~huszonegyedik~ A régi Melissa

Sziasztok :)

Hűha, eltelt még egy hét. Ha egy szóban kéne jellemeznem az elmúlt időszakot, akkor kétség kívül a zűrzavarost használnám, aki ismer, az tudja, hogy miért. Emellett betegen feküdtem, valahányszor volt egy kis szabad időm... így hálát adok az égnek, amiért előre meg volt írva ez a fejezet, különben most semmit sem tudnék kitenni. Remélem, ti mind egészségesek vagytok :) <3

Szeretném megköszönni az előző részekhez érkezett kommentárokat, örülök, hogy örültetek Zayn felbukkanásának. Úgy döntöttem, ebben a részben Melissa szemszögén keresztül mutatom meg a lány döntésének következményeit. Remélem mindenkinek tetszeni fog, hiszen az első fejezet első jelenetein kívül még nem olvashattatok Melissa szülőhelyéről. Megjegyzem, hogy imádtam írni...

Jó olvasást! Kitartást a hétköznapokhoz, meg úgy mindenhez :)

Millio puszi Xx

ui.: elnézést, ha most több elgépelés lesz, mint általában, megpróbáltam átolvasni, de elvonták a figyelmem

#MELISSA

  Gondolkozott már bárki azon, milyen is az élet? Hogy igazából mindenki csakis önmaga foglya volt? Az életé, amit élt. Hiszen, bár gyakorlatilag mindenkinek megadatott a szabad akarat – ami önmagában szép volt és jó – a gyakorlatban gúzsba voltunk kötve. Nem hagyhattunk ki egyetlen napot sem az iskolából, nem léphettük át a határokat, nem hagyhattunk a hátunk mögött mindent és mindenkit. Nem vehettünk a kezünkbe egy sporttáskát, hogy körbeutazzuk az egész világot, annak minden csodájával együtt. Olyan szépen hangzott, amikor az ember arról beszélt: az övé volt az élet és szinte minden kincse. A baj csupán a szintével volt, mivel gyakorlatilag semmit sem birtokolt. Semmink sem volt. Még a szabad akarunk sem. Leláncoltak minket az ostoba szabályok, melyeket egy olyan személy alkotott, aki felsőbbrendűnek képzelte magát. Ezzel pedig csak az volt a baj, hogy a többiek vakon engedelmeskedtek neki, ahelyett, hogy kiálltak volna magukért. Ez volt az emberiség legnagyobb bűne. Egy hiba, amit a mai napig képtelenek voltunk kijavítani, és amit ugyanennyi némaságba burkolózott idő elteltével sem tudunk majd kiküszöbölni. Hisz amíg léteztek a korlátok, addig sosem lehettünk igazán szabadok – bárki bármit mondott.

  Körülbelül három hete, hogy ismételten a mi drága falucskánkban tengettem a napjaimat, azonban a beilleszkedés sokkalta nehezebb volt, mint azt eleinte gondoltam. Az első napok ugyanis szörnyűek voltak. Visszanyelni az epés megjegyzéseimet, melyek szinte már a részemmé váltak? Már-már fizikai fájdalmat okozott. S ha ez nem lett volna elég, az én szerető édesapám kitalálta, hogy kötelességem összeházasodni egy olyan férfival, aki iránt sosem éreztem szerelmet. Talán még szeretetet sem. Félreértés ne essék, kedveltem Jeremyt, de miután a saját bőrömön tapasztaltam, milyen volt egy gyengéd csók, melytől az ember szinte már spontán elégett majd hamuvá változott, egyszerűen nem volt elég a csokoládébarna szemű fiú. Többet akartam. Valami mást; valaki mást.

- Szerintem új búvóhely után kéne nézned. – Szabályosan összerezzent a testem, amikor meghallottam édesanyám gyönyörű, mégis, kissé rekedtes hangját közvetlenül alattam. Az egyik ujjamat becsúsztattam a kezemben szorongatott könyv megfelelő oldalai közé, majd egy mély lélegzetvételt követően lekukucskáltam a pajtánk galériájáról. Mindig is imádtam ezt a helyet, hiszen szinte sosem dolgoztunk itt – kivéve azokat a hónapokat, amikor betakarítottunk a szénabálákat, melyek a földünkön tengődtek. Eddig még csak eszembe sem jutott, hogy rajtam kívül más is felfedezhette eme menedéket. - Az édesapád lassan ideér, és akkor lesz, ne mulass. Tudod, mi a véleménye a könyvekről.

  Amint elhagyták az ajkait az utolsó szavak, talpra szökkentem és egy kis rendezgetés után a létra felé bandukoltam. A lépteim nem voltak kimértek, mi több, olybá tűnt, hogy a fent töltött órák alatt elfejtettem járni, de mindezt csak a végtagjaimban bizsergő zsibbadás okozta.

- Köszi anyu – nyomtam egy kedves puszit a verejtéktől csillogó homlokára, majd a tenyereim között szorongatott Charles Dickens könyvre vezettem a tekintetem. Mióta otthagytam Crawley városát, legalább tízszer elolvastam a Karácsonyi éneket, de képtelen volta megunni, annak ellenére sem, hogy szinte kívülről fújtam minden egyes sorát – ahogy azt is, melyik oldalon, milyen nyomtatási vagy elgépelési hibákkal találkozhatott az esetleges olvasó.

  Anyu észrevette a szemeimben megbújó vágyakozást, melyet a soron következő oldalak irányába generáltam, így tenyerét a vállamra fektetve, óvatosan közelebb hajolt hozzám. Az orromban éreztem jellegzetes illatát – az eső és a föld keverékét -, és a szívem egyszerre megtelt békességgel. Annyira hiányzott.

- De ne maradj el sokáig, mert a tyúkok nem etetik meg magukat. Nekem pedig más dolgom is akad a ház körül – dorgáló hanghordozása ellenére fülig ért a szája, így tudtam, akkor sem haragudott volna, ha egészen estig itt maradtam volna. De nekem már egészen más terveim voltak mára.

- Elmenjek a lurkókért az iskolába, vagy elég nagyok már, hogy hazasétáljanak? – időközben az egyik laza padlódeszka felé sétáltam, amit egy kis bénázást követően sikeresen kifeszítettem. A belsejében rengeteg általam szeretett könyv lapult, na meg persze a saját fikcióim, amiket még csak egyetlen egy ember láthatott. Még mindig fájt Őrá gondolnom, de nem bántam. A fájdalom azt jelentette, hogy igazán szerettem. S csak reménykedni tudtam benne, hogy egyszer ismét bekopogtat hozzám a boldogság a maga kecses, vékony ujjacskáival. Hogy nem csupán vendégként érkezik, mint Jem – vagyis Harry -, hanem örökké velem marad.

- Elég nagyok, de szerintem örülnének neki, ha ott lennél, amikor kijönnek a tanodából. Tudod, hogy nagyon hiányoztál nekik – ujjaimmal végigsimítottam a kemény borítású fedelek gerincén, majd egy utolsó pillantás után visszahelyeztem a padlódeszkát az eredeti helyére. Nem tudtam, apa mit tett volna, ha a gondatlanságom miatt megtalálta volna őket, így kétszer is megvizsgáltam a fából készült téglatestet, mielőtt végleg magam mögött hagytam volna rejtett szentélyüket. - Azt hitték vissza sem jössz. Hiába mondtam nekik, hogy mindig betartod a szavad.

- Tudtad, hogy hazatalálok? – tekintetemmel elkaptam édesanyám gyönyörű, mégis szomorú szemeit, és az arcán átsuhanó grimaszokat. Ő sem hitt benne, hogy vissza fogok jönni. Vajon ennyire idegen voltam a számára? Vagy ennyire ismert volna?

- Reménykedtem benne.

- Szeretlek, mami – újabb cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd szorosan magamhoz öleltem, mintha sosem akartam volna elengedi. Talán tényleg nem akartam. Úgy gondoltam, a világon nekem volt a legkedvesebb anyukám, és azért hálát adtam az égnek. - Sietek és majd még a kenyérnekvalót is bedagasztom helyetted. Rád fér a pihenés.

- Ahogy rád is. Mióta visszajöttél kétszer annyit dolgozol, mint eddig. Valami baj van? – szemeiben megcsillantak az aggodalom félreismerhetetlen lángjai, melyeket egy halovány, mégis hihető mosollyal oltottam el. Nem szerettem volna, hogy miattam idegeskedjen, hiszen nem volt semmi bajom, azon kívül, hogy három héttel ezelőtt szó szerint kettéhasadt a szívem. Nem haldokoltam – bár, ha őszinte akartam lenni, azóta nem is éltem igazán.

- Semmi, jól vagyok.

  Lassan sétáltam végig a templomtér mentén, ahonnan már csak egy utcányira volt a tanoda épülete. A kicsiny faház a londoni iskolákhoz képest már-már röhejes volt, én mégis imádtam őket, hiszen itt tanultam meg írni és olvasni. Sok mindent köszönhettem az itteni tanítóknak.

  Lépteim minden egyes alkalommal felverték a port, mely az esőhiány miatt szikkadtabb volt, mint valaha. A fullasztó szemcsék rátapadtak az enyhén verejtékes bőrömre, és ennek hála olyan mocskosnak éreztem magam, mintha egész nap virágokat ültettem volna.

  Még volt pár perc a kicsöngetésig – ezt onnan tudtam, hogy a templomtér hatalmas órája még nem ütötte meg a négy órát, és a harangok sem kezdtek bele dallamos játékukba, mely egykoron a szabadságot jelentette rengeteg osztálytársam számára. Amikor elértem az épület elé, összefontam a karjaimat és hunyorogva kutattam valamiféle pad után, ahova lepihenhettem volna, azonban a tekintetem valami egészen máson akadt meg. Helyesbítve: valaki egészen máson.

- Szép napot, napsugár! – mély, dörmögős hangja hatalmas ellentétet vont szolid, már-már gyermeki megjelenésén. Csokoládébarna haja ugyanilyen színű szemekkel párosult, ami csak még elragadóbbá tette, mégis… képtelen voltam jövendőbeli férjemként tekinteni rá. Hiába tudtam elképzelni vele a hátralevő napjaimat – nélküle is ugyanolyan lett volna. A szívem nem vert hevesebben, amikor az ujjaival megérintette a bőröm bármely négyzetcentiméterét. Nem lettem libabőrös attól, ahogy a hajammal játszadozott. Nem vágytam többre, amikor megcsókolt. Nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet. A közelében üresebb voltam, mint egy fekete lyuk.

- Jeremy – suttogtam, egyfajta köszönés gyanánt, mire csalódottan az állam alá nyúlt vékony, mégis férfias ujjaival. Megbántottam. Ismét.

- Miért vagy velem ilyen érzéketlen? Nem illik így viselkedni a jövendőbeliddel. Meglásd, te leszel a legszebb menyasszony az egész faluban – ajkait lassan, félénken nyomta a számra, de amikor nyelvével bejutásért esedezett – melyre nem kapott engedélyt -, lassan elhúzódott tőlem. Képtelen voltam ránézni, egyszerűen nem volt hozzá elég erőm. Ugyanis tisztában voltam vele, mit láttam volna azokban a kiskutyaszemekben: kétségbeesést, leheletnyi esdekléssel fűszerezve. Istenemre esküszöm, megpróbáltam… akartam szeretni. De ahogy az régebben sem ment, úgy most sem sikerült. Már nem volt szív, amit nekiadhattam volna.

- Egyszerűen csak rossz napom van és nincs kedvem ehhez. – Képtelen voltam megérteni, hogy egy apa, aki állítólag mindent megtett volna a gyermekeiért, hogyan taszíthatta egyiküket egy boldogtalan életbe. Miért nem kérdezett meg? Talán ha meséltem volna neki Harryről, akkor megkímélt volna a házasságtól. Minden porcikám hinni akart abban, hogy apu csak jót akart nekem, de egy részem elítélte a tettéért. Hiszen minden tiltakozásom ellenére megkért, hogy játsszam a szerepem. A szavai még mindig ott visszhangzottak a fejemben, egyre hangosabban és hangosabban. Kezdtem teljesen bedilizni, azonban kívül ebből aligha látszott bármi is. Ismételten a régi Melissa voltam – egy lány, aki maga elé helyezett mindenkit, akit szeretett. - Fogalmam sincs, hogyan szerethetsz, amikor én sosem foglak. Nem félsz, hogy boldogtalan lesz az egész életed, csak mert meghoztad ezt a döntést? Csak mert engem választottál?

- Ugyan! Biztos vagyok benne, hogy idővel megszeretsz. A szüleim is csak később találtak egymásra, most mégis boldogak, ahogy a tieid is. Ez az élet rendje – kezeinket szorosan összekulcsolta, esélyt sem adva a menekvésre, és én jó kislányhoz híven, átadtam magam az ár kegyetlen sodrásának. Nem küzdöttem, csak hagytam, hogy elöntsön a víz, kiszorítva a tüdőmből mindennemű oxigénmolekulát.

- Sosem vágytál másra? – egy közeli fa alá kuporodtunk le, amiről azonnal Harry jutott az eszembe. A mentőakciónk, melynek segítségével fellendítettük Mrs. Berry könyvesboltját, a piknikek, melyeket a tó mellett rendeztünk, az első randink, amikor esőt kreált csupán azért, hogy valóra váltsa az egyik féltve őrzött kívánságom. Végül pedig a búcsú. Ahogy a göcsörtös törzs érintkezett a bőrömmel, az emlékek is életre keltek. Szárnyra kaptak, és folyton folyvást a fejem fölött köröztek; fáradhatatlanul. - Jobbra?

- Te vagy a tökéletes lány a számomra. Melissa, kérlek, csak legyél nyitott. – fejemet a tenyereimbe temettem, próbáltam lenyelni a könnyimet, hiszen nem akartam megbántani. Tudtam, milyen érzés volt, amikor az, akiért a csillagokat is leszedted volna az égről, nem rajongott érted ugyanolyan lánggal. Nem akartam, hogy ő is keresztülmenjen mindezen. De egy kis hang szüntelen a fülembe sutyorgott. Biztatott, egyenesen megparancsolta, hogy álljak a sarkamra és bontsam fel az eljegyzést… mégsem tettem. Nem tudtam megtenni. Nem volt beleszólásom a saját életembe. Régebben mindig azért nyafogtam, mert nem engedték a szüleim, hogy hibázzam. Most viszont bármit megadtam volna érte, ha valaki megmentett volna életem legnagyobb hibájától.

- Nyitott – ízlelgettem a szót. Többször is megismételtem, mire rájöttem, honnan volt olyan ismerős. Édesapám is ugyanezt a szót vágta a fejemhez, amikor győzködni próbált. Tenyereim ökölbe szorultak a gondolatra, hogy ezek ketten összebeszéltek a hátam mögött, mi több, egyenes kijátszottak. - Mi lesz, ha ez sem lesz elég? Azt mondod, szeretsz, mégis rabszolgává akarsz változtatni! – szinte köptem az utolsó szavakat. Minden visszafojtott érzelem, minden keserű düh és csalódottság a felszínre tört, és már semmi sem állíthatott meg: kiabálni kezdtem. Az utcán sétáló emberek mind minket figyeltek és tudtam, már alig várták, hogy elpletykálhassák azoknak, akik nem voltak jelen.

- Tévedés. Felszabadítalak – szemeim olyannyira kitágultak, hogy félő volt, kiesnek a szemgolyóim, de szerencsére a helyükön maradtak. - Hiszen mi másra vágyhatnál még? Mindent meg tudok adni neked, amire csak szükséged lesz. Egy takaros kis ház, hatalmas kerttel, melyben gyerekek futkároznak majd egymást kergetve – Jeremy hangja is megemelkedett, de velem ellentétben képes volt türtőztetni magát. Kíváncsi lettem volna rá, vajon akkor is ilyen elnéző lett volna, ha nem a nyílt utcán estem volna neki. Emlékszem, amikor iskolába jártunk, mindig mindenkibe belekötött és többször is elzárták verekedés miatt. Képtelenség, hogy ennyit változott! Belül ugyanolyan agresszívnak kellett lennie – átláttam a gondosan felcsatolt álarcán. A gondoskodó énem azonban még így sem akarta megbántani.

- Gyerekek? – elhaltan formáltam meg minden egyes szót. A szemeim elkerekedtek, talán még a pupilláim is kétszeresükre tágultak a bennem zakatoló döbbenetnek hála. Gyerekek. Még két hónap sem telt el azóta, hogy betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, ő pedig már gyerekről áradozott. Apró emberekről, akiket nekem kellett volna a világra hoznom. A testemen eluralkodott a félelemérzet, egyszerűen képtelen voltam ésszerűen gondolkodni.

  Karjaimat szorosan magam köré tekertem, egyfajta pajzs gyanánt, ami képes lehetett volna megmenteni az eljövendőtől, de mind hasztalan volt. Jeremy magához vont, és hajamat simogatva, lágy puszikat lehelt a fejem búbjára.

  Ott voltam – jobban mondva a szomszéd szobában -, amikor anyu világra hozta a legidősebb húgomat. A torkából felszínre törő, vérfagyasztó sikolyok néha napján még beleköltöztek a rémálmaimba. Már maga a gondolat, hogy egyszer én is hasonló szenvedés közepette fetrengek majd egy fából eszkábált ágyon, miközben minden nőnemű szomszéd körülöttem legyeskedik, hogy megmentsék mind a babám, mind a tulajdon életem… Nem akartam meghalni!

- Hát persze. Mi leszünk a világ legboldogabb családja. Már csak egy hét – ujjait összekulcsolta az enyéimmel, miközben halkan szipogtam, akár egy kisgyerek, aki nem merte kimutatni az érzelmeit. Szemeimet a lehető legkisebbre préseltem, ezzel elállva a feltörni kész könnycseppek útját, miközben szabad kezemmel a tavaszias színekben tündöklő szoknyámat piszkáltam. Hülyeségnek tűnhet, de hiányoztak a nadrágok, amiket még Mrs. Berrytől kaptam.

- Kérhetek valamit? – tekintetem felé fordítottam, és amolyan mindent vagy semmit alapon, reményekkel telve tartottam fogva csokoládészín szemeit. Hiszen azt mondta, szeret. Amikor Harry mondta ezt nekem, ő  képes lett volna elengedi, hogy a családom mellett maradhassak. Ezt figyelembe véve logikus következtetés volt a részemről, hogy ő is elengedett volna, ha megkértem volna rá.

- Bármit, drágám.

- Adj még egy kis haladékot – könyörögtem. Szükségem volt még egy kis időre, hogy feldolgozzam a történteket, hogy meggyőzzem édesapámat az igazamról. Talán ha ő képes lett volna beadni a derekát, akkor feloldozhatott volna. Megmenthetett volna. - Időt, hogy átgondoljam…

- Ezt az egyet nem adhatom meg neked – kérges ujjai ellenére kellemes volt az érintése, amint végigcirógatta az arcomat, melyen tudtomon kívül folyt végig egy sós könnycsepp. Mélyen ülő szemeiben szánakozás csillogott, amitől csak még kellemetlenebbül éreztem magam. - Nincs min gondolkozni, már réges-régen eldöntötték a sorsunkat. Én örülök neki, te miért nem tudsz ugyanígy tenni? – mert önző voltam. Mert azok után, hogy belekóstoltam a szabadság keserédes ízébe, már nem volt elég ez a savanyú monotonitás. Mert mióta rájöttem, milyen lehetett volna az életem, ha máshova születtem volna, egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy pár szűk látókörű ember szabályának megfelelően kellett viselkednem. Szárnyalni akartam, élni, míg csak dobogott a szívem. Repülni. Mosolyogni. Mezítláb táncolni. Bikinibe rohangálni. Beledugni a lábam más országok tengereibe. Körbeutazni a világot. Kitörni a rám nehezedő láncok fogságából. LÁTNI akartam, nem csupán NÉZNI.

- Melissa! – Tessie hangja visszarángatott a valóságba, mire azon nyomban felpattantam a mellettem üldögélő fiú mellől, és rohanó alakját a karjaim közé vonva, felemeltem a magasba, hogy megpörgethessem. A szájából a felszínre szökött egy hangos kacaj, ami elfeledtette velem minden bánatom. Talán mégsem lesz olyan rossz ez a házasság. Ha a gyerekeim olyanok lesznek, mint a kistestvéreim, akkor semmi okom sem lesz a panaszra. Mindössze féltem – ez volt minden ellenkezésem gyökere. - Jaj, de jó, hogy itt vagy! Képzeld, kaptam egy ötöst a fogalmazásomra, amit az egyik mesédről írtam, hát nem szuper? – már épp szólásra nyitottam a számat, amikor Phoebe is feltűnt a nővére háta mögött. Apró tenyerei között egy fehér papírlapot szorongatott, melyet meglengetett a lágy, őszi szellő. Hihetetlen, hogy ilyen hamar eljött az elseje. Mintha tegnap lett volna, hogy hazajöttem a régi életem reményében. A régi, gondtalan életem reményében. Milyen naiv voltam!

- Előbb az én rajzomat nézd! A tanárnő azt mondta, az enyém a kedvence – bal lábával erélyesen dobbantott, mire a mögöttem terpeszkedő fiú mosolyra húzta, eddig málé ajkait. A korábban még igencsak megbántott vonásaiba gyermeki lelkesedés költözött, amit nem tudtam mire vélni. S hogy őszinte legyek, nem is akartam.

- Lassabban. Semmit sem értek, ha egymás szavába vágva kiabáltok – dorgáltam le őket, hasonló komolysággal, ahogy alig egy órája anya engem. Ujjaimmal összeborzoltam hajukat, és csak amikor már a harmadik kistestvérem fejét kerestem, jöttem rá, hogy nem volt velük. - Hol van az öcsétek?

  Tekintetem ide-oda mozgattam, de semerre sem találtam az enyémekhez olybá hasonló, égszínkék szempárt, sem a mogyorószínű tincseket, melyek mindig úgy álltak, mintha a szél nulla-huszonnégyben játszadozott volna velük. A szívem hevesebb ütemre kapcsolt, a tenyereim izzadni kezdtek, és életemben először, fogalmam sem volt, mit tehettem volna. Merre kellett volna keresnem. Jeremy bizonyára észrevette, amit a húgaim nem, és biztatóan megszorította a kezem, amitől valami csoda folytán teljesen megnyugodtam. Tudtam, hogy a kedvemért képes lett volna felkutatni az egész falut. Talán még sem veszett el minden remény. Talán idővel tényleg megkedveltem volna. De vajon képes lettem volna annyi ideig várni? Elviselni a kínt a bizonytalan boldogság ígéretéért cserébe?

- Ma volt az első napja, biztos a tanító néni szoknyája alá bújt ijedtében – Tessie megrántotta a vállait, mire küldtem felé egy igencsak dühös pillantást. Nem kellett volna ilyen felelőtlenül viselkednie, hiszen bármi történhetett volna.

- Ne bántsd! – szóltam rá a kelleténél kicsit durvábban, amit a következő pillanatban már meg is bántam. A húgom szomorú arca olyan volt, mintha megforgattak volna bennem egy éles pengét, így csípőre tett kezekkel és elváltoztatott hanggal próbáltak kiparodizálni saját magam, ezzel elvéve szavaim felsőbbrendű és bántó élét. - Ha jól emlékszem, te annyira rettegtél, hogy sírva kéredzkedtél haza. Te pedig azt mondtad Miss Emmának, hogy nem ittad meg a reggeli kakaódat és reggeli kakaó nélkül nem tudsz normálisan koncentrálni.

  Egy pillanatig kínos csönd telepedett a körülöttünk elterülő levegőre, de amikor Jeremy megszorította a kezem és hangos hahotázásba kezdett, akkor a lányok sem tudták megállni, hogy ne nevessék el magukat. Egy mély levegővételt követően hálásan mosolyogtam a mellettem lévő fiúra, aki egy lágy puszit nyomott a homlokomra, majd fejével a szoknyám felé bökött. Csak később esett le, hogy a mintás anyagot szorongató kisfiúra akarta felhívni a figyelmemet.

- Mel!

- Szia, tökmag. Hogy ment? – lassan leguggoltam hozzá, majd szorosan az ölembe húztam, ezzel meggátolva, hogy ismételten szem elől veszítsem.

- Nem rossz, de remélem, többször nem kell jönnöm – húzta el a száját, de mivel a falunkban a vasárnapon kívül minden  nap kötelező volt az iskola, erre nem nagyon láttam esélyt.

- Nincs olyan szerencséd – bűnbánóan fogtam meg a kezét, majd lassan a többiek felé fordulva, a másikat Jeremy felé nyújtottam. Megérdemelt egy esélyt, azok után, amit értetem tett, de kételkedtem benne, hogy valaha olyan fontos lesz számomra, mint Harry. - Na, gyertek, menjünk!