~huszonharmadik~ Hallgass a szívedre!

Sziasztok :)

Jesszus, hihetetlen, hogy még csak szerda van, nekem már most egy évezrednek tűnik ez a hét! Tegnap első három órán, mindegyiken írtunk, kicsit le is szívott, úgyhogy remélem, nektek sokkal lazábban telnek a hétköznapok.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki az előző rész alá írt vagy pipált, mert a visszajelzések (bármilyen formában) nagyon sokat jelentenek számomra. Hála nekik, érzem, hogy van értelme annak, hogy közzéteszem a gondolataimat. Ebben a részben egy anya-lánya beszélgetés szemtanúivá válhattok majd. Bevallom, imádtam írni, még annak ellenére is, hogy Melissa kitartott a nézetei mellett. Remélem, mindenkinek tetszeni fog!

Apropó, jövőhéten kedden vizsgázom elsősegélyből, és nagyon izgulok miatta. Hiába olvasom a könyvet, egyszerűen nem érzem, hogy bármivel is okosabb lennék. Veletek volt már ilyen? Borzalmas! Szurkoljatok <3

Millio puszi Xx

#MELISSA

  „- Hová? – kérdezte Micimackó.

- Akárhová – mondta Róbert Gida.

Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.”

  Ahogy a könyv utolsó sorának is a végére értem, lassan becsuktam a világoskék, kemény-borítású kötetet és szeretetteljesen végigsimítottam az oldalán. Amikor kisiskolás voltam, édesanyám mindig ebből olvasott fel nekem elalvás előtt, és valószínűleg A. A. Milne ezen kötete volt az első történet, amit végighallgattam szerény tizennyolc évem során. Önkénytelenül is mosolyra húztam az ajkaimat, ahogy elképzeltem, a húgaim is – csak úgy, ahogy én – ezen a mesén fognak felnőni.

  Eddig Tessa ágyán ültem, de ahogy megéreztem mocorgó testét, közvetlenül az enyém mellett, lassan felálltam és a szoba sarkában elhelyezett asztal felé sétáltam lassú, kimért lépteimmel. Mivel apu megvetette a regényeket, így nem volt külön könyvespolcunk, csupán egy rozoga fiók, ami épp, hogy ki nem esett a helyéről - mégis, ennél biztosabb helyet keresve sem találhattunk volna Micimackónak és barátainak.

- Jaj, Mel! – hallottam meg a húgom vékonyka hangját, ahogy a nevemet suttogva, egyszerre félénken, mégis bátran szólongatott. Semmi kétségem sem volt felőle, mitől – jobban mondva, kiktől – retteghetett. A szüleinktől. Nem mintha valaha kezet emeltek volna rá, vagy akárkire a családból. Fenyegetőzni már fenyegetőztek, de tettlegességig sosem fajultak a vitáink. Ezt mi is bizonyíthatta volna jobban, mint az, hogy az édesapám nem lőtt le, amikor meglátott Harryvel? - Csak egy utolsó mesét. Ígérem, utána alszom és téged is békén hagylak.

- Anyu megmondta, hogy hamar az ágyban a helyed, lurkó – közelebb lopakodtam hozzá, majd óvatosan összeborzoltam a haját. Apró ujjacskáival magára húzta a takaróját, ezzel védekezve hirtelen támadásom újabb csapásai elől, mire megjátszott csalódottsággal tettem csípőre a kezeimet. - Nem rajtam múlik.

- Szerintem csak irigykedik, amiért őt sosem nyaggattuk emiatt. - Tessie egy rosszalló sóhaj kíséretében ülésbe tornázta magát, majd szorosan összefonta a karjait, és úgy pillantott rám azokkal a nagy szemeivel. Annyira más volt, mint én. Mindig is irigykedtem rá, amiért fiatal kora ellenére ilyen erélyesen ki tudott állni a nézőpontjai mellett. Vajon, ha fele ennyire vakmerő lettem volna, már London felé kocsikáztam volna, feledve minden kötelességemet? Valószínűleg.

- Micsoda rágalom! – Mind a ketten összerezzentünk, amikor meghallottunk azt a mindig kedvesen csilingelő hangot, ami az ajtó felől érkezett. Fogalmam sem volt róla, mióta hallgatózhatott, de örültem, amiért a gondolataimba nem láthatott bele. Akkor mérhetetlenül nagyot csalódott volna bennem; és úgy éreztem, a mai nap már épp elég embernek törtem ripityára a velem kapcsolatos illúzióit. - Lámpaoltás!

- Anyu kérlek, tényleg csak egy mese lenne – Tessa még egyszer bepróbálkozott, azonban tündérkeszemei ezúttal egy masszív vaskapunak ütköztek, ami nem hogy nem nyílt ki, de még csak meg sem rezzent. Kár volt minden próbálkozása, ugyanis én láttam, amit ő nem: édesanyánk sziklaszilárd vonásait, melyek megkeményítették szeretettel teli orcáját.

- Ma este nem. Beszédem van a kisasszonnyal – bár nem néztem rá, a hátamon éreztem számon kérő tekintetét.

- Rendben, azonnal megyek, csak betakargatom – motyogtam az orrom alatta, azonban addig a másodpercig még csak a kisujjamat sem mozdítottam, amíg el nem hagyta a világoskék szobát; nem mintha utána rágyorsítottam volna. Minden mozdulatomban tükröződött a félsz, amitől mintha még a vér is megfagyott volna az ereimben, megdermesztve a végtagjaimat, és szépen lassan a szívemet is. - Aludj jól Tessie. – Lassan fölé hajoltam, majd egy cuppanós puszival szépséges álmokat kívántam neki.

  Önkénytelenül jutott az eszembe ezernyi este és reggel, amikor hasonló, elnyújtott és nedves puszikkal halmozta el a testem minden egyes porcikáját. Jem - vagyis Harry - mellett úgy éreztem, gyönyörű vagyok, és ami még ennél is fontosabb: hogy élek. Mellette igazán önmagam lehettem. Csak remélni tudtam, hogy egyszer majd ugyanilyen boldog leszek Jeremy karjaiban is.

- Sok sikert anyával – suttogta a fülembe, majd magához ölelte a mackóját, akit minden osztálytársa elől bőszen rejtegetett. Többször hallottam már tőle azt a kijelentést, hogy kinőtt az ilyen ostoba játékokból… pedig a szíve mélyén igenis odavolt ezért a darabért. Azon sem csodálkoztam volna, ha titokban a táskájába csempészte volna egy-egy nehéznek ígérkező nap reggelén. - Szeretlek.

   Az ajtóból még egyszer utoljára visszafordultam, mielőtt végleg leoltottam volna a lámpát, ezzel sötétségbe borítva az aprócska szobát, amit két évvel ezelőtt még a sajátomnak mondhattam. Azóta már a régi kamránkban tengettem a mindennapjaimat, amit egy kis átalakításnak és festéknek köszönhetően teljesen egyedivé varázsoltam.

  Nesztelen léptekkel közelítettem meg a fényárban úszó konyhát, ami szinte az egész belteret megvilágította, a zárt szobákat kivéve. Sosem volt nagy házunk, csupán egy kisebb kunyhó, amit az otthonunknak nevezhettünk, de ez addig a pillanatig igazából fel sem tűnt, amíg át nem léptem a Berry házaspár kétszintes házának küszöbét. Még most sem zavart a nélkülözés - nem vágytam saját laptopra vagy telefonra. Nem hisztiztem volna a szüleimnek azért, hogy vegyenek nekem egy autót, méghozzá a legújabb, legkihívóbb és legdrágább márkák egyikéből. Megnyugtatott a szolidaritás, amiben felnőttem, hiszen itt nem létezett az a fogalom, hogy kísértés. Ez pedig mindennél jobban hiányzott.

- Ha te is le szeretnéd ordítani a fejem, akkor közlöm, hogy semmi újjal sem tudnál szolgálni. – Úgy törtem rá édesanyámra, mint egy bűnözőre, amiért egy kicsit bűntudatom volt, de mindezen érzéseket gondosan az arcomra öntött álarc mögé rejtettem. Nem akartam megtörni. Nem akartam ismételten szipogva végighallgatni a sértéseiket arról, mennyire neveletlenné változtatott a nagyvilág. Hiszen nem voltam az. Miért lettem volna tiszteletlen vagy szajha azért, mert a vőlegényem nélkül egy másik férfival találkoztam? Én sem így terveztem, ráadásul Harry sokkal több volt számomra egy egyszerű fiúnál. Neki sokkalta több joga lett volna rám aggatni ezt a mocskos jelzőt. Mégsem tette. - Kár a gőzért, apa már minden útszéli libának elhordott.

- Nem szeretnék kiabálni – sóhajtott, majd belekortyolt a kezében szorongatott teába, ami nem rég készülhetett, ugyanis a bögre tetejéből meleg gőz szökött az éterbe. - Csak érdekel, hogy viseled.

- Mit hogy viselek? – Felhúzott szemöldökeimnél már csak összeráncolt homlokom fejezte ki jobban az értetlenségemet, ami szépen lassan beszivárgott a vonásaimba. Fogalmam sem volt róla, mire akart kilyukadni, és ha őszinte szeretettem volna lenni: eszem ágában sem volt kivárni a végét. Ez egy roppant hosszú nap volt és a végtagjaimra már ólomként nehezedett a fáradtság.  Nem vágytam másra, csak a puha ágyamra és arra, hogy magával ragadjanak az álmaim.

- Az a fiú… - édesanyám többször is megismételte a fiú szót, mire képes volt megfogalmazni igencsak indiszkrét kérdését. Mióta hazajöttem, egyetlen egyszer sem említettem neki a szóban forgó személyt, és ha ma nem lépett volna át egy bizonyos határt, ezzel ismételten berobbanva az életembe, talán magammal vittem volna a sírba, létezésének tényét. - Az a fiú, akivel találkoztál és, aki beszökött a kedvedért… - lesütötte a szemeit, akár egy szemérmes diáklány, aki belezúgott a tulajdon tanárába, majd egy újabb frissítő korty után folytatta elkezdett vallatását. - Szereted?

- Mit számít? Ne legyél álszent, te is nagyon jól tudod, hogy pontosan egy hét múlva ilyenkor már Jeremy felesége leszek. Kit érdekel, kit szeretek és kit nem? – minden egyes szót jól érthetően, már-már kiabálva ejtettem ki, amin magam is meglepődtem. Még sosem bántam ilyen tiszteletlenül azzal a személlyel, aki megajándékozott engem a lét jogával, és bevallom, bár jogosan voltam felháborodva, mégsem volt kedvemre ez a szituáció. Utáltam kiabálni. Gyűlöltem veszekedni – mostanában mégis egyre többször előfordult velem. Először Harry és Tina, majd Jeremy, apu és anyu… túl sok ember, túl sok sértettség, ami szépen lassan, akár egy féreg, mely kirágta magát kínzó zárkájából, engem is elpusztított. Belülről kebelezett be a keserűség, az elfojtott düh.

- Az anyád vagyok. Érdekel, mit érzel.

- Rendben – beláttam, hogy túl messzire mentem, így próbálva menteni a menthetőt, kihúztam egy széket és szépen lassan leültem rá, pontosan anyával szemben. Eddig észre sem vettem, hogy szorosan a tüdőm belsejében tartottam minden csepp oxigénmolekulát, csupán akkor tűnt fel mindez, amikor az egészet egy nagy sóhajtás kíséretében a napvilágra engedtem. Még koránt sem álltam készen arra, hogy megosszam vele a lelkem mélyén őrzött emlékek keserédes szépségét, de túlontúl elszabadultak az indulatok ahhoz, hogy mindent titokban tartsak. Egy kis őszinteségbe még senki sem halt bele. - Volt idő, amikor mindent feladtam volna érte. Egy különös pillanat erejéig elgondolkoztam azon, milyen lenne, ha nem jönnék haza.

- Sejtettem.

  Visszanyeltem feltörni kész, epés megjegyzéseimet, melyek már a torkomat kapargatták. Mérges voltam, amiért képes volt egy laza sejtettemmel kommentálni a szavaimat. Ő akarta, hogy beszéljek, most mégis magamra maradtam a nagy lelkizésben. Ujjaimat ökölbe szorítottam, majd lassan tördelni kezdtem őket, szépen sorjában. Hüvelyk-, mutató-, középső-, gyűrűs- és kisujj. Mindezt addig ismételgetve, amíg le nem nyugtattam felborzolt idegeimet.

- De, mint azt már mondtam, nem számít. Ezek már csak feleslegesen lefutott körök. Késő van, megyek, lefekszem. – Azzal a lendülettel felálltam és komótosan az ajtó felé sétáltam. Az én szobám volt a legközelebb az étkezőhöz – ami egyet jelentett a konyhával -, hiszen régen ott tároltuk a felesleges eledeleket, de még ennek ellenére is egy évezrednek tűnt, mire elértem az ajtajához. Ott viszont megtorpantam. Nem azért, mert hirtelen minden fáradtság kiröppent a testemből, hanem mert édesanyám szavai megállásra késztettek.

- Megbántott és most dühös vagy. De amikor pár év múlva visszagondolsz majd a vele töltött pillanatokra, amikor majd már elmúlik a sértettség… - nyelt egyet, kereste a szavakat, miközben én szorosan a keretbe kapaszkodtam. Szédülni kezdtem, ahogy eljutott a tudatomig a mondanivalójában rejlő igazság, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot, ezzel a padlóra küldve gyönge testem. - Meg fogod bánni, amiért mellettünk döntöttél.

- Mit tudsz te erről? – a könnyeimmel küszködve kiabáltam, már az sem érdekelt volna, ha apa kijött volna a szobájából és betessékelt volna a sajátomba. Elviseltem volna ezer és egy nap szobafogságot a néma csöndért cserébe. De minden kívánságom lehetetlennek bizonyult; anya szavai ugyanis szüntelen megismételték önmagukat az elmémben. De amikor pár év múlva visszagondolsz majd a vele töltött pillanatokra, amikor majd már elmúlik a sértettség… meg fogod bánni. Meg fogod bánni. Meg fogod bánni…

- Nem szeretném, ha elkövetnéd ugyanazt a hibát, amit én. – Ennél a résznél viszont önkénytelen, de fellelkesedtem. Minden szaván csüngtem, újabbra és újabbra vágytam, azok mégsem érkeztek. Tisztában voltam vele, hogy anya és apa, csak úgy, mint a faluban élő emberek kilencvenkilenc százaléka, előre eltervezett házasságban tengették mindennapjaikat, azonban eddig a pillanatig úgy gondoltam: az övék valamivel különlegesebb volt. Hogy teljes szívből és visszavonhatatlanul szerették egymást, hogy bármit megtettek volna a másikért. Kislányként például mindig abban reménykedtem, hogy nekem is olyan szerető férjem lesz, mint apu és legalább feleannyira házias leszek, mint anyu. Hogy minden reggelen virággal vár rám a szerelmem, amiért cserében egy tál rántottát adok majd neki. Túl naiv voltam – még most is.

- Úgy mondod, mintha nem szeretnéd apát – felvontam az egyik, szépen ívelt szemöldököm, s úgy fordultam felé, akár egy híres balett-táncos; kecsesen.

- Tévedés! – Erélyes kijelentésével minden bennem érlelődő kételynek gátat szabott, amiért roppant hálás voltam neki. Segített abban, hogy egy részem megmaradjon annak a kisgyermeknek, aki még hitt a csodákban. Óvatosan visszasétáltam hozzá, majd amikor ismételten szemtől szemben ültünk egymással, egy kedves mosoly kíséretében folytatta szeretetteljes vallomását. Az arca minden egyes szónál ragyogott. - Rajta kívül csak titeket, hármatokat szeretlek jobban. – Megsimogatta az asztalon pihentetett kezemet, amit nagy döbbenetére nem húztam el előle. Félt, hogy az este folyamán túl messzire ment, de be akartam bizonyítani neki, hogy nem zavart. Legalábbis annyira, hogy ezért megorroljak rá. - De ez nem jelenti azt, hogy neked is ilyen szerencséd lesz.

  Utolsó kijelentésére elfintorodtam, de ez neki fel sem tűnt; tekintete a kezeimen időzött.

- Egy nap én is beleszeretek Jeremybe. Pont, mint ti. Én is képes vagyok meghozni egy ekkora áldozatot. Nem vagyok olyan gyenge, mint azt gondoljátok – ezúttal nem emeltem meg a hangom, de ettől eltekintve ugyanolyan fenyegetőnek tűntek, mintha kiabáltam volna. Megfeszült izmaim szöges ellentétben álltak érzelemmentes arckifejezésemmel, ami azonnal lebuktatott. Anyu rájött, hogy egy ócska maszk mögé próbáltam elrejteni az igazi érzéseimet. Azokat az érzéseket, melyekben egyszerre keveredett a dac és az elkeseredettség. Nem akartam Jeremy felesége lenni. Nem akartam elfelejteni az idei nyarat, sem pedig Harryt. De az, ahogy a szerencséről hadovált, igenis rosszul esett. Mintha megkérdőjelezte volna a lelki erőmet; engem.

- Tudom, hogy nem vagy az. De egy pillanatra hunyd be a szemed. Mit látsz? – nem értettem, mire ment ki a játék, de szó nélkül megtettem, amit kért. Ahogy a szoba elsötétült, éreztem, hogy akár ott helyben képes lettem volna elaludni bármiféle kényszerítés nélkül. Borzalmasan fáradt voltam, olyannyira, hogy azt képtelen lettem volna szavakba önteni.

- Sötétséget.

- Jaj, kincsem. Ne csináld már! Mi az, amit látsz, valahányszor lehunyod a szemed? – A lehető legkisebbre szűkítettem a szemeimet. De nem azért, mert nem láttam, amire kíváncsi volt, hanem épp ellenkezőleg. Ezzel szerettem volna eltüntetni a fejemből azt a méregzöld szempárt, azt a kacér mosolyt, azokat a jellegzetes mozdulatokat, ahogy a száját harapdálta, vagy, ahogy beletúrt göndör fürtjeibe. Hiszen valahányszor lecsuktam a szemeimet, mindig Őt láttam. Mert már visszavonhatatlanul beleégett az elmémbe. Mert már a részemmé vált.

  Ahogy pörögtek a percek, egyre inkább belefeledkeztem a fantáziám által életre keltett hamis valóságba. Szinte már magamon éreztem langyos leheletét, amint az megcsiklandozta a bőröm. Az ujjai végigcirógatták az arcomat, majd a hajammal játszadoztak. Homloka az enyémnek dőlt, s ajkai lassan és lágyan feküdtek az enyémekre. Megcsókolt, én pedig szó nélkül tűrtem, mi több… bátorítottam.

  A boldogság azonban, mint egy szappanbuborék: szétdurrant, kipukkadt majd tovatűnt, mintha sosem létezett volna. Már nem láttam az olthatatlan vágyat azokban a szépséges íriszekben, csak szomorúságot és mérhetetlenül nagy csalódottságot. Megbántottam azzal, hogy visszautasítottam. Nem lehetett tisztában azzal, hogy eme tettemmel magamnak is hasonlóan nagy fájdalmat okoztam. Ő csak annyit tudott, hogy egy hét múlva egy másik fiúnak esküszöm örök hűséget. Mást szeretek majd azzal a szerelemmel, amivel őt szerettem.

  Megráztam a fejem, majd kinyitottam a szemeimet és mérges pillantások tömkelegével ajándékoztam meg tulajdon édesanyámat.

- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni, de mint már mondtam, késő van ez pedig egy nagyon hosszú nap volt. – Már épp felálltam volna, hogy végérvényesen magam mögött hagyjam, amikor váratlanul a kezem után kapott. Bár az asztal közöttünk volt, így könnyedén elszaladhattam volna, mégsem tettem. Álltam a tekintetét és életemben talán először: nem hagytam, hogy a vesémbe lásson.

- Csak ígérd meg nekem, hogy nem a szabályok miatt fogsz úgy dönteni, ahogy. Ne miattunk aggódj, hanem magad miatt. Most az egyszer legyél önző. Minket nem bánthatnak. Az apád is megbocsátana… - nem sok hiányzott ahhoz, hogy elnevessem magam. Rosszmájú mosolyomat azonban még így sem tudtam visszafogni. Olyan voltam, akár egy megszállott.

- Azt te csak hiszed. Nem láttad, hogy nézett rám, amikor meglátott minket! Gyűlölet csillogott a szemeiben.

- De megbékélne vele, hisz szeret. Boldognak akar látni, minden szeszélye ellenére – kétségbeesetten szorongatta a karomat. Éreztem, ahogy minden csöpp vér kiszökött belőle és lassú zsibbadásnak indult. - Az édesapád nagyon… régimódi és makacs. De ettől még nem rossz ember.

- Hallgassak a szívemre? – vontam le a gúnyos következtetést, melyre éllel kérdeztem rá. Fájt a fejem, fájt minden egyes végtagom és abban a pillanatban ölni is képes lettem volna egy pihe-puha ágyért és egy kellemes meleg takaróért. - És ha nem suttog semmit?

- Lehet, hogy most még túl halk…

  Elfordítottam a tekintetem, mire szabadjára engedte a kezemet. Megkönnyebbültem a tudattól, hogy bármikor elmehettem volna, ha ahhoz tartotta volna a kedvem, de a szemeiben meg-megcsillanó könnycseppektől a hátamon is felállt a szőr. Őszintén szólva, nem értettem őt. Hangos, erőltetett sóhajtásai beletörődésről árulkodtak, mintha belátta volna: veszített. Ami egyet jelentett azzal, hogy én nyertem. Csakhogy fogalmam sem volt róla, miféle játékot játszottunk, hogy mik voltak a szabályok, hogy mi volt a nyeremény…

- Jó éjt anyu – lassan mellé léptem és szorosan megöleltem, ezzel tompítva a bűntudatom, mely szomorúsága okán keletkezett a lelkemben. Megbántottam, mert végre valahára kiálltam magamért. Örülnie kellett volna, hogy végül helyesen döntöttem. Mert helyesen döntöttem, ugye? - Szeretlek.

   Ahogy a szobám felé sétáltam – az este folyamán legalább századszorra -, a szemeim önkénytelen, de megakadtak egy vázán, amiben a tegnap kapott rózsám hervadozott. Még Jeremy hozta nekem, állítása szerint azért, mert amint meglátta, én jutottam az eszébe. Én erre rávágtam, hogy annyira azért nem vagyok szurkálódó, mire ő egy kedves mosoly és egy szeretetteljes csók kíséretében a fülembe suttogta a következőt: nehezen megkapható, hiszen a tüskéi miatt sok fájdalommal jár, mire magáénak tudhatja az ember, de a szépsége megér minden csepp szenvedést.

  Ujjaimmal végigsimítottam haldokló szirmain, miközben egyfolytában Harryre gondoltam. Arra, mit veszettem azzal, hogy elfordultam tőle.

„A virágban van valami szörnyű rémség,

Egy szál élete csak egy kurta óra,

Miután odakint a kertben letépték;

S sok ezer van még; kinek hiányzik egy rózsa?”

  Charlotte Mew szavai a szívemig hatoltak. Vajon hiányoztam volna az édesapámnak a mai nap után, ha végül mégis úgy döntöttem volna, hogy elszököm? Vajon édesanyám magát hibáztatta volna a meggondolatlanságom miatt, vagy velem együtt örült volna? Vajon Jeremy más mellett lelt volna rá a boldogságra? Olyan sok hasztalan kérdés kavargott a fejemben, hogy észre sem vettem, időközben annyira szorosan markolásztam a szobám kilincsét, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek.

- Én megpróbáltam. Ha majd egyszer visszagondolsz erre… - nem fordultam anya felé, de ennek ellenére tudta, hogy még hallottam utolsó szavait - én előre szóltam. Minden rajtad áll!