2014. július 2., szerda

~kilencedik~ Mentőakció

Sziasztok :)
Kicsit késve - legalábbis ahhoz képest, hogy általában már éjfél után közzé teszem a friss részeket -, de itt van a következő fejezet. Szerintem nem lett a legjobb, de szükségét éreztem, hogy egy ilyen is belekerüljön a történetbe, ugyanis nem csak a szerelmesek körül forog a világ, meg amúgy is, a könyves bolt nélkül nem tartanának ott, ahol. 
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt, nagyon sokat jelent, nagyon szeretlek titeket, remélem ezzel a résszel sem okozok csalódást, ha mégis, akkor sajnálom, legközelebb igyekszem <3
Millio puszi, Jó olvasást! Xx

#MELISSA
  Reggeli után segítettem Mrs. Berrynek az asztal leszedésében, s mivel csak délután kellett bemennem a könyvesboltba, az enyém volt az egész délelőtt. A nappaliban lévő kényelmes bőrfotel kezdte nyomni a fenekem, így magam alá húzva a lábaimat, ráültem a sarkamra, hogy ezzel egy hangyányit csökkentsem a fájdalmat. Az egyik karfán rajzolgattam egy ember alakú skiccet, ami magányosan ült egy fa tövében, a térdein könyökölve, a tenyereibe temetve az orcáját. Kontyba tekert hajából kilógott pár hajszál, ami ziláltam lógott bele elgyötört arcába. A szén sisteregve alkotta meg a mellette álldogáló fiú testét, ki kezeit a lány felé nyújtva segítő jobbot kínált a magányosságba burkolózó személynek. A következő képkockán már egymás mellett ültek, s míg a lány a fiú vállára hajtotta a fejét, addig a srác felolvasott neki egy könyvből. Épp a szemében lévő csillogást tökéletesítettem, amikor valaki megjelent a nappaliban. Nem szólalt meg, de hallottam a lélegzetvételét, mely pontosan olyan volt, mint tegnap éjszaka, mikor a karjaiba zárt, és szorosan maga mellett tartott.
  Azóta szüntelen azon gondolkodtam, mi is ütött belém. Nem kellett volna beleszeretnem, azt pedig pláne nem kellett volna hagynom neki, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon irántam. Hisz pontosan tisztában voltam vele, hogy ez – bárminek is lehetne nevezni – sosem működhetne közöttünk. Nem maradhattam tovább, az idő pedig nem szándékozott megállni, sem lelassulni a kedvünkért. Nem több mint hat nap és hazamegyek. Nem több mint hat nap és magára hagyom ezzel fájdalmat okozva nem csak magamnak, de neki is. Kétségtelenül fontos lett a számomra, de sosem lettem volna képes elhagyni a családomat miatta. Vagy mégis?
- Mit csinálsz? – huppant le mellém, de nem nézett felém, helyette az előttem heverő papírlapot pásztázta. Ajkába harapva, enyhén oldalra döntötte a fejét, mire megráztam a sajátomat, hogy kiűzhessem belőle keserű szájízű gondolatmenetemet. Még volt időnk – ha nem is olyan sok – s azt nem ronthattam el a folytonos aggódásommal. Hisz az élet megy tovább, ha tetszik, ha nem. Apa is pontosan ezeket a szavakat használta, amikor meghalt nagyapa. Persze a mi helyzetünk koránt sem volt olyan tragikus, mint amilyennek beállítottam – de kétségtelenül fájt volna az elvesztése; fájni fog, amikor már nem lesz velem.
- Ne! – kaptam a keze után, amikor karmai közé kaparintotta az egykor hófehéren ragyogó lapot, mely a folytonos satírozgatás hatására igencsak elszürkült. Azonban túlságosan lassúnak bizonyultam vele szemben. Mosolyogva mustrálta a művemet, míg én a pólójába bújtattam a fejem és behunytam a szemeimet. Még mindig nagyon új volt a számomra, hogy volt mellettem valaki, akinek megmutathattam művészi hajlamaim eredményeit, de Jem egyfolytában a verseimről érdeklődött; legalábbis tegnap este óta.
- Azt a... nagyon szépen rajzolsz. Komolyan is gondolod az ötleted? Mikor csináljuk? – ajkaimat harapdálva vártam valamiféle gúnyos megjegyzést, de az nem érkezett meg. Még csak a hanglejtése sem volt lenéző vagy rosszindulatú. Boldogan érdeklődött a rajzok mellé vésett programok után, melyeket mindössze önmagam szórakoztatására kreáltam. Sosem állt szándékomban megmutatni senkinek sem, hiszen ostobaság volt az egész. Ráadásul úgy gondoltam, hogy Mrs. Berry biztosan elvetné a megvalósítás lehetőségét. Már az is épp elég nagy dolog volt tőle, hogy befogadott a házába s családtagként tekintett rám. Mintha a második unokája lettem volna.
- Én csak, izé… nem tudom, olyan hülyeségnek tűnik – szabadkoztam, mire egy apró puszit nyomott a homlokomra és átkarolt az egyik kezével. Jól esett a közvetlensége, jól esett minden, amit tett, hiszen valamiért biztonságban éreztem magam mellette – mindannak ellenére, hogy alig ismertem. Ez a csekély időintervallum is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy beférkőzzön a szívembe. Még sosem voltam igazán szerelmes, így nem tudtam volna pontosan körülírni, mi is volt ez az egész kettőnk között, de határozottan a családom mögött állt azon a bizonyos listán. „Te őrült vagy, vagy őrültté fogsz lenni! Menekülj innen!” – csengett a fülemben egy számomra kedves idézet, melyet még Jókai Mór írt egykoron. S lehet, hogy hallgatnom kellett volna rá, de elég volt egyetlen érintés ahhoz, hogy a felejtés homályába vesszen minden ésszerű gondolat. Kit érdekel, ha megőrülök mellette? A szerelem eleve egy őrültség. Egy hullámvasút, melyből sosem volt kiszállás, bármekkora hangerővel is sikoltoztál – hiszen senki sem hallott meg.
- De nem az, csak egy kicsit variálni kéne rajta. Mondjuk, feldobhatnánk pár vicces programmal. A mai fiatalok imádnak szórakozni. Csinálhatnánk vetélkedőket, focizhatnánk meg hasonlók – olyan volt, akár egy hiperaktív kisgyerek. Letette a kezében pihenő lapot, majd amikor az teljesen szabaddá vált, heves mozdulatokkal mutogatott a levegőben, ezzel a szemeim elé tárta elképzeléseit - bár mindebből akkora összevisszaság keveredett ki, hogy még a fejem is belefájdult. Legszívesebben a homlokomhoz emeltem volna az ujjaimat, hogy megmasszírozzam a fájdalmas csomópontokat, de túl bunkó húzás lett volna tőlem, így bevetettem a húgaimtól tanult praktikákat. Mosolyogtam és bólogattam.
- Szerinted eljönnének? – húztam fel egyik szemöldököm, bár nem fordult felém, így ezt nem láthatta. Ujjai megkeresték az enyémeket, s összefonódtak, ezzel kimutatva, hogy mennyire összeillettek. Kelletlenül jutottak eszembe ismételten a kételyek, melyek kettőnkről szóltak. Úgy éreztem, mellette igazán önmagam lehettem, az a valaki, aki mindig is elrejtőzött mások elől, s féltem, hogy nélküle megint egy szürke kisegérré válok majd, aki fülét-farkát maga alá húzva, beletörődött mások akaratába. Eddig észre sem vettem, hogy egy kalitkában éltem, és most, hogy már megéreztem a szabadság ízét, még ennél is magasabbra vágytam. Szárnyalni, s eljutni olyan helyekre, amikről még nem is olvastam. Fel szerettem volna fedezni az életet annak minden szépségével és árnyoldalával. Tanulni akartam a saját hibáimból, vétkezni és önfeledten szórakozni. Hisz még bulizni sem buliztam soha. Mintha sosem lettem volna gyerek; mintha sosem lett volna szabad akaratom.
- Te nem vetted még észre, mennyi kisgyerek futkározik már kora reggel az utcákon egy-egy labdát szorongatva? Tuti! – méregzöld szemeit felém fordította és zavartam fürkészte tekintetem. Talán megérezte az aggályaimat. S csupán azzal nyugtatgattam magam, hogy neki is tisztában kellett lennie a tényekkel az utazásommal kapcsolatban, a gyökereimmel kapcsoltban.
- Igazad van, a helyükben én délig aludnék – nevettem bele a csókunkba, ami minden alkalommal képes volt libabőrössé varázsolni a felkaromat. Egy másodpercig eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen lenne az életem, ha itt maradnék vele, de aztán, mint derült égből villámcsapás, belém hasított egy keserű érzet. Lehet, hogy most boldognak érezte magát mellettem, de vajon akkor is ilyen lenne, ha visszatérnének az emlékei? Hiszen az emlékek tesznek azzá, akikké. Nélkülük üressé válnánk, s ameddig velünk vannak, addig élünk igazán, halálunk után pedig általuk maradunk halhatatlanok. Amíg lesz olyan ember, aki a szívében őriz, addig sosem hagyod el igazán ezt a dimenziósíkot.
- Ezt a szórólapot lefénymásolhatnánk és kiplakátozhatnánk az egész városban. Mit szólsz? – gyermekded izgatottsága rám is rám ragadt, mintha csak egy rózsaszín rágógumiból fújt léggömb lett volna. S amint kipukkadt a vidámság szétáramlott a nappali légkörében. Ujjaimmal megszorítottam az övét, s fejemet ráhajtottam a vállára, úgy bámultam az előttünk álló könyvespolcokat.
- Szerintem holnapra meg is tudnánk szervezni, ha Tina is segítene – motyogtam az orrom alatt, amolyan laza stílusban, félvállról, pedig belül ugrándoztam, akár egy kenguru. Amikor reggelinél eszembe jutott ez a mentőakció, nem gondoltam volna, hogy valóra is fogjuk váltani. A szórólapot is csak unalmamban terveztem meg.
- Csodálatos vagy – adott egy pihekönnyű puszit az orrom hegyére, mire gyerekes fintorgásba kezdtem. Felhúztam az orrom, mintha bármelyik pillanatban képes lettem volna egy hatalmas tüsszentésre, de csak azért mert csiklandozott az érintése. Jem oldalra fordította a fejét és összekócolta a hajamat, mire válaszul gyengéden megütöttem a vállát.

   Fel-alá járkáltam a Crawley szélén fekvő mezőn, ami a nyár közepéhez híven zölden virított az apró fehér virágokról és a füllesztő meleg időről nem is beszélve. Tegnap délután óta erre a pillanatra készültünk, és ahogy közeledett az egy óra, úgy lett egyre magasabb a vérnyomásom. A szívem olyan hevesen dobogott, mint még soha azelőtt, miközben a körmeimet rágcsáltam az egyik fa tövében kuksolva. Tina rengeteget segített az esztétikus kivitelezésekben, így végül még egy rágcsálnivalókkal telepakolt asztalt is elcipeltünk ide Mr. Berry garázsából. A madarak csiripelése kezdett egyre jobban idegesíteni, pedig általában nyugtató hatással voltak felborzolt idegeimre.
- Ha így folytatod, akkor nem lesz kezed, mire idejönnek a kicsik. Tuti nem akar majd senki a te csapatodban lenni – gúnyolódott barátnőm, de ezzel mit sem törődve, folytattam a körömlakkom kóstolgatását. Jem éppen egy csokis kekszet tömött a szájába, de hűen önmagához, képtelen volt figyelmen kívül hagyni Tina beszólását. Ahogy szemeim elé tárult döbbent arcának minden egyes vonása, kikerekedett szemgolyói és résnyire szétnyílt szája, legszívesebben elnevettem volna magam, de aztán újra görcsbe rándult a gyomrom, s ez nem engedett utat a boldogságnak.
- Viccelsz? Mindenki szereti a félkezű kalózokat – csattant fel indulatosan, s ezzel párhuzamosan kiesett a félig megrágott étel a szájából. Homlok ráncolva, s visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást, miközben beszívtam alsó ajkam, ezzel elnémítva önmagam. Nem akartam beleszólni az újabb vitájukba, mely annyira ment ritkaságszámba mostanság, mint amennyire szokatlanok voltak a galambok a Trafalgar téren; semennyire. Mióta Tina tegnap reggel meglátott minket összekulcsolt ujjakkal a kanapén, azóta mintha teljesen kicserélték volna – bár erre nem mertem volna mérget venni.
- Látszik, hogy egyetlen emléked sincs. Hol élsz te, a nyolcvanas években? – Tina berogyasztotta a térdeit, s rájuk támasztva tenyereit, hangos hahotázásba kezdett saját poénján, azonban, amikor észrevette, hogy rajta kívül senki sem találta viccesnek, lehalkította a kacaját. Kihúzva magát, kitörölte a szeméből a benne felgyülemlett könnycseppeket, s egy hatalmas sóhaj kíséretében az asztalhoz sétált, hogy ő is megkóstolhasson egy sajtos pogácsát, amit még a nagymamája receptje alapján sütöttünk.
- Fejezzétek be, kérlek! Mi lesz, ha senki nem jön el? – szóltam rájuk, amikor látványosan lökdösődni kezdtek, s egy nyamvadt gumimaci miatt kis híján egymás nyakának ugrottak. Tina megforgatta csokoládészín szemeit, melyeket mindig is irigyeltem tőle, majd felemelt kezekkel Jem szájába nyomta a piros édességet. Nyugtalanul tördeltem az ujjaimat, hiszen féltem, hogy felesleges volt az egész erőfeszítésünk, de akkor megéreztem magamon Jem ölelő karjait, s egyből megnyugodtam. Beszippantottam férfias illatát, mely egyáltalán nem hasonlított Jeremy kisfiús, gyógynövényekhez hasonló dezodorához. Arcomat belefúrtam a nyakába, mire megéreztem állát, mely a fejbúbomat súrolta.
- El fognak, nyugi. Annyi szórólapot ragasztottunk ki, hogy még a hónaljamból is ragasztó folyt tegnap este – apró, leginkább kuncogásra hasonlító zörej szökött napvilágra a torkomból, mire egy puszit nyomott a hajamba és megfogta a kezeimet. Abban a pillanatban nagyon hálás voltam neki azért, hogy mellettem volt, és egy pillanatra sem hagyott magamra. Hisz halványlila gőzöm sem volt afelől, mivel is érdemelhettem ki mindezt. Nem tettem én semmi különlegeset, még csak az elbűvölően szépséges jelző sem illet rám. Ő mégis ezt éreztette velem, minden egyes másodpercben, amit együtt töltöttünk.
- Na, ez az az információ, amit sosem szerettem volna megtudni – horkantott Tina, majd lehuppant mellém és magához ölelt, ezzel elhúzva Jem közeléből s megakadályozva, hogy ajkaink súrolják egymást. Menthetetlenül éheztem szájának puha felülete után, de jól esett, hogy a barátnőm ismételten kedvesen viselkedett velem, így nem toltam el magamtól. Egész nap abban a hitben éltem, hogy megutált, amiért összejöttünk Jemmel – s leírhatatlanul örültem neki, hogy végül tévedtem.
   Összerezzentem a hirtelen támadt hangzavarra, mely közvetlenül a hátunk mögül érkezett. Szabad tenyereim egyikét szorosan a fülemre préseltem, mire Jem felugrott mellőlem, s összefont ujjainknak hála, engem is magával rángatott. Ajkamba harapva figyeltem a gyerekeket, akik különböző labdákkal a kezükben futottak felénk. Volt közöttünk szőke, barna, szeplős, alacsony, tömzsi és nyurga is, de ami mindegyikükben egyforma volt, az a fülükig érő mosoly volt, melyet alig lehetett levakarni az arcukról, főleg, miután meglátták a cukros süteményeket és szendvicseket.
- Ki szeretne focival kezdeni? – kérdezte Jem, amikor mellém lépett, s kikapta a kezemből az időközben megszerzett focilabdámat. Egy pillanatig sem haboztam, de hiába voltam gyors, s hiába nyúltam azonnal utána, ő nem csak sebesebb, de magasabb is volt. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a vállán, s a földtől elrugaszkodva ugrándoztam, akár egy bakkecske.
- Na! – nyafogtam, majd pár hosszúra nyúlt másodperc után, lihegve támaszkodtam meg a térdeimen. Mellkasom hevesen mozgott, de mindez csak álca volt, egy egyszerű szemfényvesztés. Az első lépése a gondosan kitalált tervemnek. Csupán pár röpke másodpercbe tellett, hogy Jem testén úrrá legyen az aggodalom, s amikor elég közel került hozzám, elcsentem tőle a kerek gömböt. Jem szúrós szemmel méregetett, majd mindez alig egy törtmásodperc alatt átváltozott egy ravasz mosollyá. Íves szája még feljebb kunkorodott és mire feleszméltem, már olyan közel volt hozzám, hogy esélyem sem lett volna a menekülésre. Csapdába ejtett a tekintetével, azzal, hogy érzetem a testéből áramló hőt. Lábaim megremegtek, hirtelen azt hittem, hogy mindenki előtt össze fogok esni, de szerencsére Tina ott volt és vigyázott rám.
- Hahó! Kiskorúak a láthatáron. Játszani jöttek nem pedig végignézni egy khmm… felnőtt filmekbe illő jelenetet. Bár, ha engem kérdeztek, abból is csak egy béna utánzatot. Illúziórombolóak vagytok – gúnyosan lökte oda nekünk a szavakat, mire Jem egész testében megfeszült. Izmai megkeményedtek, s már épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor egy gyors puszival némaságra ítéltem. Megdöbbent a hirtelen reakciómon és ezzel nem volt egyedül. Nekem is ugyanannyira új volt mindez, mintha ebben a városban, mintha mellette egy egészen más Melissa Fray-jé váltam volna.
- Szóval foci… - kezdtem bele, mire az összes kisfiú és kislány szeme rám szegeződött. Tenyerem felületén azonnal megjelent pár verejtékcsepp, amit gyorsan beletöröltem a melegítőnadrágomba, hiszen Jem szerint a sporthoz, bármennyire is sajnálta, nem öltözhettem szoknyába. – Ki szeretne velünk játszani? – szinte az összes gyerek keze a magasba lendült, bár ezen nem is csodálkoztam. – Akkor alkossunk két csapatot. Jem és én leszünk a csapatkapitányok, Tina pedig a bíró.
   Mint kiderült, tényleg elég sokan szerettek volna velem lenni, bár Jem sem szenvedett hiányt csapattagok terén. Kő-papír-olló segítségével döntöttük el, melyikünk fog kezdeni, s melyikünk veszi le a pólóját, ezzel megkülönböztetve a csapatokat. Szerencsére jó voltam benne, bár ha vesztettünk volna, akkor is csak a fürdőruhám felső részében billegtem volna.
  Épp nálunk volt a labda, amikor Jem egy könnyed csellel elvette tőlem. Mérgesen futottam utána, s amikor végre utolértem, ő egyszerűen lelassított. Már szinte egy helyben állt. Farkasszemet néztünk egymással, akár két cowboy, akik szorosan maguk mellett tartva tenyereiket, a megfelelő pillanatra vártak ahhoz, hogy előránthassák fegyvereiket. Arcom érzelemmentesen bámulta az övét, míg velem ellentétben Jem mosolyogva pásztázta végig egész lényem. Élezte a helyzetet, semmi kétség.
- Ha mi nyerünk, ma este maradhatok a szobádban – nem kérdezte, csupán kijelentette. Egyik részem hajlott az ötletére, viszont a másik felem…
- Ha mi nyerünk, kapok egy masszázst – kacsintottam, s abban a pillanatban, ahogy a csapatomban lévő szeplős kisfiú felismerte a jelet, megszerezte a labdát a figyelmetlen Jemtől, s meg sem állt a kapuig, ahol érvényesítette a rárúgását.
  Egy hangos üvöltés tört fel a torkomból, s örömömben ugrándozni kezdtem, akár egy idióta. Tina lefújta a meccset, én pedig kinyújtottam a nyelvem a velem szemben álló fiúra, aki még mindig az állát keresgélte, ami valahol a föld alatt lehetett, úton Kínába. Beszívva felső ajkamat, lebiggyesztettem az alsót s kiskutyapofival pislogtam arra a srácra, aki képes volt már csupán a jelenlétével mosolyra késztetni.
- Ez csalás volt! – motyogta az orra alatt, majd felkapott a vállára és megpörgetett. Önfeledten vihogtam, akár egy hiéna, mire egy újabb hangos sípszó ütötte meg a füleimet.
- Mi is a következő pont? Ha unatkoznak, akkor nem ért semmit a mentőakció. Meg amúgy is, a könyvekről is beszélnünk kéne velük, nem? – Tina felhúzta az egyik sötétbarna szemöldökét, mire nyeltem egy hatalmasat, s a fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset. Lehajtott fejjel követtem őt egészen a gyereksereg aprócska tagjaiig, akik lihegve láttak neki a különböző gyümölcsös italok és ételek elfogyasztásának. A barátnőmnek igaza volt. Nem csak szórakozni jöttünk ide, hanem valami sokkal fontosabb miatt is. Meg kellett mentenünk a könyvesboltot a csődtől.
- Mit szólnátok, ha pihenésképp olvasnék nektek valamit? Nos? – kezdtem bele kissé félénken, hiszen nem tudhattam biztosra, hogy nem fognak-e elrohanni amint kiejtem a számon a „könyv” szócskát. De szerencsére nem tették. Sőt! Páran helyeslő bólogatásba kezdtek, majd elterülve a füves mezőn, könyökükre támaszkodva várták, miféle mesével fogom meglepni őket. Végül egy klasszikus mellett tettem le a voksom. Az ezeregy éjszaka meséi.

„Ki itt állsz sötét sírboltom örök éjjelén,
Fontold meg, hogy én is éltem, s te is meghalsz, akár csak én.
Elmúlt az élet, s itt hagyom most vágyaim honát,
Csak emlékem marad, de az emlék hálás szívben élhet csak tovább…”

6 megjegyzés:

  1. Aveccc!!!

    Nekem egyáltalán nem okoztál csalódást.Tetszett,hogy megtudtuk Melről azt hogy fantasztikus rajzol,ami még inkább művészivé teszi.A Tinás részeknél mindig előjött egy kis rossz érzés,előérzet.Ötletes a gyerekekkel megszerettetni az olvasást,egy kimerítő meccs után.Két főszereplőnk pedig nagyon aranyos együtt.Az írásodat most is imádom mint mindig.

    U.i.:Bár egymás után írom a két kommentet,itt is elnézést kérek a késői írásért.

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucy!
      Nagyon szépen köszönöm, mert bevallom, nagyon elkeseredtem, hogy senki nem mondott semmit, nem is tudtam, mit gondoljak. Ennyire elcsesztem volna?! Nem kell sajnálnod azt, hogy később írtál, mert esküszöm most is egész végig mosolygok, mint mindig, amikor a te soraidat olvashatom. Köszönöm <3 Melissa nagyon művészi személyiség, természetesnek gondoltam, hogy ebben is jó, ha már énekelni nem igazán tud. Egyébkánt pedig Tina kapcsán: hmm, nagyon is jók a megérzéseid, bár az, hogy mi nem stimmel vele csak később derül ki. Örülök, hogy ötletesnek találtad a mentőakciót és annak is, hogy Jem és Melissa párosa elnyerte a tetszésedet. Én is imádom őket *-*
      Millio puszi Xx további kellemes nyarat <3

      Törlés
  2. Drága szerecsendióm!
    Egyáltalán nem okoztál csalódást. Ezt, ahogy a többi részt is: imádtam! A szerelmeseink nagyon aranyosak, Tina még mindig fura, a gyerekekkel a könyvek megszerettetése is jó ötlet volt. Az az igazság, hogy Tina viselkedésére ötletem sincs mi lehet a magyarázat, így mindenképpen meglepetés lesz, ha egyszer csak ki tör belőle a szörnyeteg.:)
    A stílusodat imádom, ahogy szépen mindent leírsz, olyan választékosan, hogy azt megirigyeltem<3
    Puszillak, ölellek<333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leonám!
      Köszönöm szépen, örülök, hogy nem okoztam csalódást ezzel a résszel, pedig ezt érzem a leggyengébbnek az egész történetben. Tina már nem lesz olyan sokáig "fura", hamar kiderül, miért viselkedik így. Micsoda hasonlat! Vicces, hogy fején találtad a szöget. Boldog vagyok, amiért ennyire szereted a szerelmespárunkat *-* na meg az írásstílusom. Nagyon aranyos vagy, szeretlek <33 Ne irigykedj, te is nagyon ügyes vagy!! :)
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Drága, vicces, kedves, tehetséges szerecsendiom!

    Ezen a blogodon is egy hatalmas nagy bocsánatkéréssel kezdeném a pótlást, ugyanis rendesen elhanyagoltam az utóbbi időben. Azonban próbálok és fogok is ezen változtatni, ne félj! Ha még ma is nem tudom majd befejezni, szerdán már biztosan elsőkézből fogom olvasni a friss részt, amiben "robban a bomba": És te jó ég, azt hiszem, hogy már sejtem is, hogy Tina miatt lesz ez az egész! Jó, nagyrészt azért tudom, mert elolvastam a következőből a kis betekintést, de akkor is, már itt bűzlik nekem a csaj. Pontosan tudja, hogy Jem igazából Harry, és féltékeny rá. Legalábbis szerintem ez az oka. Neki kellene, és nem bírja elviselni a ténylt, hogy ők ketten együtt vannak. Ahr! Na jó, ezen most próbálok nem idegeskedni, és inkább arra fókuszáltam, hogy nagyon jó ötlet volt, hogy megmenthessék a könyvesboltot, igazán remélem, hogy sikerülni is fog! :')
    Nagyon-nagyon tehetséges vagy, és nagyon-nagyon szeretlek, és nagyon-nagyon gyorsan sietek is a következőre olvasni, haha! <333333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága, hihetetlen Azym!
      Jesszus, most nézem, hogy ezt a kommentárt még augusztusban írtad, most pedig lassan vége a szeptembernek (hála az égnek, bár lehetne gyorsabb is). Egyáltalán nem kell bocsánatot kérned, ugyanis nekem már az is sokat jelent, hogy olvasod, amit csinálok! Tényleg! Arról nem is beszélve, hogy képes voltál minden egyes elmaradt fejezet alá írni pár mondatot. Nem vagy normális! <33 Nagyon szeretlek <33
      Hahaha, igen, robbant a bomba, azóta meg már mennyi minden történt! Igen, végül igazad lett, Tina miatt történt minden, de azért nem csak Ő volt a hibás, hanem Harry is. Ha nem adta volna át az uralmat a félelmeinek, mindezen szörnyűségek meg sem történtek volna. De az ember már csak ilyen, mindenkivel megesik. Féltékeny... tökéletes megfogalmazás. Féltékeny a hírnevére, mert titkon ő is mindig erre vágyott. Arra, hogy az emberek ismerjék, hogy megjegyezzék nevét. Ezt a tulajdonságot egyébként tőlem kapta, csak merően eltorzított változatban. Az, hogy Mel és Harry összejöttek, nos, igazából az nem olyan lényeges számára, mint mások gondolták. Ne is idegeskedj miatt <33 Köszönöm, ez volt a történet azon része, amit a legkésőbb találtam ki. A vázlatban itt nem volt semmi az utolsó pillanatig, de ár nem tudom, honnan jött az ötlet o.O
      Nagyon-nagyon szépen köszönöm, eszméletlen vagy, én pedig eszméletlenül hálás!
      Millio puszi Xx

      Törlés