Number Two × Dirty and clean

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni azt a lelkesedést és bizalmat, amivel az első fejezetet fogadtátok. Nagyon sokat segített abban, hogy valamivel magabiztosabban folytassam a történet írását. Már a végkifejlet is kibontakozott a fejemben, tudom, hova szeretnék eljutni, és mit szeretnék közölni a történet végén/ a történettel. Nagyon szeretlek titeket <3

Másodszor: sajnálom, hogy nem a megszokott korai időpontban tettem ki a részt, de még csak most értem haza, és még át kellett olvasnom.

Harmadszor: a fejezethez csatolt dal az egyik kedvencem, ha olvasás közben nem is, azért remélem meghallgatjátok.

Kellemes hétvégét! Jó olvasást!

Millio puszi Xx

ui.: igyekszem válaszolni az összes kommentárra, nem csak a jelenlegi, de az előző, és az azokat megelőző részek alatt is. Köszönöm azoknak, akik visszamenőleg is írtak nekem pár sort <3 Minden egyes szóért hálás vagyok!

uui.: ha jól tudom, Liam nem igazán iszik/ihat/ihatott alkoholt, de ebben a történetben ezzel nem akadnak problémái.

Stephanie Schneiderman

/Liam Payne

  Egy hét telt el azóta, hogy a Temze partján, görnyedt testtel meredtem a lomha habokra. A fiúk azt mondták, ennyi idő alatt túlteszem magam a történteken, és bár akkor nem értettem egyet velük, egy részem remélte és még mindig reméli, hogy nekik lesz igazuk.

  Bármerre nézek, papírt látok, a káosz pedig keserű boldogsággal tölti el a testem. A hátamat lezseren döntöm neki a kanapénak, úgy szemlélem a rendetlenséget, melyben mégiscsak megbújik valamiféle rendszer, amit csak egy szakavatott szem képes felismerni. Jelen esetben én. A szemeimet szorosan összepréselem, úgy szívom be az éltető oxigént, miközben az egyik kezemmel odébb lököm a mellettem gubbasztó, szabályos négyszög alakú dobozt, annak megpenészedett tartalmával együtt. A pizza émelyítő szagától felfordul a gyomrom, még sem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy felálljak és kinyissam az erkély ajtaját. Majd talán holnap.

  Mostanában mindent, amibe annak idején lelkesedéssel fogtam bele, ezzel a mondattal rendezek le. Zuhanyzás? Majd talán holnap. Próbák és interjúk? Majd talán holnap. Ha megoldhatnám, talán még az alvást és az étkezést is mellőzném, azonban arra még nem jöttem rá, ezt hogyan kivitelezhetném anélkül, hogy meghalnék.

 Önsanyargató gondolatmenetemből egy lágy, mégis idegesítő, már-már irritáló hang szakít ki; a csengő. Egy másodpercre megfordul a helyemben, hogy felállok és kinyitom, de a kezdeti izgatottságomat hamar a földbe döngöli a reményvesztettség. Ugyan mégis ki lenne kíváncsi rám? Hiszen neki sem voltam elég jó, akkor másoknak miért lennék? A hívatlan vendég mégsem akar leszakadni a csengettyűről, így egy mélyről jövő morgást követően megindulok a bejárat felé. Útközben kis híján hasra esem egy kupac szennyesben, de az is lehet, hogy az egész ruha halom tiszta, csak éppenséggel elfelejtettem elrakni őket.

  Nem vesződöm azzal, hogy kikukucskáljak az apró üveglyukon, ami feltárná előttem a vendégem kilétét, egyszerűen csak kinyitom az ajtót, ezzel utat engedve a támadómnak. Akár egy őrült rajongó is lehetne, aki egész nap erre a pillanatra várt, nem érdekel. Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, ki milyen szempontból nézni, a küszöbön nem más ácsorog, mint a banda, és annak lelkes tagjai. Küldök feléjük egy halvány mosolyt, azonban a hamisság kiütközik a vonásaimon. Nem tudom rejtegetni a tényt, miszerint a padlóra kerültem.

- Mondd, hogy csak képzelődöm, és nem hullaszag az, amit érzek – Harry hangja betölti a légteret, olyan életet kölcsönözve neki, amit már réges-régen megvontam tőle. Nem válaszolok, egyszerűen megrántom a vállaimat és édes magányomban visszasétálok a kanapéhoz. Fejemet a földre szegezem, ezzel próbálom elkerülni, hogy hasra essek a szemétben, amit felhalmoztam az elmúlt napokban. Zayn azonban nem ilyen ügyes, az első adandó alkalommal megbotlik, és arca durván érinti meg a kemény fapadlót. Mintha csont ütközne betonnal, szabályosan hallom a fájdalmat, mely keveredik a lelkemben dúló háborúval. Átérzem a kínt.

- Ne legyél már ilyen búvalbaszott. Felidegesít, hogy ilyen lettél miatta. Meg sem érdemelt, ha eldobott – Louis reakciója egyenesen lesokkol, érzem, ahogy az izmaim görcsbe rándulnak; még most is védem, pedig meg sem érdemli. Lenyelem az epés megjegyzéseket, amik égetik a torkom és egy sóhajtás kíséretében lehuppanok a kanapé elé, pontosan oda, ahol az előbb is voltam. Csak nézek ki a fejemből, szótlanul hagyom, hogy Zayn és Niall kinyissa az ablakokat, hogy Harry kidobja a romlott ételeket és azt is, hogy Lou szapulni kezdje Daniellet. Talán tényleg igaza van. Talán tényleg túl kéne tennem magam a szakításon és hagyni: az élet magától rendbe tegye a dolgokat.

- Senki sem kért meg titeket, hogy pesztráljatok – szűröm ki a fogaim között, amikor Louis száját elhagyja a ribanc szó. Idegesít, hogy becsmérli, ugyanis rajtam kívül senki másnak nincs joga mindehhez. Lehet, hogy ostoba vagyok, de egy részem igenis szeretné, hogy rátaláljon a boldogság, ha mellettem már nem tudott önfeledten nevetni. Mindenki megérdemli, hogy mosoly költözzön a vonásaiba, csak azt nem értem, ehhez minek kellett a lelkembe tipornia. Szebben is lekoptathatott volna, vagy legalábbis valamivel kíméletesebben.

- Márpedig pontosan ezt fogjuk tenni. Öltözz! – a következő, amire feleszmélek, hogy az arcomnak repül a farmerdzsekim. A durva anyag piros foltot hagy a bőrömön, arról a fémes gombról nem is beszélve, ami kiveri a szememet. Felhúzott szemöldökkel méregetem a fiúkat, mindegyikük feszülten várja, miként reagálok.

- Majd talán holnap – elhúzom a szám és ledobom a dzsekit a pizzás doboz egykori helyére. A papírok egymásra pakolva, rendezetten figyelnek az asztal tetejéről, és hiába nézünk farkasszemet, hamar rájövök: legyőznek. A lábaimat felhúzom, a könyökömmel rátámaszkodom a térdemre, úgy hajtom a tenyerembe a fejem. Abban reménykedem, hogy a barátaim veszik a lapot és magamra hagynak, mégsem hallom meg monoton lépteik jellegzetes zaját, ahogy a cipőik talpa érintkezni szokott a padlóval. Állnak. Várnak.

- Hát hogyne! – Hazza erélyes kijelentése elűzi a csöndet, ami egy pillanatra megveti a lábát a szobában. A szívem a torkomban dobog, a fülembe tóduló vértől nem tudom kivenni, miről beszélgetnek, bár érzem, hogy én vagyok a téma. - Ezt a mondatot mintha már hallottam volna tőled tegnap meg azelőtt, és azelőtt.

  Két erős kéz rángat fel a padlóról. Rosszabb vagyok, mint egy részeg hajléktalan, de ők ezzel mit sem törődve, elrángatnak a fürdőszobába és benyomnak a zuhany alá. Nem vesződnek a ruhákkal, hagyják, hogy az anyag átázzon, és azon keresztül tisztuljon meg a bőröm. A testem felfrissül, a hideg vízcseppek mégsem űzik ki belőlem a fájdalmat vagy az elkeseredést. Kezdek attól félni, hogy depressziós lettem.

  Nem egészen egy órával később a hajam mentoltól illatozik, az arcomról eltűnik a borosta és a szakadt ruháimat felváltja egy fekete nadrág és egy fehér atléta. Ahogy mereven, kifejezéstelen arccal bámulom a tükörképem, hirtelen nem ismerek magamra; beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy a tisztálkodás, a víz és a szappan csodákra képes. A szemem alatti, lilás karikák azonban elrontják az összhatást: megmutatják, hogy a látszat gyakorta csal, és hogy a makulátlan külső mögött egy roncshalmaz lakozik.

- Hova megyünk? – kérdezem, amikor becsatolom az övemet. Zayn fekete terepjárójában kényelmesen elférünk, nem nyomorgunk így a légkör is kellemesebb. Nem kell attól félnem, hogy az egyik pillanatban belerepül a bordámba vagy az epémbe egy elszabadult könyök. Tekintetem az ablakra tapasztom, így kémlelem a tájat, ami valamivel melegebb, mint aznap volt, amikor utoljára kiléptem a lakásomból. Az esőnek nyoma sem maradt, a beton csontszáraz, mintha egy sivatagban lennénk.

- Nem mondom el, mert akkor visszafordulsz. Legyen meglepetés! – megforgatom csokoládészín szemeimet és hagyom, hogy a rádióból érkező zene átvegye a beszélgetés helyét. Az akkordok azonban nem tükrözik a lelkem sivárságát. A lassúságot ritmusos, táncra hívogató ütemek váltják fel, amitől legszívesebben kiugranék a mozgó járműből.

- Már alig várom – gúnyolódom, de senki sem válaszol. Lehet, hogy belefáradtak az örökös harcba az igazukért, a helyükben én sem bírnám túl sokáig elviselni egy megrökönyödött ember hangulatváltozásait. Beletúrok a hajamba, még nem túl hosszú, de ráférne egy vágás. Majd talán holnap. Keserű mosolyra húzom az ajkam, ahogy ráeszmélek: ismételten az a bizonyos szófordulat kering az agyamban. Nem tudok megszabadulni tőle. Kísért, fogva tart, leláncol.

  Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az autó lelassít, majd megáll és a motor monoton, pusmogó hangja némasággá csendesül. Értetlenkedve tekintek körbe, a nyakamat nyújtogatom, és abban reménykedek, hogy amint kiszállok a járműből, megpillantom az igazi célunkat. A homlokomon megjelenik pár kövér verejtékcsepp, amikor becsapom magam mögött a terepjáró fekete ajtaját. Imádkozom, hogy ez az egész csupán egy rosszul sikerült tréfa legyen. Hogy az ódon, lepukkadt és neonnal díszített téglaépület mögött egy cukrászda várjon az érkezésünkre. Azonban hiába dörzsölöm a szemeimet, a Pink Pleasure nem foszlik szerteszét, sőt! Egyre vehemensebben magasodik felém és egyszerre úgy érzem, egy borsó is nagyobb nálam.

- Ezt komolyan gondoltátok? – fakadok ki, a torkomban lévő gombóc eltűnik, a zavarodottságot felváltja a düh. A tenyereim ökölbe szorulnak, az izmaim a mai nap során másodszorra feszülnek meg, szétvet az ideg. Mérges vagyok rájuk, de legfőképp magamra, amiért elhittem, hogy segíteni fognak. - Na, én hazamentem, majd holnap… - hátat fordítva a társaságnak, öles lépteimmel a legközelebbi buszmegálló irányába menetelek, de hamar megállítanak. A vállamon érzem egyikük tenyerét, a körmeivel belemar a húsomba, így kénytelen vagyok azt tenni, amit akar. Megállok, és szembe fordulok vele. Harry pimasz mosolyra húzza a száját.

- Semmi esetre sem! Gyerünk, nagyfiú! – azzal finoman a bejárat felé lökdös. Eleinte még ellenkezem, a talpamat megvetem a járdán, de kitüremkedés híján, könnyedén elmozdít, szinte csúszom az egyenletes talajon. Kezeimet összefonom a mellkasom előtt, olyan vagyok, mint egy óvodás, és jelen pillanatban ténylegesen jobban vágyom egy délutáni csendes pihenőre, mint félmeztelen vagy meztelen nők vonaglására.

- Ez egy ki-bebaszott sztriptíz bár! – jelentem ki epésen, amikor kinyílik a fémes ajtó, majd hangos robajjal becsapódik mögöttük. Úgy érzem, valahogyan egy olcsó film képkockái közé kerültem és bármit megadnék azért, ha kijuthatnék innen. A levegő fülledt, az izzadság illata tömény parfümmel keveredik, na meg persze mérhetetlen mennyiségű alkohollal. - Nem megyek beljebb.

- Igazad volt. Tényleg be kellett volna kötni a szemét – elengedem a fülem mellett Niall megjegyzését, és próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz; mindhiába. Hazza biztos lépekkel közelíti meg az egyik bokszot, a kihívó pincérnők pedig egy másodperccel később már körülöttünk legyeskednek. Felveszik a rendeléseinket, hozzánk dörgölik a testüket és kéjes megjegyzéseket sutyorognak a füleinkbe, úgy, hogy mindenki más hallhassa, mit csinálnának velünk, ha fizetnénk érte. A légkör fojtogatóvá válik, a kezemmel megszorítom az asztalt, nehogy leszédüljek az ülésről. Fel szeretnék állni, azonban amikor ténylegesen sor kerül rá, ismételten visszaülnék. Rosszat sejtek.

  Baljós előérzetem valósággá válik, amikor egy csoda folytán a színpad mellé kerülünk, közvetlenül az első sorba. Louis papírpénzt nyom a kezembe és teli pofával vigyorog, mintha még életében nem látott volna nálam nagyobb balfácánt. Ismételten megforgatom a szemeimet, elhatározom, hogy férfi módjára kiállok az elveim mellett, de mintha meglátnák a szememben mire készülök, tenyereikkel odaragasztanak a székhez.

- Most szépen itt maradsz a seggeden és élvezni fogod! Ez az első lépés a felejtés felé – kacsintanak. Oly egyszerre cselekednek, hogy felmerül bennem: otthon begyakorolták, még mielőtt előadták volna ezt a kis műsort. Hülyén érzem magam, kisgyereknek, aki nem találja a helyét a világban. A legtöbb férfi élvezné a lányok látványát, a szép és kevésbé bájos arcokat, melyekhez telt idomok párosulnak, de én nem. Nem, mert a táncoló nők mindegyike rá emlékeztetett. Igaz, Danielle egészen máshogy riszálja a fenekét, a mozdulat mégis az őrületbe kerget.

- Ennyi erővel pornót is nézhettünk volna – csattanok fel, az ellenkezés azonban fokozatosan eltűnik a hangomból, beletörődővé válik. Rájövök, hogy hiába szeretnék, nem mehetek el és talán tényleg igazuk lesz. Lehet, hogy ez az első lépés a felejtés felé. Az a részem azonban, ami még szerelmes és képtelen a felejtésre, újabb kifogásokat kreál. - Ha bárki meglát vagy fényképet készít…

- Nem fognak, mert ez egy diszkrét hely – nem sok hiányzik ahhoz, hogy fennhangon röhögni kezdjek. Tekintetemmel végigpásztázom az épületet. Az irritáló rózsaszín függönyöket, amik eltakarják a VIP páholyokat, a miniszoknyában tetszelgő csitriket. A pultos csajt, akinek platinaszőke hajánál már csak az agyoncicomázott arca és a nyelvpiercingje kiábrándítóbb. Valamiért a diszkrét szó az utolsó, ami az eszembe jut róla. Előbb mondanám, hogy feslett vagy alpári.

- Igen, tényleg annak látszik – gúnyolódom, mire mind a ketten elnevetik magukat. Csak most veszem észre, hogy Niall és Zayn eltűnt a tömegben. - Meg sem kérdem, hogyan találtatok rá.

- Nyugodtan megkérdezheted – Louis megvonja a vállát, mintha a kérdésemre magától értetődő lenne a válasz, pedig a fejemben egyetlen kósza ötlet sem kering. Maximum egy internetes weboldal hirdetése, de még ez sem tűnik túl valószínűnek. - Még Eleanor hozott el ide az évfordulónkon.

  Nem reagálok, képtelen lennék megállni cifra szavak nélkül, így inkább befogom. Az ő életük, az ő döntéseik. Bárcsak ők is hagynák, hogy azt tegyem, amit csak szeretnék! Bárcsak egy doboz fagyival érkeztek volna a perverz terveik helyett!

- Egy tánc és megyünk, oké? – Harry tenyere a vállamra siklik, biztatóan megveregeti azt, amiért hálás vagyok neki. Nem válaszol a kérdésemre, hagyja hagy a levegőben keringjen, de a szemébe nézve érzem, hogy beleegyezik a feltételeimbe. Végül is eljöttem, itt vagyok, és nem gondolok rá. Mi ez, ha nem haladás?

- Majd ha azt mondtam, hogy megyünk, akkor megyünk… - Louis kijelentésére mérges pillantások ezreivel ajándékozom meg szerény személyét. Nem normális, ha azt hiszi: úgy ugrálok, ahogy ő fütyül; bár meg kell hagyni, eddig minden úgy sült el, ahogy tervezte.

- Most meg tudnálak fojtani! – szűröm ki a fogaim között. Nem szeretném, hogy minden szem ránk szegeződjön, így kénytelen vagyok suttogóra venni a figurát. Az arcom eltorzul, a szám megrándul, a szemeim összeszűkülnek, ahogy az ajkaim vékony vonallá préselődnek. Pufogok, fújtatok, mégsem érem el azt a hatást, amit szeretnék. Mosolyog.

- Aha, majd talán holnap – és ezzel a végszóval sarkon fordul és Harry társaságában egyedül hagy édesnek semmiképp sem nevezhető magányomban.

  Ahogy oldalra fordulok egy kövér, köpcös és igencsak izzadt férfit pillantok meg. Elszörnyedek a látványtól és mélyen belül szánom őt, mint magamat soha azelőtt. Elhatározom, hogy amint átlépem a kijárat küszöbét, soha többé még csak a hely közelébe sem jövök. Nem szeretnék olyanná válni, mint amilyen ő vagy a többi törzsvendég.

- Szia, szépfiú, mi a neved? – hallom meg az egyik táncos kedves hangját, amit eltorzít a kéj és rekedtessé tesz a sok füst, amit benyelt az este. Kényszerítem magam, hogy ránézzek, és amikor meglátom még a szavam is eláll. Szőke haja bár festett, nem olyan vészes, mint a pult mögött ácsorgó lányé és a nyelvében sem díszeleg felesleges fémdarab. Barna szemeit kétszeresének láttatja a festék, tekintete olyanná válik, akár egy macskának. Ő maga olyan, mint egy ragadozó, egy prédára éhes vadállat. - Látom nem vagy beszédes kedvedben. Az emberek általában azért járnak ide…

- Liam – nyögöm ki végül. Nem ismerek magamra, a szívem hevesebben lüktet a mellkasom mögött, mint eddig valaha és attól félek, kiugrik a helyéről. Mezítelen bőre megperzsel, a tűz mindent elpusztít, ami eddig voltam és a hamuból új ember születik. Kezeimmel végigsimítok az oldalán, kiráz a hideg, ahogy közelebb hajol hozzám. Egyre többet és többet akarok, azonban a zene elhallgat, a lány pedig eltűnik, mintha ott sem lett volna.

  A nyakamat nyújtóztatva kutatok utána, de a sok fedetlen test mellett elvesztem, így kissé szomorúan állok fel a helyemről, hogy átadjam a széket egy nyurga, szemüveges fazonnak. Visszabotorkálók a többiekhez, akik előtt már egy-egy üresen hagyott pohár árválkodik. Megkeresem azt az egyet, amiben még megcsillan az átlátszó alkohol, és ahogy érte nyúlok, hamar leöntöm a torkomon. Niall szorít nekem egy kis helyet, majd int az egyik pincérlánynak, aki azonnal elindul felénk.

- Elkérted a számát? – felhúzott szemöldökkel meredek feléjük, egy röpke pillanat erejéig nem tudom eldönteni, melyikük tette fel ezt az ostoba kérdést, de Zayn oldalba lök és minden a helyére kerül.

- Miért tettem volna? Nem akarok kurvát tartani – nevetek, de egyikük sem érti vagy tolerálja a harmatgyenge poénomat. Az időközben elénk került söröskorsó tartalmát félig kiürítem, érzem, ahogy a fehér hab ráragad a szám szélére, így a nyelvemmel próbálom letörölni; hiába. A nyelvem nem elég hosszú, a nyálam csak elmaszatolja a maszlagot és szalvéta hiányában végül a dzsekim esik áldozatul a sűrű habnak.

- Na, láttam, hogy neked is tetszett. Ha megteszed, elmegyünk.

- Rendben – egyezem bele bármiféle gondolkodás nélkül. Önbizalom növelőként meghúzom a korsót és elindulok a pult felé, ahol a szőke táncos egy férfival cseverészik. Türelmetlenül lököm arrébb az összes embert – legyen az vendég vagy pincér -, sietek, mielőtt ismételten nyoma veszne. Amikor pedig elérek hozzá, megköszörülöm a torkom és felhívom magamra a figyelmét. A férfi ujjai a lány csípőjére vándorolnak, ő pedig hagyja, miközben felém fordítja a tekintetét.

- Szia. Emlékszel még? Az előbb nekem táncoltál – finoman bólint, haja a szemébe hullik, izzadtan tapad a homlokához. - Elkérhetném a számod?

  Egy ideig méreget, én pedig elbizonytalanodom. Ahogy némán vizslat azokkal az óriás szemeivel, egyre kellemetlenebbé válik a szituáció. Végül megtörik a jég, a  szája széle felfelé görbülő vonallá változik, majd a pultos lánytól kapott tollal egy szalvétára firkantja a számát és egy puszi után beleveti magát a tömegbe.