Number Five × Fireflies

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni azoknak az embereknek, akik itt vannak velem, akik veszik a fáradtságot, és hagynak nekem pár kedves, őszinte szót vagy rákattintanak az elolvastam gombra. Lehet, hogy nem látszik, de higgyétek el, hogy nagyon sokat jelent, és nagyon hálás vagyok mindenért. Nem veszem készpénznek, hogy itt vagytok... <3

Belátom, hogy az előző történetekhez képest ez merőben más, hiszen alig vannak benne boldog, fesztelen pillanatok, de ezen nem szeretnék változtatni, még akkor sem, ha kevesebben érdeklődnek a friss részek után. Ez a történet igazán én vagyok, a jelenem, és sokat jelent számomra. Végig fogom írni.

Nem is szeretném jártatni a szám, egy hatalmas ölelés mindenkinek, kitartás az utolsó (!) héthez, és kellemes olvasást!

Millio puszi Xx

ui.: szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy ebben a részben is előfordul pár durvább kifejezés, káromkodás!

Owl City

/Skyler Malone

   A testem ösztönösen mozog a zene ritmusára, mintha én magam lennék az ütem, a dallam, a melódia. A bár percről percre zsúfoltabbá válik, a lányok igazán kitesznek magukért, ami a műsort illeti. Én magam is szívesen felugranék a színpadra, hogy velük együtt rázhassam a csípőm, de a nagyasszony a pult mögé száműzött, amikor meghallotta, hogy a „barátom” jelenetet rendezett egy röpke órával nyitás előtt. Hiába magyaráztam neki, hogy semmi közöm sincs ahhoz a jómadárhoz, kérlelő szavaim süket fülekre találtak.

  Egy csalódott sóhajt követően nekilátok eltörölgetni a vízcseppekkel tarkított üvegpoharakat, melyekkel gyermeki játékba kezdenek a neon lámpák. Hunyorognom kell, valahányszor visszatükröződik egy-egy színes fénysugár, ennek ellenére valamivel vidámabb leszek, amikor meghallom Rihanna S&M című számát. Tekintetem a színpad felé terelem, mosolyogva figyelem Jessica rúdtáncát, melynek koreográfiájában én is sokat segítettem. A refrénnél lélegzetvisszafojtva várom a megfelelő mozdulatot, és nem hiába tapsolnak izgatottan a kanos férfiak: az ugrás utáni spárga tökéletesre sikeredik.

- Szia, szépfiú… - köszönök reflexszerűen, amikor a szemeim látómezejében feltűnik egy homályos alak. Sietősen az arcomra erőltetek egy kacér mosolyt, úgy fordulok felé, de amikor a tekintetem belefúródik azokba a csokoládészín íriszekbe, legszívesebben homlokon csapnám. Nem értem miért jön vissza, nem értem mit akar tőlem és ez kikészít. – Francba!

- Azt hitted, nem jövök vissza? – kérdezi vidáman, mialatt én dühösen a pultra csapom a kezemben tartott üvegpoharat. Az épület belsejében olcsó parfüm és izzadság szaga keveredik, a fülledt levegőtől szabályosan fulladozom, ráadásul most még ő is felidegesít. Lehetne még ennél is jobb az estém?! Hiszen miatta kell a pult mögött dekkolnom, ahol a lerészegedett, kiégett és dagadt emberek pihentetik a farkukat, amikor már a kezük is belesajdul abba, hogy kiverjék maguknak.

- Mit akarsz te tőlem tulajdonképpen? – felhúzom az egyik sötétszőke szemöldököm, úgy meredek különösen jókedvű alakjára. Nyomát sem találom a pár órával ezelőtti, nyúzott férfinak, akinek a lehelete még egy elefántcsordát is képes lenne kiteríteni. A szeme alatti, sötétlila karikák elhalványultak, gyűrött arca kisimult, és borosta híján sokkalta gyermekibbé válik az arca – már majdnem, hogy jóképű.

- Már mondtam… - Liam vesz egy mély lélegzetet, tekintetével körbepásztázza a Pink Pleasure belterét. Óvatos, mert fél, hogy meglátják, ahogy velem beszélget, és esze ágában sincs a média firkászai előtt magyarázkodni. A kialakult helyzet abszurditásán nevetnem kell, azonban egy gunyoros horkantásnál többre aligha telik. - Meg szeretnélek ismerni. Ne kérdezd, miért… - finoman közelebb hajol hozzám, így megérzem mentolos leheletét, ami megcirógatja az arcomat. Próbálom megemészteni a szavait, felfogni miért mondhatja azt, amit, de szüntelen egy beton falnak ütközöm. - Magam sem tudom, mi hajt feléd.

  Valaki megköszörüli a torkát, így kénytelen vagyok felé fordulni. Egy szakállas, öltönybe bújtatott majom teli pofával a képembe nevet, úgy adja le a rendelését, amit egy szó nélkül elkészítek. A martinis pohár nedves szélét gyakorlott mozdulattal nyomom bele a színes cukorba, csak utána töltöm tele az átlátszó alkohollal. Az olajbogyót rászúrom egy fogpiszkálóra, a poharat kecsesen teszem le Mr. Buzi Vagyok És Nem Titkolom elé.

- Azt hiszed, hogy egy megmentésre váró angyal vagyok, nemde? – kérdezem anélkül, hogy belegondolnék abba mit is beszélek. A hangom nem emelem fel, a szavak, amiket kiejtek mégis félelmetesek a maguk megszokott módján. Sebtében a fülem mögé tűrök egy rakoncátlan tincset, ami ezután lágyan omlik a vállamra pontosan úgy, ahogy a többi. Mélyen dekoltált öltözetem olyan, akár egy fürdőruha, a különbség csupán annyi, hogy tudom, hogy nem az. A testemre permetezett csillámpor összekeveredik az izzadságommal, különösen ragacsos egyveleget alkotva a bőrömön, ami egyszerre taszít és csábít – és ezzel nem csak én vagyok így. A szemem sarkából látom, ahogy engem bámul, a nyelve finoman szánt végig az alsó ajkán, ezzel bebizonyítva, hogy ugyanolyan kéjenc, mint az összes többi. Nem különbözik tőlük, csupán más a taktikája. Mert Ő, meg akar ismerni. - Viszont megosztok veled egy titkot: én választottam ezt az életet és nem szorulok segítségre – közel hajolok hozzá, pont úgy, ahogyan azt ő is tette pár pillanattal ezelőtt. Minden szót direkt kihangsúlyozok, hogy minden egyes lélegzetvételem megsimogassa a bőrét, majd mintha semmi sem történt volna; elhúzódom. - Zaklass valaki mást, én dolgozom!

- Tényleg nem tűnsz angyalinak – morogja az orra alatt, amit egy hanyag vállrándítással kommentálok. Nem nagyon érdekel a véleménye, hiszen az egyetlen ember, akitől elfogadom a kritikát, csupán általános iskolába jár, gesztenyebarna fürtjei, és az enyémhez hasonló, mélybarna szemei vannak.

- A lányok biztosan elolvadnak a bókjaidtól – replikázom felvágott nyelvemmel. Egy röpke pillanat erejéig hátat fordítok neki, sunyi vigyorral az arcomon nyúlok egy üres korsó felé, amit aztán megtöltök egy közepes minőségű import sörrel. Német, szűretlen, mégis pocsék az utóíze.

- Mikor végzel? – Liam felé fordulok, a homlokomra mély ráncokat vés az értetlenkedés. Fejét kissé oldalra biccenti, úgy mér végig, mintha gyönyörű lennék, pedig az a sok smink, amit magamra kentem szinte az egész arcomat elfedi. A szempilláim háromszor akkorák, mint normál állapotukban, a rúzs, amit a számra használok, bizsergeti az ajkaimat, amitől olyan, mintha egy kacsával beszélgetne.

- Tényleg nem adod fel? A legtöbben lekopnak a pizzériás malőröm után. Követhetnéd a példájukat – vetem oda félvállról. Megpróbálom megbántani, mert akkor neki már esélye sem lesz rá, hogy engem bántson.

- Nem barátnőt akarok, csak megismerni – mosolyog, mint akit hidegen hagynak a szavaim. Ujjaival a hangszóróból érkező zene ütemét kopogtatja, szemeit lehunyva énekli a szöveget. Bár nem hallom a hangját, belül rekedtesnek, mégis gyengédnek képzelem el. Hosszú másodpercek telnek el így: én őt nézem, ő viszont kirekeszt, mintha ott sem lennék. Nem tudom, miért zavar, amikor pontosan erre vágytam, de a szívemre természetellenes szomorúság vetül a nélkülözésétől. Megbánt, anélkül, hogy szándékában állna.

- Pontban egykor – jelentem ki erélyesen, az arcomra magabiztos mosolyt erőltetek. Ahogy kiejtem az utolsó betűt, ösztönösen a bourbon után kapok. Sebtében lehúzok egy pohárral, csak ezt követően öblítem el, és töltöm teli az átlátszó üveget. A vörös hajú fazon búsás borravalóval jutalmaz a gyors kiszolgálásért, pedig ha tudná, hogy egy illékony másodpercre megfordult a fejemben, hogy beleköpök az italába, akkor nem lenne ilyen nagylelkű.

   A Hold előkelő fénye beragyogja az utcát, amire még a pislákoló lámpák is rásegítenek. Két puszival és egy szoros öleléssel köszönök el a lányoktól, Carmen egy plusz jókívánságot is kap az estére nézve, hiszen ismételten Damien társaságában tölti a szabadidejét. Komolyan aggódom érte, mégis kezdek beleunni, hogy mindenki helyett én legyek a felelősségteljes felnőtt.

  Egy mély sóhajtást követően rákanyarodom arra a kis-utcára, ami végül a Temze partján végigfutó főútba torkollik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok csalódott, amiért Liam nem várt meg, de az élet már csak ilyen. Valószínűleg segg részegre itta magát, és most valamelyik ringyóval van az egyik luxus hotelben. Épp a táskámban kukatok a Guns N’Roses-os öngyújtóm után - szitkozódva túrok bele a sminkmosásra használt intim törlőkendőim és váltás ruháim egyvelegébe -, amikor valaki a nevemen szólít. Ijedten fordulok a hang irányába és ösztönösen magam elé emelem a kezeimet, mintha azok megmenthetnének egy késtől vagy egy eltévedt golyótól. Azonban, amit látok teljesen letaglóz.

- Szerencséd, hogy nincs nálam a bicskám – korholom le, kezeimet szép lassan visszaejtem az oldalam mellé. A sokk következtében azonban megfeledkezem a karomra csúsztatott kis-táskámról, ami hangos puffanással csókolja meg a hűvös betont. Szitkozódva kapok utána, de már késő, kénytelen vagyok lehajolni, ami sérti az önbecsülésemet, mert olyan, mintha meghunyászkodnék előtte.

- Csak nem megijesztettelek? – leguggol mellém, hosszú ujjaival rámarkol a neszesszeremre, de ahelyett, hogy megköszönném, durván kikapom a kezéből. A fejünk összekoccan, ahogy előrehajol, és máris bánom, hogy belementem ebbe az ismerjük meg egymást dologba, de visszanyelem az epés megjegyzéseimet, mert bármennyire is fáj beismerni, érdekelnek a miértek. Miért jön vissza, amikor felültettem? Miért nem kiabál? Miért ilyen kedves? Miért akar megismerni? Miért lennék jobb, különlegesebb, érdekesebb, mint bárki más? Mit lát bennem, amit én nem látok magamban?

  Lassan sétálunk végig az utcán, egyikünk sem szól egy szót sem, amíg válaszút elé nem érkezünk. A Temze partján világosabbak a fények, a víz tükörsima felülete lomhán folyik keresztül a városon - nem kéreti magát, nem is figyel ránk. Egyedül vagyunk.

- Hallgatlak! – mondom végül, mert a csönd lassan fizikai fájdalommá változik. Utálom, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem, mégis magányosabb vagyok, mint bármikor ezelőtt. A fejemet a magasba emelem, mosolyogva nézem a csillagoknál is igézőbb szentjánosbogarakat. Amikor kislány voltam, a bátyámmal minden este összegyűjtöttük és lyukacsos tetejű befőttesüvegekbe zártuk őket, hogy velük világítsunk a kert hátuljában. A mai napig beleborzongok, ha csak rá gondolok.

- Merre laksz? – kérdezi végül, mire megtorpanok. A szél belekap a hajamba, érzem, ahogy megsimogatja a nyakam. A tekintetem egyszerre dühödt és riadt, megijeszt a kérdésével, hiszen túl közel merészkedik, pedig semmi joga sincs hozzá. Az ajkaimat vékony vonallá préselem, beletelik egy kis időbe, mire kifújom a meleg levegőt, ami mindez idáig a tüdőmben pihent.

- Lassan a testtel, haver! – nem kiabálok, de felemelem a hangom és a szélnek köszönhetően, na meg az üres utcáknak, tőlem zeng az egész folyópart. A tenyeremet nekitámasztom a mellkasának, ezzel ténylegesen megállásra késztetve, mire értetlen pillantások ezreivel ajándékozza meg paprikás hangulatú személyem. Nem tudja, mivel húzott fel. Nem érti, miért akadtam ki. Tipikus pasi. - Mi közöd van neked ahhoz, hogy merre lakom?

- Csak gondoltam, sétálhatnánk arra is, ahelyett, hogy feleslegesen körözgetünk a városban – széttárja a kezeit, hagyja, hogy kidühöngjem magam, csak ezt követően lép hátra egy bizonytalan lépésnyit. Most, hogy jut időm a gondolkodásra, már belátom, hogy túlreagáltam, de eszem ágában sincs bevallani, hogy igaza van. Egy határozott mozdulattal megfordulok, sebtében megigazítom a vállamra akasztott táskát és felszegett fejjel sétálok tovább. Nem lassítok, tudom, hogy a hosszú lábainak köszönhetően egy-kettőre be fog érni.

- Majd én mutatom az utat, de nehogy azt hidd, hogy a lakásom közelébe viszlek, nem vagyok idióta.

- Miért vagy ilyen elutasító? – a cipőm talpa minden egyes lépésnél keményen érinti meg a talajt, amihez Liamé is párosul, és ez a kettős a semmiből kreál gyönyörű szimfóniát. Beszívom az alsó ajkam, átgondolom a lehetőségeimet. Hazudhatnék neki. Mondhatnám, hogy a szüleim bántalmaztak, vagy béna gyerekkorom volt, ami meghatározta az egész életemet, de nem vagyok olyan gerinctelen, hogy bemocskoljam a szüleim emlékét. Halottakról csak jót, vagy semmit.

   Tisztán emlékszem arra a napra, amikor elvesztettük őket. Késő este volt, ők pedig nem értek haza vacsorára, pedig megígérték, hogy az évfordulójuk ellenére együtt ülünk le az asztalhoz, ahogy mindig is tettük. De nem jöttek, így mogyorókrémes kenyeret és müzlit ettünk, mert egyikünk sem tudott főzni. Sophie egész este pörgött a sok cukortól, Nate és én alig bírtuk elaltatni, végül, amikor sikeresen magába szippantotta az álomvilág, egy hangos csengetés kiszakította onnan és kegyetlenül visszarángatta a valóságba. A rendőrség volt az, mert apa és anya, mint egy ostoba film főszereplői: autóbalesetet szenvedtek, mi pedig a nagynénénkhez és az alkoholista férjéhez kerültünk, amíg nagykorúvá nem váltunk. Josh bácsi sosem bántott minket, mindig kedves volt… ha akartam volna sem hibáztathattam volna azért, mert problémái akadtak a szesszel. Nem miatta lettem ilyen, hanem magam miatt. Mert nekem így jó, és ha az embernek valami jó, akkor azon nem változtat.

- Nem kedvelem az embereket, ennyire egyszerű. A legtöbben számítóak és gerinctelenek. Minden kedves gesztus mögött megbújik valamiféle hátsószándék… - végül az igazsághoz híven válaszolok. Gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt észrevenné, hogy elkalandoztak a gondolataim, hogy a múlt egy röpke pillanatra utolért és magával ragadott. Tekintettemmel a szentjánosbogarakat keresem, de sehol sem találom őket. Nélkülük az éjszaka is sokkal sötétebbnek, sivárabbnak, már-már zordnak tűnik.

- Szerinted nekem miféle hátsószándékom lehet? – az este folyamán másodszor nézek egyenesen a szemébe, de semmit sem tudok kiolvasni a tekintetéből. Nem látok titkokat, nem látok őszinteséget – csak azt a jellegzetes, csokoládébarna örvényt, ami magába ránt.

- Abból, ahogy viselkedsz – megköszörülöm a torkom és rántok egyet a táskámon, hogy ezzel megakadályozzam a lecsúszás lehetőségét -, arra következtetek, hogy rossz napokat éltél meg az utóbbi időben. Vigasztalódni szeretnél vagy kell valaki, akin kitöltheted a dühöd. Ez lennék én – aprót bólintok, ezzel megerősítve a szavaimat.

- Majdnem beletrafáltál – szórakozottan megdörzsöli az orra tövét, mint aki zavarban van, pedig az ő ötlete volt ez az egész nyíljunk meg a másik előtt ostobaság. A szavaim hatására egy átlátszó lepel borul kettőnkre, ami mellőz mindenfajta zajt, így nem marad más, csak a kínos csöndesség. Monoton lépkedünk egymás mellett, így lassan elérünk egy újabb útkereszteződéshez, ahol ezúttal balra fordulunk. Igaz, hogy azt mondtam, hogy a lakásom közelébe sem vinném, ennek ellenére pont a londoni nyomornegyed egyik lelakott utcája felé haladunk. Oda, ahol nap-nap után álomra hajtom a fejem. - Amikor felhívtam a pizzériát és kiderült, hogy megvezettél, tényleg üvöltözni szerettem volna, de aztán amikor megláttalak a bárban, még mielőtt elkezdődött volna a műszakod... – nem fejezi be, pedig bármit megadnék azért, hogy halljam a folytatást. Zavartan tördeli az ujjait, szépen sorjában a hüvelykujjával kezdve. Keresi a megfelelő szavakat, mert attól tart, hogy egyetlen rosszul megfogalmazott kijelentéssel elriaszthat. - Rájöttem, hogy te is csak egy vagy a sok közül.

- Egy a sok közül? – a mai napon sokadszorra húzom fel sötétszőke szemöldökeimet. Rajtam a sor, hogy megdörzsöljem az orrom tövét, ezzel leplezve az értetlenségemet. Ötletem sincs, hogy ezzel mit akar mondani, de sejtem, hogy ebből a beszélgetésből nem sok jó származhat. A gyomrom összerándul, a tenyereimet ellepi egy vékony verejtékréteg, ami nálam olyan, akár a vihar előtti csend, amikor csupán a vészmadarak károgása tölti be a teret. Bajt jelent.

- Valaki, akit megbántottak – suttogja, oly halkan, hogy szinte én sem hallom. Bizonytalanul ejti ki a szavakat, mint aki legszívesebben azonnal visszaszívná. De nem teheti, mert hiába gazdag, hiába ismeri az egész világ, attól még nem válik Istenné. Az idő végeláthatatlan kereke nem fordul meg egy csettintésére, az emlékek nem törlődnek ki az elmémből. Ott maradnak örök életemre, mert nem felejtek, és az övében is, hiszen ismételten kiakadok. Ciklon módjára rántom magammal a vihar közepébe, ahol kis híján mindketten odaveszünk.

- Hülyeség! – csattanok fel indulatosan, a hajam fel-le emelkedik a széltől, ami bele-belekap öntudatlan tincseimbe. A fejem egyre vörösebb, a dühöm nem ismer határokat. Csak egy dolgot utálok jobban a gerinctelenségnél: ha valaki azt hiszi, ismer. Liam ezzel sikeresen átlépi azt a határt, amit még csak meg sem közelíthetne. Távol kéne maradnia tőlem, mert olyan vagyok, akár egy áspiskígyó: megmarok mindenkit, aki közel kerül hozzám. - Ne elemezgess, nem vagyok a játékszered, te pedig nem vagy pszichológus! Engem senki sem bántott, mert én bántok másokat – hadarom el, amilyen gyorsan csak tudom. Az arcom már nem csak a méregtől, de a levegőhiánytól is elszíneződik.

- Mi ez, ha nem egy védelmi mechanizmus? – tárja szét a karjait, akár egy repülésre kész madárfióka. Tenyereit ráfekteti a vállamra, úgy húz magához. Tudom, hogy csak jót akar nekem – egy számomra megfejthetetlen okból -, azzal is tisztában vagyok, hogy nincs abban semmi rossz, hogy ilyen közel áll hozzám, mégis kiver a víz. Ingerülten szegezem rá a tekintetem, majd egy bunkó vállrándítást követően lerázom magamról az oltalmazó karokat.

- Egy seggfej vagy!

   Szótlan folytatjuk az utunkat, valahányszor azt hiszem, eltűnik, igazából csak lemarad. Olyan akár egy őrangyal, aki eltökélten oltalmazza rosszcsont védencét, és az egyetlen probléma ezzel csak annyi, hogy nem szorulok a segítségére.

   Az égen ragyogó csillagok megbújnak a borús fellegek mögött, már a telihold sem világít, a szentjánosbogarak is tovaszállnak. Nincs semmi, csak ő és én, na meg a lassan ébredező város. A vékony pulóveren, ami ellepi a testem minden egyes négyzetcentiméterét, lassan átverekedi magát egy hűvös fuvallat, amitől megborzongok, de ahogy a szemeim elé vetül egy ingatag lábakon álló alak sziluettje, már meg sem érzem a hideget.

- Sky, babe! – megrándulnak az izmaim, amint meghallom a nevem. Ösztönösen közelebb húzódom az őrangyalomhoz, mintha megvédhetne, mintha jogom lenne az oltalmához azok után, ahogy viselkedtem vele. Liam azonban nem lök el, így valamivel bátrabban meredek az idegenre. - Végre, hogy megtaláltalak!

- Nathan? Mégis hogy kerülsz ide? – a pupilláim kitágulnak, amikor eljut a tudatomig, hol vagyunk pontosan, és ki áll velem szemben.

- A bátyád vagyok, te picsa! – üvölti teli torokból, és én ösztönösen becsukom a szemeimet. Nem félek attól, hogy megüt, hiszen még sosem tette és tudom, hogy most sem tenné meg. Szeret engem. - Meg ne halljam többet, hogy felemeled a hangod, ha velem beszélsz – aprót bólintok, hogy elnyerjem a bizalmát. Úgy közeledek felé, ahogy a riadt állatokhoz vagy az ovis kisgyerekekhez szokás; mérhetetlenül nagy óvatossággal.

- Add ide, azt az üveget! – kérlelem. De amikor a félig üres palack után kapok, ő elrántja és hála illuminált állapotának, megbotlik a saját lábában. Fáj, hogy így kell látnom, de megacélozom az elgyengült vonásaimat, és emelt fővel guggolok le esetlen alakja mellé. Az üveg ripityára törik, amikor kiejti a kezéből. A borostyánszín alkohol lefolyik a csatornába. Úgy kap utána, mintha az ujjaival képes lenne felkapargatni a cseppeket a betonról, pedig mindenki tudja, hogy ez képtelenség. A szíve mélyén neki is tudnia kell, és tisztában is van mindezzel, hiszen bosszankodva tapicskol bele az alkohol kreálta tócsába.

- Hmm, formás hátsó, megbasznád, mi? – ragacsos kezével belecsíp a fenekembe, kéjtől eltorzult arcát Liamnek szegezi. - Másra amúgy sem jó ez a szajha – durván meglök, amitől én is a földre esem. A melegítőnadrágom azonnal magába szívja a bódító alkoholt, émelyítő szaga megcsapja az orrom, ahogy végighasalok az aszfalton.

- Fogd be a szád! – kiabálok rá, akár egy eszét vesztett holdkóros. Nem érdekel, hogy felverem a környéket, még a sikátorban mocorgó csöves sem izgat, csupán a bátyám, akinek otthon kéne lennie. - Hol hagytad Sophiet? Mondd, hogy nem bántottad! – már a gondolatba is beleborzongok, hogy a kis szörnyinek baja eshetett, és ez ad erőt ahhoz, hogy a körmeimet Nate felkarjába vájva, beszédre kényszerítsem.

- Otthon van, viszont kéne egy kis pénz – elhúzza a száját, fájdalmában felmordul, amit egy szemforgatással reagálok le. Annyiszor hallottam már ezt a mondatot, hogy csak azon csodálkozom: meglepett a reakciója.

- Mondd el mire, és megveszem neked, de egy fontot sem kapsz a kezedbe, mert alkoholra költenéd – a pólójánál fogva húzom fel a földről, és amikor megbizonyosodom róla, hogy képes függőleges testhelyzetben maradni, leporolom a ruhámat. A nadrágom ragad, a pulcsim minden egyes szálát ellepi az utcai por.

- Most már nem csak kurva vagy, de fösvény is? – löki nekem szenvtelenül, de hagyom, hogy a szavak tovaszálljanak a széllel. A sértései nem marnak belém, így nem érzek fájdalmat, amikor elhagyják az ajkait, hiszen kaptam már rosszabbat is.

- Ne beszélj így a húgoddal! – elkerekedett szemekkel fordulok Liam irányába. Csak most döbbenek rá, hogy még mindig szorosan mögöttem áll, akár egy megtörhetetlen bástya. Bőrdzsekibe bújtatott alakja masszív, érintésétől mintha milliónyi apró petárda robbanna fel a vénáimban, amikor védelmezően közém és Nathan közé lép, ezzel súrolva a vállam, amiről idő közben lecsúszott a textília.

- Nem szorulok a segítségedre! – lököm arrébb agresszíven, mert félek, hogy megütné. Nem hagyom, hogy bárki akárcsak egy ujjal is hozzáérjen a testvéremhez, hiszen szeretem, méghozzá feltétel nélkül. Liam értetlenül pislog. Úgy látszik, még mindig képes vagyok meglepni az embereket, így önkénytelenül, de megbújik egy sunyi mosoly a szám szegletében. Nem mintha bármi vicces vagy szórakoztató lenne a kialakult szituációban.

- Hallottad Rómeó, ülj le a seggedre, ha nincs nálad apró! – megszorítom Nathan kezét, érzem, ahogy görcsbe rándulnak az izmai. Azonnal be kell vinnem a panelházba, ha el akarom kerülni az értelmetlen közelharcot, viszont azt sem szeretném, hogy ez a jómadár meglássa hol lakom. Az agyamban lévő fogaskerekek versenyt játszanak az idővel, de hiába kapcsolom őket nagyobb sebességre, nem találok kifogásokat. Nem lelek rá a megfelelő sértésekre.

- Nate, kérlek, gyere és hazaviszlek! – suttogom erélyesen, pedig kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Belül érzem, hogy darabjaira hullik a világmindenség, én pedig egyedül maradok a romok tetején.

- Skyler, engedd…

- Nem. Megoldom, mindig megoldom! Beszélgettünk, ennyi nem elég? – ripakodok rá. Látom, ahogy mérlegeli a dolgokat, és a lelkemre természetellenes boldogság vetül, amikor felfedezem a kihunyni kész lángokat azokban a csokoládészín íriszekben. El fog menni. Már csak percek kérdése.

- Én csak…

- Csá! – üvöltöm teli torokból, akár egy sakál. Liam teste összerezzen, mert nem érti, miért vagyok ilyen ellenséges, amikor semmi rosszat sem tett. Ajkai résnyire nyílnak, mondani szeretne valamit, végül mégis a hallgatást választja. Feladja, mert ellököm magamtól. Elmegy, mert elküldöm. Vissza sem néz, mert a körém emelt falakon túlra még a Nap sem láthat be.

  Összekulcsolom magam előtt a karjaimat, már-már magamat ölelgetem, ahogy szótlanul meredek a fiú sötét sziluettje felé. Végignézem, ahogy rákanyarodik arra az utcára, ami elvezeti őt a Temze partjára, és magamban elégedetten nyugtázom, hogy eltűnik, akárcsak a szentjánosbogarak.

- Gyere, Nate! Nehogy megfázz nekem.