~huszonnegyedik~ Mondd, hogy nem álom!

Sziasztok :)

Hihetetlen, hogy eljutottunk az utolsó előtti fejezethez! Nem szeretnék búcsúzkodni, ilyesmi még csak meg sem fordul a fejemben, hiszen a blog még koránt sem zárja be a kapuit, viszont szeretném megköszönni nektek, hogy itt vagytok velem és hétről-hétre támogattok. Tudom, mindenkinek nagyon nehéz az iskola, hiszen én is érzem, hogy évről-évre nagyobbak az elvárások. Remélem ki tudjátok hozni magatokból a lehető legtöbbet. 

Köszönöm a pipákat, Kata és Bells édes hozzászólásait, nagyon szeretlek titeket <3

Nem tudom, hányan tudjátok, vagy kiket érdekel, de tegnap túlestem az elsősegélyvizsgámon (a jogsihoz kell), és átmentem. Az elmúlt napokban nagyon izgultam miatta, még a tétel kihúzása előtt is liftezett a gyomrom, úgyhogy örülök, amiért könnyű anyagot kaptam (mellkasi sérülés, felkari ficam, ájulás és sokk). 

Ebben a részben kiderül, Harry hogyan viseli Mel döntését, hogy a barátai hogyan viszonyulnak ehhez az egészhez. A vége pedig... döntsétek el ti, tetszett-e nektek, vagy sem. <3

Jó olvasást! Kitartást a hosszú héthez (átkozott szombati tanítás).

Millio puszi Xx

#HARRY

   A kinti nyüzsgés zaját szépen lassan elnyelte a mikró hangos dübörgése, ahogy a benne pattogó kukoricaszemek hófehér és egyeletlen felületű gömbökké változtak. A sajtos finomság falatozásától még hatvanhét kerek másodperc választott el, míg a soron következő szappanoperától több mint tizenöt perc.

- Biztos, hogy nem jössz velünk? Rád férne egy kiadós… - nem hagytam, hogy befejezze, csupán egy laza vállrándítással kommentáltam idegesítő próbálkozásának legújabb változatát. A héten már ez volt a kilencedik alkalom, hogy Niall vagy Zayn beugrott hozzám, pedig még csak péntek volt.

  Lassan felültem a hatalmas asztal mellé húzott bárszékre, és a könyökömre támaszkodva vártam a fejleményeket… hogy elkészüljön a rágcsa, és végre valahára egyedül hagyjanak. Hiszen nem vágytam másra, csak a sötétségre. Egy helyre, ahol rám találhatott a keserű magány, melybe öt kerek napja száműztem önmagam.

- Ivászat? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, majd egy eljátszott ásítás kíséretében leszálltam a székről, ahova nem is olyan régen felküszködtem magam. Egyszerűen nem találtam a helyem. Minden olyan kényelmetlennek hatott ebben a lakásban, amit annak idején pont a pihenés hívogató nyugalma miatt vettem meg. - Kösz, de már megígértem a kanapémnak, hogy megnézünk egy nyálas filmet és nem mondhatom le megint – lassan a sípoló elektronikai készülék felé sétáltam, majd kinyitva az átlátszó műanyagajtót, az orromat azon nyomban megcsapta az a jellegzetes, sajtos illat, amitől még a gyomrom is görcsbe rándult. Imádtam!

- De egész héten arra vártunk, hogy végre péntek legyen és kipihenhessük a stúdiózást – Niall belenyúlt a kukoricával töltött tálba és egy egész marékkal nyomott a szájába, mintha csupán az ő kedvéért készítettem volna a filmezéshez szánt eledelt. Egy gunyoros szemforgatás közepette elvettem tőle az időközben eltulajdonított edényt, és monoton lépteimmel a nappali felé sétáltam.

- Néha elgondolkozom azon, hogy be kéne szereznem neked egy szótárt, ugyanis meglepően sok szót nem ismersz még. Kezdetnek például a nemet – a kanapé előtt pihenő, átlátszó üvegasztalra tettem a meleg tálat, majd a melegítőnadrágomba töröltem a kezeimet, és úgy húztam magam mellé a laptopomat. Hosszú ujjaim fürgén mozogtak a klaviatúra felületén, így hamar megtaláltam a keresett weboldalt, melyen kategóriákra osztva, különböző stílusú történetekből válogathatott az ember. Általában a horror mellett szoktam dönteni, bár sosem utasítottam el az ígéretesnek ígérkező vígjátékokat sem. Most mégis valami másra vágytam. Hallgass a szívedre! 97 perc tömény romantika, ami csöpög az érzelgősségtől – legalábbis Perrie ezzel a leírással ajánlotta a szóban forgó filmet, amikor elmeséltem neki az esti programomat. Tudnom kellett volna, hogy el fogja mondani Zaynnek.

- Most mit mondhatnék? A nyelvtantanárom órái nem voltak valami érdekfeszítőek. Inkább aludtam, mint tanultam.

  Niall lehuppant mellém, amitől besüppedt a puha párnákkal telepakolt bútor, és az ölemben pihenő laptop azon nyomban a földre esett. Szőke barátom bűnbánó szemekkel bámult vörössé vált arcomra, mire, akárcsak egy dúvad: fújtatni kezdtem. Annyira idegesítettek, hogy legszívesebben azonnal kidobtam volna őket az utcára.

- Zayn! Szólj már rá! – a tenyerem ökölbe szorult a testemben keringő idegességtől, mire pakisztáni barátom elhúzta a száját, ezzel grimaszt varázsolva napbarnított arcára. Utálta, amikor ilyen voltam és ezzel aligha volt egyedül, viszont a változatosság kedvéért, úgy döntöttem, magasról tenni fogok másokra. Nem akartam vidám pillanatokat szerezni az embereknek. Miért tettem volna? Én sem voltam boldog. A hazugságokért pedig már így is hatalmas árat fizettem; nem szerettem volna még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát.

- Oké, Nialler, ideje menni. A végén még elfoglalják az összes jó helyet – Malik megforgatta mélybarna szemeit – melyekről bár önkénytelenül, de még mindig Tina jutott az eszembe. Átkoztam magam az ostoba gondolataim miatt, amikor épp ő tehetett arról, hogy elvesztettem az egyetlen lányt, aki önmagamért szeretett, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Arcának megtévesztően kedves vonásai beleégtek az agyamba, és úgy kísértettek, akár egy ostoba kopogó szellem. Ez volt a büntetésem azért, amiért hallgattam rá.

  Miután Zayn felhúzta a szöszit, már mind a ketten összefont karokkal magasodtak fölém, de ezzel mit sem törődve, egy laza vállrántással a laptopom képernyőjéhez hajoltam. Amikor Niall kiverte a kezemből az apró készüléket, sajnos megnyomtam az escape gombot, így mindent elölről kellett kezdenem. Elölről… Talán az életemet is a nulláról kellett volna újjáépítenem. S bár tisztában voltam vele, mi lett volna számomra a legjobb, egyszerűen még nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy ismételten felvegyem a kesztyűt.

- Ugye tudod, hogy nem úsztad meg ennyivel? – Niall mutatóujja a mellkasomnak ütődött, amit már képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Összeszűkült szemekkel meredtem csalódottsággal átitatott vonásaira, melyeken színtisztán tükröződött a megbántottság. Talán egy része őszintén haragudott rám azért, amiért elhagytam magam, de én is emberből voltam. Nekem is jogom volt a szomorúsághoz vagy a keserűséghez. Olyan jogom, amivel élni szerettem volna. - A szülinapomat már nem hagyhatod ki. Négy napod van rá, hogy összeszedd magad!

- A világért sem hagynám ki, haver – mosolyt erőltettem az arcomra, mely hamisabb volt, mint a szomszéd ujján fityegő bizsu, amivel a barátja megkérte a kezét egy héttel ezelőtt. Akkor még reménykedve néztem rájuk: általuk hinni tudtam az igaz szerelem erejében. De mára már csak undorodva fordítottam el a fejem, valahányszor megláttam őket a lépcsőházban. Nem volt mit szépíteni a tényeken: irigy voltam rájuk. Én, Harry Styles, akinek a világon majdhogynem mindene megvolt, irigykedtem egy garzonlakásban éldegélő szerelmespárra. Ha valaki a nyár elején ezt mondta volna nekem, esküszöm, képen töröltem volna.

  Amikor már nem bírtam tovább a ránk telepedett némaságot - azt, ahogy engem bámulva nem csináltak mást, csak álltak bambán -, megköszörültem a torkom és az ajtó felé fordítva a tekintetem, finoman utaltam rá, hogy már épp itt volt az ideje annak, hogy elmenjenek. Zayn volt az, akinek hamarabb leesett a tantusz, mely a szöszihez érve akkorát koppant a padlón, hogy csodaszámba ment, amiért a deszkák nem lyukadtak ki.

- Mulassatok jól!

- Unalmas lesz a verekedéseid nélkül – Niall a vállamra fektette a tenyerét, majd ütögetni kezdte azt a maga monoton, mégis megnyugtató módján. Örültem, amiért a barátomnak mondhattam őt és a többieket, és mélyen legbelül bántam, amiért egyfolytában fejfájást okoztam nekik a hangulatingadozásaimmal. S csak reménykedni tudtam, hogy nem fognak lemondani rólam, úgy, ahogy ő. Egyszerűen nem bírtam volna ki.

- Vagy az ostoba becserkészős dumái nélkül – a fiúk lepacsiztak egymással, mire felálltam és óvatosan az ajtó felé taszigáltam őket.

- Ha röhejes dolgokat akartok látni elég leitatni Tomlinsont. A feneke még sosem látott napfényt – azzal kitártam a barna nyílászárót és a fejemmel a folyosó szürke falai felé böktem. Az arcomon elterült egy idióta vigyor, ahogy az eszembe jutott a legutolsó részeg éjjelem emléke, hiszen azon az estén láttam Lou hófehér hátsóját is. Persze nem önszántamból – ugyanis teljesen meztelenül rohangált a One Direction közös házának nappalijában.

- Csá haver!  - Zayn és Niall már a liftnél jártak, amikor Malik még egyszer utoljára visszanézett a válla fölött. Jobb kezét az égnek emelve búcsút intett, amit azon nyomban le is utánoztam. - És hagyj azokból a papír zsebkendőkből. Lehet, hogy még benézünk.

- Nem ígérek semmit.

  Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, mosolyogva sétáltam vissza a magányosan árválkodó kanapémhoz. A lábaimat teljesen magam alá húztam, úgy kerestem a legmegfelelőbb pozíciót, amiben több órán keresztül ki lehetett bírni bármiféle mozgolódás nélkül. A laptopot az üveglapos asztal tetejére helyeztem, majd egy gyors kattintást követően a kezeim közé vettem a kihűlt kukoricával teli tálat. A hideg csemege már korántsem volt olyan finom, mint frissen, de zokszó nélkül tömtem a számba minden egyes szemet.

   Lassan hátrahajtottam a fejem, amikor megéreztem, hogy a szemeim szépen lassan felmondták a szolgálatot. A film mégsem kötött le annyira, mint azt eleinte gondoltam, de ennek ellenére mégsem kapcsoltam ki. Végig akartam szenvedni, ha már belekezdtem. Lehet, hogy a gyerekes erőfitogtatás… lehet, hogy a férfiúi becsületkapargatás… de az is lehet, hogy mindkettő egyszerre és ugyanolyan mértékben motivált. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes voltam végigülni 97 percet anélkül, hogy feladtam volna, ahogy képes lettem volna megváltozni Melissa miatt is, ha adott volna nekem egy újabb esélyt.

  Már nem láttam mást, csak sötétséget, amikor egy hangos kopogás miatt megugrottam és az ölemben fekvő tál egész tartalma – vagyis az összes kemény és ragacsos kukoricaszem – a lábamra borult. Bal kezemet a fejemhez emeltem és beletúrtam a hajamba, hogy kiseperjek a szemeimből minden zavaró fürtöt, majd ismételten a képernyő felé fordultam. Mivel a kopogás alábbhagyott, képes voltam kirekeszteni. De csak addig, amíg a folyosón türelmetlenkedő egyed bele nem kezdett a lakás ostromlásába.

  Dörmögve állítottam meg a filmet, majd kinyújtóztatva elgémberedett végtagjaimat, csiga tempóba indultam el az ajtó felé. Először azt hittem, hogy a fiúk jöttek vissza, így már képzeletben elkezdtem a világ legdurvább beszólásainak gyakorlását, de amikor felnyílt a bejárat, minden, amit addig hittem és mondtam, átértékelődött.

- Mel? Tényleg… - mintha összegabalyodott volna a nyelvem, egyszerűen képtelen voltam szavakba önteni a gondolataimat. A küszöbön ácsorgó lány ruhájából csöpögött a víz, és még az orrán is végiggördült egy átlátszó csepp, akárcsak egy ezüstösen csillámló könny. A karjaival megölelte saját magát és a tenyereivel próbálta felmelegíteni átfagyott testét. Telt ajkait, melyeket legszívesebben azonnal megcsókoltam volna, ezúttal halványlilára festette a hideg. - Tényleg te vagy az?

- Tudtommal még így hívnak – motyogta vacogva, majd tekintetével elnézett a vállam fölött. - Izé, bemehetek?

- Persze, gyere csak! – gyorsan elálltam az útjából és kezeimmel a nappali felé mutattam. Ahogy becsuktam az ajtót, végigmértem ázott alakját és mosolyogva vettem tudomásul, hogy még ilyen megviselten is milyen gyönyörűnek találtam. Ha ez nem volt szerelem, akkor semmi se.

- A tiéd az egész lakás? – fordult az irányomba, mire megráztam a fejem, kiverve belőle az ostoba gondolataim sokaságát. Hiszen nem volt jogom úgy nézni rá, ahogy. Már nem volt az enyém, az az idő, amikor hozzáérhettem már réges-régen elmúlt. Ami azt illeti, hirtelen nem is értettem, miért jött el, ha közben valaki másnak ígért örök hűséget. Ismertem már, mint a rossz pénzt és tudtam, hogy sosem lett volna képes megcsalni valakit, akinek odaadta a szívét. Ahhoz ő túl jó volt. Az időzítésem pedig túl késői.

- Igen. Tudom, nincs valami nagy rend… - szabadkoztam és öles lépteimmel elindultam a földszinti fürdőszobába, hogy azután egy törölközővel, egy tiszta pólóval és egy kosaras nadrággal visszatérve a segítségére lehessek. Nem szerettem volna, hogy megfázzon a tulajdon esküvője előtt két nappal, amiért eljött hozzám. A végén még bűntudatom lett volna. - Igazából egyáltalán nem számítottam látogatókra. Hogyan?

- Mit hogyan? – Mel felhúzta az egyik sötétbarna szemöldökét, majd értetlenkedve végigmérte a kezeim között szorongatott textíliákat. Nem szóltam semmit, csak akaratosan a karjaiba nyomtam, mely cselekedetemet egy beletörődő sóhajtással kommentálta. Már láttam őt teljesen meztelenül, most mégis, akárcsak egy szűz kisgyerek, paradicsom vörös arccal fordítottam el a tekintetem.

   A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, úgy meredtem a konyha irányába, miközben Melissa egyetlen karnyújtásnyira tőlem levette magáról eső áztatta felsőjét. Az egész testem libabőrbe borult, majd kivert a víz, ahogy rájöttem: ennél távolabb még sosem álltunk egymástól. Egyszerre közel és lehetetlen messzeségben.

- Hogyan találtál rám? Hogyan jöttél el onnan? – tudakolódtam, hogy ezzel is eltereljem pajzán gondolataimat. Harry, ő másnak a menyasszonya. Törődj bele, hogy elcseszted! Ocsmány grimaszt erőltettem az arcomra, ahogy eljutottak az agyamig tulajdon elmém megrovásai. Igaza volt, az igazság pedig gyakorta mart bele az emberbe. Az egészben pedig az volt a legviccesebb, hogy Mel előtt egy gyűrű aligha kényszerített volna feladásra. Mi több! Csak még vonzóbb lett volna tilosban járni, hiszen a tiltott gyümölcsnél finomabb étek aligha létezett a Földön.

- Hát, ez egy nagyon vicces történet – tenyerét finoman rásimította a vállamra, amitől megugrottam. A bőre már-már égetett annak ellenére is, hogy az ujjai fagyosak voltak, akár az óceán. A torkából a felszínre szökött egy erőltetett kacaj, aminek hamis csengése tisztán az értésemre adta: a történet korántsem lesz olyan szórakoztató, mint ahogy azt felvezette. - Anyának köszönd és Tom bácsinak, aki kiszöktetett az éj leple alatt. Talán jobb is, hogy vérdíjat tűztek a fejemre. Nem mernék apu szemébe nézni…

  Képtelen voltam megemészteni a szavait, de erőt vettem magamon és jégkék íriszeibe fúrtam kíváncsi tekintetem. Legalábbis ezt tettem volna, ha rám nézett volna. Mel leszegett fejjel mustrálta mezítelen lábait, melyeket egymásra fektetve, feszültséggel telve pislogott. Olyan kiszolgáltatottnak tűnt, hogy ha akartam volna sem lett volna elég erőm ahhoz, hogy gyűlöljem őt, amiért eldobott. Haragudni még haragudtam, de ennél több egyszerűen nem ment. Hiába akartam elfelejteni, a nyár emléke, és ő maga is beleköltözött a szívembe, méghozzá végérvényesen.

- Az elsőre még mindig nem válaszoltál. Még a rajongók sem tudnak erről a helyről – kijelentését követően valamivel bátrabban nyúltam az álla alá, hogy ezzel rákényszerítsem őt a szemkontaktusra. Kíváncsi voltam rá, hogyan talált rám, mert tudtommal rajtam kívül senkit sem ismert ebben a városban, meg úgy általánosságban sem.

- Van egy könyvesbolt nem is olyan messze innen – szégyellősen beszívta az alsó ajkát, ami bár mosolyt csalt az arcomra azért nem tüntette el a gyanakvásom. Mondják, hogy minden ember magából indul ki. Ha ez igaz, akkor tényleg nem voltam valami megbízható. - Már kedd reggel megérkeztem Londonba, ott pedig találkoztam az egyetlen ismerősömmel, aki itt lakik. Dean kitűnő nyomozó lenne…

- Dean? Nála töltötted az estéket? – megmagyarázhatatlan, milyen sok érzelem kavargott bennem ettől az egyetlen egy névtől. Egyszerre voltam mérges, csalódott, elkeseredett, szomorú és kicseszettül féltékeny. Ökölbe szorítottam a tenyereimet, és a körmeimmel már-már oly erővel vájtam a saját bőrömbe, hogy a felületén apró, félhold alakú minták kreálódtak. Amikor Melissa észrevette, mit okozott meggondolatlan szavaival, óvatosan szétfeszítette a kezeimet és a kanapé irányába taszigált. A kiömlött kukoricaszemek még mindig összevissza hevertek a bőrből készült bútordarab felületén, de Mel leguggolt és egyesével felszedegette őket, hogy helyet csináljon magunknak. Szerettem volna segíteni neki, de a végtagjaim önálló életre kelve tiltakoztak a mozgás ellen.

- Ha most előadod a féltékeny expasit, akkor jobb, ha el is megyek – suttogta a fülembe, ahogy leültetett, akár csak egy ötéves kisgyereket. Olyan ostobán éreztem magam, ahogy perzselő ujjaival megcirógatta az arcomat. Egyetlen érintéssel képes volt elérni, hogy megnémuljak, ami nem volt túl szerencsés, tekintve, hogy valamiféle reakcióra várt. Bizakodva nézett velem farkasszemet és annyira közel volt hozzám, hogy éreztem a nyakamon langyos leheletét. Várt, de a keletkezett némaságra csönddel feleltem.

  Körülbelül egy percig bírta – de az is lehet, hogy csak másodpercekig, esetleg órák hosszat. Nem érzékeltem az időt, az mintha teljesen megszűnt volna létezni. Melissa adott egy lassú, gyengéd puszit az arccsontomra; éreztem, ahogy egy hűvös könnycsepp végigszánkázott az arcán, majd monoton lépteivel elindult a fürdőszoba felé, hogy levegye magáról kölcsönbe kapott ruháit.

- Ne! Maradj itt! – hatalmas vehemenciával kaptam a kezei után, ezzel önkénytelenül, de fájdalmat okozva neki. Ahogy szembefordítottam magammal és elengedtem őt, láttam, hogy apró, pipacsokra emlékeztető foltok jelentek meg hófehér bőrén. Gyönyörű szemeivel felmérte a sérüléseit, majd hitetlenkedve meredt esetlen alakomra. Ami azt illeti, csak abban a másodpercben jöttem rá, hogyan is néztem ki. Egy nyálas filmhez nem szégyelltem a lyukas melegítőgatyát és az egyszerű, foltos felsőmet a csapzott hajamról már nem is beszélve, amit még mindig nem látogatott meg a fodrászunk ollója. Viszont, ha tudtam volna, hogy ma este eljön hozzám, akkor valami elegánsabb göncöt választottam volna. - Azonnal rendet csinálok, és ha gondolod, szívesen alszom a kanapén…

- Nem azért jöttem, hogy kitúrjalak az ágyadból, hanem, hogy beszéljünk – szabadkozott, majd ép kezével lassan eltolt magától. Féltem, hogy megijesztettem. Nem így akartam.

- Ez rosszul kezdődik.

  Elengedte a füle mellett gunyoros megjegyzésem és egy mély lélegzetvétel után belekezdett a mondanivalójába. Csak mondta és mondta, szinte fel sem fogtam az általa kreált szavakat, mindössze az utolsó kettőt: - Sajnálom. Mindent sajnálok.

- Tessék? – kikerekedett szemekkel meredtem magam elé, akár egy márványszobor. Még csak mosolyogni sem mertem, mert attól tartottam, hogy félreértettem a szavait. Sajnálta? Mégis mit sajnált? Hiszen én volta az, aki nem bízott benne eléggé ahhoz, hogy elárulja neki az igazi nevét.

- Nem kellett volna elfordulnom tőled, amikor utánam jöttél – patakokban folytak a könnyei, mintha egyik pillanatról a másikra egy párhuzamos univerzumba kerültem volna. Teljesen összezavarodtam és képtelen voltam megnyugtatni őt. Végül pár lassú és megfontolt lépéssel közelítettem meg sírástól reszkető testét, mely még mindig az én cuccaimba burkolózott, majd közel húztam a mellkasomhoz és lágy puszit csókoltam a feje búbjára. Hatalmas tenyereimmel a vállait cirógattam, azt a pontot, ahol nem fedte a bőrét egyetlen ruhadarab sem. - Ha ezért még mindig haragszol rám, azt megértem…

- Nem haragszom, ha őszintén válaszolsz egy kérdésemre. Szeretsz…? – nem hagyta, hogy befejezzem a kérdésemet. Kipirult orcáját felém fordítva, egy, a szája szélén megbújó kaján vigyorral adta a tudtomra, mennyire szeretett.

- Igen.

- Még nem fejeztem be, tündérem – apró puszit leheltem az orrára, majd elhúzódtam tőle és komoly hangnemben megismételtem az előbbit. A szívem hevesebb ütemre váltott, ahogy elképzeltem: nemsokára újraélhetjük a nyarat annak minden csodájával együtt. Viszont addig nem lehettem teljesen biztos a boldog végkifejletben, amíg nem hallottam a válaszát. - Szeretsz, mint Harry Stylest, a szoknyapecér popénekest?

  Némán figyeltem kifürkészhetetlen vonásait.  Minden másodperc elteltével egyre feszültebb lettem és már attól féltem, hogy szétrobban a fejem, amikor megnyalta az alsó ajkát és egy puha csókot nyomott az ajkaimra. Annyira váratlanul ért az egész, hogy hirtelen azt sem tudtam, fiú voltam-e vagy lány, így hosszú másodpercekbe tellett, mire viszonoztam kedves gesztusát.

  Aztán – hamarabb, mint szerettem volna vagy felkészültem volna rá – elhúzódott tőlem. Szája finoman felduzzadt, így képtelen voltam elfordítani róla a tekintetem. Minél tovább voltunk távol, annál jobban kívántam.

- Feltéve, ha csak az én szoknyám érdekel. Akkor akár a világ végére is követnélek, egészen addig, amíg viszont szeretsz – mosolyogva fontam össze az ujjainkat, majd a kanapéra húzva Melissát, beleültettem az ölembe. Tenyerét a számhoz emeltem és minden egyes ujjára puha puszit nyomtam, mire önfeledt kacagásba kezdett. Még sosem voltam annyira boldog.

- Vigyázz, mit ígérsz! A végén még megbánod – már én is nevettem, hiszen figyelmetlenségemben rátenyereltem a távirányítóra, aminek hangos robajától – épp egy akciófilm ment – mind a ketten megugrottunk és leestünk a földre. Az alkaromra támaszkodva szerelmem felé magasodtam, és úgy figyeltem a boldogságtól csillogó szemeit.

- Szeretlek.

- Mondd, hogy nem álom! – könyörögtem, miközben kisimítottam az arcából egy kósza tincset, mellyel azon nyomban játszadozni kezdtem. Eszembe jutott az első este, amit egymás karjaiban töltöttünk és az, amikor felolvasott nekem az egyik kedvenc verséből. Akkor – érthető okokból - nem igazán kötöttek le Christina Rossetti szavai és csupán egyetlen részlet volt, ami a mai napig megmaradt bennem.

„Tiéd hát szeszélyes szívem,

S tiéd e szerelem,

Fogadd, ha úgy tartja kedved,

Én mosom kezem.”

  Az én szívem Melissáé volt, és az is maradt egészen addig, amíg csak szerelemmel szeretett. Talán még azután is.

- Nem az.