A gyönyörű fejléc Azy érdeme, minden más, amit ezen a blogon látsz az én munkám. Kérlek ne lopd, és ha lehet, ne becsméreld!

2015. február 3., kedd

Number Ten × It is what it is

Sziasztok :)
Remélem mindenki kicsattan az egészségtől, hogy senki sem beteg, nem köhögtök és élvezitek a havat, ami végre valahára ide is megérkezett. Én az előző hét második felét itthon töltöttem, mert megfáztam, ráadásul a forgalmi vizsgán is megbuktam... mindenkivel előfordul (a barátaim és a szüleim legalábbis ezzel nyugtatgattak). Épp ezért volt időm rendesen átolvasni a részt, ennek ellenére mégsem ígérem, hogy nem maradtak benne hibák...
Szeretném megköszönni a pipákat és a kedves szavakat, amit az előző fejezethez kaptam, remélem ezúttal is lesznek olyanok, akik szánnak rám időt. Nagyon jól esne. Nagyon szeretlek titeket srácok, még ha ez közhelyesen is hangzik <3
Az elmúlt 10 nap folyamán 2 éves lett a blog, aminek a megünneplésére csináltam egy nyereményjátékot. Ha ti is szeretnétek részt venni benne, még van idő! Van már pár jó válasz, de azt nem mondom meg, melyik helyes és melyik nem.
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
Lifehouse
/Liam Payne
   Egy hatalmas esőcsepp hullik a bőrdzsekimre, halkan robban szét, amikor megérinti a fekete anyagot. Gyorsan a fejemre húzom a pulóverem kapucniját, még mielőtt bezárnám az autóm ajtaját. A kezemben megremeg a kocsi elektronikus kulcsa, a fényszórók felvillannak, majd elsötétülnek, amint megnyomom a megfelelő gombot. A tenyeremet megtámasztom a járgány vázán, az arcom keserű vonásai visszatükröződnek az ablak üvegén. Egy ideig farkasszemet nézek önmagammal, kitartok, mintha esélyem lenne a győzelemre.
  A telefonom ismételten megcsörren, a reggel folyamán ötödszörre hallom a Boulevard of broken dreams kezdő akkordjait, de ezúttal sem veszem fel. Úgyis tudom, hogy ki keres, manapság ugyanis csak Zayn az, akinek elég fontos vagyok ahhoz, hogy megkérdezze, hogy érzem magam. A többiek megunták, hogy szüntelen egy szimpla semmi a válaszom. Tisztában vannak vele, hogy kamuzok és nem hibáztatom őket, amiért kiábrándultak a sok hazugságtól, ami körbevesz.
  Lehajtom a fejem, így a vállam előre esik, amikor a másik tenyerem is a kocsi fényezésére simítom. Beszívom az alsó ajkam, a nyelvemmel végigszántok a kicserepesedett részeken. A csönd, ami körülvesz, émelyítő. Hiányzik a hangzavar, a káosz, ami Skyler életének olyan fontos alkotóeleme, mint egy hídnak a támpillérei. Legszívesebben az egész napot velük tölteném, de a húgának ott az iskola, nekem pedig a zene, amit az utóbbi időben igencsak mellőztem. Kicsit bűntudatom is van miatta. Veszek egy mély levegőt, ezt követően kiengedem a tüdőmből a felesleges, elhasználódott oxigént. Ideje indulnom.
  Az ég fokozatosan elszürkül, a kezdeti kékséget teljesen felemészti a sötétség és annak ezernyi árnyalata. A hideg cseppek megülnek a hajszálaimon, mintha több száz igazgyöngy sorakozna egymás mellett, pedig csupán pár tincs lóg ki a kapucni alól. A lépteim visszhangot vernek a kietlen utcán, fogalmam sincs, hol van a megszokott tömeg. Szerencsére nem kell sokat gondolkoznom, hamar megkapom a választ. Elég bekanyarodnom a sarkon, és azonnal megvilágosodom. Egy csapat tinédzser lány transzparensekkel a kezeik között, nem törődve az egyre zordabb időjárással, mosolyogva kiabálja a banda nevét. Számomra hihetetlen, hogy még mindig ennyire rajonganak értünk. Hiszen már annyi fiú banda létezik, egy kezem kevés hozzá, hogy összeszámoljam a tehetségeket. Ők mégis velünk szeretnének közös fényképeket, a mi aláírásunkra vágynak, mintha a jelenlétünk meggyógyítaná a rákot.  
   Gyorsan megfordulok, még mielőtt észrevennének és monoton lépteimmel meg sem állok a hátsó bejárat kétszárnyú ajtajáig. Felemelem a kezem, amivel aztán kimérten kopogtatok a fémes felületén, mert kívülről képtelenség kinyitni – nincs rajta kilincs, de még kulcslyuk sem. Akinek nincs mágneskártyája, soha a büdös életben nem teszi be a lábát az épületbe. Persze a profi betörők ezt is megoldanák, de én nem tartozom közéjük. Mérgesen fújtatok, egyre idegesebben püfölöm a vasat, míg végül feltárul az ajtó. Egy szőke hajú, szeplős lány megszeppent tekintete méreget, de figyelmen kívül hagyom és egy suta köszönöm elmormolása után, már ott sem vagyok.
  A stúdió 27-es ajtaja a második emeleten található, így céltudatosan nyomom meg a lift kettessel ellátott gombját, ami felizzik, amint elveszem róla az ujjam. A piros fény vörös karikát rajzol a bőrömre, de amint elhúzom onnan a kezem, elhalványul, először rózsaszín, majd színtelen gúnyát ölt magára. Túl hamar megérkezek, egy pillanatra elöntenek a kétségek. Mégis mit keresek itt? Mi van, ha elfelejtettem énekelni? A fájdalom eltorzíthatja egy ember hangját? Gyorsan megrázom a fejem, lenyomom a műanyag kilincset és átlépem a hangfalakkal és mikrofonokkal telepakolt szoba küszöbét.
- Késtél – megtorpanok, ahogy eljut hozzám a menedzserünk számon kérő hangja. A vállaim görcsösen ugranak az ég felé, míg a szemöldökeim ló halálában futnak utánuk, mintha el sem tudnák képzelni a létet nélkülük. A tenyereimet ökölbe szorítom, az ujjaimon átcikázik az elektromosság. Hiába szeretnék szabadkozni, hiába keresem a szavakat, egyszerűen nem találok rájuk, pedig az ajkaim elválnak, készen a sajnálkozásra. - Megígérted, hogy többet nem fordul elő.
- Sajnálom – nyögöm, a szavak olyan halkan préselődnek ki a fogaim közül, hogy a kinti vihar süvítő szele mellett teljesen elvesznek. Végül Niall az, aki veszi a fáradtságot és becsukja az ablakokat, megszüntetve a felesleges háttérzajt. - Esküszöm, hogy nem direkt csináltam – megforgatom a szemgolyóimat, és közben összepréselt ajkakkal méregetem az öltönybe bújtatott férfit. Mr. Andrews haja foltokban kopaszodik, és ahol nem hiányzik, ott fehér, akár a szűz hó, amit még nem mocskolt be az ember. Kék íriszei halványak, értelemtől és dühtől csillognak.
- Arra is esküdöztél, hogy beteg vagy és közben egy sztriptíz bárban múlattad a napot – az állkapcsom megmerevedik, és hirtelen azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Kétségbeesett tekintetemmel egy csokoládébarna szempárt keresek, de sehol sem találom. Nem akarom elhinni, hogy képes volt elárulni, amikor megbíztam benne. Hiszen megígérte! A légzésem akadozottá válik, így mire észbe kapok, már zihálok, akár egy maratoni futó egy emberes edzés végeztével.
- Tessék? – a hangom olyan, mint egy síp, amit erőteljesen fúj egy ideges tanár, és ettől a nyál túlcsordul a belsejében. Fuldoklom, belül kétségbeesetten kapálózom, de a víz legyőz. Elmerülök, és bár eleinte még sikerül a felszínre evickélnem és magamba szippantani egy keveset az éltető oxigénből, ahogy telnek a másodpercek, elveszítem a kitartásom. Végem.
- Azt hitted nem jövök rá? – kérdi hetykén. Vaskos karjait a csípőjére csapja, a hajszálcsíkos öltöny vonalai absztrakt mintákat kreálnak az sötétszürke textíliára. Mr. Andrews dús szemöldökei egy röpke pillanatra összeérnek, nem mintha eddig nem lettek volna elég közel egymáshoz. - Szerencséd, hogy egyetlen pletykalap sem hozta még le.
   A tüdőmből kiszakad a bent rekedt levegő, amitől megkönnyebbült mosolyra húzom keserű ajkaimat. Ezek szerint tévedtem, és Zayn mégsem árult be, csupán én voltam túlontúl óvatlan. Az ujjaim elengednek, csak most veszem észre, hogy egész idő alatt összeszorítottam őket.
- Valaki lefényképezett? – a szemeim elkerekednek, azonban még egy vak is látja, hogy rájátszom. Ugyanis ez tűnik a legésszerűbbnek azok után, hogy a menedzserünk a pletykalapokat szidja, és nem a túlbuzgó rajongóinkat.
  A lábaim önálló életre kelnek, lassú, elnyújtott léptekkel közelítem meg az egyik műanyagszéket, ami tapasztalatból mondom, sokkal kényelmesebb, mint amilyennek tűnik. Már majdnem elérem a bútorokból kreált szabályos kör szélét, amikor Mr. Andrews tovább folytatja.
- Nem – hátra nézek a vállam fölött, kíváncsian várom a továbbiakat, de mintha harapófogóval kéne kihúzni belőle a szavakat. A homlokán megjelenik pár apró, mákszem méretű verejtékcsepp, a LED lámpák különös fényében úgy csillog a feje, mint egy feldíszített karácsonyfa. A tekintete ide-oda jár a fiúk között, végül megadja magát és leleplezi a tettest. - Niall mondta el.
- Sajnálom. Nem szándékosan tettem, csak kicsúszott a számon – Niall maga elé emeli a kezeit, mintha a tenyerei képesek lennének felfogni egy neki szánt lövedéket. Eleinte le szeretném üvölteni a fejét, de amint kinyitom a szám, a szavak a torkomon ragadnak. Mégis mitől lesz jobb, ha elkezdek kiabálni? Megkönnyebbülnék tőle? Kevésbé fájna, hogy mindenki tudja? Kötve hiszem. A múlt már elmúlt, képtelenség megváltoztatni, ugyanis hiába vagyok sztár, hiába ismer az egész világ, az óra mutatója még az én kérésemre sem pörög visszafelé.
- Mindegy – lazán legyintek, majd leveszem magamról az eső áztatta dzsekimet és a szék támlájára terítem, hátha így hamarabb megszárad. A stúdió levegője ugyanis fülledt, a légszomj környékez, miközben helyet foglalok a hangfalak mellett. Felhúzom az egyik lábam, a homlokom nekidöntöm a térdkalácsomnak, a kezeim körülölelik a sípcsontom, az ujjaim egymásban találnak otthonra, összefonódnak, akár egy perec.
   Tőlem pár méterre, az egyik mikrofon közelében megszólal egy gitár félreismerhetetlen, mégis kissé hamis hangja. Hazza szitkozódva játszadozik a húrokkal, hol meghúzza, hol kiengedi őket, mégsem találja a megfelelő akkordokat. Legszívesebben azonnal odamennék és kivenném a kezéből szerencsétlen hangszert, de túl fáradt vagyok, a hangulatom pedig nyomott egy ehhez hasonló mozdulatkombinációhoz. Hatalmas tenyereimet a füleimre tapasztom, így rekesztem ki a suta dallamot, magamban egy brit énekes slágerének refrénjét dúdolgatva.
- Megint ott voltál? – hallom meg Zayn hangját, közvetlenül az oldalamnál, de nem fordulok felé, mert én naiv még reménykedek benne, hogy behódol a hallgatagságomnak. Hogy egyszerűen odébbáll és vissza sem néz. Nincs kedvem beszélgetni, nincs kedvem róla beszélgetni. Hiszen már úgysem látom többet. Amikor eljöttem a lakásáról, megígértette velem, hogy többet nem lépem át a lépcsőház küszöbét. Egy másodpercig sem erősködtem, mert beláttam, hogy nélkülem is teljes életet él.
- Reggel nincsenek nyitva – szűröm ki a fogaim között. A szavaim gúnyosak, mindegyik sértő, akár egy rosszindulatú káromkodás. Ha a régi énem itt lenne mellettem, elszörnyedne a látványtól, efelől egy szemernyi kétségem sincs. Mikor váltam ilyen ellenségessé? Mikor fordítottam hátat a barátaimnak? Mikor lettem a sötétség megszállottja? A válasz egyértelmű, mégsem akarom elfogadni. Akarom… régen sosem használtam ezt a kifejezést, mert túl követelőzőnek találtam. Akkor még beértem annyival, hogy szeretném. Szeretném visszakapni önmagam! Azt, aki mindig is voltam.
- Viszont egy hosszú éjszaka után könnyen elalszik az ember – a sötét íriszeim elkerekednek, a pupilláim összeszűkülnek, ahogy felemelem a szemem és a hirtelen fényáradat megvilágítja az apró hajszálereket. Az ujjaim belevájnak a tenyerem felső részébe, amikor összekulcsolt kezeim egymásba kapaszkodnak.
- Jézusom! – szörnyülködöm. Rosszallóan meredek a pakisztáni barátomra, akinek az arcán egy mindentudó, sejtelmes vigyor éktelenkedik. Érzem, ahogy az arcomba szökik a vérem, amitől a fejem másodpercről másodpercre egyre vörösebbé válik, de ha bárki rákérdezne, gondolkozás nélkül a düh émelyítő ködére fognám. Legbelül azonban tisztában vagyok vele, hogy ez hazugság. A zavar az, ami úrrá lesz rajtam, amint Sky mezítelen testére gondolok. - Nem volt semmi olyan. Egyszerűen csak elszámoltam az időt, és kisebb forgalomra emlékeztem – motyogom az orrom alatt, és észre sem veszem, hogy időközben a meghitt, kétszemélyes társaságunk kibővül. Mr. Andrews kétkedő tekintete lyukat éget a homlokomba, szinte érzem a forróságot. A bőrömön megjelenik pár átlátszó csepp, mely félelmet nem ismerve szánkázik végig a hajam vonalánál, egészen az államig, ahonnan rácsöppen a felsőmre. Gyorsan felgyűröm az anyag alját és a fejemhez emelem, úgy törlöm le magamról a felesleges nedvességet.
- Elhiszem, de többet ne forduljon elő, megértetted? – lapát kezei atyáskodóan veregetik a vállam szélét, míg az ujjai megszorítják a csuklyás izmom, amitől reflexszerűen összébb húzom magam. Az igazság az, hogy bármennyire is kedves a törzsgyökeres brit férfi mosolya, a hátamon végigcikázik a félelem. Tekintélyt parancsoló megjelenése egy őrjöngő vadállatot is képes lenne megfékezni.
- Ígérem – suttogom, és magamra öltöm hamiskás mosolyom. Hinniük kell benne, hogy rendben vagyok, hogy boldog vagyok, mert senki sem szereti a szomorú embereket. - Amúgy sem hiszem, hogy valaha elmegyek oda – felállok a helyemről, a lábaimban megfeszülnek az izmok, ahogy ellököm magam a kiépített állványtól, amin eddig ültem. - Többé már nem.
   A hangomban megbújik a szomorúság, de igyekszem lenyelni a keserűséget és csakis a jóra koncentrálni. Annyi mindenért lehetek hálás, annyi szépség van az életben. A napfelkelték, a hullámzó tenger, és milliónyi szentjánosbogár tompa fénye. Elhúzom a szám, ahogy eszembe jut az első – talán egyetlen – alkalom, amikor közel engedett magához. Azon az estén sok mindent tanultam, mint például azt, hogy a látszat csalóka. Egy perc. Hatvan másodpercig tartott, mire az aláhullott álarcát ismételten magára öltötte, és elnyelte őt a titokzatosság. Bárcsak többet kaptam volna! Megrázom a fejem, a tenyeremet végigsimítom a hajamon, minden szál megcsiklandozza a bőröm.
- Remek hozzáállás, jelenleg sokkal fontosabb dolgaink vannak, mint a szex – megforgatom a szemeimet, hiszen ha tényleg ismerné a történetünket, nem dobálózna ilyen szavakkal. Szex? Igaz, hogy többször is megfordult a fejemben, hogy fizetek egy menetet, hátha akkor kiharcolhatok egy kis közösen eltöltött időt, de a valóság az, hogy még csak hozzá sem érhetnék anélkül, hogy az angyali arcán meg ne jelenne egy otromba fintor. Ennyire visszataszító lennék? Talán ezért nem kellek senkinek. Valami baj van velem, és ők látják azt a hibát, ami számomra láthatatlan és így képtelen vagyok kijavítani.
   Louis elkerekedett szemekkel vizslatja a menedzserünket, kócos haja a mostani imidzséhez híven, megint csak égnek áll. Idióta vonásai láttán hosszú idő után először őszinte a vigyorom, miközben az összeszűkített szemeimen keresztül lopott pillantásokkal figyelem minden mozdulatát. Időközben elsétálok Harryig, finoman, mégis határozottan kiveszem a kezéből az elnyűtt gitárt.
- Hiába hüledezel Tomlinson! – Mr. Andrews ökölbe szorítja a jobb tenyerét, vaskos mutatóujját a fiúnak szegezi, aki erre megrántja a vállait. Próbál laza lenni, mint mindig, ha kínos helyzetbe keveri önmagát. Ez egy önvédelmi mechanizmus, mint nálam a bunkóság.
- Hogy értetted azt, hogy soha többé nem mész oda? Összevesztetek? – Harry hangjára összerezzenek, de gyorsan összeszedem magam, még mielőtt észrevenné, hogy milyen mélyen érint a kérdése. Az ujjaim a hangszer húrjaival játszadoznak, néha-néha megpengetem, hogy megbizonyosodjak róla: jobb, mint néhány pillanattal korábban. Miközben a gitárral szórakozom, elgondolkozom a lehetséges válaszokon, de egyetlen egy épkézláb kifogás sem jut az eszembe, így beáll a csönd. Hogyan mondhatnám el neki, hogy elcseszettebbnek érzem magam, mint valaha? Hogy Skylerben a sorstársat kerestem, de végül egy értékes embert találtam, aki bár gyakran a földre kerül, velem ellentétben fel is áll onnan? Megköszörülöm a torkom.
- Sosem voltunk jóban – mondom hűvösen, úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom a kérdésáradat első felét és reménykedek benne, hogy ő sem ragaszkodik a felelethez. Visszaadom neki a fából készült, egyedi hangszert, mire elmotyog egy köszönömöt és mosolyogva kezd bele egy ismerős dallam kezdő akkordjaiba. A muzsika hangulata szöges ellentétben áll az enyémmel, így kell egy kis idő, mire képes vagyok átérezni a mondanivalóját és valódi érzésekkel énekelni a dalszöveget. Harry rekedtes hangja tökéletesen kiegészíti az enyém, együtt valami szépet és maradandót alkotunk és már abban a pillanatban tudom, hogy a rajongóink is imádni fogják. Hirtelen annyira belelkesülök, hogy kedvem támad egy rögtönzött koncerthez, mondjuk a kint várakozók tiszteletére, azonban még épp idejében észhez térek, és csupán a lábaim ritmusos mozgatásánál maradok. Kezdetnek ez is elég, nemde? Holnap talán már jobb lesz. Lehet, hogy minden egyes éjszaka visszakapok magamból egy darabot, és hetek múltán már mosolyogva kelek ki az ágyból. Talán.
- Nem hiszek neked – mondja végül. A gitárt a falnak dönti, így már semmi sem vonja el a figyelmet rólam. Lehet, hogy furcsán hangzik, hiszen én magam választottam ezt az életstílust, amikor jelentkeztem az angol tehetségkutatóba, de nem szeretek a figyelem középpontjába kerülni. Hazza zöld íriszei lyukat égetnek a mellkasomba, érzem, ahogy felemésztenek a forró lángcsóvák. Elevenen égek. - Akkor miért kerested fel újra és újra? – egyik dús szemöldöke a magasba szökken, az arcára ráncokat vés az értetlenkedés, a vonásai idősebbnek mutatják a valódi koránál.
- Mert segíteni szerettem volna neki – mondom. A szavaimban egyszerre tükröződik az igazság és a hazugság. Az elején ugyanis önző voltam és csupán magamon akartam segíteni. Skyler élete volt a kapu, ami elvezethetett volna a megvilágosodáshoz. Megérdemlem, hogy kirekeszt, pedig nem is ismeri a sötét oldalam. A kezeim egyszeriben zavaróvá válnak, fogalmam sincs, hova tegyem őket, így tehetetlen lógnak az oldalam mentén, ezt követően összefonom őket a mellkasom előtt, végül a nadrágom zsebeibe száműzöm őket. Harry leül az egyik műanyag székre, de előtte még nekem is hoz egyet, így egy halovány mosoly kíséretében én magam is helyet foglalok.
- Már nem szeretnél? – gúnyos kuncogásom palástolására a szám elé kapom a jobb tenyerem, de az ujjaim közötti résen még így is a felszínre szökken a tompa nevetésem félreismerhetetlen tónusa. Olyan lehetetlen ez az egész helyzet, olyan irreális… már-már azon töprengek, vajon lehetséges-e, hogy álmodom. Mikor lett Harry ennyire figyelmes? Vagy mindig is az volt, csak vak voltam észrevenni? Talán ha jobban figyelnék a körülöttem élő emberekre, észrevenném az apró jeleket. Akkor azt is észrevettem volna, hogy Danielle boldogtalan volt mellettem. Ez a rengeteg talán az őrületbe kerget. Megmutatják, hogy mennyit hibázok, és elszomorít a feltételezés, hogy ez a jövőben is így lesz.
- Tévedtem vele kapcsolatban – suttogom, a szemeim ismételten megfordulnak. - Nincs szüksége a segítségemre, inkább nekem volt szükségem az övére.
- Az arcodból ítélve nem segített – Hazza horkantása olyan, mintha egy kisebb tanya udvarán lennék és a közvetlen közelemben egy disznó dagonyázna. Az orra körül összegyűrődik a bőre, a fintor hatására milliónyi apró ránc keretezi az arcát. Harry előrehajtja a fejét, göndör és igencsak hosszú tincsei a fején lévő kendő ellenére is az arcába hullnak, így kénytelen kiseperni onnan minden egyes kósza szálat, és újra összefogni a fürtöket. Állítása szerint imádja, hogy ilyen hosszú, és bár nekem is tetszik, túl macerásnak tűnik ahhoz, hogy hasonlóra vágyjak. Amúgy sem állna olyan jól, mint neki. Nem az én stílusom.
- Tévedsz – nyögöm, majd egy erőltetett torokköszörülés után valamivel határozottabban folytatom: - Megmutatta, hogy az életben nagyobb problémák is vannak annál, hogy megcsal a barátnőd, majd dob egy jobb parti kedvéért.
  Csak most, hogy hangosan is kimondom, döbbenek rá, hogy Skyler tényleg segített. A mosolyom elégedetten terebélyesedik el az arcomon. Kicsit lejjebb csúszok a széken, a talpaimat megvetem a padlón, ezzel megakadályozva, hogy leessek a műanyag bútordarabról. A kezeimet összekulcsolom a tarkómnál, a szemeimet lehunyom egy röpke pillanatra. Kiélvezem a csöndet, mialatt a felismerés elégedettséggel tölti el a testem. Újra látom a fényt és elhiszem, hogy innen már csak felfelé vezet az út.
- Igaza van – Harry összecsapja a tenyereit, a hangos ricsajra összerezzenek, de nem emelem fel a fejem. Tudom, hogy engem néz, és ez már önmagában zavaró az utóbbi hetek után, hiszen elszoktam a szemkontaktustól és nehéz visszatalálni a közvetlenséghez. - Egyébként is, te vagy Liam Payne… - bár tudom, hogy mire akar kilyukadni, hiszen az én számból is többször elhangzott már ez a mondat, amikor a fiúk padlóra kerültek, értetlenkedve fordítom felé a tekintetem. Magamban imádkozom, hogy ne fejezze be, de a meggondolatlan cselekedetem miatt fellelkesül és már csak azért is kimondja. - Döglenek érted a csajok.
- Egy darabig hanyagoljuk ezt a témát. Mostantól csakis magamra és a zenére koncentrálok – jelentem ki erélyesen. Harry ajkai elnyílnak, majd azon nyomban összepréselődnek, és egy laza vállrándítással lerendezi a beszélgetést. Ismételten a kezébe veszi a gitárt, ezúttal egy számomra ismeretlen dallamot próbálgat, bár még nem tökéletes. Az is megfordul a fejemben, hogy az egész az ő érdeme, és az új album kedvéért bajlódik vele. Ez esetben nekem is neki kéne állnom a saját részemnek, mert már egy jó ideje egy sort sem írtam, a következő albumon pedig mindannyian megmutatjuk a zeneszerzői tehetségünket. Elméletileg. Aztán ki tudja, mi sül ki belőle.  
- Liam, kérlek, gyere ide! – Niall kérésére felállok és odasétálok a banda másik három tagjához, akik egy lap fölé hajolnak. Amikor odaérek melléjük, a kezembe nyomják a kottát, amin két különböző, mégis hasonló dal dalszövege és dallama pihen. - Fogalmunk sincs, melyik verziót válasszuk, mert mind a kettőre két szavazat érkezett. Te mit gondolsz?
- Hmm – hümmögök, miközben átfutom a sorokat. Az egyik egy megtört szívű lányról szól és egy fiúról, aki bármit megtenne azért, hogy ismételten boldognak lássa, én legalábbis ezt szűröm le, miközben többször is elolvasok egy-egy számomra kedves részletet. A másik már valamivel vidámabb, a kétperces mese szereplői boldogan gyűlnek egy tábortűz köré, csak később, mikor másodszorra is elolvasom, veszem észre a mögöttes tartalmat. A lány szíve darabokban, minden mosoly egy törhetetlen álarc műve. Valósághű szemfényvesztés. Nehéz döntés, de a szívem egyértelműen azt választja, amit közelebb érez magához. - Igen, az első határozottan jobb.
- Nem megmondtam? – kérdezi a szőkeség, mire az összes szempár rá szegeződik. Érdeklődve figyelem a kialakuló szituációt, fogalmam sincs, mi történik körülöttem.
- Te nem is arra szavaztál! – Louis belebokszol Niall vállába, mire a fiú játékos sértettséggel simogatja meg a sérült felületet. Az ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak, csak most jövök rá, mennyire hiányoztak az életemből ezek az idióta pillanatok.
- Lényegtelen – motyogja az orra alatt.
   Amikor kitárul a bejárat, mind az öten egy személyként fordulunk a jövevény felé. Curt az, a hangmérnöki zseni, aki minden alkalommal itt van, amikor átlépjük a stúdió küszöbét. El sem hiszem, hogy megfeledkeztem róla!
- Srácok! – kiáltja el magát, önfeledt öröme rám is rám ragad. Curt sorban lepacsizik mindenkivel, a sor végére érve én is kapok egy öklöst és egy férfias ölelést. - A mikrofonok már csak rátok várnak. Melyik a végleges?
- Through the dark – vágom rá reflexszerűen. Hihetetlen milyen hamar visszatérek a megszokott forgatókönyvhöz. Könnyebb, mint gondoltam. A fiúk átsétálnak a kipárnázott falú, hangszigetelt szobába, míg én átnyújtom a srácnak a kottát. Curt most is olyan, mint mindig. Háromnegyedes nadrágja egyszínű – jelenleg szürke, akár a város felett elterülő esőfelhők -, hawaii virágokkal díszített inge jóindulattal sem nevezhető ízlésesnek, ennek, és bohókás megjelenésének ellenére egész tűrhetően áll nyeszleg felsőtestén. A karjai vékonyak, eltörpülnek az enyémek mellett, pedig több hónapja nem voltam kondiban, bal kezén ott éktelenkedik a már megszokott tetoválás. Egy szárnyalni kész sasmadár.
- Jó választás. Na, nyomás, így is késésben vagytok, délben már Birdyé a stúdió – sután bólintok, majd hátat fordítva a szakembernek, meg sem állok, amíg el nem érem a hangszigetelt szoba ajtaját. Onnan még egyszer visszanézek, így a vállam fölött látom, ahogy elterpeszkedik a székében és bekapcsolja a megfelelő műszereket. Már akkor tisztázódik bennem, hogy hosszú délután elé nézünk. 

2 megjegyzés:

  1. Avecc!!!

    Szerintem az egyik kedvenc részem lett.Szeretem,hogy mindkét szereplő helyzetébe,gondolataiba beleláthatunk.Ebben a fejezetben benne voltak a barátok,a munka,a teljesítéssel kapcsolatban való kétségbeesés,a rajongók.Nagyon tetszettek a gondolatok több témánál is.Az egyik sor jött a másik után,csak kicsivel a vége előtt néztem fel teljesen,elragadtak a sorok.:) <3

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Lucy!
      Nagyon örülök, amiért ennyire tetszett ez a rész... pedig azt hittem, azok a részek, amelyekben nincsenek benne mind a ketten nem olyan erősek, mint kellene. Annak is örülök, hogy ezek szerint tévedtem. Egyébként én is nagyon szeretem azokat a történeteket, ahol több szereplő szemszöge is megmutatkozik, talán ez az oka annak, hogy eddig még csak ilyet írtam. Egy gondolatmenet egyszerűen nem elég! Jaj, lassan fogalmam sincs, mit írhatnék, hogy mi fejezné ki a legjobban, mennyire hálás vagyok a szavaidért. Nagyon-nagyon szeretlek <33
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés