Twenty-third chapter: Thanks for everything

Sziasztok :)

Először is, nagyon szépen köszönöm az előző részhez kapott kommentárokat. Nagyon sokat jelentettek, még mindig mosolygok, ahogy a nekem szánt sorokra gondolok. Most, hogy Summer kikerült a történetből, már érezhető, hogy lassan elérkezünk ennek az egésznek a végéhez. Én legalábbis már teljes lázban égek a folytatást illetően - az új történtre gondolok. De nem is szaladok ennyire előre...

Ebben a részben a baleset következményeiről olvashattok, ami kicsit közelebb hozza egymáshoz majd a főszereplőinket. 

Millio puszi és jó olvasást! Xx szeretlek titeket <3

„Köszönöm. Egy szó, mely nem képes leírni az érzést, amit jelen pillanatban érzek. Hisz eme szó olyan egyszerű, az pedig, amit értem teszel túlmutat mindezen. Hálás vagyok mindenért, de legfőképpen azért, hogy megmentettél. Kirángattál a begyöpösödött életemből és színt csempésztél a szürkeségek végeláthatatlan tengerébe.”

°Grace Evans°

Kész. Vége. Ennyi. Alig akartam elhinni azt, hogy Summer ezúttal véglegesen eltűnt az életünkből, s nem csak egy újabb szuper alakítást láthattunk tőle. Hogy nem megjátszotta, hanem halál komolyan kilépett a mindennapjainkból. Hogy a csúfondáros szerepét kiírták a történetből, mely lapjaira már csak mi írhattunk cifra betűinkkel, s hogy ez tényleg, csakis kizárólag a valóság volt. S míg az egyik felem a fellegekben járt a hirtelen érkező boldogsághullám hatására, mely képes volt felemelni a felhők fölé, a másik felem legszívesebben elsírta volna magát. Nem, egyáltalán nem a megkönnyebbüléstől, ahogy azt a fogságból kiszabadult ártatlanok szokták, vagy azok a nők, akiket bántalmaztak, s végül a sittre került az erőszakos elkövető. Nem. Sokkal inkább a lábamba nyilalló, szűnni nem akaró fájdalomtól.

Louis csak állt bambán és hozzám hasonlóan az éppen elhaladó autó, egyre csökkenő képét bámulta, ahogy az szépen lassan eltűnt az utca végén, ezzel lezárva egy fejezetet az élet könyvében. A nap már lemenőben volt a horizonton, a felhők rózsás színekben pompáztak, miközben Jim, egy kis fáziskéséssel kirohant az antikvárium ajtaján. Ezt is csak onnan tudtam, hogy a nyílászáróra szerelt, apró csengettyű egy édes dallam játszásába kezdett, ahogy a szél bele-belekapott.

- Jézusom! Minden rendben van? Nem történt semmi komoly? – csak legyintettem egyet, hogy ezzel lenyugtassam az értem aggódó férfi lelkében dühöngő óceánt, s kellemes hullámokat varázsoljak a helyére. Arcomat azonban képtelen voltam felé fordítani egészen addig, amíg Louis vissza nem sétált hozzám. Csak néztem őt, a srácot, aki felé mérhetetlen mennyiségű hálát generáltam a szervezetemben, s aki olyan sokat jelentett a számomra, hogy azt már elmondani sem tudtam volna. Képtelenségnek tituláltam, így meg sem próbálkoztam a vallomással, mely hetek óta megfogalmazódott a szívemben. Hiszen rettegtem attól, hogy egyetlen értelmes mondat sem jött volna ki a számon, és ezzel csak kellemetlen helyzetbe hoztam volna őt, s nem utolsó sorban saját magamat.

- Jól vagy? – guggolt le mellém, mire kedvesen rámosolyogtam, s ezt követően magához húzott, így arcomat bele tudtam temetni pulcsijába. Az anyag simogatta a bőröm, de ami még ennél is jobban elbódított, az Louis jellegzetes, férfias illata volt, ami belekúszott orromba s így el tudtam raktározni ezt a pillanatot az elmém azon szegletébe, ahonnan semmi sem lett volna képes kiűzni onnan. Jöhetett volna egy egész hadsereg is, akkor is állva maradtak volna a védőbástyák melyek rejtekébe bújtattam.

- Igen, hála neked – motyogtam két lélegzetvétel között. Kezeivel óvatosan az én kezem felé kapott, hogy segítsem talpra állnom, viszont mindezzel volt egy aprócska bökkenő. Amint teljesen vízszintesbe állított, mintha millió apró tű szurkált volna belülről, vagy valami féreg akarta volna kirágni magát a testemből s épp a húsomba mart volna éles fogaival. Ajkaim közül kiszökött egy apró sikoly, és azon nyomban a földre zuhantam volna, ha Louis és Jim nem tartottak volna meg. Arcomon megjelent pár könnycsepp, amiket akkor sem tartottam volna vissza, ha lett volna hozzá elég erőm. Fájt, leírhatatlanul fájt a lábam, és nagyon megijedtem attól, hogy soha életemben nem leszek már képes a járás művészetére.

- Azonnal kórházba viszlek! – jelentette ki, sőt egyenesen parancsolta a velem szemben álló fiú, aki kezeivel óvatosan a térdhajlatom alá nyúlt, és a karjaiba vette mozgásra képtelen testem. Szorosan kapaszkodtam, miközben az utca végé felé sétáltunk, hisz eszem ágában sem volt leesni. Így is sajgott mindenem. – Ez mind az én hibám. Sajnálom – motyogta, majd adott egy puszit a homlokomra, ezt követően pedig ráültetett a motorjára. Értetlen arckifejezéssel bámultam, az enyémekhez hasonló, tengerkék szemeibe, amikben ott csillogott a bűntudat félreismerhetetlen tüze. Fogalmam sem volt, miért mondta mindezt, de tudatni akartam vele, hogy én pont az ellenkezőjét gondoltam. Ha nem lökött volna arrébb, talán már alulról szagoltam volna az ibolyát.

- Hülyeség! Erről csakis Summer tehet, és meg se próbáld beadni nekem, hogy te vezetted azt a kocsit, mert akkor meg vagy zavarodva. Csak nem beütötted a fejed az esés során? – utaltam a kis mentőakciójára, amit az előbb bonyolított le, mire szája szélén megjelent egy aprócska görbület. Olyan jó volt látni, hogy mosolygott, hiszen már attól féltem, hogy az említett nőszemély szavai a lelkéig hatoltak. Tisztában voltam azzal, hogy Louis nem mindig volt ilyen… ilyen kedves és figyelmes, de mindezek ellenére nem szűntem meg szeretni. Az iránta táplált érzelmeim csöppet sem fakultak meg, és nem szerettem volna, ha egyetlen egy gonosz mondatát is elhitte volna annak a manipulátornak. Hisz csak rá kell nézni, és rájött az ember, hogy sosem törné össze a szívem. Legalábbis nem önszántából. A barátjának tartott és ez egy kiváltságos pozíciónak számított nála.

- Rendben, csak meg ne öljön, kisasszony – tette fel kezeit, mire én is felnevettem, így már majdnem vidámnak lehetett nevezni a pillanatot. Lou gyorsan felült elém a járgányára, melyet még mindig imádtam, s miután mind a ketten felvettük a biztonságot nyújtó sisakjainkat, már rá is lépett a gázpedálra.

A házak ismételten egy egyenes vonallá mosódtak, mivel szemeim képtelenek voltak tisztán kivenni az ajtók és az ablakok körvonalait, az utcán sétáló emberek sziluettjéről már nem is beszélve. Viszont, az első alkalomhoz képest, amikor kidobtam a taccsot az utca végén, ez sokkalta lassabb volt. Úgy éreztem biztonságban voltam, s hogy a srác, aki teljesen uralma alá hajtotta a fékezhetetlen masinát, minden idegszálával a biztonságomra koncentrált. Hálás voltam az igyekezetéért, és megint csak elkapott a vágy, miszerint el kellett volna mondanom neki mindent. De mégsem tettem. Ráfogtam arra, hogy úgysem hallotta volna meg a számon kiejtett szavakat a folytonos háttérzaj miatt.

Végül, három piros lámpa és egy sárga után sikeresen megérkeztünk St. Thomas’ Hospital parkolójába, ahol Lou segített leszállni a motorjáról, és egészen a recepcióig cipelt az ölében, ahol lediktálta az adataimat – persze az én segítségemmel -, és elmondta a történteket a lehető legkevesebb konkrét információval. Magyarán szólva, kihagyta belőle a majdnem gázolást.

- Menjenek fel a sebészetre, ott pedig várják ki a sorukat – a nő unott és monoton hangja egy robotéra, egy érzelmek nélküli gépére emlékeztetett, de nem mertem szóvá tenni, nehogy ezzel megsértsem a jól rejtegetett érzelmeit. Sosem bántottam másokat, feltéve, ha nem hoztak ki a sodromból, és mára már amúgy is épp elég volt az agresszióból. Mintha Louis olvasott volna a gondolataimban, fogta magát és szépen csöndben a lift felé cipelt, miközben vett egy mély levegőt, hogy ezzel a tettével lenyugtassa igen felborzolt idegeit. Tisztában voltam vele, hogy legszívesebben leüvöltötte volna a középkorú nőszemély fejét, aki türelemre intette, ahogy azzal is, hogy aggódott a testi épségem miatt, hisz ajkamból akaratlanul is a felszínre tőrt pár igen fájdalmas nyöszörgés.

A váróban annál is több személy tartózkodott, mint amennyire számítottam, így kissé szomorkásan ültünk le egy üres székre, hogy a lehető legkényelmesebben teljen az itt eltöltendő idő. A másodpercek múltak, majd percekké, s végül órákká nőtték ki magukat, mire a kijelzőn felvillant a kettőszáz-harmincnyolcas számjegy, s idegesítő piros fényével mozdulásra szólított minket. Louis a karjaiba vett s nagy nehézkesen végül egy kedves hölgy segítségével – aki kinyitotta nekünk az ajtót -, bejutottunk a sebészetre.

- Jó napot! – köszöntünk illedelmesen az asztal mögött gubbasztó öregembernek, aki még csak ránk sem nézett, mintha észre sem vette volna, hogy újabb betege érkezett. Bizonyára fárasztó napja lehetett, és legszívesebben már rég haza ment volna a feleségéhez, vagy valami hasonló.

- Jó napot! Mi a panasza? – mormolta el a sablonosnak ható kérdést, melyet minden bizonnyal minden adandó alkalommal feltett, amikor kinyílt eme bizonyos nyílászáró, amelyen újabb és újabb betegek lépkedtek be az apró kórterembe. Ez pedig csöppet irritáló volt, nem is számomra, hanem sokkal inkább az engem tartó srác számára. Éreztem, ahogyan egyre szaporábban vette a levegőt, hiszen ha az ötvenes éveiben járó férfi akár csak egyetlen pillanatra is felnézett volna az asztalon található számítógép monitorjából, akkor azonnal feleslegesnek találta volna a kérdését. Hisz jól látható volt a panasz.

- Grace nem tud lábra állni! – mondta a lehető legvisszafogottabban, de ennek ellenére még így is elég indulatosra sikerült Louis ezen megnyilvánulása. Kezemmel megsimogattam a karját, hogy kellőképpen lenyugtassam, egy esetleges párbeszédhez, amiben az én állapotomról fogunk kommunikálni. Nem akartam, hogy összevesszen az előttünk ülő emberrel, akinek már így is meglehetett a saját gondja. A doktor azonnal felénk kapta tekintetét, amint Lou száját az utolsó szó is elhagyta.

- Kérem, fektesse fel ide a hölgyet – mutatott egy magasított asztalra, majd halkan hozzá tette: – és vegye le a nadrágját. – Louis csak bámult előre, mintha a gondolataiban vesztette volna józan eszét. Akár egy zombi, csak bambán nézett és szinte pislogni is elfelejtett. Biztos voltam benne, hogy perverz emlékek sokasága lepte el az elméjét, így csak megforgattam a szemgolyóimat és pár gyors mozdulattal kigomboltam a rajtam lévő farmert. Gondosan összehajtogattam a kék színű anyagot, amit végül, jobb hely hiányán arra a lépcsőre dobtam, amin keresztül fel lehetett volna feküdni a magasított fekvőalkalmatosságra.

Az orvos kezei oly hidegek voltak akár a jég, és ha nem fájt volna a lábam, talán akkor is felszisszentem volna kellemetlen érintésének hatására, mely irritálta felhevült bőröm.

- Itt fáj? – kérdezte, mire hümmögtem, s tovább folytatta lassú kínzásomat. Szemem ismét elhomályosult, így becsuktam szemhéjam, hogy ezzel gátat szabjak kikívánkozó könnycseppjeimnek. Eddig azt hittem bírom a fájdalmat, de szépen lassan kezdtem rájönni, hogy gyengébb voltam, mint valaha – és itt? – újabb szúró érzés, mely belülről emésztett fel, fejemmel pedig automatikusan bólogattam fel s le, hogy ezzel az orvos tudtára adjam, mennyire nem volt ínyemre a folytonos tapogatózása. Mit nem lehetett érteni az első alkalommal? Fájt és kész! – Nagyon úgy néz ki, hogy a leányzónak eltört a lába. Azonnal be kell gipszelni – jelentette ki és rögtön ezután visszasietett az asztalához, hogy egy fehér papírra ráfirkáljon valami fontosat, számomra kiolvashatatlan, cirkoványos betűivel. – Ezt mutassák meg Dr. Andersnek – nyomta a kezembe, majd hadarta is a koordinátákat. – Második ajtó balra – csak egy apró biccentésre tellett, aztán máris a számomra biztonsággal egyenlő karokban találtam magam. Ismét. Komolyan aggódnom kellett volna Louis egészségi állapota miatt, mert ha így folytatja, biztosan sérvet kap. De Isten a megmondója, még egyszer sem panaszkodott, sőt még lihegni sem lihegett. Mintha csak egy puha párnát cipelt volna át, egyik szobából a másikba.

- Köszönjük – tettem egy udvarias megjegyzést, még mielőtt kiléptünk volna a teremből, ezzel ismét visszacsöppenve a váró hatalmas nyüzsgésébe. Az előbbi utasításokat követve, bekopogtunk a 213-as ajtón, ahol ismét türelemre intettek mindkettőnket. Mivel nem vitatkozhattunk a kedves ápolónővel, leültünk egy megüresedett helyre, hogy ismételten kellemes némaságba burkolózva várjunk az engedélyre, miszerint átléphetjük a küszöböt.

Várakozás. Mindig is utáltam eme tevékenységet, hisz olyan feleslegesnek tartottam. Nem voltak mások, csupán elvesztegetett pillanatok, melyeket a számunkra fontos emberekre kellett volna szánnunk, nem pedig arra, hogy a kibámulva a fejünkből, üveges szemmel meredjünk az előttünk lévő, hófehér falra.

- Mi a baj? – jött egy kellemes hang, egészen közelről, s csak később tudatosult bennem, hogy igen elkalandoztam s ezzel egyidejűleg figyelmem teljesen az elmémnek szenteltem, így akaratlanul is mellőzve az értem aggódó srácot. Fejemet balra fordítottam, hogy bele tudjak nézni égszínkék szemeibe, de azonnal elment a kedvem az őszinteségtől, és magától a beszéd tevékenységétől is, amikor megpillantottam íriszeiben a saját tükörképem.

- Semmi… - tereltem el a témát, de ő csak nem volt képes annyiban hagyni. Ujjaival az állam alá nyúlt, ezzel kényszerítve a válaszadásra, melybe majd bele rokkantam. – Csak anyáékon gondolkoztam. Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy róluk teljesen elfelejtkeztem – és tényleg. Már nem is emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor telefonon beszéltünk. Annyira hiányoztak, hogy az leírhatatlan volt számomra, egy olyan lány számára, aki mindig is a szülei mellett volt. Arról már nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt róla, rosszabbodott-e apu állapota. Mi van akkor, ha már soha életemben nem láthatom mosolygós arcát, mely annyira hasonlít az enyémre, hogy le sem tagadhatnánk egymást?!

- Biztos jól vannak. Ha baj lenne, akkor már hívtak volna, nem? – próbált lelket önteni belém, ami a vártál sokkal jobban sikerült neki. Annyira hálás voltam a kedvességeiért, azért, amiért mindig mellettem állt. Mindenért. Összepréselt ajkaimat görbe vonallá varázsoltam és kitöröltem a szemeimből a bennük megcsillanó átlátszó folyadékok, melyek a könnyeimet voltak hivatottak jelképezni.

- Igazad van – vallottam be, és arcomat beletemettem a vállába, hogy biztonságos rejtekhelyet találjak benne a valóság elől. Amikor vele voltam, akkor annyira könnyebb volt a létezés, a cselekménysorozatok sokasága, melyet egy véletlennek nevezett erő irányított, s melyet mi életnek becéztünk.

- Miss Evans! – egy vörös hajú, kissé duci nő olvasta fel a nevemet, így kénytelen voltam elválni a számomra oly sokat jelentő fiútól, hogy aztán pár pillanatra rá újra szorosan magamhoz húzhassam, s karjaimat átkulcsolva a nyaka körül, az ölében cipelve belépjünk az újabb terembe, mely kísértetiesen hasonlított az előzőhöz. Olyan egyszerű lett volna megcsókolni, hisz mindössze pár milliméter választotta el ajkainkat, mégsem voltam rá képes. Féltem, hogy ezzel csak megijesztettem volna, és amúgy sem lett volna helyén való kihasználni a lehetőséget, s magát Louist sem, aki annyi mindent tett értem. Anélkül, hogy bármit is elvárt volna cserébe.

- Jó napot! – nyújtottam oda a kezemben szorongatott papírlapot Dr. Andersnek, ami kissé összegyűrődött a kint eltöltött idő alatt. Sajnos magaménak tudhattam azt a gyerekes szokást, miszerint idegességemben az éppen kezembe kerülő tárgyakat formázgattam. Ez például harminc perce egy aprócska repülő volt.

- Rendben – olvasta végig a sorokat, majd megvakargatva a fejét, felénk fordult. – Ülj fel ide – mutatott egy ismerős szerkezetre, mely megint csak egy magasított asztal volt. Lassan, komótosan battyogott el a jobb falnál pihenő szekrényhez, melyből kivette a gipsz hozzávalóit és berögzült, már-már reflexszerű mozdulatokkal nekilátott az elkészítésének. – Egy hónap múlva kell visszajönniük, és akkor egy gyors röntgen után meglátjuk, meddig van még szükség erre – mutatott a trutymóra, melyet időközben a lábamra tett s ezt követően azonnal becsuktam a szemeimet, hogy ne lássam, mi fog történni. Még sosem tört el semmim és kicsit féltem az egésztől, pedig igazából sokkal kevesebb fájdalommal járt, mint amikor az a másik orvos végigtapogatta a sérült területet. – Próbáljon meg a lehető legkevesebbet mozogni – tanácsolta, amit nem hagyhattam szó nélkül.

- De nem ülhetek egész nap – nyilvánítottam ki nemtetszésemet, mire beleegyezően bólogatott.

- Persze, nem is úgy gondoltam. Kap mankókat, de akkor se mozogjon sokat – nyomta a kezembe az említett botokat, melyek segítségével ismét két lábra tudtam állni. Eleinte még össze-visszadülöngéltem, de pár kicsi karika után, melyet a kórteremben tettem meg, gyakorlásképp, igazán belejöttem az egyensúlyozgatásba.

 - Nem tervezek maratoni távokat – forgattam meg a szemgolyóimat. Dr. Anders kacaja pedig betöltötte az egész szobát. Szemei körül megjelent pár szarkaláb, a szája szélén lévő nevetőráncokról már nem is beszélve. Mégis, sokkal fiatalabbnak tűnt eme megnyilvánulásától. Lou csak mosolygott, mint a tejbe tök, én pedig... Nos, én majdnem fejbe vágtam őket a kezeimben szorongatott mankókkal. Hogy lehettek ilyenek?!

- Maga pedig vigyázzon rá! – súgta oda Lounak, mintha én ott sem lettem volna, de azért ahhoz épp elég hangosan, hogy minden szavát kristálytisztán megértsem.

- Többé le sem veszem róla a szemem – ígérte, és kedvesen felém fordult, hogy ezzel jelezze, a kijelentését egy halál komoly fogadalomnak szánta, melyet nekem tett. Édesnek találtam a helyzetet és aranyosnak a törődését. A nyár elején sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki ilyet fog mondani nekem. Azt meg pláne nem, hogy az a valaki ő lesz. – Köszönjük – válaszolta mindkettőnk helyett, mivel én belevesztem a velem szemben lévő srác tanulmányozásába. Haja teljesen össze volt borzolva, amit kivételesen tényleg a szél formált ilyenre, nem pedig a méregdrága zselé. Ajkait harapdálva kommunikált még pár sornyit a rokonszenves emberrel, végül intett neki és felém közeledett. Éreztem, ahogy a testemet elöntötte az ismerős melegség, melyet mellette éreztem, minden egyes alkalommal és csak remélni tudtam, hogy nem ült ki az arcomra is a jellegzetes pirosság.

- Akkor egy hónap múlva. Viszlát – emlékeztetett minket az újabb időpontról, aztán már mentünk is, hisz nem akartuk feltartani a sort.

- Viszlát – motyogtam az orrom alatt, miközben az újdonsült mankóimmal egyensúlyoztam. Mire elértünk a motorig már elzsibbadt az egész karom, azonban ezt egy másodperc erejéig sem kívántam kimutatni. Erősnek akartam látszani, olyannak, aki játszi könnyedséggel közlekedett eme segédeszközökkel.

Végül mégsem tudtuk megoldani a kétkerekű járgánnyal való közlekedést, így taxit kellett hívnunk, s bár Louis nehéz szívvel, de sikeresen otthagyta szeretett motorját a kórház parkolójában – amit természetesen azonnal haza is hozott, amint kényelmesen lefektetett a kanapéra és meggyőződött róla, hogy a távirányító a közelemben volt, így nem kellett feleslegesen járkálgatnom, ha esetleg csatornaváltásra vetemedtem volna. Egyszóval fontos voltam neki, ahogy ő is nekem. S bár a nap nem is sülhetett volna el rosszabbul, úgy éreztem ennél jobban sem. Hisz boldog voltam, és csak ez számított. Félig rokkant, de határozottan boldog.