A gyönyörű fejléc Azy érdeme, minden más, amit ezen a blogon látsz az én munkám. Kérlek ne lopd, és ha lehet, ne becsméreld!

2015. március 25., szerda

Number Fifteen × I see you

Sziasztok :)
Hmm, hol is kezdhetném? Köszönöm! Köszönöm azoknak, akik mind itt vannak velem, akik olvasnak, akik támogatnak! Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek, és bár nem hiszem, hogy abbahagynám az írást, tudom, nem lennék olyan lelkes, mint ebben a pillanatban. Úgyhogy, őszintén hálás vagyok a pipákért és a kommentárokért <3
Ebben a részben végre valahára igazán közel kerülnek egymáshoz a főszereplőink, és bevallom, én imádtam írni, ezért reménykedem benne, hogy ti is szeretitek majd.
Jó olvasást! 
Millio puszi Xx
ui.: képzeljétek, sikeresen megszereztem a jogosítványomat... hát nem csúcs?
Leona Lewis
/Liam Payne
   Az utolsó csengőszó minden mást felülír, a tizenéves gyereksereg, akár egy csatára kész század, üvöltözve rohan ki a bejárati ajtón, és még a zsanérok is megremegnek, ahogy a nyílászáró nekicsapódik az épület falának. A tekintettemmel egy ismerős, rózsaszín sapkás kislányt keresek, de szörnyi beleolvad a környezetébe, így másodperceken belül feladom a hasztalan próbálkozást. Úgyis megtalál.
  Skyler hol az egyik, hol a másik lábára helyezi a testsúlyát, az ujjat tördelve keresi a testvérét, feszengve várakozik, és ha nem ismerném, azt hinném a délután második fele miatt ilyen ideges. Az első igazi, igazi randink miatt, amit nem mellesleg ő szervezett, így én semmit sem tudok róla azon kívül, hogy az ő szavaival élve: Pazar lesz! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem ijeszt meg ez a szó. Az autós üldözéstől a betörésen át a drogokig mindent el tudok képzelni. S megdöbbent, hogy háromból kettőben zokszó nélkül benne lennék.
  Mire legközelebb feleszmélek, Skyler leguggol, és szorosan magához öleli a testvérét, aki nyöszörögve bújik ki a szőke ciklon karjai közül. Összevont szemöldökkel vizslatom a különös jelenetet. Már hozzászoktam, hogy a kettejüket összekötő kapocs elvághatatlan, most mégis megtörni látszik.
  Szótlanul nyitom ki az Audi ajtaját, először a hátsót, akár egy mesebeli inas a csöppnyi hercegnőnek. Szörnyi mosolyogva fogadja a kedves gesztust, és még mielőtt megkérném rá, gyorsan a helyére pattintja a biztonsági övet.
  Beülök a volán mögé.
- Hova megyünk? – kérdezi, miközben tövig nyomom a kuplungot, és egyesbe kapcsolom az autót. A kézifék leengedése után komótosan körbekémlelek, majd kiteszem az irányításjelzőt és a kormány tekerése közben finoman felemelem a lábam a tengelykapcsolóról.
- Ha elmondanám, nem lenne meglepetés – válaszolom egy jóízű kacaj kíséretében, és egy laza mozdulattal bekapcsolom a rádiót. A Sun goes down című sláger akkordjai betöltik a légteret, az ujjaim, mint mindig, most is önkénytelen dobolásba kezdenek. Nem hiába, a véremben van a zene, az édesanyám szerint élni sem tudnék nélküle.
  Összeszorítom a fogsorom, amikor egy idióta sofőr bevág elénk, ezzel kis híján balesetet okozva az egyébként is lassan haladó sor kellős közepén. A tekintetem a visszapillantó tükörre, majd szörnyire irányul, aki az ablaknak dőlve figyelni a csigákat megszégyenítő gépezeteket.
- Egyre jobban hasonlítotok egymáshoz – motyogja egykedvűen, miközben szokásához híven kicsiny mintákat rajzol a leheletétől párás ablakra. Most sem tudom kivenni a figurákat, ennek ellenére, vagy pont ezért, látok benne fantáziát. Amikor megtudtam, hogy Skye rajong a festészetért, kicsit utánanéztem a dolognak. Egy-két festmény tényleg lenyűgözött, és így könnyedén felfedezem a kecsességet a kislány ujjai nyomán hagyott vonalakban.
- És ez olyan rossz? – kérdezem, amikor tudatosul bennem, hogy a mellettem üldögélő szépség nem fog megszólalni. A feszültség tapintható, és belül éget a vágy, hogy megtudjam az okát, mégsem kérdezek rá. Elég jól ismerem már őket ahhoz, hogy tudjam: ha rosszul időzítek, nem csak én, de mindenki más megbánja, hogy kinyitottam a szám.
- Inkább nem válaszolok – dünnyögi az orra alatt, akár egy zsémbes öregasszony, és mint aki jól végezte dolgát, az út további részében engem is levegőnek néz.
   Csupán a rádió akkordjai törik meg a csendet, és a gumis lapátok, melyek eltüntetik az időközben a szélvédőre hulló esőcseppeket. A világosszürke felhők azonban nem borzasztanak el, biztos vagyok benne, hogy pillanatok kérdése csupán, és kitisztul az ég.
  Egy kisebb örökkévalóságnak tűnik, de végre befordulok a megfelelő utcán, és pár perccel később a szemeim látóterében kirajzolódik egy szürke ház, ízléses világosbarna kerítéssel, és rozsdabarna levelekkel, melyek eltömítik a csatornát. Résnyire szűkített szemekkel várakozom, a tekintetem a potenciális újságírókat keresi, de amikor egyet sem talál, a torkomból a felszínre szökik egy megkönnyebbült sóhaj.
  Amikor oldalra fordulok, elkapom Sky rosszalló tekintetét, de még egy lélegzetvételnyi időt sem hagy arra, hogy megmagyarázzam, igazából nem őket szégyellem, becsapja maga mögött az Audi ajtaját. Egy pillanatra hátradöntöm a fejem, és lecsukom a szemeimet. Az íriszeimre boruló sötétség lelohasztja a feszültség kezdetleges szikráit, így másodpercekkel később már valamivel nyugodtabban lépek ki a gyér forgalmú utcára. Nem szeretnék kiabálni, és semmiképp sem szeretném elrontani a mai napot. Túl sokat szenvedtem azért, hogy a kapcsolatunk eljusson egy ilyen magas lépcsőfokra.
  Szörnyi lassú léptekkel araszolgat, míg én egy határozott lépéssel mellé érek, és anélkül, hogy a keze után kapnék, átveszem az irányítást. Összedörzsölöm a kezeimet, a tenyereimet a szám elé emelve melegítem fel az ujjaimat, melyekkel ezt követően beütöm a megfelelő számkombinációt. Ha nem tudnám, kik laknak ebben az apró lyukban, elképednék a fejlett biztonsági rendszer láttán.
- Mi a baja? – kérdezem, miközben kinyitom a kislány előtt a bejárati ajtót. A fejem kissé balra döntöm, hogy Skyler anélkül is rájöjjön, kire gondolok, hogy kimondanám a nevét. Nem mintha olyan nehéz dolga lenne.
  A szőke lány egy másodpercig hezitál, mély, csokoládébarna íriszei megvillannak a döbbenettől, bár az is megfordul a fejemben, hogy csupán az előszobában égő villanykörték játszadoznak a szemeivel.
- Az… – az egyik kezével megfogja a vállamat, ezzel segítve ingatag egyensúlyát, mialatt jobb lábát hátra lendítve, elkezdi lehámozni magáról ébenszínű bakancsát. A nagy koncentrálás közepette nyöszörögve formálja meg a szavakat -, hogy nem mehet el a barátnőjéhez csütörtök este.
  Nem kell sok ahhoz, hogy elnevessem magam, végül beharapom az alsó ajkamat és elfojtok egy velőtrázó kacagást. Az aggodalom mázsás súlyai aláhullnak a padlóra, ahol apró darabokra robbanva beterítik az egész szobát. Hirtelen idiótának érzem magam, amiért egyből a legrosszabbra gondoltam.
- Miért nem engeded el? – Skyler sóhajtozva veszi le a másik cipőjét, miközben felhúzott szemöldökkel várom a válaszát. Nem öltözöm, ahhoz túlságosan lefoglal a beszélgetés, és egyébként sem tudnám leszedni a kabátomat anélkül, hogy a belém kapaszkodó lány el ne essen. Csak akkor, amikor végiggondolom, jövök rá, hogy milyen könnyedek a mozdulatai. Mintha azelőtt sohasem érezte volna magát feszélyezve, amikor a közelében voltam. Mintha természetes lenne, hogy segítünk egymásnak. Ezúttal maga alá gyűr a felhőtlen jókedv; az ajkaim tényleges mosolyra húzódnak.
- Mert felelősséggel tartozom érte, és nem bízom a kislány bátyjában – motyogja az orra alatt, miközben a karjára hajtja a kabátját, én pedig nekilátok a készülődésnek.
- Hol laknak? – a hangom nem erősebb egy nyári szellőnél, de elég közel áll hozzám ahhoz, hogy minden egyes hanggá alakított betű elérjen hozzá. A szóban forgó kislány duzzogva tekeri le a nyakába kötött sálat, és dühösen fújtat, amikor észreveszi, hogy róla beszélgetünk. Elhúzott szájjal fordulok az irányába, de ő nem néz rám, én pedig túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kibékítsem a két Malone lányt. Majd talán holnap. Attól függ, hogyan alakul a mai este.
- Nem a belvárosban! Nem mehet – válaszolja erélyesen, majd Sophie kabátja után kapva, finoman a nappali felé lökdösi a kislányt. Az sem érdekli, hogy fogalma sincs arról, hol van, bármit megtesz, hogy kitérhessen a vitatkozás elől. Régen szó nélkül nekem esett volna, a változás pedig egyszerre döbbent meg és tölt el elégedettséggel. Büszke vagyok arra, hogy nem adtam fel az első akadálynál. Amiért addig küzdöttem, amíg be nem törtem, akár egy szilaj vadlovat.
- Srácok!
  Semmi válasz.
- Srácok? – Skyler lábai megmerevednek, a kérdést követően egy tapodtat sem mozdul. Értetlenkedve emeli fel sötétszőke szemöldökeit, de ahelyett, hogy elmagyaráznám neki, hogy pontosan hol is vagyunk, csupán egy vállrándítással reagálok a döbbenetére. Mi értelme a szavaknak, ha perceken belül úgyis kiderül az igazság?
- A konyhában vagyunk… - Harry hangja megtöri a kínos csöndet, mire jobbra intve, udvariasan előre engedem a lányokat - de, izé… - szinte magam előtt látom, ahogy megvakarja a halántékát, a hangja ugyanis bizonytalan, ami egyáltalán nem jellemző rá - szerintem ne gyertek ide.
  Nem törődve az ostoba utasítással, megkétszerezem a lépteim gyorsaságát, és szörnyi válla mellett beslisszolok a konyhába. Ami ott fogad… nos, ami ott fogad az egyszerre kiábrándító és kellemetlen. A füleim is belepirulnak a kínos helyzetbe, a halántékomon kirajzolódó erek dühtől túlfűtve lüktetnek, majd’ szétdurrannak.
- Mi a… - ökölbe szorítom a tenyereimet, a karjaim remegve simulnak az oldalamhoz, a kezeim olyanok, mint két ütésre kész buzogány. Nem akarom elhinni, hogy ennyire félvállról veszik az egészet, amikor reggel legalább háromszor közöltem velük, mennyire fontos ez a találkozó.
- Meg akartunk lepni – mentegetőzik a szöszi énekes, de mintha meg sem hallanám, ingerülten fújtatok, mint egy bika, aki előtt túl hamar és túl lelkesen lengetik a vörös színű posztót. Csak azon csodálkozom, hogy a méreggel átitatott gőzfelhő, ami a lelkemben fortyogó indulatot szimbolizálná, még nem tört utat magának az orrlyukaimon keresztül.
- Szerintem sikerült – Skyler kacaja életet csempész a feszültségtől terhes légtérbe, amitől nem csak én, de a többiek is felengednek. Skye szórakozottan túr bele méz szőke tincseibe, és az arckifejezése láttán pontosan tudom, mire gondol: a reggelre, amikor én készítettem el a palacsintákat, mert az övéi túl ragacsosak és nyersek lettek ahhoz, hogy élvezni lehessen édeskés ízüket.
- Annyira nem is vészes. – Szörnyi szemei csillognak, amikor egy lopott pillanat erejéig összefonódik a tekintetünk. Apró kezeit az ajkaira szorítja, elképedve szemléli, ahogy a konyhában ügyetlenkedő fiúk ide-oda dobálják az edényeket.
   Szótlanul figyelem a szemeim előtt kibontakozó jelenetet, a döbbenet leláncolja az izmaimat, így akkor sem tudnám megmozdítani a lábaimat, ha akarnám. Harry szitkozódva dobálja a haját, egy-egy szál már olyan hosszú, hogy még akkor is zavarja, amikor a füle mögé tűri, mégsem hajlandó levágni. Már többször is megkérdeztem tőle, mire ez a nagy változás. Sosem válaszolt.
- Nem akarlak megijeszteni – Skyler megköszörüli a torkát, amitől önkénytelen, de összerezzenek. Először ugyanis azt hiszem, hogy hozzám beszél, és csak később, amikor ténylegesen felkapom a fejem, jövök rá, hogy valaki egészen másról van szó… valami egészen másról -, de ég a kezed.
- Baszki! – Niall szitkozódva ejti el a kezeiben szorongatott rongyot. Az anyag kormos lánggal ég, miközben a fiú elrohan a csaphoz, hogy hideg vizet eresszen az enyhén kivörösödött bőrére. Nem kell túl sok ész hozzá, hogy rájöjjek: pillanatok kérdése, és apró vízhólyagok keletkeznek majd az alkarján.
   Lemondóan csóválom a fejem, elkerekedett szemekkel nézem a földre hullott textíliát, és már épp indulnék, hogy eloltsam a lángcsóvákat, amikor egy erős, ám kicsiny kéz az utamba áll. Skyler megmarkolja a bal csuklómat, és az előszoba felé húz.
- Nem hagyom itt a húgom! – a lány hangja elvékonyodik, és ezzel párhuzamosan kipirulnak egyébként falfehér orcái. A homloka ráncba szalad, ahogy megpróbálja visszafogni az indulatait. A kezei tehetetlenül lógnak, míg az egyik a konyha irányába nem lendül.
- Nem lesz baja – győzködöm, bár tudom, hogy ezzel képtelen leszek rábeszélni bármire is. Az előző jelenet még túl friss, az emlék túl élénk, én pedig túl bizonytalan. - Veszni hagynád a szabadnapod? – Ezúttal egy teljesen új irányból közelítem meg a kilátástalannak hitt helyzetet, még egy gyermekded praktikát is bevetek; lebiggyesztem az ajkaimat, miközben a szemeimet elkerekítve kiskutya pofit varázsolok a morcos mimikáim helyére.
  Az idő lelassul, szinte vánszorog, mintha támogatni kellene, azonban egyikünk sem siet a segítségére. Én csak állok, mint egy idióta, és közben azon töprengek, hogy mi járhat a fejében, Skyler pedig mély lélegzetvételek közepette gondolkozik.
- Jó! – a kezeit a csípőjére csapva, megforgatja gyönyörű szemeit, melyeket ezúttal csupán egy leheletvékony világosbarna szemhéjpúder takar, mellőzve bármiféle spirált vagy tusvonalat. Tetszik a természetes összhatás. - De csak azért, mert már megvettem a jegyeket – a jegy szó hallatán minden egyes agysejtem mozgásba lendül, egymás hegyén-hátán tekeregve keresik a lehetséges opciókat. Az első dolog, ami az eszembe jut egy kiállítás.
  Finoman a keze után nyúlok, az ujjbegyeim végigsiklanak a felkarján, egészen a csuklójáig, és érzem, ahogy az érintésem nyomán kirázza a hideg. Az arcomon megjelenik egy kaján vigyor, mosolyogva hajolok közelebb az arcához, de amikor már épp összesimulhatnának az ajkaink, Skyler finoman eltol magától, és a tekintete a küszöbön ácsorgó kislányra, na meg a mögötte magasodó énekesekre siklik. Legszívesebben a falba verném a fejemet. Nem! Az ő fejüket.
  Megköszörülöm a torkom.
- Majd jövünk! – bosszankodva hangsúlyozom ki a szavakat, a mondat megfelelő részein egy-egy elhúzott magánhangzóval nyomatékosítok, hogy a háttérben felcsendülő sípoló hang ellenére is megértsék a szavaimat. Harry tiszteletteljesen bólint, hatalmas tenyereit óvón fekteti rá Sophie vállaira, miközben aggódóan méregeti Niall égési sérülését, amit egy vízzel áztatott törlőrongy takar. Biztos vagyok benne, hogy amint elmegyünk, meg fogják látogatják az egyik közeli kórházat.
  Skyler elhúzódik tőlem, és öles lépteivel meg sem áll, amíg el nem ér a kishúgáig. Ezúttal nem guggol le, azonban az ujjai összeborzolják szörnyi barna tincseit, és miközben lehajol, hogy megigazítsa a frizuráját, elfojtott hangon számomra érthetetlen szavakat suttog a fülébe. Sophie összeszorítja az ajkait, ám ennek ellenére sem tudja elrejteni a szája szegletében bujkáló mosolyát, és bár kételkedek benne, hogy Skyler beadta a derekát a csütörtök estével kapcsolatban, tudom, hogy ezzel elindultak a békülés felé vezető úton.
- Szörnyi, vigyázz rájuk, rendben? – kérdezi valamivel hangosabban. Szúrós pillantásaival némaságra kárhoztatja a barátaimat, akik ügyetlenül hátrálnak, ezzel egymásnak ütközve és leverve egyet a pultra helyezett edények közül.
  A kislány nevetve bólogat, így valamivel nyugodtabban vesszük vissza a kabátjainkat, és az ajtó mellé dobott cipőket. Nem telik bele öt percbe sem, és ismételten a kocsiban vagyunk, ám ezúttal nem ő, hanem én ülök az anyósülésen.
- Szóval, hova megyünk? – összecsapom a tenyereimet, és egymásnak dörzsölve a hideg széltől érdes felületüket, mosolyogva fordulok a szőke lány felé, aki még csak figyelemre sem méltat. Enyhén elnyílt ajkakkal, összevont szemöldökkel kerülgeti a munkából hazafelé araszolgató sofőröket. A múlt heti alkalommal ellentétben már nem feszengek, amikor felelőtlenül hol jobbra, hol balra kapja a kormányt. Tudom, hogy idejében rá fog lépni a fékre.
- Hogy is mondtad Sophienak? – kérdezi mosolyogva, amikor megállunk az egyik jelzőlámpánál, melynek piros fénye különös vonalakat rajzol a mellettem ücsörgő lány vonásaira. Ahogy a fogai előbukkannak keskeny ajkai alól, nekem is jobb kedvem lesz. Boldog vagyok, és ezt csak neki köszönhetem, ugyanis Ő az egyetlen ember, aki képes volt visszahozni az életbe, mert amikor már úgy éreztem, a létezés rosszabb, mint a halál, ott volt és emlékeztetett rá, hogy minden lehetséges. Skyler kiszámíthatatlan, és ezzel szabaddá tesz. -  Ha elmondanám, nem lenne meglepetés.
- Vicces vagy – játékosan belebokszolok a vállába, majd a tekintetem a mellettünk elsuhanó tájra szegezem. Ahogy felengedi a kuplungot és rálép a gázra, a házak színes vonalakká válnak, mintha a valóság többé már nem is létezne. Csak mi.
   Nem próbálkozom tovább, mert nem akarom megtörni a sziklaszilárdnak hitt kitartását, azzal ugyanis elrontanám a meglepetést.
   A lemenő félben lévő Nap narancssárga fénye megtörik az üvegen, mégsem hajtom le az ellenzőt, mert jóllehet, a szépsége vakító, minden fájdalmat megér. Úgy, ahogy a mellettem üldögélő lány is, aki fokozatosan lassítva, végül leállítja a motort az alkonyba burkolózó Hyde Park előtt. Értetlenkedve kapcsolom ki a biztonsági övet, szótlanul követem egy keskeny ösvény felé.
  Nem kér meg, hogy csukjam be a szemeimet, nem fogja meg a kezem, és nem csinál semmi romantikusat, mégis, amikor meglátom, hol vagyunk, a szívem hevesebb tempóra kapcsol, mintha ezzel kárpótolhatna a másodpercekkel ezelőtt kihagyott ütemekért.
- Hű! – suttogom. Fogalmam sincs, mi mást mondhatnék, mert ötletem sincs, mi lehetne ennél kifejezőbb. A park egy sík, fáktól mentes területén egy kifeszített vászon pihen, mely köré egy sátrat emeltek, ezzel védekezve a kiszámíthatatlan időjárás ellen. A sátor alatt színes pokrócok és piknikkosarak díszelegnek, és mindegyik kosár tetején egy-egy fekete szám jelzi ki fizetett a bennük lapuló finomságokért. Egy kert-moziba hozott. - Ez lélegzetelállítóan szép.
- Hű! – Skyler összefonja a karjait, büszkén keresi a megfelelő helyet, és amikor megtalálja, egy határozott mozdulattal a megfelelő irányba terelget. - Ez határozottan férfiatlanul hangzott.
  Figyelmen kívül hagyom a csipkelődését, mert tudom, hogy nem gondolja komolyan. Ez csupán egy védelmi mechanizmus, ami még vissza-visszatér, valahányszor zavarban van. Valahányszor túl közel kerül ahhoz, hogy a régi önmaga legyen. Ebből tudom, hogy ami közöttünk van az igazi. A legvalóságosabb dolog, amit valaha éreztem.
- Mit vetítenek? – kérdezem, amikor kényelmesen elterpeszkedek egy kék-fehér kockás pokrócon. Mohón nyúlok a kosár felé, amiben nem csak popcornt, de szőlőszemeket és csokoládédrazsékat is találok. Mosolyogva szorítom a fogaim közé az egyik világoszöld szemet.
- Batman… - Skyler kissé félre bólintja a fejét, és az ajkába harap, mint mindig, valahányszor elgondolkodik - felemelkedés?! – visszatartom a nevetésem, és a késztetést, hogy kijavítsam. A felemelkedés címében ugyanis a Batman elnevezést a készítők Sötét Lovagra cserélték.
- Honnan tudtad? – Skyler elszakítja a drazsé csomagolását, a tenyereibe öntve válogat a színesre festett darabkák közül, míg rá nem akad egy barnára, amit aztán egy elegáns mozdulattal feldob a levegőbe, ahonnan a nyelvére pottyan.
- Két jobb klikk – motyogja, a szavai azonban eltorzulnak az evéstől. A fejét óvatosan a vállamnak dönti, úgy mered a kifeszített vászonra. Még nincs elég sötét, így a film helyett csupán a fehérség köszön vissza az anyagon. - Meg kellett erőltetnem magam.
  Elhúzom a szám, ahogy rádöbbenek, velem ellentétben neki milyen könnyű dolga van, ha meg szeretne tudni rólam pár személyes dolgot. Neki csupán pár kattintás, nekem több hét kutatómunka. Rosszallóan morgok, amit persze figyelmen kívül hagy.
- Nem is tudtam, hogy szereted – a mellettünk lévő szerelmespár cuppogása jó hatással van a hangulatunkra, mert a hangos nyálcserétől mindketten elnevetjük magunkat. Szinte teljesen egyszerre nyúlunk a popcornos zacskó felé, ami végül elhullajtja vajas darabkáit. A pokróc kék kockái eltűnnek a kukoricaszemek alatt.
- Mert ki nem állhatom – válaszolja mosolyogva, és egy csöppet sem zavartatva magát, a számba töm egy popcorn darabkát, majd ő maga is elcsámcsog egy gondosan szösztelenített finomságot.
   Amint eljut a tudatomig, hogy mindezt csupán az én kedvemért szervezte meg, kedvem támad a fülébe suttogni, mennyire fontos a számomra. Ez a legönzetlenebb dolog, amit valaha értem tettek, és ennek hála, tudatosul bennem, hogy szeretem.  Azért, aki és azért, amilyen.
- Köszönöm – az ujjaimmal finoman az álla alá nyúlok, és közel hajolok hozzá. Nem csókolom meg, de az ajkaink egymáson pihennek, és így ugyanazt a levegőt lélegzem be, ami elhagyja a tüdejét. Észre sem veszem, hogy időközben elkezdődik a film, Skyler ugyanis átkarolja a nyakamat és finoman magára húz. Még a hűvös idő ellenére is tüzel a bőröm, és akkor tudatosul bennem: életem legnagyobb hibája lett volna, ha Daniellehez hasonlóan én is feladtam volna az első lehetetlennek tűnő akadálynál.
  Az ujjaim beletúrnak Skye selymes tincseibe, az orromat ellepi gyümölcsös samponjának édes illata. Az egyik kezemmel finoman hátra döntöm a fejét, így a számmal könnyed puszikkal halmozom el vékony bőrét. S ezt egészen addig folytatom, amíg valaki meg nem köszörüli a torkát. Amikor felpillantok, a fejemtől pár centiméterre egy kék ingbe bugyolált biztonsági őr áll, a kezeiben szorongatott elemlámpával egyenesen a szemeimbe világít, és fenyegető tekintetével sikeresen eléri, hogy a film hátralévő részében még csak kedvem se legyen a csókolózáshoz.
  Még soha azelőtt nem tűnt ilyen hosszúnak az a több mint másfél óra, ameddig a Felemelkedés tart. Türelmetlenségemben ide-oda mozgok, a szőlő íze megkeseredik a számban. Egy kisebb örökkévalóságnak érzem, mire elérünk a Park szélén parkoló autóhoz, de amikor végre magunkra zárjuk az Audi ajtaját, az idő megáll, majd az éj leple alatt ismételten közel húzom magamhoz, és ezúttal el sem engedem.

4 megjegyzés:

  1. Úristen, de édesek :3 Nagyon jó rész lett, mint mindig, ügyes vagy :) Lassan de biztosan haladnak, olyan aranyosak. Nagyon szeretem a történeted, csak így tovább. Várom a kövit :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Aniee!
      Hahaha, nagyon édes a reakciód, öröm volt olvasni, komolyan mondom. Nagyon örülök, hogy tetszett a jelenlegi fejezet, próbáltam ezúttal egy kicsit aranyosabbat írni, mégis "Sky-hűt", remélem sikerült. Köszönöm, hogy írtál, hogy a visszajelzéseddel támogatsz! Köszönök minden bókot! <3
      Kellemes hétvégét!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Jujj!!! Ez valami hihetetlen rész lett, a kedvencem. El sem hiszem, hogy csókolóztak. Annyira örülök nekik, remélem nem rontja el semmi. Nagyon tetszik a Skyler és Sophie között lévő kapcsolat, szeretem őket. Örülök, hogy Skyler találkozott a fiúkkal.
    Nagyon nagyon nagyon nagyon várom a következő részt, remélem nem sokára olvashatom!!! <333 hihetetlen lett, elképesztően írsz. :))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Katám!
      Köszönöm szépen, nagyon-nagyon boldog vagyok, amiért ennyire tetszett ez a rész és igeen, végre valahára csókolóztak. Ideje volt már, nemde? Sajnos nem ígérhetem meg, hogy semmi nem fogja elrontani az idilli pillanatot, ugyanis ez a történet a folytonos elutasításra épül (épp ilyen korszakomat élem és mindenképp ki szeretném írni magamból), de reménykedni mindig szabad. És kell is!
      Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy részről részre itt vagy nekem és támogatsz, elképesztően sokat jelent. Igyekszem a folytatás megírásával, és kellemes hétvégét! <3
      Millio puszi Xx

      Törlés