Number Eighteen × Stay with me

Sziasztok :)

Több dolog is van, amit el szeretnék mondani a szokásos, ám annál őszintébb csacsogásomon kívül. Természetesen ezúttal is a hálálkodással kezdem: nagyon-nagyon szépen köszönöm az előző rész alatti pipákat és a biztató szavakat. Borzalmasan sokat jelentenek számomra, hisz valahányszor feladnám, írásra késztet. Már dolgozom is a soron következő történeten.

Apropó történet. Nemrégiben elkészítettem az I know I am not alone - feltehetőleg - utolsó előtti történetének trailer videóját. Ha bárkit is érdekelne Daren és Perrie története, nézze meg nyugodtan, ám aki inkább a meglepetések híve, az várhat a publikálás időpontjáig.

Szeretnék előre is kellemes hétvégét kívánni, remélem a csütörtökihez hasonló napsütéses időben lesz része mindenkinek :)

Akinek pedig kedve támad az olvasáshoz, a FantasyGirl-lel közös Útvesztős blogunkon szombaton érkezik a folytatás!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

Danity Kane

/Liam Payne

  Ez a harmadik alkalom, hogy Skyler kanapéján ülök, ha beleszámolom azokat a napokat is, amikor csupán a tárgyaláshoz szükséges könyveket bújtuk, akár két zombi, akiknek agyelvonásai tünetei voltak. Kétség kívül jobban tetszik így, hogy felhúzott lábakkal nézhetem az asztalra helyezett laptop kimerevített képernyőjét, amin egy homályos ködbe burkolózott táj és egy fekete Chevy díszeleg.

- Egészen biztos, hogy nincs jobb dolgod, mint itt ülni velem és bepótolni két évadnyi Odaátot? – Sky hangja távolról érkezik, mégis hangos, mintha közvetlen a hátam mögött állna. Szórakozottan hümmögök, majd előhalászom a zsebemben pihenő telefonom és megnézem a nem fogadott hívásaimat és a legújabb „kérlek kövess” üzeneteimet, melyek ellepik a frissen feltöltött képem legalját. Alig látok normális hozzászólást, pedig ezen még csak nem is én vagyok, hanem egy alapítvány, ami a rászorulókon segít.

- Ami azt illeti, lenne – válaszolom, amint megérzem a frissen pattogtatott kukoricaszemek enyhén vajas illatát, amitől azon nyomban kicsordul a nyálam. Ha jól számolom, még pontosan tíz hetem van az újév első napjáig, ami azt jelenti, hogy hetven nap, és kiadjuk az új lemezünket, amire legalább egy számot nekem kellene megírnom. Nem lehetetlen, most mégis annak érzem.

  Skye összerázza a barna zacskóba csomagolt szemeket, majd mindet beleönti egy nagyobb, műanyag tálba. Lassan sétál vissza mellém, mintha minden lépésnél egy új gondolat ékelné be magát az elméjébe. Még ennyi idő után is képtelen vagyok rájönni, min töri a fejét. Talán a hétfői állásinterjún vagy a bátyján, esetleg a szülein, akikről tegnap este mesélt nekem.

- Mi? – kérdezi két falat között. Nem foglalkozik az etikettel, velem ellentétben nem csak akkor beszél, amikor már lenyelte a gondosan megrágott kukoricaszemeket, ezért pár apróbb darabka a ruháján landol. Mosolyogva seprem le a fehér trikóról a világossárga kukoricát, ezt követően pedig én is belenyúlok a teletömött tálba.

- Lassan elkezdjük felvenni az új számokat, és ezen a lemezen ismételten lesz egy-két szám, amit mi írunk – magyarázom heves gesztikulálások közepette, és csak akkor, amikor az arcát figyelem, döbbenek rá, hogy ez az első alkalom, hogy ilyen hétköznapi témákat érintünk. Mintha már minden rendben lenne, amit egy hónapja még lehetetlennek tűnt helyre hozni. Sky bátyja elvonóra került, ahol majd meggyógyítják, én pedig túlléptem a szakításon és már szinte sosem gondolok arra az eljegyzési gyűrűre, amit másfél hónapja beledobtam a Temzébe. - Mindössze egyetlen sorom van, és az sem a legjobb.

  Hümmögve folytatom az evést, a só és a vaj keveréke csípi a szám szélét, de nem foglalkozom vele, jól esik a nassolás. Előre fordulok a laptop felé, és miután kényelmesen előre dőlök, elindítom a legújabb részt, ami ezúttal egy bosszúálló szellemről szól. Sky azonban keresztülhúzza a számításaimat, mert ahelyett, hogy ismételten nekem döntené a vállát, megnyomja a PAUSE gombot. Dean és Sam kimerevített arca szokatlan jókedvvel néz reánk.

- Mutasd! – akaratoskodik a tenyerét a plafon felé fordítva, mire felhúzom az egyik dús szemöldököm. Nem csak a parancsoló hanghordozása lep meg, hanem a kérése is, ugyanis ezt még Danielletől sem hallottam soha. Ő szerette különválasztani a magánéletét a zenei karrieremtől.

- Nem hiszem, hogy tetszene, egyébként is csak egy sor – szabadkozom a tőlem telhető leggyorsabban, miközben megpróbálom csakis a színtiszta igazat mondani. Már rég megtanultam, hogy a hazugságok mindig kiderülnek, így a legapróbb füllentéseket is igyekszem elkerülni.

  Skyler enyhén oldalra biccentett fejjel méreget, szótlanul, mintha a gondolataival szeretne irányítani. A szőkeség olyannyira összepréseli a szemeit, hogy a pillái elfedik az íriszeit; semmit sem látok belőlük. Abban is kételkedem, hogy ő látna engem.

- Nem fogok könyörögni – a hangja kimért, így minden érzelmet mellőz, amikor megformálja a szavakat. Elhiszem neki, hogy ha most nem válaszolok, akkor soha többé nem kérdez rá, hogyan haladok a dalommal. És bár frusztrál a hirtelen érdeklődése, az kétség kívül még jobban kikészítene, ha közönyössé válna.

- Oké – fújtatok, majd addig mocorgok, amíg az ujjbegyeim meg nem érintik a jobb hátsó zsebemben rejtőző, összegyűrt lapot. Anélkül, hogy megnézném, mi van rajta, átnyújtom a türelmesen várakozó lánynak. - Tessék!

  Skyler leplezett mohósággal hajtja ki a csíkos papírfecnit, amit aztán addig forgat, amíg kivehetővé nem vállnak a macskakaparásra emlékeztető betűim. Feszülten figyelem Skyler arcának és testének összes rezdülését, elképedve tapasztalom, hogy hol hümmög, hol nevet, pedig tényleg csupán egyetlen sort firkáltam a hangjegyek alá. Másodpercről másodpercre egyre kellemetlenebbül érzem magam, még a tenyereim is verejtékbe burkolóznak.

- Nem vészes, bár szerintem… - elharapja a mondat végét, mintha attól félne, hogy valami olyat mond majd, amivel a lelkembe gázol. Elképedve veszem tudomásul, hogy eddig még sosem csinált ilyesmit, és belül mosolygok, amiért végre elég fontos vagyok neki ahhoz, hogy kedves legyen. - Nem vészes.

- Nagyon meggyőző vagy, mondták már? – nevetve húzom közelebb, hogy egy édes csókot lophassak az ajkáról. A műanyag tál széle belevág az oldalamba, így kénytelen vagyok elszakadni tőle egy pillanatra, hogy a földre száműzzem a közénk ékelt falatokat, de ez egy cseppet sem lombozza le, sőt! A pár másodpercnyi távolság mintha csak jobban feltüzelné.

  Skye tenyerei beletúrnak a hosszúra nőtt tincseimbe, az ujjai a fülemnél felkunkorodó göndör fürtökkel játszadoznak, amitől önkénytelen, de belemosolygok a csókunkba. Az oldalam kivételével az az egyetlen hely, ahol a legkisebb érintéstől is összerezzenek, ugyanis nagyon csikis vagyok.

  Végül Skyler az, aki finoman a mellkasomra csúsztatja a kezeit és eltol magától. Az ajkai duzzadtak, a levegő szélvész tempóban távozik a száján, majd utat tör magának a tüdejébe.

- Mi lenne, ha egy kicsit lelassítanád a ritmust, és egy balladával próbálkoznál? – kérdezi két lélegzetvétel között. A semmiből hirtelen újra a kezébe kerül a zsebemből előhalászott lap, amit még egy jegyzetfüzet egyik oldalából téptem ki, amikor Harrynél töltöttem egy egész éjszakát. Érdeklődve hajolok közelebb, hogy én is rálássak a szóban forgó sorra, pedig álmomból felébredve is könnyedén el tudnám énekelni. A mondanivalója túl személyes ahhoz, hogy el tudjam felejteni.

- Nem is tudom – finnyás grimaszra húzom az ajkaimat, az orrom körüli bőr összeráncolódik a szokatlan mimikától. Skyler ötlete teljesen felborítja az alapkoncepciót.

  Mintha kiolvasná a fejemből a benne keringő aggályokat, azonnal helyesbít:

- Oké, akkor mit szólnál a középúthoz? – értetlenül és laposakat pislogok, amitől úgy nézek ki, akár egy értelmi fogyatékos, de Sky kivételesen ezt sem teszi szóvá, inkább megpróbálja megértetni velem, mégis mire gondol. – Valahogy így: I was at the top, now it’s like I’m in the basement. Number one spot, now you found a replacement. I swear now that I can’t take it, knowing somebody’s got my baby – a papíron pihenő szavak egyszeriben életre kelnek, táncolnak, és együtt siklanak a levegővel. Lélegzetelállítóan gyönyörű.

  Eltátott szájjal hallgatom, ahogy Skyler átköti a hangokat, ahogy a sekélyes szövegemet továbbszőve egy egész versszakot alkot. Mivel véletlenül sem szeretném elfelejteni az új dallamot, gyorsan leírom az újításokat, a biztonság kedvéért pedig még videóra is veszem, amikor elismétli.

- Nem is mondtad, hogy tudsz… - énekelni, mondanám, de még mielőtt befejezhetném, durván közbeszól, ezzel belém fojtva a felszínre kívánkozó, esetlen dicséretet.

- Mert nem is! Inkább folytassuk a részt, mert már nagyon érdekel, hogyan fogják visszahozni a pokolból – bármennyire is szeretnék, nem ellenkezem, inkább némán bólintok és elindítom az aktuális részt.

- Rendben.

  Mielőtt megkeresve a lehető legkényelmesebb pozíciót, újra nekidőlnék a kanapénak, felveszem a földről a pattogatott kukoricát és közénk ékelem, ezzel megakadályozva, hogy véletlenül összeérjenek a kezeink.

  Két teljes résszel később már mind a ketten felengedünk. A feszültség, amit az éneklés okozott újra eltűnik, végleg belevész a múltba. Szórakozottan figyelem, ahogy a mellettem kuporgó lány visszatartja a lélegzetét, amikor Sammy bajba kerül és felkiált, amikor valaki leszúrja hátulról. Röhej, hogy a harag az egyetlen intenzív érzelem, amit kiváltanak belőle a jelenetek, miközben én sorra összerezzenek, valahányszor feltűnik egy újabb pokolfajzat.

  Kő-papír-olló segítségével döntjük el, melyikünk menjen ki feltölteni a nasis tálat, ám ezúttal nincs szerencsém, én veszítek. Nem mintha zavarna, nem esik nehezemre kinyitni a konyhaszekrény legfelső polcát, ahova Sklyer az édességeket rejtette. Eltűnődve méregetem a csekély választékot, végül egy sajtos zacskót dobok be a mikróba, amit három percre állítok.

   Amíg várok, ismételten előveszem a telefonom, és válaszolok pár kedvesebb üzenetre, mert mostanában nagyon elhanyagoltam a rajongóinkat és megfogadtam, hogy ezen javítani fogok. Nem szeretnék csalódást okozni nekik. Sem senki másnak.

- Skye! – Sophie hangja megtöri a lakásra telepedő csöndet, életet csempész a kora délutánba. Szégyellem, de eddig olyan csöndben volt, hogy szinte teljesen elfeledkeztem a jelenlétéről. Az arcom pipacsvörössé változik, ahogy rájövök, hogy bármikor ránk ronthatott volna.

   A mikró monoton sípolással jelzi, hogy elkészült a kukorica, így kinyitom az ajtaját és a kemény magokkal teli tálba szórom a barna zacskó tartalmát. Lassan sétálok vissza a nappaliba, ahol a lányok egy személyként kapják rám a tekintetüket. Az arcuk láttán ösztönösen megtorpanok.

- Mit szeretnél, szörnyi? – kérdezem, és bár ezt a becenevet még sosem használtam, meglepően könnyen fogadja. Nem szól rám, hogy így csak a nővére hívhatja, és látszólag Skylert sem érdekli, hogy elveszem tőle ezt a kiváltságot.

  Miután leküzdöm a kezdeti sokkot, valamivel magabiztosabban sétálok el a kanapéig, ahol azonnal helyet csinálnak nekem, és ők is rávetik magunkat a kezemben tartott finomságra. Úgy látszik, nem csak a férfiakra igaz, hogy a szívükhöz a hasukon át vezet az út.

- Nem tudom megcsinálni a leckém, egyszerűen nem értem – csámcsogja fennhangon, amire Skyler kifújja a tüdejében rekedt levegőt. Le sem tagadhatná, hogy a húga feszült arckifejezését látva valami nagyobb problémára számított.

- Mutasd! – kérleli szórakozottan, mire a kislány összehúzza a szemöldökét, úgy figyeli a testvére mimikáit. Néma csatározásuk végül egy beletörődő sóhajtással végződik, majd Sophie elrohan és befut Sky szobájába. Oda, ahol egészen idáig tartózkodott.

  Kérdően fordulok a szőkeség felé, hátha az én tekintetem is elég ahhoz, hogy ki tudja olvasni belőle a kérdésemet, de amikor megrántja a vállát inkább nem próbálkozom tovább. Bízom benne, hogy ha valami baja lenne, elmondaná. Biztos csak félreértem a túlzott aggodalmát.

- Tuti, hogy nem zavarok? – Sophie hangjától összerezzenek, jóllehet számítanom kellett volna rá, hiszen tudtam, hogy visszajön még. A kislány bűnbánóan figyeli, ahogy összeszedegetem a ruhámra borított kukoricaszemeket, és amikor észreveszi, hogy nem boldogulok a bújócskázó darabokkal, azonnal a segítségemre siet.

- Sosem zavarsz, ugye? – Skyler kérdésére szórakozottan bólogatok, miközben elkeseredetten keresem azt a tűzforró szemet, ami nem pattogott ki a mikró belsejében. A szemeim megkönnyezik a szúró fájdalmat, és hogy elkerüljem a lányos kiabálást, olyan vékonyra préselem az ajkaimat, hogy szinte teljesen eltűnik az a jellegzetes, halványrózsaszín rész. Végül Skyler az, aki megkönyörül rajtam és leveszi rólam a pólómat, ezzel megszabadítva a kellemetlen forróságtól.

- Ha nem a matek a gond, akkor akár segítek is – zavarodottan túrok bele a hajamba, míg a másik kezemmel megpróbálom eltakarni a mellbimbóimat; több-kevesebb sikerrel.

  A Malone lányok nevetve figyelik a kínlódásom, úgy tűnik, számukra nincs semmi új a szemeik előtt életre kelő jelenetben. Nem akarom tudni, Sophie hol és mikor látott életében először ehhez foghatót. Talán Nathan nem csak a lányokat kedvelte? Nem! Bármekkora barom is az a srác, biztos vagyok benne, hogy nem meleg.

- Igazából egy plakátot kellene készítenem, de semmi ötletem sincs – vallja be panaszosan, míg a füle mögé tűr egy rakoncátlan, hullámos tincset, amit rendre elereszt a virágos hajgumija. Sophie arca egyszerre gondterhelt és gyermeki, a tekintete felnőtteket meghazudtoló intelligenciáról árulkodik. Előbb hinném el, hogy ő segít nekünk, mint fordítva, ezért kíváncsian várom, hogy elmondja, mégis mi okoz számára ekkora fejtörést egy egyszerűnek hangzó projektben.

- Milyen témában? – faggatózom tovább, akár egy igazi nagytestvér, aki sohasem lehettem. Amikor még a szüleimmel éltem, sokszor nyúztam az anyukámat, hogy szeretnék egy kisöcsit, mire ő általában ugyanazt a vicces választ adta, ami számomra egyáltalán nem volt tréfás: „Ez a gyár már bezárt, bogaram!”

- Egy tetszőleges evolúciós folyamat – közel járok hozzá, hogy a mai nap folyamán sokadszorra a földre ejtsem a kezemben szorongatott tálat, így még mielőtt bekövetkezhetne a katasztrófa, leteszem az asztalra, gondosan ügyelve rá, hogy egyetlen szem se essen a laptop klaviatúrájára, ugyanis még egy hete sincs, hogy egy nagyobb, megszikkadt morzsadarab miatt ki kellett feszítenem a helyéről pár betűt.

- Hányadik osztályba is jársz? – Skyler pontosan ugyanazt a kérdést teszi fel, ami az én fejemben is gyökeret ver. Ha jól emlékszem, Sophie korában még csak hallomásból sem ismertem az evolúció szót. -  Jézusom, lemaradtam legalább három születésnapodról! – Skye az ujjain számolja a szóban forgó éveket, majd a szája elé emeli a tenyereit, és eljátssza a hitetlenkedő nagytestvér szerepét, amitől ösztönösen mosolyra húzom a szám.

- Nagyon vicces vagy!

  Némán figyelem, ahogy egymás nyakának esnek, pont úgy, mint akkor, amikor szörnyi először találkozott a fiúkkal. Akkor sem tudtam, mit mondhatnék, és most sem hiszem, hogy a segítségükre lehetnék.

- Oké, mondjuk az a kép, amit a múltkor azon a fekete pólón láttunk? – elmélázva hajolok a fehér, A2-es lap felé, és közben azon gondolkozom, mégis melyik pólóra gondolhat, ugyanis az egyetlen hasonló, ami hirtelen feldereng az elmémben egy kosarasokat ábrázoló kép és kétlem, hogy szeretnék az NBA-t. Bár sosem lehet tudni, hiszen Perrieről is kiderült, hogy imádja a kétméter magas, néger irányítókat.

- Valami jobb kell, Parker is olyat csinál, és én le akarom győzni – nyöszörgi elkínzottan, mintha az élet legnagyobb problémáiról beszélgetnének, és csak az utolsó mondat után jövök rá, hogy egy másik nézőpontból lehet, hogy tényleg eljött a Világvége. Somolyogva pöckölöm meg a kislány élénkpiros pólóját, aki erre mérgesen, mégis leszegett fejjel reagál. Le sem tagadhatná a nővérét, látszólag ugyanis ugyanolyan esetlenül kezelik a gyengédséget, feltéve, hogy az egy fiútól származik.

- Ki az a Parker? – úgy szekálom, akár egy óvodás, amit egy szúrós pillantással és egy állatias morgással fogad.

- Egy idióta! Nem hagy békén, folyamatosan a közelemben van – mesélés közben hol a jobb, hol a bal kezével csapkod, mintha számunkra láthatatlan léggömbök után kapkodna, gondosan ügyelve arra, hogy az egyik se érintse meg a padlót. - Hiába mondom neki, hogy nem kell a segítsége, mindig hoz nekem a tízórais tejből, még mielőtt elkapkodnák a többiek.

  A mese végén megköszörülöm a torkom és inkább nem mondok semmit. Már nem is tartom olyan jó ötletnek, hogy olyan akaratos voltam. Sophie története ugyanis kísérteties párhuzamot von a miénkkel. Ami csak azért vicces, mert pár hete pont szörnyi volt az, aki összehozott minket, ezzel esélyt adva egy kapcsolatnak, amiben eleinte egyikünk sem hitt igazán.

- Felfoghatatlan, ki képes ilyesmire! – Skyler játékosan oldalba vág, amitől nekicsapódom a kanapé karjának, az ütése mégsem fáj, mindössze felszínesen bizserget. Nem kell ránéznem ahhoz, hogy tudjam, úgy mosolyog, akár egy sakál.

- Szerintem hagynod kéne, hogy segítsen – próbálom menteni a menthetőt, és amikor meghallom a szőkeség horkantását, viszonzom az előbbi kedves gesztusát és finoman belekönyökölök a gyomrába, amit egy tőle megszokott lekezelő szemforgatással kommentál. - A végén még igazán jó barátok is lehetnétek.

 Kedvesen megsimogatom Sophie fejét, amitől az amúgy is rakoncátlan tincsei végleg kiszabadulnak a színes hajgumiból. Szörnyi elgondolkodva néz ránk, a tekintete hol rajtam, hol a testvérén időzik, és akkor már tudom, hogy rájött, miről beszélünk. Nem neki segítünk, hanem magunkat győzködjük. Mert miközben róla van szó, igazából egymást figurázzuk ki.

- Inkább ebben segítsetek! – kérlel. A hangja teljesen elvékonyodik, miközben megigazítja a frizuráját. Lopva Skye felé fordulok, aki összepréselt ajkakkal figyeli a mozdulataimat, mintha azon rágódna, hogy mennyire bánt az előbbi incidens. Kedvesen rámosolygok és elsuttogok egy néma sajnálomot, végül helyet cserélek szörnyivel és magamhoz húzom. Még mindkettőnknek új ez az egész, nem is várom el tőle, hogy elhajítsa a régi énjét, ezzel egy teljesen új Skyler Malonet alkotva. Nekem úgy jó, ahogy van; fölényeskedően, bunkóan és durván.

- Mit szólnál a zene evolúciójához? – próbálom felvenni a beszélgetés fonalát, miközben megvakarom a halántékomat, ezzel kihangsúlyozva a bizonytalanságomat. Sophie homloka ráncba szalad, míg a kezei feszültem simítanak végig az izzadságcseppekkel borított bőrön. Szemmel láthatóan az ötletem kivitelezhetőségét mérlegeli.

- Egész jó – motyogja maga elé -, de akkor szét kell vágdosnom pár újságot, és mondjuk… - még azelőtt feláll, hogy befejezné a mondatot, és még azelőtt berohan Skye szobájába, hogy ténylegesen elköszönne tőlünk. A ceruzák szétszóródnak a földön, a hatalmas hófehér papír széle összegyűrődik, ahogy becipeli az egyszínű helyiségbe. Alig tudom követni a mozdulatait.

- Teljesen fellelkesült – Skyler finoman maga felé fordít, majd mintha én lennék a nap hőse, egy édes csókot nyom az ajkaimra. Készségesen viszonzom a kezdeményezését, a nyelvemmel finom nyomást helyezek az alsó ajkára, majd táncra kérem az övét. Az ehhez hasonló pillanatokban érzem csak igazán, hogy mennyire megérte kitartanom. Hatalmas hibát követtem volna el, ha az első visszautasítása után otthagytam volna a Pink Pleasure bárpultja mögött.

- Hát még, ha megtudja, hogy elmehet este. Odáig lesz! – suttogom két puszi között. Kíváncsi vagyok rá, Sophie vajon mit fog szólni, amikor elmondjuk neki, hogy mégsem Harryékkel, hanem a barátaival tölti az éjszakát.

  Skyler kezei átkulcsolják a nyakamat, majd kihasználva a figyelmetlenségemet, egy határozott mozdulattal magára húz, és felhúzza a pólómat, amit ma már egyszer készségesen leszedett rólam. A szája nedves puszikat hagy a bőrömön, amitől a testem minden egyes négyzetcentiméterét átjárja egy kellemes, vággyal teli borzongás. Semmi kétségem sincs felőle, hogy a lányok erre szokták azt mondani, hogy pillangók repkednek a hasukban, de mivel én férfi vagyok, engem bizonyára nem lepkék feszítenek szét.

  Óvatosan kisimítok egy szálat a lány arcából, az ujjai megcirógatják a szeme alatti, puha bőrt, amitől üvegessé vállnak az íriszei. Egész idő alatt felé tornyosulok.

  A nyakamban pihenő ezüst medál már nem hideg, Skyler mégis megdermed, amikor véletlenül hozzáér. Kérdően emeli rám a tekintetét, szavak nélkül kíváncsiskodik, de nincs az az Isten, hogy eláruljam neki, kitől kaptam a fémesen csillogó ékszert. Megcsóválom a fejem, és lemászom róla. Amikor az asztalra téved a tekintetem, még a popcorntól is hányingerem támad.

  Egy ideig egyikünk se mond semmit, eltökéltem bámuljuk a laptomon elsötétült képernyőjét, amin foltokban visszatükröződnek a vonásaink. Nem elég élesek ahhoz, hogy le tudjam olvasni az érzelmeket, de látom, hogy nem néz rám. A lelke mélyén sejti, hogy Danielle ajándéka tette tönkre a majdnem tökéletes pillanatot.

- Akkor folytatjuk? – kérdezi, mintha semmi nem történt volna, pedig a hangján érzem, hogy neheztel rám. Mindenesetre nem dühöng és nem dob ki a lakásából, amit az előző másfél hónap miatt pozitívan könyvelek el. Hümmögve hajolok előre, úgy indítom el a soron következő részt.

- Még szép, mert ezt az évadot mindenképp be kell fejeznünk az esti meglepetésem előtt – csacsogom, mintha elhinném, hogy minden rendben van. Ezúttal nem veszem az ölembe a kihűlt kukoricadarabokkal teli tálat, csupán nekidőlök a kanapé hátának és magam alá húzom a lábaimat. A kezeimet bénán az oldalaim mellé engedem.

- Már előre félek – motyogja az orra alatt enyhén maró gúnnyal, majd nekilát a gumiszerű nassolnivalónak, mintha attól várná a boldogságot.

   Dean és Sam veszekedése ezúttal nem köti le a figyelmemet, inkább az enyhén borús eget, az esővel fenyegetőző felhőket figyelem, amihez Sophie barkácsolása és egy szitkozódó démonlány ördögi kacaja kreálja az aláfestést. Őszintén remélem, hogy az este jobban sikerül.