod, Tomlinson! Te sem vagy jobb nálam, és alig várom a
pillanatot, amikor erre a naiv kis Grace is rájön. Akkor majd az első sorból
fogom nézni, ahogyan összetörik a kicsi szívecskéje.
- Mert? Mit csinálsz szépfiú? – gúnyolódtam, hogy ezzel is
provokáljam, s a felszínre csalogassam a szörnyeteget, mely ott élt benne. Hisz
aki egyszer szívtelen volt, az mindig is az maradt. Ezen senki és semmi sem tudott változtatni. Az embereknek meg kellett volna tanulniuk végre, hogy a mesék nem
igazak, hogy nem győzedelmeskedhet mindig a jó, hogy a szerelem nem győz le
mindent. Ez mind csak kamu. Egy csalfa tréfa, mely a földre küldi a gyengéket.
Én megtanultam a leckét. Vajon nekik menni fog?
- Feljelentelek gyilkossági kísérletért. Könnyen találok
szemtanukat, és ha kell, én magam is elmondom mit láttam. Börtönben fogsz
csücsülni. Tudod, ott, ahol csak egyforma narancssárga ruhák vannak. Még az
apád sem olyan nagymenő, hogy kimentsen – nevette el magát, miközben
olykor-olykor hátra pillantott, hogy meggyőződjön róla Grace jól volt. A lány még mindig a
földön ült, s érdeklődve figyelte az események sorozatát, mely egyre csak
durvább és durvább szintekre lépett. Kék szemeiben ott csillogott az aggodalom,
mellyel Lou életét féltette. Nem attól, hogy esetleg neki esek és megverem,
hiszen arra nem lettem volna képes, már csak az alkatom miatt sem, hanem attól,
hogy a srác túl messzire megy. Hogy olyat tesz majd, ami élete végéig kísérteni
fogja.
- Nem tennéd meg! – szűrtem ki fogaim között. Bár, ahogy az
óramutató szüntelen előrefelé pörgött, egyre jobban kételkedtem magamban, s
benne.
- Oh, de igenis megtenném, és tudod miért? Mert megérdemled,
mert nem vagy más, mint egy sértett kislány, aki nem képes továbblépni a
múlton. Szóval takarodj innen, vagy esküszöm, hogy hívom a zsarukat – szemöldök felhúzva bámultam íriszeibe, melyek a dühöngő óceánra emlékeztettek. Csak
álltunk bambán, farkasszemet nézve, melyben én bizonyultam gyengébbnek.
Éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy feladjam, vagy különben komoly bajba
kerülhettem volna.
- Legyen. Most az egyszer nyertél – morogtam, akár egy
házőrző, aki minden egyes jött-mentre ráugatott, csakhogy vele szemben én nem
azért, hogy megmutassam, kettőnk közül ki volt a dominánsabb és veszélyesebb.
Szimplán így fejeztem ki nemtetszésemet.
Beülve a kocsimba, még egyszer, utoljára,rájuk bámultam a
visszapillantó tükörből. Lou engem nézett, míg Grace a vele szemben lévő fiút.
Látszott rajtuk, mennyire megvetettek, ami kicsit fájt. Talán tényleg meg kellene változnom, suttogta egy belső hang, melyet a lelkiismeretemnek könyveltem el,
de fejemet megrázva, hamar eltiportam a bennem meginduló rokonszenvet és
megbánást. Én ilyen voltam. Summer Delgado, egy lány, aki mindent megtehetett és
aki még jó sok szívet fog a tenyerében hordozni, hogy aztán ökölbe szorítva
kezét, halálra ítélje a beképzelt barmokat.
Szerintem pedig nagyon is jó lett.Remélem most már minden megoldódik.Örülök hogy a régi barátok kibékültek.Dioner forever!!<3
VálaszTörlésxoLucy
Drága Lucy!
TörlésKöszönöm szépen, nagyon jól esik, hogy így gondolod az aggályaim ellenére is. Nem árulok el semmi konkrétat a továbbiakról, de ez egy olyan történet, ahol nem tudnék elképzelni semmi brutálisat - legalábbis most, hogy Summer kikerült a képből. Én is mosolyogva írtam meg azt a jelenetet, ez még egy elvarratlan szál volt a történetben. Már csak Grace és Lou kapcsolata nincs elrendezve. Vagy marad a lány vagy nem... ki tudja?!
Dioner? <33 Jaj, milyen kis édes vagy <333
Millio puszi Xx legyen szép heted!
Szia!☺
VálaszTörlésSzerintem nagyon jó lett a rész. Imádom a blogodat és már nagyon várom a következő részt. :)
Virág♥
Kedves Virág!
TörlésSzia :) Köszönöm szépen, annyira jól esik, hogy imádod a blogomat, nagyon hálás vagyok érte *-* Sietek a következő résszel, remélem az is tetszeni fog :)
Millio puszi Xx legyen szép hétvégéd! <3
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésIgazából miután elolvastam a részt, nem találtam szavakat és percekig ültem a gép előtt, hogy találjak olyan szavakat az agyamban, amik jellemeznék ezt a részt. Ezek lettek: eseménydús, izgalmas, hihetetlenül baró, szinte olyan volt, mintha én is benne éltem volna a jelenetbe, szóval ez bizonyítja, hogy hihetetlen író vagy.
Ölel és puszil <3
Kyrus
Drága kyrus!
TörlésJaj, édes Istenem, milyen kis aranyos vagy. Ilyenkor olyan idiótán érzem magam, amiért szapultam a részem, ráadásul még normális választ sem vagyok képes visszaírni... Nagyon aranyos vagy, olyan sokat jelent, hogy biztatsz, és szereted, amit csinálok. Már ezért megéri írni :)
Millio puszi Xx legyen szép hétvégéd! <3
Szia imádom a blogod csak egy icci picci hiba van méghozzá a cím, Twenty-second olyan nem létezik, twenty-two, twenty-one más hiba nincs és így tovább, mielőtt még kérdeznétek kritikus vagyok de csak komentekben írom a kritikákat.
VálaszTörlésSzia :)
TörlésKöszönöm szépen,örülök, hogy szereted, tényleg jólesik ilyet olvasni. Én tizenegyedikes fejjel egészen idáig úgy gondoltam, hogy a twenty-second létezik - ugyanis huszonkettediket jelent. Ha nem baj, nem szeretném átjavítani, ugyanis szerintem így nyelvtanilag helyes. :)
Viszont köszönöm, hogy szóltál <3
Millio puszi Xx további szép hetet! :)
Dioooom:*!
VálaszTörlésNekem viszont a kedvencem lett:)
Szerintem nagyon jól tudtad hozni Summer személyiségét és én is teljesen így képzeltem volna el
Te meg annyira tehetséges vagy<3
A Louis szemszög is nagyon ügyes lett
Szeretleeeek;)
Dorci
Kedves Dorkám!
TörlésEl sem tudod hinni, mennyire örülök, annak, hogy a kedvenced lett ez a rész ^^ Remélem a következő is legalább ennyire tetszeni fog, annak ellenére, hogy már nem tartogatok túl sok izgalmat a történet kapcsán.
Huh, nem is tudom, hogy ez a személyiséges dolog bók-e vagy sem. Mindenesetre annak veszem - Summer kibírhatatlan és makacs jelleme ellenére is. <3
Köszönöm, köszönöm és köszönöm <3
Millio puszi Xx nagyon szeretlek <3 és legyen szép heted! <3
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésDrága, tehetséges, eszméletlen és csodálatos szerecsendiom!
VálaszTörlésJelenleg nem találok szavakat, de most tényleg. Ne aggódj, nem kell attól félned, hogy nem jött át, mert nekem iszonyúan tetszett! Summer... örülök, amiért ebben a részben megint szerepelt, nem tudom, hogy fog-e még. Ha nem, akkor leírnám, hogy eléggé összetett. Azért ilyen, mert ezt tették vele. Rengeteg igazságtalanság érte, összetörték a szívét, és addig nem nyugszik meg, ameddig nem érzi úgy, hogy elégtételt vett. Féltékeny és irigy, hiszen Grace jobb nála, és ezt ő is tudja. Minél keményebben viselkedik, annál jobban megbántották. És az, hogy megpróbálta elütni a lányt, csak azt mutatja, hogy tényleg nincs rendben az élete, saját magával nincs megelégedve. Imádom a karakterét, tényleg zseniálisan megalkottad, máshol nem olvasni ilyet! <333333333
Millió puszi, Azy
Drága, hihetetlen és felülmúlhatatlan Azym!
TörlésMost már nem félek, hogy nem jött át, ugyanis visszaolvasva az előtted szólok kommentárjait, rájöttem, hogy feleslegesen féltem. Pedig azon az estén, amikor átolvastam, szerintem nem volt az igazi. Summer már nem fog szerepelni, és bevallom, nekem azóta is hiányzik, ugyanis a bőrébe bújva alaptalanul szemétkedhettem az emberekkel és olykor igencsak jó érzés volt kiírni magamból minden ilyesfajta feszült érzelmet. Szerintem a leírtak alapján tökéletesen megértetted a személyiségét... öröm volt olvasni a jellemzésed, ami pontosan olyan volt, amilyennek szerettem volna. Köszönöm, hogy így leírtad, nagyon sokat jelent <33 Köszönök mindent, hogy itt vagy és támogatsz, nagyon-nagyon szeretlek <3333
Millio puszi Xx Kellemes hetet! :)