Sziasztok :)
Hűha, eltelt még egy hét. Ha egy szóban kéne jellemeznem az elmúlt időszakot, akkor kétség kívül a zűrzavarost használnám, aki ismer, az tudja, hogy miért. Emellett betegen feküdtem, valahányszor volt egy kis szabad időm... így hálát adok az égnek, amiért előre meg volt írva ez a fejezet, különben most semmit sem tudnék kitenni. Remélem, ti mind egészségesek vagytok :) <3
Szeretném megköszönni az előző részekhez érkezett kommentárokat, örülök, hogy örültetek Zayn felbukkanásának. Úgy döntöttem, ebben a részben Melissa szemszögén keresztül mutatom meg a lány döntésének következményeit. Remélem mindenkinek tetszeni fog, hiszen az első fejezet első jelenetein kívül még nem olvashattatok Melissa szülőhelyéről. Megjegyzem, hogy imádtam írni...
Jó olvasást! Kitartást a hétköznapokhoz, meg úgy mindenhez :)
Millio puszi Xx
ui.: elnézést, ha most több elgépelés lesz, mint általában, megpróbáltam átolvasni, de elvonták a figyelmem
#MELISSA
Gondolkozott már bárki azon, milyen is az élet? Hogy igazából mindenki
csakis önmaga foglya volt? Az életé, amit élt. Hiszen, bár gyakorlatilag mindenkinek
megadatott a szabad akarat – ami önmagában szép volt és jó – a gyakorlatban
gúzsba voltunk kötve. Nem hagyhattunk ki egyetlen napot sem az iskolából, nem
léphettük át a határokat, nem hagyhattunk a hátunk mögött mindent és mindenkit. Nem vehettünk a kezünkbe egy sporttáskát, hogy körbeutazzuk az egész világot,
annak minden csodájával együtt. Olyan szépen hangzott, amikor az ember arról
beszélt: az övé volt az élet és szinte minden kincse. A baj csupán a szintével
volt, mivel gyakorlatilag semmit sem birtokolt. Semmink sem volt. Még a szabad
akarunk sem. Leláncoltak minket az ostoba szabályok, melyeket egy olyan személy
alkotott, aki felsőbbrendűnek képzelte magát. Ezzel pedig csak az volt a baj,
hogy a többiek vakon engedelmeskedtek neki, ahelyett, hogy kiálltak volna
magukért. Ez volt az emberiség legnagyobb bűne. Egy hiba, amit a mai napig
képtelenek voltunk kijavítani, és amit ugyanennyi némaságba burkolózott idő
elteltével sem tudunk majd kiküszöbölni. Hisz amíg léteztek a korlátok, addig
sosem lehettünk igazán szabadok – bárki bármit mondott.
Körülbelül
három hete, hogy ismételten a mi drága falucskánkban tengettem a napjaimat,
azonban a beilleszkedés sokkalta nehezebb volt, mint azt eleinte gondoltam. Az
első napok ugyanis szörnyűek voltak. Visszanyelni az epés megjegyzéseimet,
melyek szinte már a részemmé váltak? Már-már fizikai fájdalmat okozott. S ha ez
nem lett volna elég, az én szerető édesapám kitalálta, hogy kötelességem
összeházasodni egy olyan férfival, aki iránt sosem éreztem szerelmet. Talán még
szeretetet sem. Félreértés ne essék, kedveltem Jeremyt, de miután a saját
bőrömön tapasztaltam, milyen volt egy gyengéd csók, melytől az ember szinte már
spontán elégett majd hamuvá változott, egyszerűen nem volt elég a
csokoládébarna szemű fiú. Többet akartam. Valami mást; valaki mást.
- Szerintem új búvóhely után kéne nézned.
– Szabályosan összerezzent a testem, amikor meghallottam édesanyám gyönyörű,
mégis, kissé rekedtes hangját közvetlenül alattam. Az egyik ujjamat
becsúsztattam a kezemben szorongatott könyv megfelelő oldalai közé, majd egy
mély lélegzetvételt követően lekukucskáltam a pajtánk galériájáról. Mindig is
imádtam ezt a helyet, hiszen szinte sosem dolgoztunk itt – kivéve azokat a
hónapokat, amikor betakarítottunk a szénabálákat, melyek a földünkön tengődtek.
Eddig még csak eszembe sem jutott, hogy rajtam kívül más is felfedezhette eme
menedéket. - Az édesapád lassan ideér, és akkor lesz, ne mulass. Tudod, mi a
véleménye a könyvekről.
Amint elhagyták az ajkait az utolsó szavak, talpra szökkentem és egy kis
rendezgetés után a létra felé bandukoltam. A lépteim nem voltak kimértek, mi
több, olybá tűnt, hogy a fent töltött órák alatt elfejtettem járni, de mindezt
csak a végtagjaimban bizsergő zsibbadás okozta.
- Köszi anyu – nyomtam egy kedves puszit a
verejtéktől csillogó homlokára, majd a tenyereim között szorongatott Charles
Dickens könyvre vezettem a tekintetem. Mióta otthagytam Crawley városát, legalább
tízszer elolvastam a Karácsonyi éneket, de képtelen volta megunni, annak
ellenére sem, hogy szinte kívülről fújtam minden egyes sorát – ahogy azt is,
melyik oldalon, milyen nyomtatási vagy elgépelési hibákkal találkozhatott az
esetleges olvasó.
Anyu észrevette a szemeimben megbújó vágyakozást, melyet a soron
következő oldalak irányába generáltam, így tenyerét a vállamra fektetve,
óvatosan közelebb hajolt hozzám. Az orromban éreztem jellegzetes illatát – az
eső és a föld keverékét -, és a szívem egyszerre megtelt békességgel. Annyira
hiányzott.
- De ne maradj el sokáig, mert a tyúkok
nem etetik meg magukat. Nekem pedig más dolgom is akad a ház körül – dorgáló
hanghordozása ellenére fülig ért a szája, így tudtam, akkor sem haragudott
volna, ha egészen estig itt maradtam volna. De nekem már egészen más terveim
voltak mára.
- Elmenjek a lurkókért az iskolába, vagy
elég nagyok már, hogy hazasétáljanak? – időközben az egyik laza padlódeszka
felé sétáltam, amit egy kis bénázást követően sikeresen kifeszítettem. A
belsejében rengeteg általam szeretett könyv lapult, na meg persze a saját
fikcióim, amiket még csak egyetlen egy ember láthatott. Még mindig fájt Őrá gondolnom,
de nem bántam. A fájdalom azt jelentette, hogy igazán szerettem. S csak
reménykedni tudtam benne, hogy egyszer ismét bekopogtat hozzám a boldogság a
maga kecses, vékony ujjacskáival. Hogy nem csupán vendégként érkezik, mint Jem
– vagyis Harry -, hanem örökké velem marad.
- Elég nagyok, de szerintem örülnének
neki, ha ott lennél, amikor kijönnek a tanodából. Tudod, hogy nagyon hiányoztál
nekik – ujjaimmal végigsimítottam a kemény borítású fedelek gerincén, majd egy
utolsó pillantás után visszahelyeztem a padlódeszkát az eredeti helyére. Nem
tudtam, apa mit tett volna, ha a gondatlanságom miatt megtalálta volna őket,
így kétszer is megvizsgáltam a fából készült téglatestet, mielőtt végleg magam
mögött hagytam volna rejtett szentélyüket. - Azt hitték vissza sem jössz. Hiába
mondtam nekik, hogy mindig betartod a szavad.
- Tudtad, hogy hazatalálok? –
tekintetemmel elkaptam édesanyám gyönyörű, mégis szomorú szemeit, és az arcán
átsuhanó grimaszokat. Ő sem hitt benne, hogy vissza fogok jönni. Vajon ennyire
idegen voltam a számára? Vagy ennyire ismert volna?
- Reménykedtem benne.
- Szeretlek, mami – újabb cuppanós puszit
nyomtam az arcára, majd szorosan magamhoz öleltem, mintha sosem akartam volna
elengedi. Talán tényleg nem akartam. Úgy gondoltam, a világon nekem volt a
legkedvesebb anyukám, és azért hálát adtam az égnek. - Sietek és majd még a
kenyérnekvalót is bedagasztom helyetted. Rád fér a pihenés.
- Ahogy rád is. Mióta visszajöttél kétszer
annyit dolgozol, mint eddig. Valami baj van? – szemeiben megcsillantak az
aggodalom félreismerhetetlen lángjai, melyeket egy halovány, mégis hihető
mosollyal oltottam el. Nem szerettem volna, hogy miattam idegeskedjen, hiszen
nem volt semmi bajom, azon kívül, hogy három héttel ezelőtt szó szerint
kettéhasadt a szívem. Nem haldokoltam – bár, ha őszinte akartam lenni, azóta nem
is éltem igazán.
- Semmi, jól vagyok.
Lassan sétáltam végig a templomtér mentén, ahonnan már csak egy
utcányira volt a tanoda épülete. A kicsiny faház a londoni iskolákhoz képest
már-már röhejes volt, én mégis imádtam őket, hiszen itt tanultam meg írni és
olvasni. Sok mindent köszönhettem az itteni tanítóknak.
Lépteim
minden egyes alkalommal felverték a port, mely az esőhiány miatt szikkadtabb
volt, mint valaha. A fullasztó szemcsék rátapadtak az enyhén verejtékes
bőrömre, és ennek hála olyan mocskosnak éreztem magam, mintha egész nap
virágokat ültettem volna.
Még volt pár perc a kicsöngetésig – ezt onnan tudtam, hogy a templomtér
hatalmas órája még nem ütötte meg a négy órát, és a harangok sem kezdtek bele
dallamos játékukba, mely egykoron a szabadságot jelentette rengeteg
osztálytársam számára. Amikor elértem az épület elé, összefontam a karjaimat és
hunyorogva kutattam valamiféle pad után, ahova lepihenhettem volna, azonban a
tekintetem valami egészen máson akadt meg. Helyesbítve: valaki egészen máson.
- Szép napot, napsugár! – mély, dörmögős
hangja hatalmas ellentétet vont szolid, már-már gyermeki megjelenésén.
Csokoládébarna haja ugyanilyen színű szemekkel párosult, ami csak még
elragadóbbá tette, mégis… képtelen voltam jövendőbeli férjemként tekinteni rá.
Hiába tudtam elképzelni vele a hátralevő napjaimat – nélküle is ugyanolyan lett
volna. A szívem nem vert hevesebben, amikor az ujjaival megérintette a bőröm
bármely négyzetcentiméterét. Nem lettem libabőrös attól, ahogy a hajammal
játszadozott. Nem vágytam többre, amikor megcsókolt. Nem váltott ki belőlem
semmiféle érzelmet. A közelében üresebb voltam, mint egy fekete lyuk.
- Jeremy – suttogtam, egyfajta köszönés
gyanánt, mire csalódottan az állam alá nyúlt vékony, mégis férfias ujjaival.
Megbántottam. Ismét.
- Miért vagy velem ilyen érzéketlen? Nem
illik így viselkedni a jövendőbeliddel. Meglásd, te leszel a legszebb
menyasszony az egész faluban – ajkait lassan, félénken nyomta a számra, de
amikor nyelvével bejutásért esedezett – melyre nem kapott engedélyt -, lassan
elhúzódott tőlem. Képtelen voltam ránézni, egyszerűen nem volt hozzá elég erőm.
Ugyanis tisztában voltam vele, mit láttam volna azokban a kiskutyaszemekben:
kétségbeesést, leheletnyi esdekléssel fűszerezve. Istenemre esküszöm,
megpróbáltam… akartam szeretni. De ahogy az régebben sem ment, úgy most sem
sikerült. Már nem volt szív, amit nekiadhattam volna.
- Egyszerűen csak rossz napom van és nincs
kedvem ehhez. – Képtelen voltam megérteni, hogy egy apa, aki állítólag mindent
megtett volna a gyermekeiért, hogyan taszíthatta egyiküket egy boldogtalan
életbe. Miért nem kérdezett meg? Talán ha meséltem volna neki Harryről, akkor
megkímélt volna a házasságtól. Minden porcikám hinni akart abban, hogy apu csak
jót akart nekem, de egy részem elítélte a tettéért. Hiszen minden tiltakozásom
ellenére megkért, hogy játsszam a
szerepem. A szavai még mindig ott visszhangzottak a fejemben, egyre hangosabban és hangosabban. Kezdtem teljesen bedilizni, azonban kívül ebből aligha látszott
bármi is. Ismételten a régi Melissa voltam – egy lány, aki maga elé helyezett
mindenkit, akit szeretett. - Fogalmam sincs, hogyan szerethetsz, amikor én
sosem foglak. Nem félsz, hogy boldogtalan lesz az egész életed, csak mert
meghoztad ezt a döntést? Csak mert engem választottál?
- Ugyan! Biztos vagyok benne, hogy idővel
megszeretsz. A szüleim is csak később találtak egymásra, most mégis boldogak,
ahogy a tieid is. Ez az élet rendje – kezeinket szorosan összekulcsolta, esélyt
sem adva a menekvésre, és én jó kislányhoz híven, átadtam magam az ár kegyetlen
sodrásának. Nem küzdöttem, csak hagytam, hogy elöntsön a víz, kiszorítva a
tüdőmből mindennemű oxigénmolekulát.
- Sosem vágytál másra? – egy közeli fa alá
kuporodtunk le, amiről azonnal Harry jutott az eszembe. A mentőakciónk, melynek
segítségével fellendítettük Mrs. Berry könyvesboltját, a piknikek, melyeket a
tó mellett rendeztünk, az első randink, amikor esőt kreált csupán azért, hogy
valóra váltsa az egyik féltve őrzött kívánságom. Végül pedig a búcsú. Ahogy a
göcsörtös törzs érintkezett a bőrömmel, az emlékek is életre keltek. Szárnyra
kaptak, és folyton folyvást a fejem fölött köröztek; fáradhatatlanul. - Jobbra?
- Te vagy a tökéletes lány a számomra.
Melissa, kérlek, csak legyél nyitott. – fejemet a tenyereimbe temettem,
próbáltam lenyelni a könnyimet, hiszen nem akartam megbántani. Tudtam, milyen
érzés volt, amikor az, akiért a csillagokat is leszedted volna az égről, nem
rajongott érted ugyanolyan lánggal. Nem akartam, hogy ő is keresztülmenjen
mindezen. De egy kis hang szüntelen a fülembe sutyorgott. Biztatott, egyenesen
megparancsolta, hogy álljak a sarkamra és bontsam fel az eljegyzést… mégsem
tettem. Nem tudtam megtenni. Nem volt beleszólásom a saját életembe. Régebben
mindig azért nyafogtam, mert nem engedték a szüleim, hogy hibázzam. Most
viszont bármit megadtam volna érte, ha valaki megmentett volna életem
legnagyobb hibájától.
- Nyitott – ízlelgettem a szót. Többször
is megismételtem, mire rájöttem, honnan volt olyan ismerős. Édesapám is
ugyanezt a szót vágta a fejemhez, amikor győzködni próbált. Tenyereim ökölbe
szorultak a gondolatra, hogy ezek ketten összebeszéltek a hátam mögött, mi
több, egyenes kijátszottak. - Mi lesz, ha ez sem lesz elég? Azt mondod,
szeretsz, mégis rabszolgává akarsz változtatni! – szinte köptem az utolsó
szavakat. Minden visszafojtott érzelem, minden keserű düh és csalódottság a
felszínre tört, és már semmi sem állíthatott meg: kiabálni kezdtem. Az utcán sétáló
emberek mind minket figyeltek és tudtam, már alig várták, hogy elpletykálhassák
azoknak, akik nem voltak jelen.
- Tévedés. Felszabadítalak – szemeim
olyannyira kitágultak, hogy félő volt, kiesnek a szemgolyóim, de szerencsére a
helyükön maradtak. - Hiszen mi másra vágyhatnál még? Mindent meg tudok adni
neked, amire csak szükséged lesz. Egy takaros kis ház, hatalmas kerttel, melyben
gyerekek futkároznak majd egymást kergetve – Jeremy hangja is megemelkedett, de
velem ellentétben képes volt türtőztetni magát. Kíváncsi lettem volna rá, vajon
akkor is ilyen elnéző lett volna, ha nem a nyílt utcán estem volna neki.
Emlékszem, amikor iskolába jártunk, mindig mindenkibe belekötött és többször is
elzárták verekedés miatt. Képtelenség, hogy ennyit változott! Belül ugyanolyan
agresszívnak kellett lennie – átláttam a gondosan felcsatolt álarcán. A
gondoskodó énem azonban még így sem akarta megbántani.
- Gyerekek? – elhaltan formáltam meg
minden egyes szót. A szemeim elkerekedtek, talán még a pupilláim is kétszeresükre
tágultak a bennem zakatoló döbbenetnek hála. Gyerekek. Még két hónap sem telt el azóta, hogy betöltöttem a
tizennyolcadik életévemet, ő pedig már gyerekről áradozott. Apró emberekről,
akiket nekem kellett volna a világra hoznom. A testemen eluralkodott a
félelemérzet, egyszerűen képtelen voltam ésszerűen gondolkodni.
Karjaimat szorosan magam köré tekertem, egyfajta pajzs gyanánt, ami
képes lehetett volna megmenteni az eljövendőtől, de mind hasztalan volt. Jeremy magához
vont, és hajamat simogatva, lágy puszikat lehelt a fejem búbjára.
Ott voltam – jobban mondva a szomszéd szobában -, amikor anyu világra
hozta a legidősebb húgomat. A torkából felszínre törő, vérfagyasztó sikolyok
néha napján még beleköltöztek a rémálmaimba. Már maga a gondolat, hogy egyszer
én is hasonló szenvedés közepette fetrengek majd egy fából eszkábált ágyon,
miközben minden nőnemű szomszéd körülöttem legyeskedik, hogy megmentsék mind a
babám, mind a tulajdon életem… Nem akartam meghalni!
- Hát persze. Mi leszünk a világ
legboldogabb családja. Már csak egy hét – ujjait összekulcsolta az enyéimmel,
miközben halkan szipogtam, akár egy kisgyerek, aki nem merte kimutatni az
érzelmeit. Szemeimet a lehető legkisebbre préseltem, ezzel elállva a feltörni
kész könnycseppek útját, miközben szabad kezemmel a tavaszias színekben
tündöklő szoknyámat piszkáltam. Hülyeségnek tűnhet, de hiányoztak a nadrágok,
amiket még Mrs. Berrytől kaptam.
- Kérhetek valamit? – tekintetem felé
fordítottam, és amolyan mindent vagy
semmit alapon, reményekkel telve tartottam fogva csokoládészín szemeit.
Hiszen azt mondta, szeret. Amikor Harry mondta ezt nekem, ő képes lett volna elengedi, hogy a családom
mellett maradhassak. Ezt figyelembe véve logikus következtetés volt a
részemről, hogy ő is elengedett volna, ha megkértem volna rá.
- Bármit, drágám.
- Adj még egy kis haladékot – könyörögtem.
Szükségem volt még egy kis időre, hogy feldolgozzam a történteket, hogy
meggyőzzem édesapámat az igazamról. Talán ha ő képes lett volna beadni a
derekát, akkor feloldozhatott volna. Megmenthetett volna. - Időt, hogy
átgondoljam…
- Ezt az egyet nem adhatom meg neked –
kérges ujjai ellenére kellemes volt az érintése, amint végigcirógatta az
arcomat, melyen tudtomon kívül folyt végig egy sós könnycsepp. Mélyen ülő
szemeiben szánakozás csillogott, amitől csak még kellemetlenebbül éreztem
magam. - Nincs min gondolkozni, már réges-régen eldöntötték a sorsunkat. Én
örülök neki, te miért nem tudsz ugyanígy tenni? – mert önző voltam. Mert azok után, hogy belekóstoltam a szabadság
keserédes ízébe, már nem volt elég ez a savanyú monotonitás. Mert mióta
rájöttem, milyen lehetett volna az életem, ha máshova születtem volna,
egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy pár szűk látókörű ember szabályának
megfelelően kellett viselkednem. Szárnyalni akartam, élni, míg csak dobogott a
szívem. Repülni. Mosolyogni. Mezítláb táncolni. Bikinibe rohangálni. Beledugni
a lábam más országok tengereibe. Körbeutazni a világot. Kitörni a rám nehezedő
láncok fogságából. LÁTNI akartam, nem
csupán NÉZNI.
- Melissa! – Tessie hangja visszarángatott
a valóságba, mire azon nyomban felpattantam a mellettem üldögélő fiú mellől, és
rohanó alakját a karjaim közé vonva, felemeltem a magasba, hogy megpörgethessem.
A szájából a felszínre szökött egy hangos kacaj, ami elfeledtette velem minden
bánatom. Talán mégsem lesz olyan rossz ez a házasság. Ha a gyerekeim olyanok
lesznek, mint a kistestvéreim, akkor semmi okom sem lesz a panaszra. Mindössze
féltem – ez volt minden ellenkezésem gyökere. - Jaj, de jó, hogy itt vagy!
Képzeld, kaptam egy ötöst a fogalmazásomra, amit az egyik mesédről írtam, hát
nem szuper? – már épp szólásra nyitottam a számat, amikor Phoebe is feltűnt a
nővére háta mögött. Apró tenyerei között egy fehér papírlapot szorongatott,
melyet meglengetett a lágy, őszi szellő. Hihetetlen, hogy ilyen hamar eljött az
elseje. Mintha tegnap lett volna, hogy hazajöttem a régi életem reményében. A
régi, gondtalan életem reményében. Milyen naiv voltam!
- Előbb az én rajzomat nézd! A tanárnő azt
mondta, az enyém a kedvence – bal lábával erélyesen dobbantott, mire a mögöttem
terpeszkedő fiú mosolyra húzta, eddig málé ajkait. A korábban még igencsak
megbántott vonásaiba gyermeki lelkesedés költözött, amit nem tudtam mire vélni.
S hogy őszinte legyek, nem is akartam.
- Lassabban. Semmit sem értek, ha egymás
szavába vágva kiabáltok – dorgáltam le őket, hasonló komolysággal, ahogy alig
egy órája anya engem. Ujjaimmal összeborzoltam hajukat, és csak amikor már a
harmadik kistestvérem fejét kerestem, jöttem rá, hogy nem volt velük. - Hol
van az öcsétek?
Tekintetem ide-oda mozgattam, de semerre sem találtam az enyémekhez
olybá hasonló, égszínkék szempárt, sem a mogyorószínű tincseket, melyek mindig úgy
álltak, mintha a szél nulla-huszonnégyben játszadozott volna velük. A szívem
hevesebb ütemre kapcsolt, a tenyereim izzadni kezdtek, és életemben először,
fogalmam sem volt, mit tehettem volna. Merre kellett volna keresnem. Jeremy
bizonyára észrevette, amit a húgaim nem, és biztatóan megszorította a kezem,
amitől valami csoda folytán teljesen megnyugodtam. Tudtam, hogy a kedvemért
képes lett volna felkutatni az egész falut. Talán még sem veszett el minden
remény. Talán idővel tényleg megkedveltem volna. De vajon képes lettem volna
annyi ideig várni? Elviselni a kínt a bizonytalan boldogság ígéretéért cserébe?
- Ma volt az első napja, biztos a tanító
néni szoknyája alá bújt ijedtében – Tessie megrántotta a vállait, mire küldtem felé
egy igencsak dühös pillantást. Nem kellett volna ilyen felelőtlenül viselkednie,
hiszen bármi történhetett volna.
- Ne bántsd! – szóltam rá a kelleténél
kicsit durvábban, amit a következő pillanatban már meg is bántam. A húgom
szomorú arca olyan volt, mintha megforgattak volna bennem egy éles pengét, így
csípőre tett kezekkel és elváltoztatott hanggal próbáltak kiparodizálni saját
magam, ezzel elvéve szavaim felsőbbrendű és bántó élét. - Ha jól emlékszem, te
annyira rettegtél, hogy sírva kéredzkedtél haza. Te pedig azt mondtad Miss
Emmának, hogy nem ittad meg a reggeli kakaódat és reggeli kakaó nélkül nem
tudsz normálisan koncentrálni.
Egy pillanatig kínos csönd telepedett a körülöttünk elterülő levegőre,
de amikor Jeremy megszorította a kezem és hangos hahotázásba kezdett, akkor a
lányok sem tudták megállni, hogy ne nevessék el magukat. Egy mély levegővételt
követően hálásan mosolyogtam a mellettem lévő fiúra, aki egy lágy puszit
nyomott a homlokomra, majd fejével a szoknyám felé bökött. Csak később esett
le, hogy a mintás anyagot szorongató kisfiúra akarta felhívni a figyelmemet.
- Mel!
- Szia, tökmag. Hogy ment? – lassan leguggoltam
hozzá, majd szorosan az ölembe húztam, ezzel meggátolva, hogy ismételten szem elől veszítsem.
- Nem rossz, de remélem, többször nem kell
jönnöm – húzta el a száját, de mivel a falunkban a vasárnapon kívül minden nap
kötelező volt az iskola, erre nem nagyon láttam esélyt.
- Nincs olyan szerencséd – bűnbánóan fogtam
meg a kezét, majd lassan a többiek felé fordulva, a másikat Jeremy felé
nyújtottam. Megérdemelt egy esélyt, azok után, amit értetem tett, de
kételkedtem benne, hogy valaha olyan fontos lesz számomra, mint Harry. - Na,
gyertek, menjünk!
Ne már! Most komolyan össze fognak házasodni? Az nagyon durva lenne. Iszonyatosan jó rész lett, gratulálok. Egyszerűen hihetetlenül írsz, tele érzelmekkel, meg mindennel ami kell. Nem tudnám elképzelni a szerdáimat a blogod nélkül, számomra ez is a nap része. Imádom!!! Nagyon izgatottan várom a következő részt remélem nagyon hamar eltelik ez a hét. :))) <333
VálaszTörlésDrága Kata!
TörlésHát igen, mind két család ezt tervezi, és már akkor így volt, amikor Melissa elhagyta a falut, ahol addig élt. Igaz, hogy nem gondolt rá sokat, de volt,hogy utaltam arra, ki és mi várja otthon. Szerintem is durva lenne, már csak azért is, mert Mel nem szerelmes Jeremybe, viszont náluk ez megszokott - szinte mindenkit érdekházasság köt össze. Aztán az vagy bejön, vagy sem. Nagyon szépen köszönöm, nagyon örülök, amiért így gondolod. Egy ideig még nem is kell elképzelned, hiszen rengeteg ötletem van a folytatásra, csak sajnos az idő gyorsabban telik ebből a szempontból, mint hittem. Kicsit lemaradtam, de vissza fogom hozni :) Sietek a folytatással, remélem az is tetszeni fog <333 Imádlak!
Millio puszi Xx
Drága Csodálatos és Elképesztő Dió!
VálaszTörlésMit is mondhatnék? Egyszerűen csodálatos lett. Minden sora úgy tetszett, ahogy van. Bár a házasság dologgal nem igazán értek egyet. Sőt Melissa viselkedèsével sem. Nekem is ilyen a természetem mint neki, de én soha nem hagytam volna a helyében, hogy összeadjanak egy olyan emberrel akit nem szeretek. Ez abszurd! De végülis nem is csodálkozom, hiszen a falu ősrégi szemléletének ez természetes. Jeremy karakterje viszont nekem nem valami szinpatikus. Lehet, hogy jó szándék vezérli, de nem nőtt a szívemhez.
Hát én kikaptam az irodalom dolgozatom, ami 5 lett, és irtunk egy matekot is ami 2 lett. Szép kezdés :/. Te megkaptad a dolgozatokat? Remélem meggyógyultál! <3 Ha nem Jobbulást! <3 Én múlthét szombati versenyre meggyógyultam most megint beteg vagyok. De nem baj, nekünk holnap nincs iskola *-*
Várom a következő alkotását Ms. Bíró
Ui: elhappolták előlem az első helyet :c Brühühü
Puszi, Szeretlek <3333
Bells
Édes, drága Bells!
TörlésNos, és én mit is mondhatnék? Nagyon szépen köszönöm! Gondoltam, hogy lesz, akinek nem fog tetszeni a házasság dolog, ugyanis reményem szerint a legtöbb olvasó minden fordulat ellenére, megmaradt Melissa-Harry párti. Melissa viselkedésével sem? Tudom, hogy abszurd ez az egész, de próbáld meg az ő szemszögéből nézni a dolgokat. A városban, ahol felnőtt, szinte mindenki érdekházasságok révén "jött össze" a párjába. Így nevelkedett, és egészen addig, amíg meg nem ismerte a Berry családot és Harryt, úgy hitte, hogy ez természetes. Sajnálom, amiért Jeremy nem szimpatikus, de elfogadom, hiszen adok a véleményedre és nagyon sokat számít, hogy itt vagy nekem. Nem kérem, hogy szeresd meg, mert az lenne csak igazán abszurd. Azért remélem nem utálod annyira. Nem rossz ő! <33
Gratulálok az ötös dolgozatodhoz, és hidd el, azt a matekot még lesz időd kijavítani. Szerintem menni fog! Én legalábbis szorítok érte. Igen, megkaptam egyet, a következő rész elejére ki is teszem. Igen, határozottan jobban vagyok, köszönöm. Jobbulást neked is! <33
Sajnálom, legközelebb talán ismételten megszerezheted az első helyet :') Sietek a folytatással Miss Booth! szeretlek <333
Millio puszi Xx
Heloo!!
VálaszTörlésEgy kicsit már nekem is kezd fura lenni a köszönés.:))
Nagyon jó volt megismerni Melissa helyzetét,így a nagy döntés után.Imádom a családjával való kapcsolatát.Örülök,hogy kitértél arra,hogy főszereplőnk nem nyugodott bele a helyzetébe,sőt még a beszólásait is magába kell fojtania.A jó családi kapcsolatban is van,amikor valami nem tetszik az egyik tagnak és egy kicsit megharagszik rá,mint most Ő az édesapjára.Becsülendő dolog az,hogy annak ellenére,hogy semmi kedve az egészhez mégis próbálkozik,annak reményében hátha neki is jó lesz.(Csak úgy megjegyzem,ez nem így van.)Kíváncsi vagyok,hogy fog Harry "betörni" a történetbe és mindenki,de főleg Mel reakciójára.Lehet,legközelebb megvárom veled az éjfélt,hogy még véletlenül se unatkozz. :)) Mint mindig:Nagyon szeretem ahogy írsz és Dioner forever!!<33 Várom a kövit!!:DD
xoLucy
Kedves Lucym!
TörlésUgye, mennyire fura? Na mindegy, megérdemled, hogy köszönjek, ez a minimum azután, hogy részről részre itt vagy nekem, sőt! Azon kívül is. Én is nagyon szeretem Melissa családját, még annak ellenére is, hogy az apukája kicsit fura - ezt majd a következő fejezetben fogod csak igazán megérteni. Melissa kétség kívül megváltozott az alatt az egy hónap alatt, amíg Crawleyben volt, nehéz lesz újra belerázódnia a falusi körülményekbe, a visszafogottságba, a szigorú szabályokba. De elhiszi, hogy képes rá, és kezdetnek ennyi épp elég ahhoz, hogy próbálkozzon. (Megjegyzem, hogy szerintem sem jó, hogy ezt teszi, de nem árulhatom el, hogy végül mi lesz a vége. Esküvő? Talán.) Mivel már elárultam privátban, nem hiszem, hogy meg foglak lepni azzal, Hazza hogyan "tör be" ebbe az elzárkózott faluba. Remélem tetszeni fog! Rendben. Ezek szerint ma beszélünk? <333 Szeretlek, nagyon aranyos vagy és köszönök mindent!! <333
Millio puszi Xx
Drága, tehetséges, édes kis szerecsendiom!
VálaszTörlésDöbbentem olvastam, hogy beteg voltál/vagy, hiszen amikor mi beszélgettünk, valahogyan vagy elkerülte ez a figyelmemet vagy lehet nem is említetted... Azért remélem, most már azért jobban vagy, és meggyógyultál!:) <3
Huh, aztán a rész. Végig abban reménykedtem, hogy történik valami, ami miatt Melissa meggondolja magát, és -bár tudom, hogy ilyet nem lehet- de megszökik, és visszamegy Harry-hez. Aztán arra gondoltam, a Jeremy-vel való kényszerházasság lesz majd az. De elbizonytalanodtam. Mert... ah, még nincs meg benne az a szikra (mármint Melissában), hogy ennyi miatt csak úgy feladjon mindent, és kitörjön. Úgyhogy most már abban bízom inkább, hogy az elkövetkezendő részekben végre kiáll magáért, és megszabadul ettől a világtól, ami tényleg falak köré zárja...
Imádtam, komolyan! Egyáltalán nem sejtettem, hogy ilyen fordulatokat fog venni a dolog, de iszonyatosan tetszik. Ahj, csak lassan kezdek bele őrülni, amiért így kínzol minket! Hiszen Harry úgy megérdemli őt, és úgy összeillenek... :( <3 Felháborítóan tehetséges vagy, remélem nem felejtetted el! Szeretlek! <333333333333
Rengeteg puszi, Azy
Drága, hihetetlenül aranyos, kedves és elbűvölő Azym!
TörlésNem, direkt nem említettem, hiszen felesleges lett volna, amúgy is annyi mindenről beszélgettünk, ha a csoportos beszélgetésre gondolsz. Plusz, ennek ellenére ugyanúgy jártam iskolába, így ha nem köhögtem volna, meg hasonlók, fel sem tűnik, hogy bajom van. Igen, határozottan jobban vagyok, bár még így is van, hogy zsebkendőre szorulok.
Nem is tudom, mit mondhatnék. Igazából - a törvény ellenére - nagyon reális az ötleted, de amikor megalkottam Mel jellemét, már tudtam, hogy nem fogja feladni a házasságot, csak azért, mert nehéz lesz. Csak azért, mert mást szeret. Főleg, hogy már három hét eltelt, és Harrynek se híre, se hamva. Pontosan, nincs meg benne az a szikra, hogy késztetést érezzen arra, hogy kitörjön. Kicsit azért próbálkozik, de ahhoz lépest, elég könnyen fejet hajt az apja és Jeremy akarata előtt. Nem szeretném elárulni, hogyan tovább, hiszen már fenn van a folytatás... kíváncsi vagyok, képes leszek-e még meglepni téged.
Boldog vagyok, amiért ilyen lelkes vagy, amiért itt vagy velem részről részre és támogatsz - törhetetlenül. Boldog vagyok, amiért tetszik, amit csinálok, amiért tehetségesnek tartasz, pedig te is hatalmas gyöngyszem vagy a világhálón! Szeretlek <333 Remélem nem haragszol, amiért kínozlak, és remélem a következő fejezet alatt sem fogsz megőrülni. Kicsit szemét lett <333
Millio puszi Xx