Number Three × Little me

Sziasztok :)

Először is, szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt nekem pár sort az előző rész alá, annak ellenére is, hogy tíz napot kell várni a frissre. Szerintem többen úgy gondoljátok, hogy ez a telefonszámos dolog sablonos volt, és ezért a történet is az lesz, de remélem, hogy ezzel a fejezettel majd bebizonyítom nektek, hogy a látszat gyakran csalóka. Nem is nagyon húznám a szót, kellemes hetet, és jó olvasást!

Nagyon szeretlek titeket <3

Millio puszi Xx

ui.: szerintem még sosem írtam ilyen rövid "előszót" :')
uui.: sajnos nem tudtam olyan alaposan átolvasni, mint szerettem volna, így ha találtok hibákat szóljatok nyugodtan!

Little mix

/Liam Payne

   A Nap sugarai áttörnek a sötétítő durva anyagán, ahogy a nyitva felejtett ablakon beszökken a friss, hajnali levegő. A fény bántja a szemeimet, így kelletlenül, de megfordulok az ágyban, azonban ahogy a hideg megcirógatja a meztelen felsőtestemet már érzem, hogy nem fogok tudni visszaaludni. Szorosan összepréselem a szemhéjamat, megpróbálom felidézni magamban az álmomat, melynek halovány emléke még ott lebeg a lelki szemeim előtt, de ahogy utána nyúlnék, elillan és tovaszáll, ahogy a füst a levegőben. Nem tudom megfogni, kifolyik az ujjaim közül, akár a homok, pedig szívesen újraélném minden egyes másodpercét, vagy ami még izgatóbb: ott folytatnám, ahol megtört a varázs és szertefoszlottak a képzelt világ képkockái.

  Egy ideig még hezitálok, kiszálljak-e vagy sem a leheletvékony takaró alól, ami olyan, mintha rajtam sem lenne. Végül az időjárás legyőz, erőt veszek magamon és ülésbe tornázom, kissé megfáradt testemet. Ahogy a lábam érintkezik a fagyos parkettával, szó szerint kiráz a hideg és a felkaromon megjelennek azok az apró pontok, amelyektől olyanná válik a bőröm, mint egy megkopasztott baromfinak. Az ujjaimmal rászorítok az ágy szélére, a lepedőbe egyszeriben ráncok költöznek, melyeket összevont szemöldökökkel vizslatok. Nincs túl sok életkedvem, szinte minden képes kizökkenteni vagy lekötni… talán még egy madarat is elnézegetnék, ha éppen berepülne a szobámba.

  Észre sem veszem, hogy elindulok a fürdőszoba felé, csupán akkor tűnik fel, hogy mozognak a lábaim, amikor belerúgok egy vaskos könyvbe, ami az egyik félredobott ingem alatt rejtőzködik. Szitkozódva szívom be az alsó ajkam, jobb tenyeremmel belekapaszkodom a legközelebbi stabil dologba; az ajtófélfába. Ahogy végignézek a felduzzadt lábujjamon, a halványlila zúzódáson, ami percről percre sötétebb lesz és saját, skarlátszín véremen, elszörnyedek. A szám széle szabályosan megrándul, majd ahogy felszegett fejjel körbepásztázom a szobámat, összeugranak a szemöldökeim. Teljes a káosz.

- Szerintem ráférne egy tatarozás a házadra – összerezzenek a váratlan hangra, eddig ugyanis abban a hiszemben éltem, hogy egyedül vagyok a lakásban. Mérgesen fordulok Zayn felé, de pakisztáni barátom csupán egy vállrándítással reagál a felszínre kívánkozó, ámde készségesen lappangó hisztimre.

  Eltrappolok mellette, kis híján magammal rántom, de nem érdekel. Aki ismer, az tudja, hogy reggelente kiállhatatlan vagyok, azóta a bizonyos délután óta pedig minden idegtépő tulajdonosom felerősödött.

   Belépve az fürdőszobába, bezárom magam mögött az ajtót. Hallom, ahogy a kulcs kattan a zárban, azonban csak akkor nyugszom meg, amikor ez a tompa zaj megismétli önmagát: kétszeres védelem. Kivételesen nem nézek a tükörbe, nem foglalkoztat a külsőm; a megviselt hajam vagy a nyúzott arcom. Egy gyors, de könnyed mozdulattal leveszem a nadrágomat, amit az alsóm követ, így anyaszült meztelenül lépek be a zuhanyzó kabinjába. Régebben komolyan elgondolkodtam azon, hogy építettek a helyére egy kádat, de most kimondottan örülök annak, hogy valami mindig közbejött. A jobb kezemmel elfordítom a csapot, hagyom, hogy a jéghideg víz kimosson belőlem minden csepp fáradtságot. A fejemet a zuhanyrózsa felé emelem, összepréselt szemeimen végigfolynak a hűvös cseppek, mintha én magam sírnék. Lábujjhegyre állok, hogy elérjem a tusfürdőt, a sötétkék gél hamar fehér habbá válik, ahogy a tenyereim közé nyomva dörzsölni kezdem. A mentol illata megcsapja az orromat, már semmi sem emlékeztet a tegnap estére, a tömény parfüm és az izzadság émelyítő bűze eltűnik az emlékeimből. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy átadva magam a pillanatnak, elkértem annak a lánynak a számát. Én nem ilyen vagyok.

  Ahogy kiszállok a kabinból, vízcsepp áztatta felsőtestem egy törölközőbe csavarom, majd csontszárazra törlöm a lábaimat. Az anyag pihe-puha, mégis vörös csíkot hagy maga után, ahogy erősen, szinte már fájdalmasan rányomom a bőrömre. Élvezem a kínt, mert ettől érzem, hogy élek. Ismételten rezzenéstelen arccal sétálok el a tükör mellett, nem hajt a kíváncsiság, nincs bennem egy parányi hiúság sem, ami önkénytelen, de arra fordítaná a fejem.

  A szobámban magamra kapok egy rövidnadrágot és egy fekete trikót, fogmosás nélkül indulok el a konyha felé. Mivel ez a hely csupán egy egyszerű panelház egyik lakása, nem tűnik ki a tömegből, nincs benne semmi extra. Egyszerű falak, kicsi szobák és egy konyha, ami egybenyílik a nappalival. Még csak lépcsőznöm sem kell ahhoz, hogy az egyik helyiségből átlépjek a másikba.

- Azt hittem, mire kijövök, már nem leszel itt – a hangom megmarad érzelemmentesnek, hűvös akár egy jégkocka. A lépteim halkan koppannak a padlón, meztelen lábam még nem szokott hozzá teljesen a rideg érintéshez.

- Azt hittem, a tej, ami a hűtőben van iható, mégis ki kellett mosnom a szám, miután lenyeltem. Úgy látszik, egyikünk sincs formában – Zayn megrántja a vállát, majd a fejével finoman a csap felé biccent, így a tekintetem automatikusan abba az irányba terelődik. A jelenet egyszerre vicces és kiábrándító, az alvadt tej látványánál már csak a szaga gyomorforgatóbb. Kelletlenül nyitom meg a csapot, a feltörő víz eltünteti a mocskot, azonban az emléke már az agyamba égett, még hosszú percekkel később is magam előtt látom a fehér és ragacsos trutyit.

- Látom kiszolgáltad magad – jegyzem meg bosszúsan, hiszen az előtte díszelgő szendvicsen kívül nem találok ehető dolgot, hiába nyitogatom oly lelkesen a szekrényeket vagy a hűtőt. Már emlékszem, miért éltem pizzán és kínai kaján az elmúlt napokban. - Nekem… - nem is hagytál? Legszívesebben jól megmondanám neki a magamét, de akkor felém nyújtja az eddig rejtve maradt tányért, amin illatos rántotta és pirított bacon díszeleg. A nyál azon nyomban összefut a számban, már szabadkozni sincs erőm, a friss élet látványa elveszi az eszem. - Kösz.

  Kényelmesen helyet foglalok az egyik magasított széken és Zayn felé fordulva, elkezdem magamba kanalazni a reggelimet. Kicsit már kihűlt, ettől az állaga olyanná válik, akár a gumi, de nem zavar, mert ennél egészségesebbet aligha ettem az utóbbi időben és a testem észre sem veszi a rosszat, csupán a jóra koncentrál. Üres kezem reflexszerűen kap az asztalon lévő doboz felé, hogy szomjamat valamiféle frissítővel olthassa, de amikor elolvasom a feliratot, fintorogva hajítom a szemetesbe. Tej.

- Ahogy már fent is mondtam – keleties vonásokkal rendelkező barátom megköszörüli a torkát, a kukáról rám, majd a nappalira téved a tekintete - szerintem ráférne a lakásra egy tatarozás. Még van egy órám, mielőtt Perrie és én elmennénk moziba.

- Miért nem hagyod, hogy elvesszek a szeméthalomban?  - kérdezek rá a nyilvánvalóra. Szemöldökeim az egekbe szökkennek, ahogy én magam is végigmérem a háborús övezetet. Igaz, hogy tegnap este a srácok összepakolták a szétszóródott papírokat és kiszellőztettek, ezzel elűzve a rothadás szagát, de a vacsora maradéka és a részeg randalírozásom megtette a hatását. Rosszabb lett, mint azelőtt. - Engem nem zavar, téged sem kéne.

- A barátom vagy és a tegnapi után reméltem… - nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, hiszen tisztában vagyok, mire akar kilyukadni. Ő is pontosan ugyanazt szajkózza, mint a többiek: szedd össze magad! Minden jobb lesz! Törj ki ebből a szarból, amibe beleragadtál! Csakhogy nekem nem megy, már annak is örülniük kellene, hogy felhagytam a szokásos szöveggel: majd talán holnap.

- Egy öltánctól nem lesz frissebb a levegő, tisztább a környezet vagy fényesebb a napsütés. Ott voltam, tetszett, de az tegnap volt, ezt pedig már egy teljesen másik nap – felállok, és a mosogatóba dobom az üres tányért és a fémes kanalat. Még csak azzal sem vesződöm, hogy beáztassam őket, egy hamis mosoly kíséretében, öles léptekkel menetelek a kanapé felé, magára hagyva a tisztaságmániás bandatársam. De amint leülök, utánam jön, egy perc nyugtot sem hagy, mintha direkt fel akarna idegesíteni.

- Pontosan – hatalmas tenyere rásimul a vállamra, ám kivételesen nem rázom le, helyette hagyom, hogy ujjai belemarjanak a húsomba. Biztatni szeretne, rám pedig igenis rám férnek a pozitív gondolatok. Az már más kérdés, hogy végül elengedem-e őket a füleim mellett, vagy erőt merítve belőlük, elindulok a gyógyulás útján. Még nem döntöttem el. - Egy új nap, tele új lehetőségekkel. Akkor mégis miért zárkózol a múltba?

- Te mit éreznél, ha kiderülne, hogy Perrie megcsalt? – Zayn izmai jól észrevehetően megfeszülnek, mire ösztönösen felé kapom a tekintetem. A szemeimben az őszinte érdeklődés lángjai szikráznak, tényleg érdekel a válasza. A csönd rátelepedik a szobára, a némaság karmai rátekerednek a nyakamra, érzem, ahogy fojtogatnak - ha szeretnék, sem tudnék megszólalni. Megint rá gondolok; göndör fürjeire, melyeket gyermeki játékossággal pörgettem az ujjaim között, telt ajkaira, melyek édes hazugságokat csókoltak az ajkaimra és szégyellem, de azt kívánom, bár sose fedte volna fel az igazságot! Lesütöm a szemeimet, zavaromban hol ellazítom, hol ökölbe szorítom a tenyerem.

- Összetörne a szívem, de valahogyan megpróbálnék továbblépni, mert az élet nem áll meg senki kedvéért sem, és ha így folytatod, egy nap arra fogsz feleszmélni, hogy elszállt feletted az idő – nem bírom megállni, hogy ne horkantsak fel, méghozzá jó hangosan. Hiszen úgy tesz, mintha az egész az én hibám lenne, mintha a világon én lennék az egyetlen ember, aki nem tudja túltenni magát egy szakításon. Mintha az érzelmeink egyszerűek lennének, mintha irányíthatnánk őket, pedig mindez fordítva igaz. Az érzelmeink irányítanak minket.

- Ne dramatizáld túl, csak pár romlott étel a hűtőben és koszos ruha a földön. Ez nem jelenti azt, hogy holnapra hatvan éves leszek – legyintek, ezt követően pedig ténylegesen lerázom magamról a kezét. A tenyereimmel felemelem a díszpárnákat, szinte szétszedem az ülőgarnitúrát, mire megtalálom a tévé távirányítóját. Azonban hiába emelem az elektronikai készülék felé, nem működik, nem kapcsol be. A fekete képernyőt nem váltják fel a színek, dühömben pedig a kemény padlóhoz vágom az ostoba kütyüt. Csak később döbbenek rá a nyilvánvalóra: az egyik elem egész idő alatt az asztalon pihent.

- Rendben, nem dramatizálom, de akkor ígérd meg, hogy megpróbálod… - vérben forgó szemeimmel belé folytok minden egyes kitörni kész szót, csak egy beletörődő sóhajtással jelzi, hogy csalódott bennem. A hangulatváltozásaim egyre szélsőségesebbek, lassan rosszabb vagyok, mint egy bolond és félek, az elmém egy része ténylegesen megsérült. Lehet, hogy levegőváltozásra van szükségem, ahhoz viszont ki kellene tennem a lábam a lakásból, így azonnal elvetem a világmegváltó ötletem.

- Nem tudom elfelejteni Őt, értsd meg! – úgy kelek fel a kanapéról, mintha tüzes vasba ültem volna, heves mozdulataimmal majdnem, hogy magammal rántom Zaynt is, de szerencsére nem esik nagyobb baja, csupán a karfáról csúszik le.

- Nem kérem, hogy felejtsd el, én csak azt szeretném, ha helyretennéd az életed – nem válaszolok, gyerekes sértettséggel fonom össze a karjaimat, majd a fejemet az ellenkező irányba fordítva jelzem: nem kérek a baráti jó tanácsából, sem pedig a kioktatásból. Az én életem, úgy rontom el, ahogy kedvem tartja, és majd ha elég erősnek érzem magam a folytatáshoz vagy egy tiszta laphoz, akkor javítok a hozzáállásomon. Malik léptei fokozatosan elhalkulnak, egy másodpercig elhiszem, hogy feladta és különös mód nem nyugszom meg tőle. Sőt! A magány kelletlen társként kopogtat a lelkem ajtaján, én pedig szomorúan engedem be. - Kezdetnek itt egy szemeteszsák. Indulás! – meglepetten emelem fel a fejem, de hamar rájövök, hogy rosszul teszem, mert így az arcomnak csapódik egy fekete zacskó. Ez a jelenet kísértetiesen hasonlít a tegnapihoz, mindössze annyi a különbség, hogy ebben nincs semmi fájdalmas.

- Juttasd eszembe, hogy cseréljem le a zárakat – bár a hangom gúnyos, a szám akaratlanul mosolyra görbül, ahogy barátom segítő jobbot nyújtva, ténylegesen felhúz a földről. Két ujjam közé csípem a zsákot, majd finoman szétnyitom a szélét, amitől feltárul a belseje. Most még üres, azonban ahogy körültekintek a helyiségben, rájövök: ez nem lesz tartós állapot.

- A kanapén aludtam, szóval nem lett volna hatásos.

- Itt aludtál? – kérdő pillantások ezreivel ajándékozom meg, de ő még csak felém sem fordul. Elindul az erkély felé és kinyitva minden üvegbe bugyolált nyílászárót, üde levegőt ereszt az állott helyére.

- Most már érted, miért szeretnék rendet. Beállt a nyakam – egy fájdalmas grimasz kíséretében megsimogatja az említett testrészét, ezt követően ő is megfogja az egyik kukás zacskót és elkezdi beletömni az üres sörösüvegeket, az elhasznált zsebkendőket és a koszos papírtányérokat. Példáját követve, valamivel derültebben nyúlok a mellettem lévő asztal irányába, amin két maradékkal teli műanyag doboz hirdeti a szomszéd épület kínai éttermének sárkányos logóját.

- Amúgy mi van azzal a csajjal? – kérdésére felkapom a fejem, de amikor szembe találom magam átható tekintetével, melyben ott bujkál a gyermeki csintalanság, úgy döntök: a szennyes kiválogatása sokkal szórakoztatóbb elfoglaltság lesz.

  Zayn megköszörüli a torkát és hiába próbálom, képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Hiába tervezem el, hogy bunkó leszek, ezzel elejét véve a kellemetlen beszélgetésnek, a mellkasom szabályosan szúrni kezd és addig meg sem nyugszik, amíg fel nem teszem a megfelelő kérdést. Ha nem tudok a szemébe hazudni, csak a ködösítés marad.

- Milyen csajjal?

- A Pink Pleasure táncosával – jelenti ki egyszerűen, mire felhúzom az egyik, dús szemöldököm. - Tudod, akinek elkérted a számát. Hívd fel! – hitetlenkedő vonásaim elmélyülnek, horkantva fordítok hátat a bandatársamnak, aki - kezében egy seprűvel -, elkezdi feltakarítani a porlepte padlót.

- Tegnap este is mondtam, hogy nem kell kurva. Amúgy meg, már azt sem tudom, hol van az a cetli – hetykén rántom meg a vállaimat, a tenyeremmel minden feleslegesnek tűnő papírlapot – étlapok, kuponok és lejárt újságok – a fekete zsák mélyére száműzök. Reménykedem benne, hogy a telefonszám is velük együtt hullik a feledésbe.

   Az idő hirtelen szárnyra kap, a percek gyors egymásutánban peregnek, a szoba másodpercről másodpercre egyre tisztább. A végén már komolyan elgondolkodom azon, hogy a padlón ebédelek a koszos tányérok helyett, melyek türelmesen várnak a sorukra a mosogatóban. A jobb kezemmel megtörlöm a homlokom, a rajta gyöngyöző izzadságcseppek csillámló csíkot hagynak a bőrömön. Észre sem veszem, de ahogy leülök a kanapéra, az ajkaim közül a felszínre szökken egy kimerült sóhaj.

- Megtaláltam – Zayn leül mellém, tenyerével rácsap a combomra, végül a képembe nyomja a szalvétadarabot, amin tagadhatatlanul ott díszelegnek a megfelelő számjegyek. Csak most, hogy jobban szemügyre veszem, tűnik föl, hogy a babydoll-ban billegő csaj egy szívecskével díszítette a szélét. - Egy próbát megér, nem? Nem minden az, aminek látszik. Lehet, hogy egy komoly történet lapul az álarca mögött. Nem tudhatod, miért lett az, ami.

- Nem érdekel – kiveszem a kezéből a rögtönzött jegyzetlapot és finoman az asztalra dobom - takarítsunk.

  Gyors lépteimet megkétszerezem, aztán ismételten megduplázom, úgy rohanok a konyha irányába. Bár a hátam közepére sem kívánom a mosogatást és átkozom a lakást, amiért nincs benne mosogatógép, ez egyszer örülök, hogy ennek hála megtalálom a kibúvót. Zayn ugyanis nem szól egy rossz szót sem - bambán bámul, míg én megeresztem a langyos vizet.

- Most miért nézel így rám? – a hangomban megbújik a rosszallás. Már a második tiszta mélytányért pakolom a csöpögtetőre, amikor betelik az a bizonyos pohár. Idegesít, ahogy mélybarna szemei lyukat égetnek a hátamba, ahogy elítél a tekintete. Mert semmi kétség, a csalódottsága időközben átváltozik valami sokkalta intenzívebbé; megvetéssé.

- Mert puhány vagy. Nyiss az új dolgok felé! – ripakodik rám és a semmiből ismételten előkerül az a bizonyos szalvéta. Belül hatalmas késztetést érzek arra, hogy megfogjam, de tudom, a vizes kezemtől elmaszatolódnának a számok, így elvetem az ötletem. Megvárom, míg lenyugszom és pár mély lélegzetvételt követően megacélozom a vonásaimat. Nem akarom, hogy megtudja: egy röpke pillanatra elgyengültem. Az a lány számomra közömbös, és az is marad!

- Túl sokat akarsz egyszerre. Az, hogy ebbe belementem még nem jelenti azt, hogy ezt is megteszem – győzelemittas mosollyal eresztem le a mosogatóvizet, örülök, hogy ezen is túl vagyok végre. Magamban pedig megfogadom, hogy mostantól csak papírtányéron eszek, hogy soha többé még csak a közelébe se kelljen jönnöm.

  Malik telefonja egy éles csipogással jelzi: letelt az a bő egy óra, amit a takarításra és a lelkem helyrepofozására szánt.

- Ahogy gondolod – megrántja a vállát, úgy tesz, mint akit hidegen hagy ez a téma, de átlátok rajta. Anyu túl sokszor alkalmazta már rajtam, hogy ne tűnjön fel, mivel próbálkozik: fordított pszichológia. Beleegyezően bólintok, illedelmesen elkísérem az ajtóig, végül kitárom előtte és hagyom, hogy átlépje a küszöböt. - Szia, és ne cseréld le a zárat, mert egy ajtó nem tart vissza.

- Jó szórakozást! – kívánom neki a legjobbakat. A keretnek dőlve nézem, ahogy megnyomja a lift gombját, majd egy utolsó intés után eltűnik a fémes masina rácsozott ajtaja mögött.

  Ahogy elfordítom a kulcsot, kattan a zár és végre valahára egyedül maradok a lakásban. Amikor elsétálok az immáron tiszta pult mellett a tekintetem akaratlanul terelődik a telefonszám felé és képtelen vagyok megállni, hogy ne vessek rá egy ártatlan pillantást. Csak egyetlen egyet. De amint megteszem, a kíváncsiság tüze fellobban a testemben, szinte perzsel a bőröm, mintha lángokban égne a vérem. A kezeim a rögtönzött cetli felé kapnak, és már csak azt veszem észre, hogy a nappaliban ülök, a hátam nekitámasztom a kanapé oldalának és az ujjaim között szorongatott telefon ismételten kicsöng. Feszülten várom, hogy felvegye, bár egy részem reménykedik abban, hogy mégsem teszi meg. Nem tudom, mit akarok. Teljesen összezavarodok.

- Jó napot, ön a Nelso Pizzériát hívta. Ha háromnegyed órán belül nem szállítjuk ki a rendelését egy ingyen pizzát kap ajándékba… - összeszaladnak a szemöldökeim, a homlokomra mély ráncokat vés az értetlenkedés. Legszívesebben azon nyomban lecsapnám a kagylót, ezzel megszakítva a vonalat, de én hülye mégsem teszem. Mert annak ellenére, hogy Danielle kitépte a szívem még hiszek benne, hogy mindez egy félreértés – hogy túlreagálom, és olyan dolgokat képzelek bele a szituációba, ami igazából nem is valóságos. Csak egy rémálom, egy tévképzet, egy csalfa illúzió.

- Elnézést, dolgozik önöknél egy szőke lány, hatalmas barna szemekkel? – szabad tenyerem hangos csattanással érintkezik a homlokommal. Ostobának érzem magam, parányinak és gyámoltalannak, mintha ismételten kisiskolás lennék. Fogalmam sincs miért hívtam fel egyáltalán, amikor még azt sem tudom, hogyan hívják. Mintha egy tűt keresnék a szénakazalban.

- Nem. De én is szívesen felveszem a rendelését – a telefon másik végén csiripelő, vékonyka hang megremeg, tisztán hallani benne az együttérzést, a szánakozást. Ki tudja, hányadik szerencsétlen balfácán lehetek, aki felteszi neki ugyanezt a kérdést annak reményében, hogy megtalálja a hazug táncos lányt.

- Köszönöm, de nem kérek semmit. Téves hívás – kelletlenül nyomom meg a mobilom piros gombját. A készülék durva csattanással esik darabjaira, ahogy egy heves mozdulattal nekidobom a szemközt emelt falnak. Arcomat a tenyereimbe temetem, a könyököm erőtlenül támasztom meg a combomon. Mérges vagyok Zaynre, amiért rávett erre a hülyeségre, dühöngök, amiért egy pillanatra engedtem a csábításnak és legszívesebben sírnék, mert én naiv, megint bedőltem egy csinos pofinak.