Sziasztok :)
Először is, szeretném a legfontosabbal kezdeni: Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
Szeretném megköszönni azt a sok kedvességet, amit ebben az évben adtatok nekem - igen, ez a 2014-es év utolsó bejegyzése ezen a blogon. Nem hiszem, hogy valaha meg tudom majd hálálni, de a részek pontos érkezésével, és az odaadással, amivel írom, azért megpróbálom.
Pihenjetek a szünetben! A tanulás ráér napi egy-egy órát is, a szünet a tiétek. Szórakozzatok, legyetek a barátaitokkal, csináljatok olyan dolgokat, amire mindig is vágytatok. <3
Ebben a részben ismételten Liam gondolatait olvashatjátok majd. Mit gondoltok, vajon elég kitartó lesz ahhoz, hogy a lány megkedvelje? Vagy ezzel a makacssággal csak még inkább ellöki magától?
ui.: nem tudom, írtam-e már, de letöröltem a novelláimat erről a blogról, és csináltam neki egy külön oldalt. Nem rég felkerült rá egy új novella, amit egy versenyre írtam. Egy The Tomorrow People crossover... ha bárkit is érdekel, nézzen be nyugodtan: Rettenthetetlen.
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
uui.: hatalmas puszi és ölelés drága FantasyGirl-nek, aki volt olyan kedves, hogy a távollétemben elvállalta a részek feltöltését. <333
The Fray |
/Liam Payne
Fel-alá járkálok, akár egy hiperaktív
kisgyerek, aki nem bír megülni a seggén. Szabad kezemmel a rövidre nyírt hajamba
túrok, a másikkal egyre szorosabban markolom a telefonom, mert attól félek: annyira
leizzadnak az ujjaim, hogy egyszerűen csak kicsúszik belőle, akár a homok. A
légzésem másodpercről másodpercre egyre szaporább, és valahányszor meghallom azt
az ismerős, monoton csöngést, egyre rosszabbá válik. Hiszen délelőtt megígérte, hogy tudunk majd beszélni, ennyire ő sem
lehet elfoglalt! Szitkozódva trappolok be a konyhába, az üres tenyeremmel
ráfogok a hűtőszekrény fogantyújára, úgy tépem fel az ajtaját. Már nem kell attól félnem, hogy gyomorrontást kapok a benne lapuló ételektől vagy italoktól,
ugyanis reggel vettem a fáradtságot és kisétáltam a piacra, ahonnan friss
gyümölcsökkel, zöldségekkel és pékárukkal tértem haza. Biztos léptekkel haladok
a gyógyulás felé.
Finoman a vállam és a fülem közé szorítom az
aprócska készüléket, úgy túrom fel a polcokat, üdítő után kutakodva. Ahogy
felpöckölöm a cherry coke tetejét,
hallom, ahogy milliárdnyi buborék tör a felszín felé, hangjuk kedves
ismerősként kopogtat az elmém kapuján. Régen volt már, hogy ehhez hasonló,
meggyes nedűvel csillapítottam a szomjam, és nem a sarki boltból szerzett, olcsó
alkoholos italok egyikével.
-
Szia, Jordan! – köszönök, amikor meghallom egykori osztálytársam mély, rekedtes
hangját. Jordan Lanchester Anglia egyik leghírhedtebb ügyvédje, dús
szemöldökeinél már csak védőbeszédei híresebbek. Gyorsan lenyelem az utolsó
kortyokat, majd a pulóverem ujjába törlöm a szám, és csak ezt követően kezdek
bele a tényleges beszélgetésbe. - Most ráérnél pár pillanatra? Ígérem, gyors
leszek.
-
Persze Liam, mondjad csak – a háttérben megszólal a rádió; felismerem az egyik Coldplay számot, amitől önkénytelen, de
előbújik belőlem a muzikálisabb felem. A szakítás óta ez a második alkalom – az
első tegnap este volt, amikor a Pink Pleasure pultjának támaszkodva vártam a
szőkeség válaszára -, hogy az ujjaim önfeledt kopogják a ritmust, hogy a combom
képtelen egy helyben maradni. Az ajkaimnál már csak a szemeim mosolyognak
szebben, a testemet átjárja a boldogság, amiért lassan ismételten képes vagyok
felfedezni az élet apró örömeit, úgy, mint annak idején.
-
Ha egy kiskorú gyermek a legidősebb testvéréhez kerül, de ő már nem tudja
megfelelően ellátni a feladatát, a gyámságot megkaphatja… - egy pillanatra
elhallgatok, hirtelen már nem is tartom olyan jó ötletnek ezt a beszélgetést,
de ha már belekezdtem, nem visszakozom. Hiszen nem tudja, kiről beszélek.
Lassú, komótos léptekkel közelítem meg a nappali közepén elhelyezett kanapét,
ami mellett nyugalomra és megértésre találtam az elmúlt napokban. Itt törtem,
itt váltam Sky áldozatává, itt döntöttem el, hogy segíteni fogok neki. - Mondjuk
a nővére?
-
Ha a bíróság is jónak látja, akkor igen, természetesen megkaphatja. De ehhez be
kell bizonyítani, hogy a szóban forgó személy mellett a kiskorú nincs biztonságban
– kényelmesen hanyatt dőlök, a lábaimat ráfektetem a kicsiny dohányzóasztal
tetejére. Az üveg különös hangot hallat, de nem törődöm vele, az agyam mással
van elfoglalva; terveket szövöget.
-
Hogyan kéne bebizonyítani?
-
Miért érdekel ennyire? – magam előtt látom, ahogy felhúzza hírhedt
szemöldökeit, és az arcába ideiglenes krátereket váj az értetlenkedés. Igazából magam
sem tudom a választ, csupán sejtem.
-
Szeretnék segíteni az egyik barátomnak. Szerintem alkoholista a bátyja – kissé
oldalra döntöm a fejem, a szabad kezemmel megvakarom a tetejét. Sokszor láttam
már a barátaimat enyhén ittas állapotban – remélem érezhető az irónia -, de még
egyikük sem kapott oly kétségbeesetten a borostyánszín ital felé, mint Nate,
amikor elejtve az átlátszó üveget, a wiskeyt szó szerint bekebelezte a
csatorna. Valami nem stimmel vele, ahogy Skyler reakciójával sem.
Lehet, hogy csupán csak én képzelem be a dolgokat,
az is lehet, hogy mindezt azért csinálom, mert így könnyebb. Mert tudat alatt
tisztában vagyok vele, hogy mások problémáját ezerszer könnyebb megoldani, mint
szembe nézni a saját démonjaimmal. Talán a lelkem mélyén abban bízom, ha rajta
segítek, magamon is segítek. Pedig ez ostobaság… ugye?!
-
Ha bíróságra viszitek az ügyet, akkor megnézik a lakását, hogy megbizonyosodjanak
róla, milyen körülmények között él a kicsivel. Ráadásul, ha felmerül a túlzott
alkoholfogyasztás eshetősége, és, ha a barátod tanúskodik ellene, akkor vért is
vesznek tőle – hümmögve kommentálom minden egyes mondatát, miközben előkeresek
egy üres lapot és egy golyóstollat, melyek segítségével tényleges jegyzetelésbe
kezdek. Nem foglalkozom az elrontott szavakkal, még csak át sem húzom őket -
arra nincs idő, hiszen Jordan úgy darálja le a lehetőségeket, mint ahogy egy
felturbózott versenyautó felszántja az aszfaltot. Esélyem sincs. Ennek ellenére
elismerően méregetem a papírlapot, az általam életre keltett szavak betűi
olyanok, mint egy óvodás kisgyerek rajzai. Botrányosak, de ha sokáig nézed, ki
tudod hámozni a lényeget.
-
De ehhez ez jó ügyvédre is szüksége lenne, igaz? – kérdezem érdeklődően, míg
áthúzok egy érthetetlen mondatrészt, melynek egyik tagja leginkább a banánra
hasonlít, és csak később jövök rá, hogy barát akar lenni.
-
Ez már csak természetes.
-
El tudnád vállalni, ha úgy döntene, hogy szüksége van rád? – fűzöm tovább a
beszélgetést. A jegyzetet az asztal tetejére dobom, a lábaimmal kecsesen a
helyére seprem a golyóstollat, ami a nagy lendületnek köszönhetően arrébb
gurul. Figyelmetlenségemben lerúgom a távirányítót, ami hatalmas csattanással
esik a padlóra. A hátlap kipattan a helyéről, a benne lapuló elemek
szétszóródnak a parkettán. Ennek ellenére eszem ágában sincs felvenni a
földről, hiszen tegnap és tegnapelőtt is áldozatul esett a heves indulataimnak, és az óvatlan megnyilvánulásaimnak; jobb lesz neki a földön.
-
Ha én nem is, majd megkeresem neki a legjobbat – bizonygatja. Jól esik a
figyelmessége, hiszen az utóbbi időben őt is elhanyagoltam. A magány
megszállottjává lettem, és ha Zayn nem vett volna rá, hogy hívjam fel Skylert, talán
már beleőrültem volna az egyedüllétbe.
-
Köszönöm, haver.
-
És hogy vagy? Mostanában nemigen adtál életjelet magadról – szinte magam előtt
látom, ahogy elhúzza a száját, a szomorúság lassacskán átszövi a vonásait. Igazából
a lelkem mélyén számítottam erre a kérdésre, mégis eláll a szavam. Minden egyes
mondat megakad a torkomon, akárcsak egy idegesítő halszálka. Nem olyan nagy,
hogy megfulladjak tőle, ennek ellenére némaságra kárhoztat.
-
Ilyen ez a popszakma, de jól vagyok – suttogom végül, mert még nem találok rá a
megfelelő hangszínre, de legalább már nem tátogok, akár egy partra vetett hal.
- Ha nem gond, most leteszem – tekintetem a falra szerelt órára terelem, kissé
hunyorognom kell ahhoz, hogy le tudjam olvasni a megfelelő időpontot.
-
Semmi gáz. Szia.
-
Majd összefuthatnánk valamikor – teszem hozzá gyorsan, még mielőtt bontaná a
vonalat, hiszen hatalmas szükségét érzem. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy csak
kihasználom, mert ez egyáltalán nem tükrözi a valóságot. Fontos nekem, és hálás
vagyok a segítségéért.
-
Feltétlen – öblös kacaja betölti az egész szobát, pedig kilométerek választanak
el tőle. Az én szám is felfelé ívelő vonallá változik, már szinte érzem, ahogy
a testemet ismételten átjárja a boldogság. S pontosan ez az, ami kell! Érezni
akarom, mert szükségem van rá.
Miután mind a ketten letesszük, zsebre dugom
az elektromos ketyerét, és a vékony pulóveremre felkapok egy dzsekit, majd a zokniba bújtatott
lábaimra felhúzom a kedvenc bakancsom. Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy
megvárjam a liftet, öles lépteimmel, kettesével szedem a lépcsőfokokat.
Az utcára érve, megcsap a város ezen
részének jellegzetes illata – a levegő molekuláival táncot jár a vattacukor, a
főt kukorica és a gyros utánozhatatlan aromája. Összefut a számban a nyál, így
képtelen vagyok megállni: veszek egy adaggal a kedvenc görög ételemből, csak
utána intek le egy hollófekete taxit.
Kétutcányira a Pink Pleasure épületétől
végül kifizetem a fuvart. A kedves, indiai sofőr busás borravalót kap, amiért
angol viccekkel szórakoztat. Bár a tréfái önmagukban nem voltak szórakoztatóak,
az akcentusa a nagyközönség előtt is vinné a prímet.
A sötét és a hideg kéz a kézben vonul át az
éjszakán, a telefonom kijelzője pontosan este tízet mutat. A mindig borús város
ezúttal is hű önmagához, az égen egyetlen csillag sem ragyog, pedig szebbek
lennének, mint milliárd szentjánosbogár. A kezeimet szép lassan ellepi egy
vékony verejtékréteg, érzem, ahogy egy kövér csepp megtelepszik az ujjaim
közötti résben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, hiszen a szőkeség
igencsak kiszámíthatatlan – mi is lehetne erre jobb példa, mint a tegnap este?
Előző éjszaka volt egy pillanat… egy röpke másodperc, amikor azt hittem,
sikerült áttörnöm az önmaga köré emelt bástya falait. Hatalmasat tévedtem.
Finoman megnedvesítem az alsó ajkam, egy, a
fejemre húzott kapucnival sétálok át a kidobó emberek között. Az egyikük ismerős,
szőke, tele tetoválással; ha jól emlékszem, Golyó a neve. Meg kell hagyni, ha
nem is túl kreatív, azért egész találó elnevezés. Tekintetem a padlóra
szegezem, nem akarom, hogy bárki felismerjen, hiszen nem a kínálat miatt
látogatok el ide lassan minden éjszaka. Engem nem a fedetlen testrészek, a
hajlékony táncos lányok, hanem Skyler érdekel. Aki egyébként egy hajlékony
táncos lány… hmm, végül is, mégsem olyan rossz ez a hely. Gyorsan megrázom a
fejem, még mielőtt magával ragadna a vágy, sötét íriszeimmel egy színben
hasonló szempárt keresek, mégsem találom sehol.
Csupán tíz percig tökölődöm, a pulóverem
mégis nedves lesz az izzadságtól, a bőröm másodpercről másodpercre egyre inkább
magába issza a bár jellegzetes szagát, amitől felfordul a gyomrom. Émelyítő.
Így nem csoda, hogy az ajkaimat egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el, amikor megpillantom
őt. Skyler csillogó, ezüst maszkot visel, színben passzoló öltözete többet
mutat, mint egy átlagos fürdőruha. Mégsem tűnik közönségesnek. Az én szememben
megmarad annak a törékeny lánynak, aki szótlan tűri, hogy a bátyja
leribancozza.
-
Skyler! – kiáltok utána, mégsem vesz észre. Mosolyogva szlalomoz az elé kerülő
akadályok között, eltökélten halad a célja felé. Kezeiben egy-egy feles pohár
pihen, magasított cipőjében úgy rázza a csípőjét, akár egy latin táncos –
csoda, hogy nem önti magára az átlátszó folyadékot. Csoda, hogy rá tud nézni az alkoholra azok után, ami tegnap történt.
Csöndben figyelem minden mozdulatát. Nem
szeretnék balhét, így megvárom, amíg egy nyurga kölyök ölébe ülve, az utolsó
cseppig kiissza a csillogó alkoholt, melynek ragyogása átszökken a szemeibe.
Biztos vagyok benne, hogy nem ez az első ezen az estén, ahogy abban is, hogy
itt még koránt sincs vége a féktelen mulatságnak.
Erőteljesen harapok bele az alsó ajkamba, és egy külső szemlélő könnyen hihetné, hogy egy perverz állat vagyok, semmi több,
hiszen pislogni is elfelejtek, ahogy őt nézem. Az a szemét végigsimít az
oldalán, durván magához húzza és mocskos ajkait az övére helyezi. Nálam pedig
itt szakad el a cérna; felállok és sebes lépteimmel feléjük sétálok. Amikor
elérem a megfelelő széket, türelmetlenül megköszörülöm a torkom, a hangom
olyan, mint egy beteg kutyának vagy egy girhes macskának. Irritáló, akárcsak a
dörzspapír.
-
Jézus Mária! – Sky felkapja a fejét, kikerekedett szemei résnyire szűkülnek,
amint rájön, ki zavarta meg az idilli pillanatot. Óvatosan lecsusszan az
ismeretlen srácról, figyel, nehogy a tenyere olyan helyre tévedjen, ahol
maradandó károsodást okozhat. Egy részem reméli, hogy nem jár sikerrel. - Jellemző,
hát persze, hogy felbukkansz!
Íriszei szikrákat szónak, én pedig csak
állok, akár egy zsinórját vesztett marionett bábu. Testsúlyomat hol az egyik,
hol a másik lábamra helyezem, izzadsággal borított tenyeremet a nadrágom
zsebébe száműzöm. Olyan vagyok, akár egy esetlen kisgyerek, vagy egy felelőtlen
tinédzser, aki már csak a rendőrség kihallgató szobájában döbben rá, mennyire
messzire ment.
-
Aggódtam érted – suttogom végül. Felszegett fejjel meredek egész alakjára, miközben kényszerítem magam, hogy a szemét nézzem, és ne a kebleit, melyek majd
kibuggyannak a csillogó melltartóból.
-
Ne avatkozz bele az életembe, nem vagy a pasim! – vágja rá foghegyről,
tekintete idegesen pásztázza az épület belsejét. Olyan, mintha minden egyes
táncost és vendéget fenyegetésként könyvelne el, mintha bármelyik pillanatban
elmetszhetnék a torkát. Vagy az enyémet? Paranoiája rám is rám ragad. Példáját
követve, én is gyanúsan méregetem a pultos lányt, na meg a hatalmas kidobókat.
-
Csak segíteni szeretnék.
-
Nincs szükségem a segítségedre. Lekopnál végre? - hiába rázom nemlegesen a
fejem, ő ezzel befejezettnek tekinti a témát. Hosszú ujjaival megpaskolja a
vékony srác vállát, szinte látom, ahogy a fiú csontjai kirajzolódnak a bőre
alatt. Kíváncsi lennék rá: a nehezen összekapargatott garasait vajon mind a
táncosokra költi, vagy néha napján megenged magának egy száraz zsömlét?
Szánakozva mérem végig, de még mielőtt észrevenné megvető pillantásaimat,
gyorsan odébb állok – Sky után, aki időközben kecses mozdulatok ezreivel
verekedi át magát az izzadt testek kreálta tömegen.
-
Hallgass már meg, az ég szerelmére! – kiabálok ismét. A hangom, bár nem
szárnyalja túl a hangszórókból érkező akkordok millióit, azért megállásra
készteti. Látom, ahogy a vállai megemelkednek; idegesen szívja be a terem
levegőjét. Mérges, az arca megvonaglik, ahogy szembe kerülünk egymással. Amíg nem
süti le az íriszeit, és én nem követem a tekintetét, addig észre sem veszem,
hogy az ujjaim apró, vörös foltokat hagynak a bőrén. Észbe kapva, gyorsan
szabadjára engedem, és a tenyerem a pulóverembe törlöm. Zavartan nézek rá.
-
Egy percet kapsz – finoman a fülemhez hajol, így suttogja bele a szavakat. Bár
nem mond semmi erotikusat, egy külső szemlélő könnyen hihetné, hogy épp a
következő szerencsétlen sétál bele a fekete özvegy pókhálójába. Az arcom ugyanis
pipacsvörössé válik. - Gyere!
Skyler tenyerét szorongatva, kéz a kézben
sétálunk a pult felé, mégsem állunk meg a csapos előtt; töretlenül haladunk egy
számomra ismeretlen hely felé. Ahogy kinyitja előttem az egyik „csak dolgozók
részére” feliratú ajtót, felvont szemöldökkel mérem végig a szőkeséget, aki mit
sem törődve a gyanakvásommal, beránt a sötétségbe. Nem kapcsol lámpát, vaktában
tapogatózik, még sincs bennem félelem. Valamilyen különös, természetfeletti
oknál fogva bízom benne. Úgy, ahogy ő bennem sosem fog.
-
Hova megyünk? – a kíváncsiság könnyedén hajt az igájába, az ajkaim anélkül
formálják meg a szavakat, hogy külön utasítást kapnának.
-
Azt hiszed, jó szemmel néznék, ha leállnék veled beszélgetni a terem közepén? –
bár nem látom, érzem, hogy a szemöldökei az egekbe szökkennek. A hangjában életre
kél a rosszallás, szárnyat bont, és elemi erővel csap le rám, akár egy ragadozó
gyanútlan áldozatára. Léptünk mégsem lassul le vagy gyorsul fel; megmarad a
maga megszokott üteménél, így nem csoda, hogy egy hosszúra nyúlt pillanattal
később elérünk egy újabb, feketére mázolt ajtóhoz. - Az épület mögé, úgyis
szükségem van egy szálra.
-
Cigizel? – bukik ki belőlem önkénytelen. Most, hogy kiérünk a sikátorba, ahol
rajtunk kívül egyetlen lélek sem tartózkodik, valamivel nyugodtabban ülök le az
egyik lépcsőfokra. Az ajtó felé szerelt, mozgásérzékelős lámpa tompa fényében
látom, ahogy megforgatja a szemeit.
-
Ne nézz rám így, nem hatsz meg – morogja, majd lábujjhegyre ágaskodva
pipiskedik egy számomra láthatatlan dolog felé. Kikerekedett szemekkel ámulok,
amikor hosszú körmeivel kifeszíti az egyik meglazult téglát, melynek rejtekében
ott pihen egy lila öngyújtó és pár doboz, olcsó cigi. Nem látok rajtuk
márkajelzést, egy részem érzi, hogy valami sunyiság van a dologban.
-
Azt csinálsz, amit csak akarsz, nem szólok bele – mindkét könyökömet
rátámasztom a behajlított térdeimre, a lábaim laza terpeszben foglalnak helyet a
hideg, kőborítású lépcsőn. A fejemet a tenyereimbe temetem, az agyamban lévő
fogaskerekek eszeveszett tempóban pörögnek, mégsem tudom, hogy tálaljam a
dolgot. Hogyan mondhatnám el neki, hogy kitaláltam a megoldást egy olyan
problémájára, amit meg sem osztott velem? Lehet, hogy leütne azzal a meglazult
téglával és mosolyogva rúgna belém, amikor élettelen testem a járdára hullik.
-
Köszönöm! – kikerekedett szemeimet mosolygós arcára emelem, a hitetlenkedés
ráncokat rajzol a homlokomra. Persze nem vagyok süket, jól hallom a hangjában
bujkáló gúnyolódást, azonban egy röpke másodperc erejéig mintha a hála is
megvetné a lábait kellemes mezzojában.
- Várom a pillanatot, amikor ezt valóra is váltod és békén hagysz – könnyed
mosolyom azonnal az arcomra fagy, ahogy ezzel az egyetlen mondatával ripityára töri a
kedvesség buráját. Az üvegszilánkok szanaszét pattannak, a legtöbb meg sem áll
addig, amíg bele nem fúródik a testembe. Direkt bánt, el akar üldözni. -
Szóval?
Gyanúsan méreget, pont úgy, ahogy néhány
perccel ezelőtt a bár táncosait és vendégeit. Kinyitja a kezeiben szorongatott
doboz tetejét, és egy hófehér szálat az ajkai közé szorít, úgy gyújtja meg a
mérgező bűzrudat. Ahogy a láng megperzseli a papírt, az pillanatok alatt a tűz
martalékává válik; fájdalmasan gyönyörű látvány.
A fejem ismételten visszaesik a tenyerembe,
az ajkaimat harapdálva gondolok át minden egyes szót, csak ezt követően szólalok
meg:
-
Beszéltem az egyik barátommal arról, amit tegnap láttam – Skyler kifúj egy adag
szürke füstöt. Nézem, ahogy táncra kél a levegő molekuláival, majd tovalibben,
mintha sosem létezett volna. A szőkeség ajkai elnyílnak, szinte hallom, ahogy a
fejemnek vágja, mekkora köcsög vagyok. A tenyeremet határozottan fordítom felé,
remélem, hogy ezzel képes leszek belé fojtani a sérelmeit. - Ne szólj közbe! –
Amikor megbizonyosodom róla, hogy Sky tényleg visszanyeli epés megjegyzéseinek
tömkelegét, majd a szemeim láttára biccent, és egy nagyot szippant a nikotinnal
töltött csikkből, felbátorodva kezdek bele a tények felvázolásába. - Szóval,
láttam, hogy mennyire a szíveden viselted annak a lánynak, Sophienak a sorsát.
A húgod, nem igaz? – nem válaszol, de amikor meggyőződik róla, hogy rajtam kívül
senki sem hallja, hogy a csönd az egyetlen társunk: sebtében biccent egyet. - Nos,
szerinte örökbe fogadhatod.
-
Nate jó apja, vigyáz rá – jelenti ki erélyesen. Szőke hajába belekap a szél; fogócskát
játszik a tincseivel, melyek közül pár a szájában talál rá a megnyugvásra.
Vicces nézni, ahogy ujjaival megpróbálja kiseperni őket, azok mégis ragaszkodnak
a menedékhez.
-
Nate nem jó, és nem is az apja! – csattanok fel, akár egy megvadult bika, ami előtt
egy felelőtlen torreádor meglengette a bíborvörös posztóját. A tenyereim ökölbe
szorulnak, úgy lógnak az oldalam mentén, mint két, halálos buzogány. Érzem,
ahogy a düh átjárja a testem, a szívem egyszerre dobog a mellkasomban, a
kezeimben, a combomban – mindenhol, ahová elérnek a vénáim.
-
Nem ismered, hogy mersz róla így beszélni? – replikázza ösztönből fakadóan. Nem
is várok mást, szinte már természetesnek veszem, hogy nekem esik, hogy maga elé
húzza méreggel átitatott pajzsát, melyet magánál az Ördögnél készíttetett. Remegő
kezekkel emeli el a szájától a csikket. Teljes erejéből a téglafalnak dobja,
majd amikor megadva magát a gravitáció hatalmának, a kicsinyke cigaretta leesik
a földre, magasított cipőjével halálra tapossa. A láng szépen lassan kihuny, a
parázs már soha többé nem fog feléledni.
-
Láttam, mit művelt tegnap és azt is, hogy ez egy csöppet sem lepett meg téged,
vagyis nem ez volt az első alkalom. Alkoholista? – bár úgy köpöm a szavakat,
akár egy veszett eb, a kérdésem már egy nyugodtabb, érzelemmentes tónusban
szökik a napvilágra. Nem bírom tovább, muszáj felállnom.
-
Ennyi, letelt az egy perc – nem erőlteti meg magát, még csak el sem játssza,
hogy a nem létező órájára pillant. Durván lök arrébb, és a kecses ujjaival ráfog a
fémes kilincsre. - Én léptem!
-
Elvállalná az ügyet – komótosan fordulok az irányába, a szavaim kimértek; minden
egyes betűt komolyan gondolok. Sky teste megmerevedik, már nyoma sincs a
hevességnek, az indulatai elcsendesülnek. Egy pillanatra elhiszem, hogy átgondolja
a dolgokat, hogy nem hiába jártatom a szám, viszont ismételten tévedek. Eme tünékeny
másodperc is csak egy, a manipulatív megnyilvánulásai közül – én pedig bedőlök neki.
-
Nincs se időm, se pénzem a hülyeségeidre! – szűri ki hófehér fogai közül. Előbb
még tétova tenyere határozottan nyomja le a kilincset, ezzel feltárva a sötét,
folyosószerű szobát, melyen keresztül eljuthat a Pink Pleasure belsejébe. -
Nate vigyáz rá. Én nem vagyok felelősségteljes ember, olyasvalaki, aki hosszútávon
elbírna egy gyerekkel, vagy akire felnézhetne egy kislány.
-
Na mert ő olyan – szalad ki a számon. Zsörtölődve pufogok, akár egy játékát
vesztett kisgyerek. Sky még egyszer végigmér, csokoládészín íriszei megvetéstől
terhesek, a vesémbe váj átható tekintete. Pedig csupán segíteni akarok…
-
Fogd be a szád! – kiált rám, ezt követően becsapja a feketére mázolt ajtót. Én
meg csak állok, pont úgy, ahogy tegnap ő. Nézem, ahogy a mozgásérzékelős lámpa
pislákolva kialszik, majd újra felvillan, amint megmozdítom a jéggé fagyott
végtagjaim.
Lustán indulok el a Temze felé, élvezem,
ahogy a hűvös szél megcirógatja az arcom, és közben azon gondolkozom, hogyan
tovább. Hogyan érhetném el, hogy bízzon bennem.
Hát era nagyon jó lett! Hihetetlemül írsz, a történetről nem is beszélve! Egyszerűen fantasztikus. Nagyon remélem, hogy Sky utána gondol majd ennek az örökbefogadós dolognak, és rájön, hogy a húga nincs jó helyen Natenél. Liam pedig tök kedves, hogy segíteni próbál, mondjuk nem nagyon az ő dolga, abban biztos vagyok. Mind ezzel, csak annyit szeretnék mondani,hogy fantasztikusan az írásait, imádom őket és tűkön ülve várom a következő részt!!! :)) <333
VálaszTörlésDrága Kata!
TörlésElőször is, szeretném megköszönni, hogy minden egyes rész alatt számíthatok rád, ugyanis fogalmam sincs, mi lenne velem nélküled, és ezt most nem csak úgy mondom, ez igenis komoly! Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Az össze bókot, mind a történetre, mind az írásomra. Sky természetesen el fog gondolkodni az örökbefogadós dolgon, viszont ahhoz, hogy ez megtörténjen, rá kell döbbennie, hogy a testvére koránt sem olyan jó, mint azt ő hiszi. Igen, Liam nagyon aranyos, és bár az egyik felem imádja azért, amit csinál, biztos vagyok benne, hogy a lány helyében zavarna, hogy beleszól az életembe. Nem hiába lett Sky olyan, amilyen :)
Sietek a folytatással, és bár idén már nem lesz kint, már nem kell olyan sokat várni.
Boldog Újévet! <33
Millio puszi Xx
Avec!!!
VálaszTörlésNe haragudj,hogy csak most írok,de nem kezdek magyarázkodásba.Rengeteg dolog kavarog a fejemben,így ne lepődj meg,ha valami értelmetlen.Szerintem már itt létre jön,az a láthatatlan,megérthetetlen kapocs,ami összeköti a két főszereplőt.Liam egy elképesztően segítőkész személyiség,mindig próbál segíteni,bár vannak dolog amik nem hozzá tartoznak.Elképesztőnek tartom a fiú igyekezetét,törekvését.Sky helyében én is elküldtem volna szebb helyekre,de tetszik,hogy valami,talán a "kapocs" miatt Liam-et nem hagyja nyugodni a dolog.Hisz',valljuk be,bármennyire is megvan a fiúban a szándék,kell még hozzá egy kis löket. :) Örülök,hogy végre kezdi visszanyerni a régi önmagát,lehet,hogy azt a pofont is megkapta,csak nem írtad bele.:D Már előttem van a családkép,de ebbe ne menjünk bele.Kíváncsi vagyok a folytatásra,már érdekel mi is lesz Nate-tel,és már csak 2 rész a kicsi Sophie-ig.:DD *örömtánc*
xoLucy
Édes, drága Lucy!
TörlésEttől egy pillanatig se félj, egyáltalán nem haragszom, amiért most írtál, hiszen már ezerszer mondtam, hogy nekem így is rengeteget jelent egy-egy szó, amit a fejezeteim alatt hagysz. Hahaha, ez ismerős. Néha elolvasok egy-egy fejezetet itt bloggeren és aztán csak bámulom ezt a fehér téglalapot, és közben annyi minden van a fejemben, hogy azt sem tudom, hogyan kellene nekikezdenem. Teljes mértékben igazat adok neked, már akkor kialakult ez a láthatatlan kapocs, amikor Liam hazakísérte Skyt, bár akkor és most is még elég gyenge, így szinte teljesen észrevehetetlen.
Nagyon sok történetet olvastam már Liamről, és talán ezért maradt meg bennem, hogy ő belül egy segítőkész ember, ennek ellenére szerettem volna megcsavarni a dolgokat. Innen jött az elkeseredett szomorúság, a magány és hasonló dolgok, amik megkeserítik a kedves és törődő személyiségét. Sky helyében én is elküldeném őt, mert alapból szeretem magam elintézni a dolgaimat, megoldani a problémáimat. Ha valaki beleszól, nagyon nyers tudok lenni, innen jött a lány karaktere. Nem árulom el Liam fel fogja-e adni végül, ezzel rádöbbenve, hogy inkább magán kéne segítenie vagy sem, így azt sem mondhatom el, megérkezik-e az a löket a végén. Minden a lányon múlik, aki nagyon makacs...
Hahaha, fogjuk rá, hogy azt a pofont is megkapta :") Tényleg előtted van?! Hűha, akkor elég pozitívan állsz hozzá a dolgokhoz. Nekem itt mondjuk még eszembe sem jutott volna ilyesmi. És igeeeen, lassan itt lesz már Sophie is. <333
Köszönök mindent, nagyon imádlak <3
Millio puszi Xx