~huszonkettedik~ Kérlek

Sziasztok :)

Hihetetlen, hogy mennyire aranyosak vagytok mindannyian, szinte állandóan mosolygok, amikor van időm és megnézem az oldalt. Sosem lehetek elég hálás azért, amiért részről részre, hétről hétre itt vagytok velem. Nagyon szeretlek titeket, remélem tudjátok!

Nem tudom, kit érdekel és kit nem, de a magyar témazáróm ötös lett... csak mert megígértem, hogy kiírom ide, így ezt az egyet feltétlen meg szerettem volna osztani veletek.

Vagyis, nem csak ezt az egyet. Tegnap találkoztam FantasyGirl-lel, és jesszus, csak még jobban szeretem, mint eddig, pedig így is ő az egyik kedvenc blogspotos íróm! *-* 

Emellett a hét folyamán kaptam egy gyönyörű designt ajándékba az egyik Árnyvadászos történetemhez, és annyira imádom - eleve a lila a kedvenc színem -, hogy ezt is muszáj vagyok megmutatni nektek. Hátha valaki kedvet kap az olvasásához. A linkre kattintva megtaláljátok az oldalt.

S végül, de nem utolsó sorban, a friss. Már csak három rész van hátra ebből a történetből, bár szerintem ez meglátszik majd a mostani fejezet hangulatán is. Nem szeretném elárulni, hogy milyen hangvételű befejezést szántam Melissának és Harrynek... kíváncsi vagyok, ezek után mit gondoltok, hogyan zárom le. Jó olvasást! Kitartást az iskolához!

ui.: ez az első alkalom, hogy azért maradok fenn ilyen sokáig, mert még mindig tanulok, így ha véletlenül találtok elgépelési hibákat, sajnálom (Csehov hibája, egyszerűen borzalmas, nem szeretem, így most az irodalom is kibírhatatlan).

Millio puszi Xx

#HARRY

   Lassú és megfontolt léptekkel közeledtem a templom felé. Úgy éreztem, egyenesen egy kísértethistória ősrégi színhelyére keveredtem, és kezdtem kételkedni benne, hogy jó helyre hozott az a bozontos szemöldökű kocsis, akit már tegnap este felbéreltem. Az utcán egyetlen ember sem sétált, egyedül voltam édes – mégis hátborzongatóan zord – magányomban. A Nap fényes sugarai szabadon ragyogták be a falucskát, kivételesen egyetlen esőfelhő sem csúnyította el a természetet. Talán azért, mert az Ő otthonában voltam. Itt még a levegő is sokkal frissítőbbnek, sokkal élettel telibbnek hatott.

   „Az angyalok erénye, hogy nem hanyatlanak; hibájuk, hogy nem fejlődnek. Az ember hibája, hogy hanyatlik; erénye, hogy fejlődhet.” Egyfolytában ez a haszid mondás ismételte önmagát az elmémben, ahonnan erőszakkal sem voltam képes száműzni. S csak reménykedni tudtam benne, hogy a sorok között megbújó jelentéstartam az én esetemben is megállja majd a helyét. Hogy képes leszek a fejlődés ősrégi művészetére, és hogy ennyi idő elteltével még ki tudom majd javítani a hibámat.

  Tekintetemmel az utcaneveket kerestem, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Az itt élő emberek nem címkék alapján tájékozódtak, feltehetőleg zsigerből érzékelték a helyes irányokat. Tudták, merre keressék a kisboltot, az iskolát vagy a templomot. Utóbbiról azt hittem, sosem fogom meglelni. Végül mégis sikerült.

  Minden egyik pillanatról a másikra történt. A megszentelt épület harangja hangos kongásba kezdett, így egy erőteljes, leginkább egy fülsüketítő kattogásra emlékeztető hangot hallatva – az emberek pedig szó szerint kiözönlöttek az utcára, mintha számomra láthatatlan, de kétség kívül fojtogató lángok elől menekültek volna. Bele tellett egy kis időbe, de amikor megpillantottam Melissa mosolygós arcát és gyermeki ártatlansággal átitatott vonásait, a szívem mintha kihagyott volna egy feleslegesnek vélt ütemet. A béke elemi erővel rohamozta meg a szervezetem, nem sok hiányzott hozzá, hogy menten elveszítsem az egyensúlyomat. A szerelem megrészegített, én pedig – bár a padlón voltam – kétségbeesetten vártam az újabb pohárkára.

- Szia – lassan a háta mögé settenkedtem. Óvatosan löktem félre a számomra idegen embereket, abban reménykedve, hogy nem az anyukáját böktem oldalba ingerült türelmetlenségemben. Az ujjaim befogták a szemeit, amitől Mel teste ösztönösen összerezzent, de ahogy a háta finoman a mellkasomnak nyomódott, megéreztem jellegzetes, virágillatú parfümjét, és minden félelmem tovaszállt. Egy másodpercre az is megfordult a fejemben, hogy a bőre minden kölnitől mentesen ontotta magából a finom aromákat.

- Harry? Te meg mégis hogy kerülsz ide? – Melissa hangja megremegett; hitetlenkedővé vált. Finom tenyerét ráfektette az enyémre, majd eloldozva az általam kreált béklyóit, lassan felém fordult. Az ajkaim résnyire nyíltak, de amikor elvesztettem a képzeletben megalkotott szavaimat, benedvesítettem őket a nyelvem hegyével. Nem csak a mellkasomat szétfeszítő vágy okán, hanem a félelem miatt is, amit az íriszeiben pislákoló láng miatt éreztem. Valami megváltozott rajta. Valami, amit eddig a pillanatig nem szúrtam ki, hiszen túl messze álltam tőle.

- Ki ez a srác, édesem? – összevontam a szemöldökeimet, és nagyokat pislogva futtattam végig a tekintetem a jövevényen. Barna szemei mérgesen méregettek, míg színben passzoló hajába bele-belekapott a szél, ezzel elvéve kérdésének élét. Ahogy Melissa keze után nyúlt, mintha nyakon öntöttek volna egy tányér tűzforró levessel; teljesen ledermedtem. A lábaim gyökeret eresztettek, s a mellkasom oly gyors tempóra váltott, hogy néma légzésem hangos zihálássá változott.

- Ezt én is kérdezhetném, édesem – gúnytól csöpögő válaszom hatására megfagyott az előbb még kellemesnek talál környezet. Mintha a nyarat egyik pillanatról a másikra felváltotta volna a zord tél – bármiféle átmenet nélkül. Melissa elhúzta a száját, de egyikünknek sem felelt, inkább a némaságot választotta. A könnyebb utat. Mérhetetlenül nagyot csalódtam benne.

- A férje vagyok, de rólad még mindig nem tudtam meg többet – hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira letaglózott a határozott kijelentésével. Ennyire nagyot hibáztam volna? Ennyire megbocsáthatatlan volt a kegyes hazugságom? Vagy ő volt az, aki egész végig az orromnál fogva vezetett? Pedig olyan valódinak tűnt minden egyes érzelem, minden egyes érintés; az összes csók.

  Hevesen dobogó szív - szinte a testem minden egyes pontjában éreztem öntudatlan, vágtázó ritmusát. Tam-tam. Tam-tam. A gyomrom apróra zsugorodott, görcsbe rándult és már-már a hányinger kerülgetett. Legszívesebben hazamentem volna, vagy egy mosdóba. Mindegy volt hova, csak innen el. Messze futni és vissza se nézni; ez volt minden, amire vágytam. Ami után még mertem vágyakozni. A testem akaratlanul, de összerezzent minden egyes koppanásra, amit a mellettünk közlekedő emberek monoton léptei okoztak. Rettegtem, mint soha azelőtt. A lábam ritmusosan járt, már nem szorult irányításra. Azt a kis kontrollt is elvesztettem, aminek ezidáig még a birtokában voltam. Semmim sem maradt. Senkim sem. Egyedül voltam, féltem és legszívesebben magzati pózba görnyedve és ringatózva vetettem volna magam az álmaim karjaiba. Reméltem, hogy tényleg csak álmodtam. De ahogy a percek pörögtek, és ahogy elhomályosult a világ, rá kellett jönnöm, hogy minden szó igaz volt. Elkéstem.

- Csak a vőlegényem, Jer. A kettő nem ugyanaz! – Mel hangja visszarángatott a valóságba, de még mindig túl kába voltam ahhoz, hogy rájöjjek, határozott szavaival rendre intette a mellette fölényeskedő fiút. Nem jutott el az agyamig, hogy kis híján visszautasította a házasságot. De csak a szavaival – a gyűrűsujján ugyanis egy apró, ezüstösen csillámló karika díszelgett, mely szivárványt kreált a velem szemben lévő lány ruhájára, ahogy a Nap játékosan megvilágította azt.

- Egy hét és már nem számít a különbség…

- Beszélhetnénk? Négy szem közt – esdeklően meredtem égszínkék szemeibe, mire elengedte Jeremy kezét és egy szemforgatást követően suta bólogatásba kezdett.

- Magunkra hagynál minket? – a fiú elhúzta a száját, ezzel kinyilvánítva nemtetszését, de képtelen voltam együtt érezni vele – hiszen kettőnk közül én voltam a szánandóbb. Az ostoba hősszerelmes, aki elhitte, hogy ha megkeresi a szerelmét, a lány majd mindent sutba dob a kedvéért és elvágtázik vele a naplementében. Hülye, hülye Harry! Lehet, hogy túl sok könyvet olvastam az utóbbi időben, amitől naivvá váltam. Álmodoztam és közben elfelejtettem, hogy az élet ennél sokkalta bonyolultabb cselekménysorozatokból állt.

- Ha bántani mered… - Jeremy a mellkasomat ütögette, mint aki komolyan elhitte, ezzel képes lesz megfélemlíteni, és bár ezzel csak azt érte el, hogy legszívesebben letörtem volna az összes ujját, amiket egyesével nyomtam volna fel a seggébe, Mel kedvéért türtőztettem magam. Hiba lett volna verekedést kezdeményezni egy ilyen apróság miatt. Olyan vétek, amit sosem bocsátottam volna meg magamnak, hiszen ezzel örökre eltaszíthattam volna magamtól.

- Sosem tenném! – förmedtem rá. Fejemmel Mel tekintetét kerestem, de amikor megleltem, egy nem várt grimasszal találtam szemben magam. Mintha egy gunyoros mosolyt próbált volna elfojtani; vállai megemelkedtek, s gyönyörű szája apró vonallá préselődött, ahogy a szemöldökei közelebb csusszantak egymáshoz. S bár először fogalmam sem volt róla, minek köszönhettem mindezt, végül engem is elért a megvilágosodás. Jemre gondolt. Arra a srácra, akiben feltétel nélkül megbízott, akit szeretett, és aki viszont szerette. A hétköznapi fiúra, nem a popénekesre.

  Ahogy az ingbe bújtatott bájgúnár lelépett, Melissa és én néma sétálásba kezdtünk. Nem kellettek szavak, de az is lehet, hogy ő is éppen oly elveszett volt, mint én. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, mit kellett volna mondanom, hogy mivel kezdeményezhettem volna beszélgetést. Amikor tegnap este nyugovóra tértem, az egész párbeszédet elterveztem, de abba képtelenség volt beleilleszteni a közelgő esküvőjét. Hiszen még csak három kibaszott hét telt el, az Isten szerelmére! Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz.

- Szóval a felesége leszel – nyögtem ki végül, amikor már túl nyomasztóvá vált a csönd. A poros településre mintha varázsigét szórtak volna – az emberek hangos beszélgetésbe elegyedtek a mellettük ácsorgó ismerőseikkel, vagy mosolyogva üdvözölték a másikat, mint egy rég nem látott barátot. Minket még csak észre sem vettek. - Hamar túlléptél rajtam.

   Gúnyos megjegyzésem hatására a földbe gyökereztek idegenvezetőm lábai. Megtorpant, de csak pár bizonytalan méterre később fedeztem fel, hogy magamra hagyott. Értetlenül fordultam felé, és hiába próbáltam leolvasni a benne életre kelő érzelmeket arcának megkeményedett vonásairól, még a szemei is érzelemmentesen meredtek rám, akár egy ókori kőszobor jéghideg márványa.

- Te is tudod, hogy sosem fogok túllépni rajtad – suttogta. Fejét a földre szegezte, képtelen volt rám nézni. -  Ez csak… - kecses ujjaival a rajta lévő, hófehér ruhát piszkálgatta, amitől összeszorult a szívem. Olyan elesettnek tűnt, hogy legszívesebben minden szavam visszaszívtam volna. Mégis, elég önző voltam ahhoz, hogy ennek ellenére is érdekeljen a válasza - te nem értheted. Az élet itt… bonyolult.

- Pedig nekem roppant egyszerűnek tűnik – lassan közelebb sétáltam hozzá, és amikor végre csupán csak egy karnyújtásnyira voltam tőle, az ujjaimmal az álla alá nyúltam. Kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe.

- A látszat néha csal. Te voltál az, aki ezt bebizonyította nekem.

- Jobban szereted, mint engem szerettél? – nem mertem jelen időben fogalmazni. Nem mertem rákérdezni, szeretett-e még, így a könnyebb utat választva, csupán a Jeremyhez fűződő érzelmeit próbáltam kipuhatolni. Amikor tegnapelőtt az erkélyen állva Zayn kihúzta belőlem az igazságot, még biztos voltam magamban azzal kapcsolatban, hogy Melissa szerelmes belém, most viszont… Hiszen már választott. Nem is értem, miért törtem még magam. Miért eresztettem le a falakat, miért hagytam, hogy újra és újra belém vájja a körmeit.

- Ha az érdekel, hogy szerelmes vagyok-e, akkor bizton állíthatom, hogy nem. – kár lett volna tagadnom, szavai jól látható mosolyt csaltak az arcomra. Az ujjaimmal megcirógattam kipirult orcáját, és a homlokomat lassan az övének döntöttem. Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről, csak ő és én voltunk szemben a világmindenséggel. De a rózsaszín köd hamar elpárolgott, ahogy Mel egy beletörődő sóhaj következtében kitépte magát a karjaimból. Lassan hátrálni kezdett, mintha csupán egy nemkívánatos ismerős lettem volna a számára. - De az leszek – kezeit keresztbe fonta a mellei alatt, majd bólintott egyet, mintha ezzel próbálta volna meggyőzni magát arról: tényleg igazat beszélt.

- Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? Olyan, mintha egy betanult szöveget mondanál fel az irodalomórán. Ez nem te vagy! Túl… - egy másodpercre elhallgattam, de nem a felém küldött szúrós tekintete fojtotta belém a szavakat, csupán csak a legmegfelelőbb után kutattam az elmém mélyén. Nem akartam elrontani, így muszáj volt érthetően fogalmaznom. - Túl szabad a lelked ahhoz, hogy fejet hajts mások akarata előtt.

- Ne tégy úgy, mintha ismernél!

- Pedig ismerlek, ha tetszik, ha nem. Fontos vagy nekem és nem szeretném, ha…

- Tudod, én mit nem szeretnék? – Mel hangja megremegett, miközben egyre magasabb és magasabb hangerőre kapcsolt, míg végül lágy szavai ordítássá torzultak. Ha még mindig az utcán lettünk volna, bizonyára minden szem ránk szegeződött volna, de annak ellenére, hogy magunk között voltunk, a szituáció nem volt kevésbé kellemetlen. Még sosem láttam ilyen elkeseredettnek. Olyan volt, mint Gemma régi játék babája – ahogy telt az idő, lassan darabjaira esett, megcsonkult és elveszett. Az ujjaim ökölbe szorultak, ahogy visszatartottam a torkomból felszínre kívánkozó epés megjegyzéseimet, és közben oly vehemensen szívtam be az ajkaimat, hogy megéreztem a számban tulajdon vérem sós ízét. - Reményt. Ne játszadozz velem, Harry. – Melissa arca megvonaglott, látszott, hogy komoly erőveszítésébe került kiejteni ezt a nevet. Az én nevemet.

    Lassan a vállamra dobott táska felé nyúltam, amiből két igencsak megviselt, fekete bokszkesztyűt húztam elő. Óvatosan Melissa felé nyújtottam őket, de amikor a tekintetem találkozott értetlenségtől csillogó szemeivel, önkénytelenül, de mosolygós vonalra húztam az ajkaimat. Elképzeltem, hogy talán még soha életében nem látott ehhez hasonlót, és büszkeség dübörgött a mellkasomban, amikor arra gondoltam, hogy valami újat mutathattam neki. Pontosan úgy, ahogy ő egy teljesen más – jó értelemben más - világ kapuit tárta fel előttem.

- Vedd fel ezeket és ne ordibálj! Még elmegy a hangod – halk kacagásba kezdtem, de amikor a velem szemben lévő lány még mindig faképpel meredt rám, egyszerre elpárolgott belőlem minden vidámság. Biztos voltam benne, hogy direkt csinálta. Direkt nehezítette meg a dolgom. S csak remélni mertem, hogy nem esem el az akadályokban, melyeket elém állított. Hogy nem bukom bele a tesztbe, mi több! Könnyedén átmegyek a vizsgán.

- Mintha számítana – motyogta az orra alatt gúnyolódva, de én elengedtem a fülem mellett gyerekes megjegyzését és a kezei után kaptam. Óvatosan a lábaim közé szorítottam az egyik kesztyűt, hogy ne ejtsem el, amíg felcsatolom a jobb kezére a másikat. Egy röpke pillanatig azt hittem ellenkezni fog, de nagy meglepetésemre szótlanul tűrte, hogy segítsek neki – így végül mind a két tenyerére rákerült eme harcművészeti felszerelés.

- Üss meg!

- Tessék? – gyorsan a háta mögé bújtatta a kezeit, hogy még véletlenül se essen kísértésbe. - Nem foglak bántani.

- Üss meg! – biztattam, de amikor mindezt egy heves fejrázással reagálta le, már nem bírtam tovább. Aranyos volt tőle, hogy mindennek ellenére nem akart fájdalmat okozni nekem, de tisztában voltam vele, hogy csak a javát szolgálta volna. Én pedig segíteni szerettem volna neki. Ha másban nem is, legalább a továbblépésben. Inkább lettem volna a támasza, egy barát, akire mindig számíthatott, mint egy ember, aki csupán a múltjában kaphatott szerepet. Rettegtem attól, hogy más karjaiban talál rá a szerelemre, de a gondolatba, hogy elfelejt, egyenesen belehaltam. - Meglátod, jobb lesz – a fejemet lassan oldalra ejtettem, úgy bámultam résnyire nyílt ajkait. Látszott rajta, hogy elgondolkozott a hallottakon, míg végül beadta a derekát. Megütött, bár igazából inkább csak meglegyintett, mint azt egy rosszcsont kisfiúnál szokás. Az érintése nem fájt, sokkalta inkább felmelegített belülről. Úgy éreztem – három hete először -, hogy éltem. - Megy ez erősebben is! Dühös vagy rám, Tinára és talán még önmagadra is. A sok harag felemészt belülről, ha hagyod, hogy eluralkodjon rajtad és szétáramoljon az ereidben. – A végét már szinte ordítottam, de Mel össze sem rezzent. Csak nézett rám azokkal a hatalmas szemeivel, melyekben megcsillant a napsugár. - Mi bánt?

- Hogy itt vagy, és emlékeztetsz a hibákra – a kesztyű valamivel erősebben csapódott a mellkasomnak, de az érintése még mindig megmaradt bizsergetőnek. A lelkemben dúló kín elnyomta a fizikai fájdalmat. - Szembesítesz minden egyes hibámmal.

  Melissa arca eltorzult, ahogy végignézett remegő kezein. Hitetlenkedve bámult hol rám, hol a bokszkesztyűkre; nem hitte el, hogy képes volt megütni, ahogy azt sem, hogy ettől tényleg jobban érezte magát. Mert biztos voltam benne, hogy felengedett – mellkasa ugyanis megemelkedett, ahogy kihúzta magát, mintha a rá nehezedő súlyok lassan párolgásnak indultak volna.

- Mi fáj?

- Hogy valahányszor rád gondolok, érzem, hogy jobb is lehetett volna – újabb ütés, újabb mély lélegzetvétel. A karja egyre biztosabban mozgott, mozdulataiban már nyoma sem volt a bizonytalanságnak.

- Mi az, amiért mérges vagy?

- Hogy nem tudok mit tenni ellene – jobb egyenese a bordámnak ütközött, amitől hátráltam egy apró lépésnyit, de mire ismételten meglendítette a karját, már sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Olyan voltam, mint egy kőszobor; rendíthetetlen. Tudtam, ha észrevette volna az arcomon, hogy fájdalmat okozott nekem, azonnal abbahagyta volna. Pedig még koránt sem végeztünk.

- Mi ellen?

- Ellened – kikerekedett szemekkel, értetlenül meredtem reszketeg alakjára. Sötét haja hullámos loknikban hullott a vállára, kipirosult arca csak még kívánatosabbá varázsolta angyali vonásait. Annyira szerettem! - Nem tudlak elfelejteni. Nem tudlak nem szeretni - a végére már patakokban folytak a könnyei, megállíthatatlanul, akár egy kisbabának. Olyan törékeny volt… olyan tökéletes. S engem szeretett. Engem, senki mást.

- Gyere ide! – lassan a karjaimba zártam: kezeimmel magamhoz bilincseltem, miközben az államat a feje tetejére fektettem. Az ujjaimmal a puha bőrét simogattam, de a teste minden egyes érintésemtől egyre jobban reszketett. Képtelen voltam megnyugtatni, amitől görcsbe rándult a gyomrom. - Ssh, ne sírj! Minden rendben lesz. Többé nem hagyom, hogy elmenj. Nincs több titok.

   Melissa lassan felém fordította a tekintetét, melyekben még mindig ott ragyogtak a forró könnycseppek. Haja kissé kócosan pihent a vállán, de abban a másodpercben engem semmi más nem érdekelt, csak azok a gyönyörű ajkai. Egy hosszúra nyúlt másodpercig meredten bámultam rájuk - engedélyre vártam. Az érzelmek kusza kavalkádja forgószél módjára keringett a lelkemben, a mellkasom majd’ szétfeszült, de visszafogtam magam. Hiszen már nem volt az enyém. Jeremyhez tartozott.

  Aztán mégiscsak behunyta a szemeit. Kezeivel megszorította a tenyereimet és gyengéden felém hajolt, melyet biztos jelnek vettem. Még sosem csókoltam úgy, mint akkor. Egyszerre volt finom és lány, szenvedélyes, már-már követelőző. Mintha ő lett volna a víz, én pedig a haldokló vándor, aki folyadék nélkül indult a Szaharának. Ő volt a dal, én pedig a megrekedt zenész. Ő volt a láng, én pedig a fagyoskodó hajléktalan. Ő volt az élet; nekem pedig szükségem volt rá.

  Ujjaim a hajával játszadoztak, amikor levegő után kapkodva, és ziháló mellkassal elhúzódtunk egymástól. Az orromban éreztem Mel finom, orgonára és jácintra emlékeztető illatát, ahogy közelebb bújt hozzám. Befészkelte magát a karjaimba, de egy másodpercig sem bántam. Apró tenyerét a mellkasomra fektette, és finom kezével apró mintákat rajzolt a pólómra – libabőrbe borult a testem az érintésére.

- Bárcsak elszökhetnék veled a világ elől!

- Elszökhetsz – arcát a tenyerembe fogtam, és egy lassú puszival biztosítottam róla, hogy a kedvéért elmenekültem volna vele a világmindenség végére is. De a szavaim nem várt következményekkel jártak. Melissa eltolt magától és hátra lépett egy bizonytalan lépésnyit. A szerelmünk által kreált vattafelhő pedig semmissé lett; eltűnt, mintha sohasem létezett volna.

- Nem tehetem – tekintete az ujjára vándorolt, pontosabban fogalmazva: a gyűrűjére. Szabad kezével forgatgatni kezdte, mint egy tiltott csecsebecsét, amit az anyukájától vett kölcsön, annak tudta nélkül. - Egy hét múlva Jeremy és én összeházasodunk. A szüleink alkut kötöttek, nincs visszaút. Különben is… - Mel torka összeszorult, mintha egy hatalmas gombóc útját állta volna a szavainak. Végül mégis rájuk talált: - azzal, hogy visszajöttem, elvesztettem az esélyt a távozásra.

- Ha valamit nagyon szeretnél, képes vagy elérni! – replikáztam, kicsit erélyesebben, mint azt a helyzet megkövetelte volna. Egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam, amikor alig öt perce szó szerint kijelentette, hogy sosem szűnt meg szeretni. Nem volt joga mindehhez. Nem volt joga ahhoz, hogy elhúzza előttem a mézesmadzagot, majd röhögve kihátráljon az egészből. Hiszen szerettem. Az ég szerelmére, kicseszettül szerettem! - Én is megtaláltalak – bár egy kicsivel tovább tartott, mint gondoltam - és beszöktem.

- Nem kockáztathatok – idegesen hol jobbra, hol balra fordította a fejét, más szavakkal szólva, rosszallóan rázogatta azt. Eszembe jutott a kocsis figyelmeztetése: Csak óvatosan fiatalember, mert ha nem vigyáz és rajtakapják, komoly bajba kerülhet. Azt a kisasszony sem szeretné. - Mi lesz, ha bántják őket?

- Ez nem az őskor – csattantam fel, mire összerezzent, de ennek ellenére állta a tekintetem. Nem érdekelt a szemeiben bujkáló szánakozás, ahogy az sem, hogy komplett idiótát csináltam magamból. Én őszintén elé álltam. Meggyóntam minden vétkem. S bár azzal nagy valószínűséggel csak még mélyebbre taszított volna, vágytam az igazságra, hiszen kiérdemeltem. - Mi az igazi ok?

- Tessék?

- Jól hallottad.

- Melissa! – egy méreggel átitatott, dörmögő hang csapta fel a fejét, mire mind a ketten elkerekedett szemekkel fordultunk a zaj irányába. Egy köpcös, ingbe bújtatott öregember közeledett felénk, aki csak a hózentrógerének köszönhette, hogy rajta maradt a nadrágja. Vicsorgó ajkai fölött egy őszszálakkal teleszőtt bajusz éktelenkedett, és ha a tekintete nem hasonlított volna úgy a mellettem reszkető lányéra, valószínűleg sosem jöttem volna rá, hogy rokoni kapcsolatban álltak egymással. Mint ég és föld. Tűz és víz. Melissa maga volt a nyugalom, ez a férfi pedig már pusztán a szemeivel képes lett volna halálra kínozni. - Ki ez a ficsúr, és hogy kerül ide?

- Apa… - Mel még távolabb húzódott tőlem, ami teljesen szíven ütött. Azt hittem meg fog védeni, de helyette meghunyászkodott, ahogy egy pincsi tette volna, amikor a gazdája rendre intette.

- Takarodj innen, te nyomorult vagy nagyon megbánod! – felhúzott szemöldökkel hallgattam üres fenyegetését, de amikor előhúzott a háta mögül egy kétcsövű vadászpuskát, azon nyomban az arcomra fagyott a mosolyom. Képes lett volna megölni, amiért kettesben talált a lányával? Csak álltam bambán, a lábaim gyökeret eresztettek a sokktól. Fogalmam sem volt róla, hogyan tovább. Melissa édesapja azonban helyettem is meghozta a döntést: kibiztosította a fegyvert, ezzel jelezve: vagy elhúzok a picsába, vagy tesz róla, hogy koporsóban szállítsanak vissza Londonig.

- Rendben. Elmegyek – még egyszer utoljára Melissa felé fordultam, aki, amint összetalálkozott a tekintetünk, azonnal az ellenkező irányba kapta a fejét. Zavarában a füle mögé tűrt egy láthatatlan tincset, majd amikor ez sem segített zaklatott idegzetén: elkezdte rágni a körmeit. - Amúgy sincs miért maradnom, vagy kiért visszajönnöm. – erre már összerezzent, és minta a szemei is könnybe lábadtak volna. De mindezt betudtam annak, hogy a képzeletem ismételten kénye-kedve szerint játszadozott velem. Egyszerűen nem lehetett szomorú. Nem, hiszen saját akaratából lökött el magától. Ha pedig szeretett volna: engem választott volna.