~tizenkilencedik~ Könnyes búcsú

Sziasztok! :)

Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez kapott aranyos kommentárokat. Hihetetlen milyen lelkesek vagytok - volt, aki egyből ébredés után, volt, aki hajnali egy körül, lefekvés előtt olvasta el a részt. Nem tudok elég hálás lenni érte.

Remélem mindenkinek jól telnek a hétköznapok, hogy a hétvégéken van elég időtök a pihenésre. Most szombaton megyek az elsősegély oktatásomra - jogsihoz kell - és úgy izgulok. Közületek van olyan, aki már részt vett hasonlón?

Ebben a fejezetben - ahogy az a cím is mutatja - Harry és Melissa nyugodtabb körülmények között búcsúzik el egymástól. Úgy éreztem, kijár nekik egy ilyen... hiszen túl szép volt a kapcsolatuk ahhoz, hogy veszekedéssel végződjön. (btw Tina sorsa is elrendeződik)

Millio puszi Xx 

#HARRY

  Csak álltam bambán, a lábaim gyökeret eresztettek, s egyetlen röpke másodperc erejéig sem voltak képesek a mozgás ősi művészetére. Tina karjai, akár egy kecses titánium lánc, a testem köré tekeredtek s még azután sem eresztettek szabadon, hogy Melissa légies alakja eltűnt a horizonton. Bár tisztában voltam vele, hogy egyszer le fogok bukni, nem így képzeltem el a lelepleződést. Nem egy ostoba újságcikkből kellett volna megtudnia a csúf igazságot, hanem tőlem.

  Tina szavai még hosszú másodpercek múltán is élénken éltek az elmémben, s mintha egy ócska lemezjátszóban megakadt volna a legújabb sláger, a végén nem, hogy kívülről fújtam a sorokat, de rájuk is untam. Tűz és víz. Ennyire különböztünk volna? Nekem eddig még csak fel sem tűnt, de most, hogy jobban belegondoltam… Tinának tényleg igaza volt. Hiába kutattam az agyamban bármiféle közös pont után, egyetlen egyet sem találtam.

- Eressz már el! Nem hallod? – olyan hangosan kiabáltam, hogy az egész házat betöltötte a hangom, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb problémám. Tina teste összerezzent, amikor leráztam magamról vasként fogva tartó béklyóit, s egy bizonytalan lépésnyit még hátrált is, ezzel kimutatva a lelkében életre kelt félelmet. Megijesztettem. Melissát is megijesztettem. Olyan voltam, mint egy éhes fenevad, aki megérezte a vér ínycsiklandozó illatát a páradús, éjszakai levegőben. Nem csoda, hogy a háta közepére sem kívánt.

- Utána akarsz menni? – kérdezte, amikor már a kilincsen voltak az ujjaim. Legszívesebben se szó, se beszéd ott hagytam volna, de amikor ismételten felém kapott, nem tudtam mire vélni a szemeiben megcsillanó elkeseredést. Még sosem láttam ilyennek. Pontosan olyan volt… Nem, az nem lehetett! Biztosan csak a bolondját járatta velem; megint. Pedig megmertem volna esküdni rá, hogy oly mértékű csalódottság pihent a szemeiben, amit csak egy szerettünk miatt érezhettünk.

- Mit akarsz te tőlem pontosan? Azt hittem, csak a hírnév érdekel, és nem én – kérdeztem, valamivel nyugodtabban, de még mindig ingerültséggel telve. Ha azt hitte, hogy varázsütésre képes leszek mindent megbocsátani, mi több: elfelejteni, akkor nagyot tévedett. „A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.” Nekem pedig nem állt módomban eme gyenge növénnyé válni; megvárni, hogy eltiporjanak. Túl sokat ártott ahhoz, hogy ismételten barátként tekintsek rá - bár igaz, hogy ezidáig sem álltunk túlontúl közel egymáshoz. Talán ha kedvesebb lettem volna, akkor most nem tartottunk volna ott, ahol.

- Harry Stylest tudtam volna szeretni – ujjaival az egyik csokoládé színű tincsével babrált, miközben beszívva alsó ajkát, szemérmesen lesütötte a szemeit. Nem tudom miért, de meghökkentett a válasza; annak ellenére is, hogy egy hónapja még minden lányról azt hittem, hogy egy csettintésemre képes lett volna alám feküdni. Talán az emlékeimmel együtt az önbizalmam is megfakult, éppen annyira, mint ahogy a radír eltüntette a grafit nyomait - ha egykoron elég erősen nyomtuk rá a ceruzát, akkor kivétel nélkül, mindig maradt egy halvány folt az amúgy hófehér papíron. - Menő volt, féktelen, nem ismert határokat.

- Akkor csalódnod kell – a torkomból a felszínre szökött egy kétkedő kacaj, majd ujjaimmal a hajamba túrva, megpróbáltam kisimítani a szememből minden zavaró szálat -, mert már nem az a srác vagyok. – És már soha többé nem akartam az a fiú lenni. Viszont Melissa nélkül fogalmam sem volt róla, képes leszek-e megtartani ezt az oldalam. A jó csak a rosszal létezett; rossz viszont akkor is volt, amikor a jó megszűnt létezni. Mert mindig is könnyebb volt ártani a másiknak, mint kihúzni őt a gödörből. Mert az emberek ösztönlények voltak, akárcsak az állatok, s ha valamiben meglátták a maguk javát, akkor nem hagyták, hogy valaki más elorozza előlük. Számomra Ő testesítette meg a jót, a fényt az alagút végén, az esélyt, hogy mássá váljak. Hogy jobbá váljak.

- Még lehetnél. Értem lehetnél.

- Hallod egyáltalán miket beszélsz? – ripakodtam rá, s olyannyira kikeltem magamból, hogy a tükörképem sem ismert volna rám. Éreztem, ahogy a nyakamon kidülledt egy hevesen lüktető ér, azzal fenyegetőzve, hogy bármelyik pillanatban képes lett volna szétdurranni, de ennek ellenére képtelen voltam lenyugtatni felhevült idegeimet. Olyan voltam, mint egy kiengesztelhetetlen kisgyerek, aki megorrolt az óvó nénijére, mert az nem engedte, hogy a kedvenc plüssállatával aludjon. - Tudod egyáltalán mit jelent szeretni?

- Gondolom, neked Őt jelenti – sután bólintottam, majd ellépve az ajtóból, nekidöntöttem a hátam a szemközt lévő, érdes falnak. A pólón keresztül is éreztem a belőle áradó hideget, amit a légkondi számlájára írtam. Aztán, mint derült égből villámcsapás, eszembe jutott a tó, ahova elvittem Melt, s bár fogalmam sem volt róla, hova menekülhetett, egy részen bízott benne, hogy rá fogok találni. Talán pont a közös helyünktől várta a vigaszt. Mindenesetre, egy próbát határozottan megért volna – s eldöntöttem, ha itt végzetem, azonnal odamegyek majd a viszontlátás reményében.

- Egyszer a barátnője voltál. Egy kis időre legyél ismét az, és engedj el – bár az ujjai már abban a pillanatban lehullottak rólam, hogy ordibálni kezdtem, képtelesen még mindig magához láncolt; a szavaival. Képtelen lettem volna csak úgy ott hagyni azok után, amit mondott. Hiszen ez volt az első lépésem a megfelelő személyiség felé. Talán Melissa nélkül sosem leszek majd olyan jó, mint kellene, de a köztes állapot talán még egyedül is menne - gondoltam magamban. Vettem egy mély lélegzetet, majd lehunytam a szemeimet és a fejem hátrahajtva, azt is nekidöntöttem a falnak. Kezeim perec módjára, teljesen összeforrtak, míg jobb lában behajlítva, hanyag mód a festéken pihent. Olyan voltam, akár egy gonosz motoros egy szerelmes drámából, akitől minden apa óvva intette egy szem lányát.

- Mindketten megutáltatok, igaz? – tekintetét a földre szegezte, miközben lábaival a parkettát rugdosta, s olyan elesettnek tűnt, mint még soha azelőtt. Egy pillanatra akaratlanul is, de Melissát juttatta az eszembe, amiért bár bűntudatom volt, nem tudtam mit tehettem volna ellene. Ösztönös cselekedet volt, akár a lélegzés.

- Az ember követ el hibákat. Ha igazán megbánod, rád talál a megbocsátás – ha ezt a srácok hallották volna, biztos elvittek volna egy orvoshoz, hiszen ezelőtt sosem voltak ehhez hasonló mélyenszántó gondolataim, de még csak elfogadható tanácsaim sem.

- És ha egy másodpercet sem bánok? Rossz ember lennék?

- Nincs jogom ítélkezni. De neked sincs jogod megakadályozni abban, hogy utána menjek – sután bólintott, egyfajta beleegyezés gyanánt, mire ellöktem magam a faltól és elindultam az ajtó irányába. A szívem hevesebb tempóra kapcsolt, már magára a gondolatra, hogy nemsokára ismételten a karjaimban tarthatom. Hiszen még mindig szeretett, ebben az egyben biztos voltam. Ha pedig szeretünk valakit, akkor nem dobjuk el egyetlen hiba miatt. Reménykedtem benne, hogy meghallgat majd, mi több, megért és megbocsát, pusztán azért, mert fontos voltam neki.

   Már majdnem magam mögött hagytam a Berry házat, de amikor kinyílt az ajtó – anélkül, hogy hozzáértem volna a kilincshez – és szemben találtam magam Mrs. Berryvel. Az öregasszony mosolygós arca azt az illúziót keltette az emberben, hogy minden rendben volt, s abban a pillanatban irigyeltem őt. A tudás olykor sokkalta rosszabb volt, mint annak a hiánya. Bárcsak ismételten eltalált volna egy erős ütés, száműzve belőlem minden emlékfoszlányt! Tiszta lapra vágytam. Valami újra. Mellette.

- Sziasztok drágáim, mi történt? – öreg kezei beleremegtek a benne tartott szatyrok súlyába, de amikor utánuk nyúltam, egy kedves mosoly kíséretében kitért a segítő jobbom elől. Ez alatt a csekély egy hónap alatt hozzá kellett volna szoknom, hogy milyen makacs tudott lenni, de még mindig egy gyámoltalan és éltes nőt láttam benne, valahányszor a szemeibe néztem. Azokba az éjsötét, barna íriszekbe, melyek bölcsességtől csillogtak s melyek olyannyira hasonlítottak Tina szemeihez, hogy az már természetellenesnek hatott.

- Semmi nagyi. Segíthetek valamiben? – Mrs. Berry döbbenetében nagyokat pislogott a mögöttem álldogáló lány felé. S szólásra nyitva ajkait, úgy tátogott, akár egy partra vetett hal, ami képtelen volt a légzésre, pedig több köbméternyi oxigén-dús légréteg ölelte körül gyenge testét.

- Hova tüntetted az unokám? – kiáltott a lány után, amikor az eltűnt a konyhában a nagymamája táskáival karöltve, de Tina már nem válaszolt. Örömtől fátyolos szemeivel kérdőn tekintett rám, mintha a vonásaimból képes lehetett volna megfejteni az évszázad rejtélyét, de a válaszok nem nálam bújtak meg, így egy hetyke vállrándításnál többel aligha szolgálhattam.

- Már egy ideje nem volt önmaga, de most visszatért – Tina hangja áthasított a szobákon, s a benne parázsló kedvességtől én is boldogabb lettem. Talán csak ennyi kellett ahhoz, hogy észhez térjen és rátaláljon a helyes útra. Bár őt ismerve, lemertem volna fogadni, hogy még legalább egy tucatszor bűnbe fog esni - azért reménnyel töltött el a próbálkozása. Ha neki ment, én miért ne lehettem volna emberibb?

- Örömmel hallom.

  Az emlegetett szamarunk visszasétált a maradék holmikért, miközben küldött a nagymamája felé egy lelkes mosolyt, s ezt követően az öreg nő boldogságtól terhes szívvel ölelte magához a cserfes lányt, akinek pár rakoncátlan tincs hullott a szemébe. A magasságkülönbségüket eddig a pillanatig nem igazán mondtam volna láthatónak, de most, hogy csupán milliméterek választották el őket, igenis feltűnt, hogy a fiatalabb Berrynek le kellett hajolnia.

  Margaret néni nem sokkal ezután a családias jelenet után eltűnt a konyhában, így ismételten magunkra maradtunk. Tina összefonta a karjait, miközben hol az egyik, hol a másik lábára fektette egész testsúlyát.

- Mondd el neki, hogy… - egy pillanatra megállt, mintha elgondolkozott volna azon, mit is kellett volna mondania, majd egy mély lélegzetvételt követően folytatta - nem sajnálom, de… - jobb karját a fejéhez emelte, majd megvakarta az orrát, ezzel is elnyújtva az értékes perceket. - Szóval, hogy lehetett volna másképp is.

  Sután bólintottam, mire a lány visszasietett a nagymamájához, én pedig egy másodpercnyi hezitálás nélkül léptem ki az utcára. A lágy, tavaszias szellő mostanra igazi széllé változott, így összefont karokkal védtem magam a hideg ellen. Az utcán pihenő porból hatalmas felhő képződött, ami azon nyomban elvakított, esélyt sem adva arra, hogy gondtalanul tájékozódhassam. Így hát, az ösztöneimre hagyatkozva, hunyorgó szemekkel sétáltam a tó irányába. Hiszen nem volt hova mennie és azt a helyet mind a ketten nagyon szerettük. Ott kellett lennie; mondogattam magamban egyfajta mantraként, oly vehemenciával, hogy egy ismeretlen embert is képes lettem volna meggyőzni az igazamról.

  Lassan botorkáltam a középmagas fák között, miközben az égből potyogni kezdtek az esőcseppek, ezzel siratva a halálán lévő kapcsolatunkat - míg én feltűnően álcáztam a sós cseppeket, melyek utat akartak törni maguknak, hogy végigfolyhassanak az arcomon. Nem láttam értelmüket. El akartam temetni a fájdalmat, olyan mélyre, hogy senki még csak véletlenül se bukkanhasson rá.

- Hát itt vagy – suttogtam, amikor kiélesítve homályos látásom, megpillantottam őt egy fa tövében kuporogva. Olyan elesettnek tűnt, mintha pár pillanattal ezelőtt egy tucatnyi kamion száguldott volna át a testén. Karjait átkulcsolta a térdein, míg fejét ráhajtva a lábára, eltakarta előlem gyönyörű arcát. Az eső még nem érte el, így egyetlen nedves csepp sem csúnyította el, bár a felkarján megjelenő libabőr arról árulkodott, hogy a rajta lévő vékony póló nem melegítette át eléggé.

- Ha nem mondod, hülyén halok meg – nem nézett rám, s talán pont ez adott elég erőt ahhoz, hogy leüljek mellé. Éreztem, ahogy a göcsörtös törzs belevájt a hátamba, s hitetlenkedve fordultam szerelmem felé, aki már hosszú percek óta kínozhatta magát ennek az öreg fának dőlve. Bűntudatom volt, amiért ennyire megbántottam, és jóvá akartam tenni. Örömet okozni neki, s ha már csak rövid ideig is, de boldognak látni.

- Szeretném, ha meghallgatnál – ujjaimmal felé nyúltam, s óvatosan arrébb sepertem a haját, ami elrejtette előlem kisírt szemeit. Hűvös kezeimet szabályosan megégette felhevült bőre, ahogy véletlenül végigcirógattam az orcáján, de nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy mérgesen rántotta el a fejét. Utált, efelől szemernyi kétségem sem volt, hiszen minden mozdulata erről árulkodott. -  Az a lány, akit szeretek, adna még egy esélyt.

  A hangom elcsuklott, de még ez sem hatotta meg, így egyre kevésbé lobogott bennem a remény szikrája, miszerint meg fog hallgatni. A fejem lassan a fának döntöttem, majd behunyva fáradt szemeimet, hagytam, hogy egy kósza esőcsepp ráessen az arcomra – ennyi járt neki, ha már képes volt átverekedni magát a sűrű lombkoronán, ami egyes napokon még a napfényt is elfedte, gyenge árnyékot nyújtva az arra járó embereknek. Menedéket. Melissa is egy rejtekhelyre vágyott.

- Az a fiú, akit én ismerek, sosem hazudott volna a szemembe – dünnyögte, mégis, örültem, amiért végre hozzám szólt. Inkább utálj, csak ne nézz levegőnek. Ordibálj, kelj ki magadból, csak ne légy érzéketlen! - Bár kit is álltatok? Már az elején rá kellett volna jönnöm, hogy a városi élet nem nekem való. Otthon kellett volna maradnom.

- Mondd, hogy egyetlen pillanatra sem ötlött fel benned, hogy én vagyok a rosszfiú! – ujjaimmal az álla alá nyúltam és erőszakosan, mégis mérhetetlen szeretettel fordítottam magam felé. Azt akartam, hogy mondja a szemembe, hogy egyszer sem bizonytalanodott el a személyemet illetően. Hogy egyszer sem gondolt bele: nekem talán barátnőm volt mielőtt rám lelt volna. Hogy nem ő volt az első lány az életemben. Hiszen éreznie, tudnia kellett, hogy milyen voltam egykoron. Ő talált rám. Majdnem agyonvert egy bunkó seggfej, miközben én meggondolatlanul szájaltam vele. Nem hibáztathatott csak engem, amikor egész idő alatt becsapta saját magát. - Hogy nem vagyok olyan jó, mint amilyennek látni szerettél volna.

  Mel beszívta az alsó ajkát, látványos csatát vívva a könnyeivel, míg én legszívesebben a karjaimba vontam volna. Ha hagyta volna. Az ujjaim szabályosan bizseregni kezdtek a gondolatra, hogy a haját simogathattam volna, ha nem csesztem volna el ennyire.

- Mit gondoltál, amikor megláttál a kocsma sikátorában? – Erre a kérdésre már azóta kerestem a választ, hogy felébredtem a vendégszobában. Vajon mi ösztökélte arra, hogy megvédjen egy feldühödött dúvaddal szemben? Hiszen védtelen volt, míg a másik könnyűszerrel összeroppanthatta volna…

- Hogy nem hagyhatlak meghalni – Melissa arcán megrándultak az izmok, ahogy mosolygós grimaszra húzta ajkait.

- Megbántad, hogy megmentettél?

- Nem – szinte még be sem fejeztem a kérdést, de már válaszolt, ami természetellenes reményeket keltett életre a szívemben. Ezek szerint azt sem bánta meg, hogy megismert, hogy belém szeretett. - Talán még azt sem, hogy egy pillanatra engedtem a boldogságnak. De rájöttem, hogy könnyebb hibázni, mint hittem – kijelentését követően kinyújtotta a lábait, majd maga mellé eresztette ezidáig keresztbe font karjait. Kecses ujjai a körülöttünk növekvő fűcsomókkal játszadoztak, majd egy jól hallható sóhaj után a szemeimbe nézett. Csak akkor vettem észre, hogy az arca kissé feldagadt a sok sírástól és, hogy az íriszeit körülölelő fehér is halvány-rózsaszínné változott a szemgolyóiban. - Megtanítottál rá, hogy a keserű fájdalom és a boldogság nem is áll oly távol egymástól. Hogy nincs is akkora kontraszt a fekete és a fehér, a jó és a rossz között.

- Az elején tényleg nem emlékeztem semmire. Arra, hogy ki lehettem, hogy ki voltam igazából – suttogtam, miközben a szél a mellettünk elterülő tó felszínével játszadozott. Időközben a testem tiltakozni kezdett a felvett pozícióm ellen, így egy valamivel kényelmesebb után kutakodtam; hasztalan. Talán maga a szituáció volt az oka annak, hogy kényelmetlenül éreztem magam és nem is a fa, ami megvédett minket a zivatartól – ami nem mellesleg egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött.

- Mióta?

- Emlékszel, amikor vacsoránál egy Louis nevű nyúlról meséltem? – a mellettem csücsülő tündér egy apró bólintással jelezte, hogy igen. - Louis nem egy tapsifüles, hanem az egyik legjobb barátom.

  Csöndben vártam a válaszát, egy esetleges kérdést, ami mélyen belül ott lapult az elméjében, de az mégsem érkezett meg. Nesztelen szavaimra némasággal felelt. Nekem viszont már annyi is elég volt, hogy magam mellett tudhattam – közel volt, s ezzel egyidejűleg, talán még sosem éreztem ily távol magamtól. Úgy ültünk egymás mellett, mint két idegen, akikben semmi közös sem lakozott, miközben sorra felidéztem a kellemes perceket melyeket a város ezen szegletében töltöttünk el. Vicces, hogy ez a fa volt az egyetlen hasonló állomása az életünknek. Mégis, ha csak arra gondoltam, hogy ez a kérges növény talán még évszázadokig állni fog, valamiféle remény ébredt bennem a folytatás kapcsán. Egy közös jövő kapcsán.

- Szereted Tinát? – Mel hangja halk volt, s szinte eltűnt az atmoszférában, de annak hála, hogy minden porcikám rá összpontosított, tisztán hallottam szomorkás kérdését. Szemöldökeim az egekbe szöktek, s mintha egy pillanatragasztóval odatapasztották volna őket, vissza sem tértek eredeti helyzetükhöz.

- Téged szeretlek. Tina csak… - a szavak mintha a torkomon akadtak volna, képtelen voltam a folytatásra, pedig annyi mindent mondtam volna. De nem voltam biztos benne, hogy a hosszú változat meghallgatásához elég türelme lett volna. - Rájött, ki vagyok és megfenyegetett, hogy kitálal neked, ha nem mutatkozom vele a nyilvánosság előtt.

- Arra még csak nem is gondoltál, hogy megértettem volna? Hogy azért szerettek, aki voltál és nem az esetleges hírneved miatt? – Igaza volt, mégis, ha valaki arra kért volna, hogy mondjam a szemébe: tévedtem, nem tettem volna meg. Nem azért, mert a fene nagy egóm nem engedte meg az ilyesmit, vagy, mert úgy gondoltam, a hírnevemből adódóan mindig nekem volt igazam, még akkor is, amikor nem. Csupán az én szemszögemből nézve, igenis volt ráció a feltételezésemben. Mióta jelentkeztem az X-faktorba, az életem a feje tetejére állt. A média olyan embereket üldözött el mellőlem, akik szerettek, s ezzel párhuzamosan egyre több patkány férkőzött a közelembe.

- Meg kell értened, hogy már több éve nem szeretett senki azért, aki voltam. Mindenkinek kellett valami, egy aláírás, egy fénykép. Nem volt olyan, hogy Harry, a kisvárosi fiú. Csak Harry Styles, az énekes.

- Féltél, hogy kihasználnálak – üveges szemekkel meredt maga elé, mintha most döbbent volna csak rá, kit szeretett oly kitartóan. Egy érzelmileg csonka, bizalmatlan hírességet, aki képtelen volt egy normális kapcsolat kialakítására. Talán pár hete épp ezért szerettem bele. Tudtam a biztos dátumot, azt, hogy mikor lesz vége és így nem voltak buktatók. A lelkem egy része elfogadta a veszteséget s pont ezért tárult ki. A személyem másik fele azonban… beleborzongott az elutasítás lehetőségébe.

- Féltem, hogy elszörnyednél, hogy túl sok lenne egyszerre, és megszűnnél szeretni.

   Melissa zavartan tépkedte a füvet. Nem tudta mit kellett volna reagálni minderre, s ezzel én sem voltam másképp. Mindig is hadilábon álltam az igazi érzéseimmel, s ez abban is megmutatkozott, hogy amíg a futókalandjaim esetében kivétel nélkül lebókoltam a fehérneműt – már, ha viseltek – a kiszemelt lányokról, most teljesen megkukultam.

- Holnap hazamegyek – csalódottan hajtottam le a fejem. Bár már akkor tudtam, hogy így fog dönteni, amikor megláttam a fának dőlt esetlen alakját, mégis hideg zuhanyként ért a felismerés, miszerint örökre elveszítettem. Már sosem fog visszajönni, s talán az idő folyamatos előrehaladtával nem leszek több számára egy kósza arcnál, egy szerelmi csalódásnál. De vajon én képes leszek elfelejteni őt? Bizonyára, hiszen az idő a legszebb emlékeket sem kímélte, azokat is megtépázta éles vaskarmaival. Fura volt belegondolni, hogy egyszer majd, ha nekem is gyerekeim lesznek, csak a nekik olvasott esti mesékben él majd tovább Melissa személye. Hogy csak akkor lesz velem, ha egy-egy általa imádott könyvet olvasva elnyom az álom.

- Sehogy sem tudnálak rávenni, hogy maradj?

- Majdnem elhagytam érted a családom – látszólag teljesen letaglózta a felismerés, miszerint képes lett volna elhagyni a szeretteit egy számára ismeretlen fiúért. Ajkait résnyire nyitva, elhűlt ábrázattal fürkészte az arcomat, mintha okokat keresett volna – olyan tettekre, melyekről fogalmam sem volt és nem is lehetett, soha. - Talán ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, életem egyik legnagyobb hibáját követtem volna el, ha maradok.

- Azért estére még visszajössz? – tenyeremmel az ujjai után kutattam, de amikor már épp megfoghattam volna, kelletlenül elhúzta azokat. - Kérlek, csak ezt a pár órát add nekem.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. – Ajkait elhúzva, csúnya grimaszt varázsolt az arcára, majd a térdeire hajtotta a fejét, ezzel próbálva kirekeszteni a beszélgetésünkből. Magányra vágyott, én viszont rá, s voltam olyan önző, hogy tovább ostromoltam a bevehetetlennek hitt várat.

- Ha miattam nem, akkor Mr. és Mrs. Berry kedvéért – szemeiben megcsillantak az újonnan keletkezett könnycseppek, melyek lomha tempójukkal végiggördültek kipirult orcáján, kövér, átlátszó csíkot hagyva maguk után. Melissa az ajkába harapva meredt rám, hitetlenkedés csücsült gyermeteg vonásain, azonban ennek ellenére a türelmem egy gyönyörű rózsát teremtett – kezeit felém nyújtva, megengedte, hogy hazakísérjem. Még egyszer. Utoljára.