2014. július 9., szerda

~tizedik~ Bízom benne

Sziasztok :)
Nos, nem is tudom, milyen régen volt már olyan, hogy nem kellett megköszönnöm a kommentárokat - ez is eljött. Nem tudom, hogy ennyire rossz lett-e a rész, vagy csak egyszerűen nincs időtök, mindenesetre itt van a folytatás, hátha van, akit még érdekel. Köszönöm azoknak, akik legalább egy pipát hagytak, a díjakat is, amikor a KRESZ vizsgám után azonnal kiteszek, vagyis jövőhét kedden, ha minden jól megy.
Most nem is fűznék semmit ehhez a részhez, mindössze annyit, hogy: Jó olvasást! 
Millio puszi Xx 

#MELISSA
 Elérkezett az utolsó szerda reggel, amit Crawley városában tölthettem, és ez egy amolyan keserédes érzéssel töltötte meg a szívemet. Ha képes lettem volna rá, talán a szemeim szó szerint egyszerre sírtak és nevettek volna, de valamiért nem jöttek azok a könnyek, amiket elvártam. Sem Tina miatt, sem a kedves Berry házaspár feltételezett hiánya okán, sőt, még Jem kedvéért sem.
  A tegnapi mentőakciónknak hála, ma végre nem untam halálra magam a könyvesboltban, aminek nagyon örültem, hiszen büszke voltam a barátaimra, amiért olyan jól elszórakoztatták a csöppségeket, nem beszélve arról, hogy az előkészületekben is nagy szerepük volt. Nélkülük kétség kívül belebuktam volna a hasztalan próbálkozásba, vagy ami még valószínűbb, neki sem kezdtem volna.
- Szeretnék venni egy könyvet a kislányom születésnapjára. Tudna ajánlani valami kivételesen tanulságosat? Állandóan csak a fantasy könyveket bújja és… érti – igazából nem értettem, mindössze halvány sejtésem volt arról, mire akart kilyukadni. Nem szerette volna, hogy a gyermeke egy képzelt világot teremtsen magának, hiszen ahogy J. K. Rowling írta a Harry Potterben: „Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.” Apunak is pontosan ez volt a problémája a túlbuzgó könyvimádatommal. Azt hitte, hogy egyszer annyira belemerülök majd a sorokba, hogy már vissza sem akarok jönni.
- Öhm, ami azt illeti, nem rég találtam rá, pont egy ilyenre. Az a címe, hogy Egy különc srác feljegyzései. Hány éves lesz a lánya? – rendkívül szükségesnek találtam feltenni az utolsó kérdést, hiszen Stephen Chbosky alkotása egyszerre volt kötelező olvasmány és tiltólistás mű a mai fiatalok számára. A főszereplő, Charlie, ugyanis nem csupán kipróbálja a különböző drogokat vagy alkoholos italokat, hanem időnként élvezi is őket, így Chbosky természetesen ezen káros szerek pozitív tulajdonságait is lefesti. S pont emiatt könnyen kedvet kaphatnak a naiv, befolyásolható tinédzserek, ahhoz, hogy ők is elszívjanak egy-egy hasist.
- Tizenhét – amint kimondta, már tudtam is, merre menjek, így kilépve a fából készült pult mögül, lábaim a második szekrénysor harmadik polcához repítettek. A harmincas évei végén járó anyuka mosolyogva követett, s velem együtt kerülte ki az épületben tartózkodó embereket.
- Akkor ez tökéletes választás – magyaráztam, miközben hátra-hátra pillantgattam, hiszen nem szerettem volna elveszteni a legújabb vásárlónkat. - Valahol itt kell, hogy legyen – motyogtam az orrom alatt, miközben ujjaimmal végigsimítottam az egymás mellé pakolt szórakoztató irodalmi műveken, melyek gerincén aranyozott vagy éppen domború betűkkel szerepeltek a különféle írók és címek. 
  Végül a szekrény legeslegtetején bukkantam rá az apró, zöld borítású könyvre, amit csak egy kis segítséggel tudtam elérni, így neki döntve a masszív polcoknak egy alacsonyabb létrát, kelletlenül másztam meg az elém állított fokokat. Nem szívesen léptem rá a vékony lécekre, hiszen mindig attól féltem, hogy egy óvatlan pillanatomban a mélybe taszít, mivel otthon nem egyszer húzott magával a gravitáció, amikor szénát pakoltam a pajta tetején kiépített hatalmas galériára. S mintha az égiek olvastak volna a gondolataimban, amint megérintettem a könyv borítóját, a lábam megingott és egészen addig zuhantam, amíg meg nem éreztem magamon egy óvó kart, mely addig el sem engedett, amíg ki nem nyitottam, félelmemben összepréselt szemeimet.
- Figyelhetnél jobban is, még szerencse, hogy itt voltam – Jem hangja egy cseppet sem volt kioktató, én mégis mérhetetlenül elszégyelltem magam, pedig nem is volt rá különösebb okom. Arcomat belefúrtam a mellkasába, így orromban érezhettem jellegzetes, enyhén mentolos illatát, melyet leginkább a tusfürdőjének köszönhetett. S ezt honnan tudtam? Tegnap este zuhanyzás után átjött a padlásszobámba és megmasszírozott, ahogy ígérte, hiszen a focipályán én voltam az, aki megnyerte a rögtönzött fogadásunkat. Mosolyogva gondoltam vissza arra, ahogy enyhén bőrkeményedéses, mégis puha ujjai hozzáértek fedetlen hátamhoz, melynek következtében egész testem libabőrbe borult.
- Köszi – motyogtam, amikor talpaimmal megérintettem a kemény padlót. Éreztem, hogy az arcomat elönti egy halvány pírréteg, ezzel rózsaszínné változtatva orcáimat, s bár legszívesebben egy zacskót húztam volna a fejemre, ehelyett a rám várakozó nő felé fordultam. Kislányos zavaromban kis híján kiejtettem az ujjaim közül a zöld, puha fedelű könyvet, de az utolsó előtti pillanatban még sikeresen utána kaptam, megmentve ezzel a gravitáció kegyetlen hatalmától. - Szóval tessék.
- Mennyi lesz? – kérdezte, miközben visszasétáltunk a kasszához. Beleharapva alsó ajkamba, szemöldökráncolások közepette próbáltam előhívni az elmém mélyéről az eladni kívánt tárgy árát, de sehogy sem jutott eszembe, így miután elértem a pulthoz, egy óriási papírkupac mélyéről kellett előhalásznom a két hete megírt árlistát.
- Tíz font – formáltam meg a szavakat, szinte ordítottam, hiszen az ajtón beözönlő, újabb kíváncsi vásárlók egy tömege akkora zajjal töltötte meg a csendes légteret, hogy szinte a saját gondolataimat is elvesztettem a zűrzavarban. - Köszönöm, viszont látásra – mosolyogtam a középkorú nőre, aki még integetett nekem a kijárat felé ballagva, majd véglegesen eltűnt a látómezőmből.
   Épp az elektronikus leltárral bajlódtam, ami még elég új volt nekem ahhoz, hogy csupán csigalassúsággal tudjak haladni a munkával - főleg, hogy egy hónapja még csak hasonlót sem láttam –, amikor valaki befogta a szemeimet. Az egyik pillanatban még vakítóan sütött a nap, melynek sugarai áthatoltak a kirakat üvegén, a következőben minden elsötétült, mintha magába szippantott volna egy kisebb fekete lyuk.
- Mi a terved a délutánra? – jött a fülem mögül egy mély, rekedtes hang, amitől még a gyomrom is megremegett. Szabályosan éreztem, ahogyan görcsbe rándult, mintha milliónyi apró pillangó repdesett volna a belsejében, melyek csak arra vártak, hogy végre a felszínre szökhessenek. De nem engedtem nekik. Csak álltam ott bambán, arra várva, hogy hatalmas tenyerei visszaadják számomra a világosságot, azonban ahogy peregtek a másodpercek, úgy halványodott a remény.
- Mondjuk, hmm, nem is tudom – fogalmam sem volt róla, honnan vettem hirtelen a bátorságot ahhoz, hogy kacérkodjak vele, de megtettem. Ujjaimat az övére helyeztem és óvatos mozdulatokkal lefejtettem magamról a kezeit. Lassú, megfontolt mozdulatokkal fordultam az irányába, melynek következtében Jem teste és a pult közé szorultam. Éreztem, ahogy a csípőmbe vágott a kemény fa, de ez egy csöppet sem zavart. - Ja, de! Dolgozom – ajkaim sunyi mosolyra görbültek, míg szempilláim rebegtetésével próbáltam felvenni az általam ismert legártatlanabb vonásokat. Pont úgy, ahogy azt a húgaim szokták csinálni, amikor rossz fát tettek a tűzre.
- Beszéltem Mrs. Berryvel és azt mondta, hogy háromkor leléphetünk, hiszen csodát műveltünk a hellyel és már reggel többet hoztunk a kasszának, mint az utóbbi héten valaha is – miközben beszélt, alig észrevehetően kihúzta magát, így alakjából sugárzott a büszkeség. Teste felém tornyosult és ahhoz, hogy a szemében tudjak nézni, kénytelen voltam a plafon felé fordítani a fejem. Gyönyörű, méregzöld íriszei még az ajkainál is szebben mosolyogtak, és ha nem ismertem volna, akkor is tudtam volna, hogy boldogság járta át minden porcikáját. Boldog volt. Miattam. Pedig én semmit sem tettem érte, mindössze ott voltam mellette, amikor a padlóra került s azóta egyetlen pillanatra sem hagytam magára. Szerintem ez, emberi mivoltunk által amúgy is a kötelességeink közé tartozott, de ahogy egyre több és több időt töltöttem a fejlődő világban, egyre kevésbé hittem abban, hogy a felvilágosult eszmék veszélytelenek. Talán ha a falunkban mindenki úgy gondolkodott volna, ahogy az ezen a helyen szokás, akkor több lett volna a vita, a hazudozás és a bűnözés az életünkben, a lustaságról nem is beszélve.
- Ezek szerint neked már van terved a délutánra – emeltem fel az egyik szemöldököm, s bátran álltam kacér tekintetét. Többé nem félemlített meg egy ilyen vagy ehhez hasonló szituáció, amiért kimondottan büszke voltam magamra, hiszen egy hónapja, amikor Jeremy állt hozzám ilyen közel, azt hittem menten kicsúszik a lábam alól a talaj. Ujjaimmal belekapaszkodtam a pult szélébe és úgy néztem fel rá. Puha ajkai enyhén szétnyíltak, amitől kedvem támadt betapasztani őket a sajátjaimmal, mégsem tettem.
- Ami azt illeti, igen. Öt perc múlva három, szóval szerintem indulhatnánk is. Gyere! – tenyerei ráfeküdtek az enyémekre, de bármennyire is könyörgően kérlelt, nekem folyton édesanyám szavai csengtek a füleimben, hiszen ő mindig annyit dolgozott és mindezt olyan lelkiismeretesen, hogy rám is rám ragadt ebből a tulajdonságából. „Ha nem dolgozol meg valamiért, akkor az sosem lehet igazán a tied.” „Nem reménykedhetsz mindig abban, hogy lesz valaki melletted, aki feltétel nélkül támogat. Az önzetlenség lángja is kialszik majd egyszer és akkor hoppon maradsz.”
- Öt perc múlva. Addig viszont még pakolgatok – motyogtam az orrom alatt, majd kezeimmel ellöktem magam a pulttól és visszafordultam a számítógép felé. Közel sem írtam olyan gyorsan, mint a nálam fiatalabb gyerekek, akik szinte már az anyatejjel szippantották magukba az elektronikai kütyükhöz való tehetséget, de azért sikeresen leírtam egy egész mondatot, még mielőtt Jem újabb próbálkozásba kezdett volna.
- Ugyan már – ajkait enyhén lebiggyesztette, így pontosan úgy nézett ki, mint egy kiskutya, akit kidobtak az utcára és nem értette miért tették azt, amit, azok az emberek, akiket teljes szívével szeretett. Torkomon megakadtak a feltörni készülő érvek, s bármennyire próbálkoztam a kipréselésükkel, egyszerűen képtelen voltam rá. Megforgatva kék szemeimet, s egy jellemző fejrázást követően Jem felé nyújtottam a jobb karomat, melybe azonnal bele is kapott. - Ez a beszéd.
   Ujjai szorosan bilincselték össze az enyémeket, azonban még mielőtt végleg elhagytuk volna az emberekkel teli épületet, elkiáltottam egy hangos ’viszlát’-ot a raktárban tevékenykedő Mrs. Berry-nek, aki volt olyan kedves, hogy hamarabb elengedett minket.
   Kiérve az utcára, egy számomra igencsak ismeretlen környék felé igyekeztünk, így képtelen voltam visszatartani kérdéseim tömkelegét. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, melyet az egyre sűrűsödő, út menti fák sem csillapítottak.
- Hova megyünk? Mert ha szabadtéri program, akkor szükségünk lesz két esernyőre – nem néztem rá, helyette az eget kémleltem, ami bár még mindig a tenger kékjéhez hasonlított pár fehér, bárányfelhő okozta folttal tarkítva, azért bennem mégis ott motoszkált az a baljós előérzet, miszerint a jót mindig valami rossz követi – így volt ez már mióta a Föld mozgott, s így lesz, míg világ a világ.
- Szabadtéri, de titok és az esernyőt felejtsd el! Hét ágra süt a nap, nem látod? – egymásba font kezeinket az ég felé emelte, mire elnevettem magam. Olyan vicces volt, ahogy összekulcsolt ujjainkon átszánkázott a fény, egyszerre világítva és sötétségbe borítva arcunkat, annak minden vonásával. Ajkaimat többször is szólásra nyitottam, de valahogy nem jöttek a megfelelő szavak, melyekkel meggyőzhettem volna eltökélt személyét. Igazából már nem is foglalkoztatott annyira, hogy merre vezetett az utunk, hiszen számomra már annyi is bőven elég volt, hogy vele lehettem. Mintha már pusztán a ténnyel, miszerint létezett és szeretett, minden a lehető legjobban alakult volna az életemben. Ebben s az ehhez hasonló pillanatokban gondoltam úgy, hogy megérné maradni. Hogy meghozhatnék egy ilyen áldozatot érte. Értünk…
- De a rádióban azt…
- A rádió tévedett. Csak bízz bennem – arcát felém fordítva, úgy mosolygott akár egy vadalma, s hiába folytattam volna megkezdett gondolatmenetem szavakba öntését, tudtam, semmit sem használt volna. Szemeimet ismételten a tájra szegeztem, amihez egy kicsikét nagyobb önuralomra volt szükségem, mint azt bárki gondolta volna, hiszen Jem minden porcikája vonzotta a tekintetem. Mintha a tudatalattim jól az emlékezetébe akarta volna vésni a mellettem sétáló fiú összes mozdulatát és minden cselekedetét. A külső tulajdonságait - sötét, göndör s olyankor megzabolázhatatlan fürtjeit, telt ajkait, pajkos szemeit és azt az elragadó mosolyt mely a nap huszonnégy órájában ott virított az orcáján.
   Nem telt bele negyed órába, amikor szemeim kis híján kiestek a helyükről a csodálattól. Egy kissé szürkés vizű, nem teljesen szabályos kör alakú tó partján álltunk, kéz a kézben. A lágy szellő belekapott a hajamba, ezzel játékra csalogatva szálait, míg én nem tudtam eldönteni kinyissam, vagy becsukjam a szemeimet. Egy részről nem szerettem volna lemaradni a táj egyetlen magával ragadó pillanatáról sem, másrészről viszont, ahányszor ráborult a sötétség leple íriszeimre, magam előtt láttam a falunkat s a házunkat, melynek udvarán a testvéreim rendszerint fogócskával ütötték el az időt.
- Jézusom, ez csodaszép. Az otthonomra emlékeztet – remegő tenyereimmel a szám elé kaptam, és oly közel álltam a síráshoz, hogy szédülni kezdtem. Úgy éreztem, mintha forgott volna velem az egész világmindenség, amiben egyetlen biztos pontot sem találtam… egészen addig, amíg Jem magához nem húzott.
- Tudtam, hogy tetszeni fog, ismerlek már – pontosan egy fejjel volt magasabb nálam, így amikor karjai átöleltek - olyannyira erősen, hogy még egy vékony papírlap sem fért volna el a testeink között -, álla a hajam tetejét súrolta. Nem volt rajtunk kívül senki sem halló távolságon belül, mégis úgy suttogott, mintha egy bizalmas titkot árult volna el nekem. A mi titkunkat arról, mennyire fontosak voltunk a másiknak.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem némi habozás után. Eleinte nem akartam tönkre tenni az idilli pillanatot, de végül úgy döntöttem az őszinte útnál nincs egyenesebb. Elléptem tőle, de nem mentem messzire, mindössze annyira távol, hogy bele tudjak nézni a szemeibe, ezzel kiolvasva belőlük a választ, melyet már hetek óta kerestem. Tudni akartam, mi járt a fejében, hiszen enélkül az információ nélkül képtelen voltam dönteni. Menjek, vagy maradjak?
- Nem tudom, miről beszélsz – hazudott. Ajkait harapdálva reménykedett abban, hogy megelégszem kiejtett szavaival, de ahogy már mondta, túl jól ismert ahhoz, hogy elhiggye, tényleg figyelmen kívül hagyom, ahogyan a szemembe hazudott. Megadóan sóhajtott egy hatalmasat, amit csupán a tó egyre növekvő fodrozódásának hangja nyomott el, hiszen a szél unalmában már nem elégedett meg a hajam társaságával, új játszópajtásra vágyott.
- Eljátszod, hogy minden rendben van, pedig ez minden csak nem igaz – lassú, kedvetlen léptekkel közelítettem a tó széle felé, és amikor rátaláltam egy számomra szimpatikus főcsomóra, gondolkodás nélkül letelepedtem rá. - Szombaton jönnek értem. Tom már az elején megígérte, hogy majd hazavisz – ujjaimmal a zöld pázsitot tépkedtem, amit rögtön azután, hogy megszabadítottam gyökereitől, el is dobtam. Magamban elmosolyodtam a földön elterülő növény, és az életem közti párhuzamon. Hisz egy perce még arra készültem, hogy elhagyom a gyökereimet, s most döbbentem csak rá – ahogyan a mindent túlélő fű, úgy én is kiszáradnék, majd elhalnék nélkülük.
- Akkor még mindig nem gondoltad meg magad? – Jem leült mellém, de ahogy én sem, úgy ő sem nézett rám. A tavat bámultuk, melynek fodrozódó felülete egyre szebbé és szebbé varázsolta az összhatást.
- Nem tudom. Igazából gondolkoztam már rajta, de nincs garancia arra, hogy ez… hogy ez tényleg működne – ujjaimmal először rá, majd magamra mutattam s ezt legalább tízszer megismételtem mire visszaejtettem a karomat, közvetlen az oldalam mellé, rátenyerelve ezzel a halomra dobott fűszálakra. Keserű mosolyra húztam ajkaimat, majd behunyt szemekkel élveztem a hely megnyugtató környezetét. Itt tényleg úgy éreztem, hogy nem lehettem volna jobb helyen. De mindez csak addig tartott, amíg a sötétség.
- Mivel bizonyítsak még? Megteszek bármit – nem nyitottam ki az íriszeimet, pupilláim nem éheztek a világosság szépségére. Csöndben elmélkedtem, a gondolataimba temetkezve, míg azon morfondíroztam, mit is válaszolhattam volna Jem kérdésére. Az igazat megvallva, egyáltalán nem vele volt a baj, hiszen ő tényleg mindent megtett értem. A probléma velem volt és azzal, hogy mindent túlbonyolítottam. Egy részem még mindig képtelen volt elhinni, hogy ilyen fontos leszek a számára majd akkor is, ha visszatérnek az emlékei. S ez a Melissa rettegett attól, hogy mindent elveszíthet egy felelőtlen választás miatt. Hiszen mindig is a legmagasabb pontról lehetett a legnagyobbat zuhanni. S mi lehetett volna a felhők fölött, ha nem a szívből viszonzott szerelem?! A miénk ilyen volt. Na de meddig?
- Semmit sem kell tenned – motyogtam, leginkább magamnak, hiszen olyan halkan beszéltem, hogy szinte még én sem hallottam. De ő annyira rám összpontosította minden érzékszervét, mintha a gondolataim rejtekéből olvasta volna ki a szavakat. Nem tudom, meddig ülhettünk egymás mellett magunkra öltve a némaság gúnyáját, de egyszer csak, mint derült égből villámcsapás; egy erős kar nyúlt felhúzott térdeim alá, majd egy másik a hátamra simult, ezzel elemelve a hűvös talajtól. - Nee! Tegyél le! – visítottam, ahogy megláttam az egyre közelgő víztömeget s a nap folyamán másodszor, nem a békesség miatt préseltem össze szemeimet.
- Hát, ha kegyed úgy óhajtja – az egyik pillanatban még azért imádkoztam, hogy kívánságom, miszerint elenged, valóra váljon. A másikban pedig csurom vizesen kapálóztam a mellemig érő, szürkéskék folyadékban. Az egész testem összerándult a hirtelen hidegre, de az sokkal jobban fájt, amikor bevertem a térdeimet a puhának hitt iszapba, mely sokkal keményebb volt, ahogy a sok apró homokszemcse összeállt egy hatalmas kőszerű réteggé.
- Ezt még nagyon, de nagyon megbánod! – kiabáltam, de bármennyire is nagy volt bennem az elhatározás, miszerint komolyságot erőltetek magamra; nem sikerült. A mondanivalóm végére ugyanis elmosolyodtam, arról a pillanatról már nem is beszélve, amikor Jem felém nyújtva kezeit ki akart segíteni a hűvös vízből, s én ahelyett, hogy elfogadtam volna a felkínált jobbot, egy egyszerű, de annál hatásosabb mozdulattal magam felé húztam egyenesen a tó belsejébe.
- Állok elébe – mosolygott, ahogy arca felbukkant a felszínre, s bár egyre jobban fáztam, még egy gyors betegséget is megkockáztattam volna csupán azért, hogy ez a pillanat az örökkévalóságig tartson. - Remélem, jó sokáig bánhatom még, mert végül maradsz.
- Vigyázz, mit kívánsz! – kacéran haraptam bele alsó ajkamba, mire közelebb sétált hozzám, s ujjaival elsöpört egy tincset, az arcomra ragadt hajszálak közül. Beleborzongtam az érintésébe, és egyszerre volt melegem és fagytam halálra. Mint egy fapálcára szúrt mályvacukor, melyet pár percig a tábortűzbe lógattak; a belsőm olvadozott, míg kívülről elszenesedett és megkeményedett a páncélom.
- Jelenleg csak téged kívánlak – először abban reménykedtem, hogy megcsókol, de helyette simán csak a fülemhez hajolt és belesutyorogta a következő szavakat. Ujjai a csípőmre vándoroltak, majd egy könnyed mozdulattal felkapott és a mellkasához szorítva, kicipelt a partra. A cipőm minden egyes lépésnél vicces hangot hallatott, hiszen megtelt vízzel, ezzel teljesen eldeformálódva. Gyorsan kibújtam belőlük, majd kiráztam a belsejükből az összes folyadékot, amit csak tudtam.
- Bolond vagy – nevettem el magam, ahogy észrevettem amint vetkőzni kezdett. Megforgattam a szemeimet, amikor megpillantottam agyon tetovált felsőtestét, melyet ezúttal már az a vékony textilréteg sem takart el előlem, s önkénytelenül jutott eszembe az a nap, amikor elvitt egy tetováló szalonba és valóra váltotta az álmaimat. Akkor még nem is tudta, hogy a vallomásával a legféltettebb vágyaim egyikét is beteljesítette. Megkaptam tőle a feltétel nélküli odaadását és szeretetét, ami sokkal többet jelentett nekem holmi bakancslistánál, s annak pontjainál.
- A francba! – már csupán pár milliméter választotta el az ajkainkat, amikor eleredt az eső. Jem szitkozódva ugrott hátrébb, mire hangos kacajban törtem ki.
- Én mondtam, hogy esni fog. Legközelebb majd hallgatsz rám – karjaimat egymásba fontam, közvetlenül a mellkasom előtt, és addig egy tapodtat sem mozdultam, amíg Jem a mai nap folyamán kismilliomodik alkalommal a magasba nem emelt.
- Gyere, még mielőtt megfázol – akaratoskodott, de én kicsusszantam kellemes börtönének rácsán, és felvéve előző pozíciómat, úgy álltam a nedves füvön, mezítláb, mintha mi sem történt volna. Mintha nem az orrunk előtt készült volna leszakadni az ég.
- Már így is vizes vagyok, hála a kis trükködnek, meg amúgy is. Erre még van időnk – átszelve a köztünk lévő távolságot, ajkaimat az övére tapasztottam, ezzel lágy csókot lehelve rájuk. Abban a pillanatban megszűnt számomra a külvilág. Már nem zavartak az esőcseppek, melyek folyton folyvást a testemre hullottak, már nem érdekel, hogy a bőrömig átázott minden ruhám, már nem foglalkoztatott a rám kényszerített döntéshelyzet. Csak élveztem a félhomályt, melyet a felhők kreáltak, s kihasználtam minden pillanatot arra, hogy - amíg csak a tüdőm elviselte a levegőhiányt - vele lehessek. Mert ez volt minden, amire vágytam; szeretve lenni általa.

12 megjegyzés:

  1. Drága Szerecsendio!
    Tegnap kezdtem el olvasni az egész 1D-s történeteidet, amik nagyon tetszettek. Ez a történez tetszik a legjobban. Fantasztikusan írsz! Hamar hozd a kövit!

    Ui.: Sok sikert a vizsgához!!! ♥

    Puszi: ~DreamerGirl~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága ~DreamerGirl~!
      Jézusom egy nap alatt sikert végigolvasnod ezt a rengeteg fejezetet? Nem vagy semmi, főleg, hogy az elején röhejes volt, amit csináltam. Unalmas karakterek, sablonos történet. Fantasztikus vagy! <3 Örülök, hogy tetszik ez a történet, hogy itt vagy, hogy fantasztikusnak tartod, ahogy írok. Sietek a következővel és köszönöm, majd leírom a következő rész előtt, hogy hogyan sikerült *-* <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Nagyon jó lett, annyira tetszik ez a történet, hogy az már fáj. El sem tudod képzelni mennyire várom mindig a szerdákat, hogy el tudjam olvasni az újonnan érkezett fejezetet. Köszönettel tartozom neked, hogy részese lehetek Melissa és Harry történetének. Remélem Melissa nem megy vissza a családjához. Hihetetlenül fogalmazol még mindig, tényleg gratulálok mindegyik történetedhez. Várom a következő fejezetet. :))) <33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kata!
      Jaj, nem hiszem el, mi van a bloggerrel, eltüntette a válaszomat :(
      Na mindegy... nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett, bár nem szeretnék neked fájdalmat okozni, még akkor sem, ha ez pozitív értelemben történik... ha egyáltalán létezhet ilyen?! Én tartozom köszönettel azért, amiért itt vagy és olvasol, írsz nekem és biztatsz <3 Sajnos nem árulhatom el, hogy Melissa visszamegy-e, de azt bizton állíthatom, hogy úgy alakítottam ki a történetet, hogy a neki legelőnyösebb és hosszútávon a legjobb döntést hozza meg. Az már más kérdés, hogy szerintem mi neki a legjobb... Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Sietek a folytatással <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Drága szerecsendio!

    Sajnálom, hogy az előző részhez nem írtam, de csak most olvastam el, az is remek lett úgy ahogy az összes többi. ;) Olyan hamar elrepült az idő... lassan elmegy, de biztos ez? Remélem Melissa talál egy olyan megoldást ami mindenkinek jó lenne, bár nem hiszem hogy ilyen létezik. Izgalommal várom, hogy visszakapja Harry az emlékeit. :D hehe.

    Puszi, Pippa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Pippám!
      Semmi baj, egyáltalán nem haragszom, hiszen az is sokat jelent, hogy most elolvastad és írtál. Hiszen tegnap megbeszéltük, hogy én sem vagyok különb... annyira le vagyok maradva mindenhol, hogy szinte minden egyes kommentárt egy bocsánatkéréssel kéne kezdenem :") Igen, az idő hamar elszáll, Mel lassan elmegy - vagy sem -, de az elkövetkezendő részekben be fognak lassulni az események és az utolsó napokat sokkalta jobban ki fogom fejteni. Itt történnek meg az "izgalmak". Melissa meg fogja találni a számára legjobb megoldást, csak nem árulom el, mi lesz az :) A következő részben felbukkannak azok az emlékek, már nem kell sokat várnod :)
      Millio puszi Xx Köszönöm, hogy itt vagy, szeretlek <333

      Törlés
  4. Avecc!!

    Először is nagyon sok sikert a vizsgádhoz,remélem sikerül.Másodszor itt is bocsánatot szeretnék kérni megint amiért csak most írok,nagyon sajnálom.Kíváncsi vagyok mi lesz Mel döntése és mi lesz ha Harrynek visszatérnek az emlékei.Mindenesetre szerintem tartogat a történet még meglepetéseket.Nagyon várom a következő részt!!Még mindig nagyon tetszik ahogy írsz,fogalmazol és mint már talán az előző kommentben is mondtam ezt mindig le fogom írni. Dioner forever<333*-*:DD

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucy!
      Nagyon szépen köszönöm, lehet, hogy pont ez segített, ugyanis tegnap 8:20-kor hivatalosan is átmentem a KRESZ-en, 71 csodás ponttal. Nagyon megkönnyebbültem, utána sokkal felszabadultabb voltam.
      Nem kell bocsánatot kérned, ahogy azt már az előző kommentek alkalmával is leírtam, hiszen itt vagy, be is érted magad a történetben, és mindenhol hagytál magad után jelet. Ennél többet akarva sem kívánhatnék *-* Bizony, lesz itt még min izgulni, hiszen nem Harry emlékei az egyetlen bajforrások. Azokat még el is titkolhatná, nemde?! S lehet, hogy Melt végül nem is Harry múltja befolyásolja majd, hanem valami egészen más. Köszönöm szépen, annyira boldog vagyok, hogy tetszik, amit csinálok <3 Nagyon szeretlek <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  5. Drága szerecsendióm!
    Ahogy a többit is, ezt is imádtam! A gerlepárosunk talán a legaranyosabb pár, akikről valaha is olvastam! Végig bennem van ez a rossz érzés, ami Melissa otthonához kapcsolódik...Egyszerűen szörnyű ez a rendszer, ahogy belekényszerítik a fiatalokat a szülőföldjük falai közé. Sejtem, hogy a családját fogja választani, de azt is, hogy Jemhez is valahogy visszatalál...talán odaköltözik hozzájuk, hiszen amúgy is elfelejtette az előző életét.
    Nagyon sokszor leírtam, de mindig szükségét érzem kihangsúlyozni, hogy imádom az írásodat, a stílusodat...<3
    Ölellek, puszillak<333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leonám!
      Örülök neki, hogy ezt is imádtad. Mindig mosolyogva olvasom a kedves megjegyzéseidet, most sem tudom levakarni az arcomról ezt az ostoba vigyort. Boldog vagyok, amiért ezt gondolod, álmodni sem mertem volna, hogy valaha valaki ezt fogja mondani egy általam megalkotott szerelmespárra. Köszönöm! :)
      Igazad van, tényleg elég szörnyű és visszamaradott ez a rendszer, de ha jól tudom, a mai napig létezik hasonló. Abban már nem vagyok biztos, hogy ilyen szigorúak is, de szükségét éreztem, hogy ebben a történetben kegyetlenek legyenek a szabályok. Hiszen ha nem lennének azok, a választás is könnyebb lenne... amit el szerettem volna kerülni.Szerinted tényleg ez fog történni? Majd kiderül, nem spoilerezek :)
      Köszönöm,köszönöm és köszönöm. Édes vagy, szeretlek <333
      Millio puszi Xx

      Törlés
  6. Drága, tehetséges, imádott szerecsendiom!

    Juj, juj, juj, de aranyosak, te jó ég! Annyivel jobb, hogy Melissa csak Jemként tekint rá, és nem a népszerű, egy világ által ismert Harry-re. Mert így tényleg magért szereti, és semmi másért. Ellenben Tinával - aki hála az égnek most nem zavarta a levegőt. Harry gesztusa elképesztő aranyos volt, de sajnos ezzel csak tényleg eszébe jutattja a lánynak, hogy hamarosan választania kell a családja és közte. És ah, foglalmam sincs, hogy hogyan fog dönteni. Hiszen a testvérei.... Úgy szereti őket, hogy lenne képes csak úgy lemondani róluk?:(
    Juj, most egyből azt írtam volna, hogy nagyon-nagyon várom a következő részt, de mivel már kint van, ez nem lenne túl logikus. Pofátlanul tehetséges vagy, nagyon szeretlek, csak így tovább! <33333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága, szeretett és imádott Azym!
      Hahaha, igen, szerintem is nagyon aranyosak együtt, és bevallom, kicsit már hiányzik, hogy - bárhova - ilyen fejezeteket írhassak. De majd csak eljön az ideje, nemde? Igen, és talán pont ez az oka annak, hogy annyira tiszta a szerelme, szerelmük. Mert önmagukat szeretik, nem azt, akinek látják őket. Nem létezik hírnév, vagyon, semmi elvárás. Tina... nagyon nem kedveled, igazam van? Pedig nem rossz ember ő, a maga módján igenis szerethető. Én legalábbis képtelen vagyok utálni. Igazad van, a választás egyre nehezebb, hiszen sehogy sem lehet egy ilyen hatalmas dologban jól dönteni. Az egyik fél így is, úgy is megsérül... :( ahogy Melissa is.
      Hahaha, nem lenne túl logikus, de attól nagyon jól esik, hogy ennyire lelkes vagy, mert még most is csak mosolygok rajtad. Hihetetlen milyen sok részt elolvastál egyetlen nap alatt... elvettem a szabadidőd :( <3333 szeretlek <3333
      Millio puszi Xx

      Törlés