A gyönyörű fejléc Azy érdeme, minden más, amit ezen a blogon látsz az én munkám. Kérlek ne lopd, és ha lehet, ne becsméreld!

2015. május 3., vasárnap

Number Nineteen × Sad song

Sziasztok :)
Ezúttal nagyon gyors leszek, mert muszáj átnéznem még pár feladatot a hétfői matek kisérettségimre... épp ezért előre is elnézést kérek az esetleges helyesírási hibákért, amiket a fejezetben felejthettem. Megtettem minden tőlem telhetőt.
Szeretném megköszönni az előző fejezet alatt hagyott kedves szavakat, remélem ezúttal is megajándékoztok majd az őszinte véleményetekkel. Különösen most, hiszen a rész végén egy kisebb fordulat vár rátok.
Nagyon szeretlek titeket <3
Jó olvasást! (ne felejtsétek el, hogy ma van anyák napja)
Millio puszi Xx
We The Kings feat. Elena Coats
/Skyler Malone
  Nem értem az embereket, de nem is ez a legnagyobb problémám. Ennél sokkal aggasztóbb a tény, hogy nem értem én mit és miért teszek. Az egyik pillanatban legszívesebben elfutnék a világ elől és a fejemre húznám az eperillatú takaróm, ami bűzlik a húgom gyümölcsös samponjának intenzív illatától, a következőben viszont szeretném, ha mindenki rám figyelne. Ha ő rám figyelne. Aztán az egész kezdődik elölről, és legszívesebben kitörölném az életemből azokat a perceket, amiket elpazaroltam csupán azért, hogy vele lehessek. Mert bár lehet, hogy szeretem, az idő, amikor még nem foglalkoztam az ehhez hasonló érzésekkel, sokkal könnyebb és kiegyensúlyozottabb volt. Nem sírtam a nyálas filmeken, nem hatódtam meg a szerelmi vallomásokon… voltam én és volt mindenki más. Most pedig nem vagyok több mint akárki, aki szembejön velem az utcán.
  A frissen kilakkozott körmeim durván csapódnak neki Liam kocsijának ablakához, melyeken gyors egymásutánban peregnek le az esőcseppek. Már legalább egy órája zuhog, mintha a természet is ellenünk dolgozna, pedig a hatalmas zivatarnak hála kisebb a forgalom és gyorsabban haladunk. Már nem vagyok benne olyan biztos, hogy akarom ezt az egészet.
- Hova megyünk? – kérdezem végül, amikor már kezd nyomasztóvá válni ez a letargikus hangulat, ami eluralkodik rajtunk. Még soha életemben nem éreztem magam ennyire magányosnak Payne társaságában. Nagyon rossz előérzetem van ezzel az estével kapcsolatban.
- Várd ki a végét, különben elrontod a meglepetést. Egész nap sikerült, már csak pár perc – mondja mosolyogva, azonban bármennyire is szeretné eltitkolni, látom rajta, hogy a vidámsága egy egészen kicsit, de mégiscsak keserű. A szemei buktatják le. Hosszú idő óta először nem csillog, amikor viccelődni próbál. Akkor láttam utoljára ilyennek, amikor enyhén állott szájszaggal és nyúzott pofával átlépte a Pink Pleasure küszöbét. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet: megint gondol.
- Tévedés – mondom megjátszott jókedvvel, hiszen ebben már nagyon jó vagyok. Elrejteni azt, ami felzaklat. Ez Nathan ajándéka, amit a tudta nélkül adott nekem. Gyorsan az utcán rohanó esernyős emberek felé fordítom a fejem, még mielőtt a feltörő emlékek hatására darabjaira hullana a porcelán maszk, amit külön az én arcomra öntött az élet. - Egész nap mással voltam elfoglalva, de most unatkozom… - egy színpadias ásítással megerősítem a kijelentésem, ami meglepően jól sikerül. Nem csoda, a gyémántfényű, hófehér púderrel kifestett szemeim laposabbakat pislognak, mint amikor ténylegesen kimerít egy hosszú és eseménydús nap. - Nem fog sikerülni.
  Nyúzott arccal döntöm neki a fejem az enyhén párás ablaknak. A hajszálaim letörlik a cseppeket, melyek megülnek az üveg belső oldalán. Jólesik a hirtelen hideg.
- Nem fogom elmondani – makacskodik, miközben átkapcsolja a rádiót egy olyan csatornára, amin nem beszélgetnek a műsorvezetők, hanem igazi zenét játszanak. Eltart egy darabig, mire megtalálja a megfelelőt, ami mind a kettőnknek elnyeri a tetszését. Szeretem Lana hangját, igazán kifejező, ráadásul a stílusa sem utolsó. Kár, hogy nekem sosem lesz elég pénzem arra, hogy hasonló cuccokban ringassam a csípőm.
- Mindegy – legyintek enyhén lekezelően, ahogy azt a régi énem tenné. Az, akit néha még visszasírok, de akivel legszívesebben sohasem találkoznék újra. - Nem ez az első alkalom…
  Ahogy az ajkaim megformálják a szavakat, a levegő alig észrevehetően, de megfagy, szinte diderget. Liam mégsem szól semmit, az ablak visszatükröződő felületéről azonban jól látom, ahogy beszéd helyett inkább összeszűkíti dús pillákkal keretezett szemeit és az előttünk haladó autókat figyelni. A bőre alatt cikázó izmok megfeszülnek, ahogy keményen rászorít a kormányra. Határozottan kellemetlenül érzi magát.
  Végül két háztömbbel később leragadunk egy piros lámpánál.
- Még mindig mérges vagy – nem kérdezi meg, nem hitetlenkedik, amiért ennyi ideig képes vagyok magamban tartani az érzéseimet. Egyszerűen kijelenti, hogy haragszom, mintha ez annyira egyértelmű lenne, pedig hatalmasat téved. Igen, valóban mérges voltam rá, de az akkor volt, amikor a száját csókolva megláttam a nyakában lógó ezüstös ékszert. Most pedig most van, és a düh, mint olyan, már teljesen elpárolgott belőlem.
- Nem, Liam! – ripakodom rá, ezzel megcáfolva az előbbi gondolatmenetemet. S ahogy erre rájövök, azonnal veszek egy mély lélegzetet és abbahagyom az értelmetlen dühöngést, amivel a szomorúságot takargatom. Azt, hogy mennyire bánt, hogy annak ellenére, hogy megnyíltam neki, ő még mindig az előző barátnője ostoba holmijait hordja. - Csalódott vagyok – suttogom, még mielőtt feltenném az egyetlen kérdést, ami igazán foglalkoztat: - Miért?
  A tenyereim anélkül szorulnak ökölbe, hogy az agyam utasítást adna az ujjaimnak, ami kissé megijeszt, valójában azonban nem döbbent meg. Még mindig nehezemre esik felnőttként kezelni az érzéseimet. Ez nem nagy újdonság, már a szüleim halála előtt is akadtak dühkezelési problémáim.
- Tudod a válaszokat – suttogja maga elé, mialatt a jobb kezével egyesbe kapcsol és elindítja a kocsit. A hagyományos angol autókkal ellentétben ez a járgány olyan, mint a legtöbb európai országban gyártott modellek. Bal oldalt ül a sofőr, a másikon pedig a kíséret. Mindössze egyetlen egyszer vezettem, és bár imádom az autókat, nem érzek késztetést arra, hogy még egyszer kipróbáljam.
- Tőled szeretném hallani – válaszolom egy másodpercnyi habozás után. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudni akarom az igazságot. Azt, hogy még mindig fontos neki az a lány, aki olyan csúnyán átverte, hogy egyedül képtelen volt felállni a padlóról. Mert ha az iránta érzett érzései ilyen intenzívek, akkor képtelen vagyok harcba szállni velük. Nem is fogok.
- Danielle ajándéka – motyogja maga elé, mintha itt sem lennék. Egy vékony üvegfalat emel közénk azzal, hogy nem néz rám, mintha ettől könnyebb lenne a vallomás, amire készül. - Hogy miért nem veszem le? Egy részemnek még fontos, hiszen az életem részét képezte.
  Azt hiszem, nem mondok újat, ha kijelentem, hogy egyikünk sem erre számított, amikor kora reggel átjött és kijelentette, hogy együtt töltjük az egész napot. Én legalábbis biztosan nem. Nem mintha vágyálmokat kergetnék egy közös nyaralóról, egy szép családi házról és közös kisgyerekekről. Nem mintha előrébb terveznék a holnapnál, ami ebből a beszélgetésből kiindulva már koránt sem tűnik olyan boldognak, mint alig három órával ezelőtt.
- Értem – suttogom, mert többre nem telik. Félek, ha felemelném a hangom, akkor megremegne és lelepleződnék. Nem szeretném, hogy tudja, ezzel az egy mondattal sikerült eltörnie valamit, ami már nagyon régen egy kipárnázott dobozban pihent.
  A torkomban növekvő gombóc fojtogat, amikor visszafordulok az eső felé. Az ablakon versenyeznek a cseppek, mintha valami komoly jutalom lenne a tét, pedig amikor elérnek az út végére, nem kapnak semmit. Nincs ajándék, nincs díj. Lehullanak, majd egy melegebb napon elpárolognak és kezdődik az egész elölről.
- Másra számítottál? – kérdezi szomorúan, miközben az egyik kezével elengedi a kormányt és beletúr a hosszúra hagyott tincsibe, melyeket még az indulás előtt zselével fixált. Kifogástalanul néz ki a méretre szabott öltönyében és a nyakkendőben, amit nagy nehézségek árán, de végül sikerült megkötnöm neki. Mellette az én hófehér blúzom és a fekete ceruzaszoknyám olyan bénán fest, hogy ha nem lett volna muszáj belenéznem a tükörbe, meg se tettem volna.
- Pontosan erre számítottam – motyogom magam elé. Olyan halk vagyok, hogy a rádió miatt én is nehezen értem a szavakat, pedig pontosan tudom, miről beszélek. Az első szerelem mély nyomot hagy az emberben, főleg ha az egyik félben igazán kiteljesedik. Liam arcát nézve könnyen rájövök, hogy ő már a közös jövőt tervezgette, amikor a lány kidobta. Nem tudom, hogyan történt vagy miért, de majd egyszer, ha én is készen állok rá, meg fogom kérdezni.
- A Rokkoko’s - értetlenkedve húzom össze a szemöldökeimet, míg a jobb kezemmel lehajtom a szemellenzőt és az út folyamán már harmadjára, ismételten leellenőrzöm a sminkemet. Sokkal visszafogottabb, mint amilyet a Pink Pleasureben használtam, és talán pont ezért, szebbnek is érzem magam, amikor megpillantom a tükörképem. Remélem, hogy a hétfői állásinterjún értékelni fogják az igyekezetemet, ahogy azt is, hogy a gyámügyesek látogatása zökkenőmentes lesz jövőhét pénteken.
- Tessék? – kérdezem elhűlve. A szemeim elkerekednek és döbbenten figyelem, ahogy a megrökönyödés beleköltözik a vonásaimba. A Rokkoko’s egy, a város szélén épített éttermek közül, melyekbe csupán a leggazdagabb emberek rakhatják be a lábukat. A hozzám hasonló csórókat még a gondosan őrzött bejárt közelébe se engedik. Emlékszem, egyszer Carmen és én belopództunk az egyik mosdó nyitva felejtett ajtaján. Sajnos másodperceken belül kiszúrtak minket, ugyanis túl nagy feltűnést keltettünk a férfiak között, akik a piszoárnak dőlve eresztették ki a fáradt gőzt.
- Oda viszlek – mondja nevetve. Mérget vennék rá, hogy az arcomat elcsúnyító grimaszt találja ilyen mulatságosnak, de lenyelem az epés megjegyzéseimet és inkább megpróbálok én is kicsikarni magamból egy őszinte mosolyt. Mindenkinek szüksége van a boldogságra, ez alól én sem vagyok kivétel. Liam pedig megnevettet, és ez nekem épp elég. Egy röpke pillanatra jelentéktelenné válik, hogy ő is azon kevesek közé tartozik, akik egy másodperc alatt képesek a padlóra küldeni.
- A francba! – szitkozódom összeszorított fogakkal. A szavak sziszegve hagyják el a számat, amitől kísértetiesen hasonlítok Voldemortra, a Harry Potter kötetek főgonoszára, aki hosszú éveken át ijesztgetett az álmaimban, rémessé változtatva a kellemes képeket. Igen, én is azok közé a gyerekek közé tartozom, akik J. K. Rowling művein nőttek fel. - Elrontottad a meglepetést!
  Játékosan megpöckölöm a vállát, de gondosan ügyelek rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Nem szeretném, hogy összeránduljon a teste és elkapja a kormányt, mert az még száraz időben is veszélyes lenne.
- Sajnálom – válaszolja lebiggyesztett ajkakkal. A hangja bűnbánó, de a sajnálkozó érzelmek mellé társuló jókedvéből tudom, hogy hozzám hasonlóan ő is csak játszik. Egy szerepet, ami megnyugtat. Elhiszem, hogy a kora délutáni incidens meg sem történt, vagy ha mégis, akkor nem volt nagy jelentősége. - Majd megpróbállak valahogy kárpótolni.
  Liam arcán kiteljesedik egy kéjes vigyor, miközben hármasba kapcsolva felém fordítja a fejét. Hosszúra nyúlt másodpercekig nézeget, mintha lenne valami az arcomon vagy mintha értékes és ritka lennék, mint azok az orosz tojások, melyek darabonként képesek lennének ellátni egy gimnázium többéves kiadásait. Még úgy is sikerül zavarba hoznia, hogy a bárban ezer és egy éjszakán át hagytam, hogy a részeg és kanos idióták megbámulják a fedetlen testrészeimet.
- Az utat figyeld! – ripakodok rá erélyesen. A hangom elvékonyodik, ahogy a jobb kezemmel a szélvédő felé lököm az arcát. A csupasz bőre selymes most, hogy már nem fedi férfias borosta. - Nagyon erős a vihar, könnyebben megcsúszik a kocsi.
- Nem tegnap szereztem a jogsimat – válaszolja sértődötten, mintha a szavaimmal megcsorbítanám az önérzetét, pedig a sértegetés nálam nem itt kezdődik, és ezt ő is nagyon jól tudja.
- Ne legyél könnyelmű. Tudod, hogy… - a szavak a torkomon akadnak, pedig az emlékek ezúttal megkímélnek a rémképektől. Most nem látom magam előtt az összetört autót vagy a szüleim holttestét, amit egy keskeny koporsóba zárva London egyik temetőjének jéghideg földjébe száműztünk. A fejfa és az aranyozott gravírozás csupán halványan rajzolódik ki a lelki szemeim előtt. Megköszörülöm a torkom. - Szóval tudod.
  Az eső egyre durvábban csapódik neki a szélvédőnek és a többi ablaknak, úgy folyik, mintha dézsából öntenék. Nemhogy a csillagokat nem látom, de még a sötétszürke felhőket sem, amelyek eltakarják a szikrázó pontokat.
- Tudom.
  Ezt követően nem beszélünk többet. A jobb kezemmel feltekerem a rádió hangerejét és a hideg üvegnek döntöm a fejem, miközben a kishúgomra gondolok. Arra, hogy vajon megérkeztek-e már a barátnőjéhez, hogy az az idióta barom vajon kellőképp odafigyel-e a lányokra. Ajánlom neki, hogy így legyen, különben megbánja, hogy a világra jött!
  Alig húsz perccel később Liam lelassít, és amikor talál egy üres parkolóhelyet, hátramenetbe kapcsolja a kocsit és a kellő pillanatban végleg megáll. Még akkor is mozdulatlan maradok, amikor meghallom a kézifék kattanását és a mellettem ülő fiú biztonsági övének félreismerhetetlen hangját. Nem akarok kiszállni.
  Liam megfogja a kezem és megsimogatja, amitől kiráz a hideg, mégsem húzódom el. Rámosolygok és kicsatolom a saját övemet is, ezt követően pedig kiszállok a fekete Audiból.
 A zárt résznek hála nem ázunk meg, jóllehet, az oldalirányú szél miatt egy-két csepp ráhullik a kabátomra és az arcomra. Belül imádkozom, hogy a sminkem és ezzel együtt a megjelenésem makulátlan maradjon. Nem akarom kellemetlen helyzetben hozni Liamet azzal, hogy miattam nem fogadják el a foglalását. Nagyon remélem, hogy a személyzet nem emlékszik a több éve történt látogatásomra.
  Payne illedelmesen kinyitja nekem az ajtót. A szabad tenyerét a hátam alsó részéhez simítva tol be az üvegezett bejáraton. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a Rokkoko’s épületét, azt mondanám, hogy varázslatos. A kristálycsillároktól kezdve az ezüst étkészleten és asztaldíszeken át a hangulatos zenéig minden egy Disney filmre emlékeztet. A Szépség és szörnyeteg című mesére, amit nem is olyan régen néztünk meg szörnyivel és a szeszélyes barátnőmmel, aki a kelleténél egy kicsit több rumot tett a forrócsokijába, mint az megengedett Sophie társaságában.
- Jó napot! Liam Payne néven van foglalásunk – mondja, még mindig a szoknya és a blúz illeszkedésénél pihentetve hosszúkás ujjait.
  Egy pultszerű asztal előtt állunk, míg beszél, de az én figyelmemet inkább a változások kötik le, mintsem az állandóság. Az előtér bár ugyanolyan maradt, mint azon az éjszakán, a belteret teljesen kicserélték. A bíborvörös selyemfüggönyök helyett királykék sötétítő lebeg a nyitva hagyott ablakok előtt, míg a zöld virágdíszek helyére aranyozott gömböket pakoltak.
- Erre tessék! – Liam összekulcsolja a kezeinket és finoman, akárcsak az előbb az ajtónál, a megfelelő irányba taszigál. Az emberek észre sem vesznek minket, szinte senki sem fordul felénk, mintha nem is léteznénk. A nélkülözés életemben először igazán jól esik. Már értem, miért pont ide jöttünk. Liam egy híres banda tagja, valószínűleg már hányingere van attól, hogy mindig a figyelem középpontjában van.
  Payne kihúzza nekem a széket, amit illedelmesen megköszönök. Semmi kétség, ha Carmen vagy Derek látnának, megfulladnának a nevetéstől. Annyira nem én vagyok!
- Az étlapok! – a felnyalt hajú pincér átnyújtja a menüket, miközben egy másodpercre sem hagyja abba a mosolygást. A vonásai mégis feszültek, könnyen kiszúrom, hogy valami nincs rendben. Gondolatban egészen máshol jár. - Csak szóljanak, ha már sikerült választaniuk.
  Mindketten bólintunk, így jelezzük, hogy megértettük a szavait és már nincs szükségünk a segítségére, mert egyedül is ki tudjuk választani, mit szeretnénk enni. A pincér természetesen megérti a néma jelzésünket és magunkra hagy minket.
- Egy KFC kosárral is megelégedtem volna – suttogom olyan halkan, ahogyan csak tőlem telik. Nem szeretném, hogy a szomszéd asztalnál vacsorázó család elcsípjen egy-egy szót és megbotránkozzon a kijelentésem miatt. London krémje nem csípi az ilyesfajta őszinteséget.
  A kezeim az asztalon időznek, miközben közel hajolok Paynehez, így Liam könnyedén a tenyereibe tudja zárni az ujjaimat. A bőrömet simogatja, mintha ez képes lenne megnyugtatni, vagy legalábbis csökkenteni a feszélyezettségem. Hirtelen nagyon szűknek érzem a blúzom és rövidnek a fekete szoknyát, ami körülöleli a lábaimat.
- Valami különlegeset akartam – magyarázza, ám ezúttal nem csapkod a kezeivel, mint ahogy azt már megszoktam tőle. Visszafogja magát, ahogy azt illik. Kíváncsi vagyok, vajon mikor járt itt először.
  Mosolyogva hagyom, hogy a fülem mögé tűrjön egy kósza tincset, ezt követően pedig fellapozom a kemény fedeles étlapot. Az aranysárga lapokon hollófekete tintával írt betűk tárják elénk a kínálatot. Először azt hiszem, hogy az idegesség miatt vagyok képtelen felfogni a szavakat, de aztán, amikor percekkel később is érthetetlen sorrendben találom a betűket, rájövök, hogy nem is angolul írták őket.
- Ezek franciául vannak – nyögöm elgyötörten. Igaz, hogy már kisebb korban is tanítják az idegen nyelveket, és hogy már Sophie is össze tud rakni pár értelmes francia mondatot, valahogy mégsem tudom megfejteni, melyik név melyik általam szeretett vagy gyűlölt ételt rejtheti. A bal mutatóujjammal a papír felső csücskét piszkálom, míg a fogaim az alsó ajkamat harapdálják.
- Igen, mert a francia oldalt nézed – Liam kiveszi a kezemből az étlapot és kétszer is lapoz, mielőtt visszaadná.
- Ó! – elkerekedett szemekkel futom végig az oszlopokat. Az itt étkező vendégekkel ellentétben az árakat is figyelembe veszem, amikor végül kiválasztom a megfelelő fogásokat. Úgy döntök, nem kérek levest, egyből a főétellel kezdek, mert már az is többe kerül, mint amennyit két este alatt kerestem az előző munkahelyemen.
- Akkor rántott csirkét és krumplit kérek – válaszolom, miközben becsukom az étlapot és leteszem az asztal jobb sarkára, hogy a pincér könnyedén elvehesse, amikor visszajön. Egy ideig szándékosan kerülöm Liam tekintetét, mert nem szeretném, hogy a szemembe nézve kiolvassa a fejemből a gondolataimat, de aztán rájövök, hogy ez ostobaság. Nem titkolhatok el minden apróságot, ami zavarba hoz vagy idegesít, mert az azt jelentené, hogy elveszem tőle az esélyt, amit a bowling klub tetején még meg akartam adni neki.
- Azt bármikor ehetsz – mondja egy elfojtott mosoly kíséretében. A szemöldökei a homloka közepére csúsznak, amikor összehajtva a saját menüsorát, ő is az asztal szélére helyezi a vékony könyvet. Az arcát figyelve tudom, hogy akár repetát is kérhetnék, őt az sem zavarná. Engem viszont igen, és ez épp elég ahhoz, hogy a saját korlátaim között maradjak.
- Itt még nem ettem ilyet. Ezt szeretném – makacskodom. A kezeimet perecmód fűzöm össze a mellkasom előtt.
- Oké!
  Payne a kezével jelez az előbb látott pincérnek, aki elveszi tőlünk az étlapokat és felírja a rendelésünket. Meg sem lepődök, amikor Liam az én rántott húsom mellé magának is rendel egy ugyanolyat. Az egyetlen különbség az, hogy ő rizst eszik mellé, míg én a szokásos krumplival párosítom.
- Miért pont a zene? – kérdezem végül, hogy még véletlenül se álljon be a kínos csönd, amíg az ételekre várunk. Na meg persze azért, mert tényleg érdekel, miért pont ezt választotta. Hogy miért próbálkozott újra, amikor egyszer már kiejtették a műsorból, ami a második alkalommal sztárrá tette. - A múltkor elmeséltem, miért a tánc. Engem pedig az érdekel, miért pont a zene.
- Segít kifejezni az érzelmeimet – válaszolja. Ha egy percig is megfordul a fejemben, hogy elferdíti a valóságot, a szemébe nézve rájövök, hogy tényleg őszinte. Csokoládészín íriszei úgy csillognak, akár egy édesszájú kisgyereknek, aki átlépi a cukorkabolt ajtaját. - Én nem a lázadást kerestem, hanem a megnyugvást.
- Zaklatott voltál? – kérdezem leplezetlen kíváncsisággal. Itt az ideje, hogy én is meghallgassam a történetét. Az elsőt a sok közül, ami végül elvezethet a teljes bizalomhoz. Szükségem van arra, hogy tudjam, mi nyomja a lelkét, mert ha eltitkolja, akkor egy-egy felelőtlen szóval könnyedén megbánthatom. Ez olyan, mint amikor a bárban valaki azt mondja nekem, hogy kurva anyád. Nem tudják, hogy akit szidnak, az már rég nem létezik számomra. Hogy azzal, hogy a szájukra veszik, csak feltépik a sebeket.
- A családunk kicsit kusza és bonyolult – zavarában beletúr a hajába, ahogy mindig. Ezúttal nem foglalkozik a körülöttünk lévő emberekkel. Hagyja, hogy az érzelmei és ezzel együtt a zavartság, eluralkodjon a testén. Látom, ahogy az ujjai megremegnek, miközben megrángatja a hajhagymáit. - Szükségem van valamire, ami fenntartja az egyensúlyt.
- Remekül hangzik – mosolygok, és nem mondok semmi mást, mert fogalmam sincs, mit kéne mondanom vagy mit szeretne hallani. Látszólag azonban neki ennyi együttérzés is bőven elég.
  Amíg az ételre várunk, több témát is kimerítünk. Megbeszéljük, kinek mi a kedvenc zenekara, hogy voltunk-e már valaha koncerten. Beszélgetünk a terveinkről, így szóba kerül a festészet, amiért oda meg vissza vagyok. A lelkesedésem láttán Liam bevallja, hogy ő mennyire ügyetlen az ilyesmiben. A telefonján meg is mutat egy rajzot, amit még ő készített kisebb korában, és ami egy suta lovat ábrázol, akinek vastagabbak a lábai, mint a nyaka.
- Nem akarod felvenni? – értetlenkedve nézek Liamre, aki összeráncolt homlokkal és egymásba sikló szemöldökökkel bámulja a fekete kistáskámat, amit még Carmentől kaptam a szülinapomra.
- Tessék?
- Az a tiéd – magyarázza, miközben a pincér megérkezik és lerakja elénk a gőzölgő tányérokat. A férfi szúrós szemmel méreget, amiért az egyik kedvenc Imagine Dragons számom belerondít a kellemes élőzenébe, amit a sarokban elhelyezett színpadi zenekar szolgáltat.
- Ó, mindig elfelejtem, hogy most már van telefonom – szabadkozom, majd megeresztek egy kényszeredett mosolyt és az asztalra öntöm az apró táska tartalmát. A zsebkendők és egyéb tárgyak között könnyen rábukkanok a hófehér mobilra, amit még Payne vett nekem. A tárgyalást megelőző hetekben kaptam, és csupán a harmadik alkalommal sikerült rávennie, hogy egyáltalán meggondoljam, hogy elfogadok-e egy ekkora ajándékot. Végül azzal győzött meg, hogy így bármikor elérhetem az ügyvédem, ha valami kérdésem lenne vagy gond adódna. Csak ők ketten tudják a számom, épp ezért meg sem nézem a kijelzőt, a hívó nem lehet más, mint Jordan. - Haló!
- Jó napot, Skyler Malone-nal beszélek? – az ismeretlen női hang hallatán összerezzenek. Fogalmam sincs, mit akarhat tőlem, vagy honnan tudja, ki vagyok, és hogyan érjen el. Liam feszülten figyeli az ösztönös reakcióimat. Azt, ahogy a hajamat babrálom, és ahogy az alsó ajkam rágcsálom. Pillanatokon belül megérzem a vérem jellegzetes, sóra és vasra emlékeztető ízét, ami teljesen ellepi a szájpadlásom.
- Igen – bólintok. Csak később döbbenek rá, hogy az ismeretlen nő nem láthatja a mozdulataimat.
- Ön Sophia Malone törvényes gyámja? – nem tudom hova tenni a kérdést és a nő hangjában megbújó érzelmeket. Mert bár a hangszíne kimért és rendezett marad, mégis megbújik benne valami hideg, ami ezer és egy összeesküvés elméletet szül az elmém leghátsó zugaiban. A tenyereimet elönti a verejték, pár csepp izzadság beleköltözik a homlokomon éktelenkedő vájatokba. Határozottan ideges leszek, amikor meghallom a kishúgom nevét.
- Igen. Mi történt? – a kérdésem mohó, ha tehetném, fel-alá járkálnék, hogy lenyugtassam a pattanásig feszült idegeimet. Ezúttal Liam érintése se segít. Durván lelököm magamról a kezét, amikor megpróbálja a tenyereibe zárni a szabad kezemet.
  Minden figyelmemet az ismeretlen hívóra összpontosítom. Legszívesebben rákiabálnék, amiért ilyen hosszúra nyújtja a csöndet, ami szépen lassan felemészt, majdhogynem teljesen magába kebelez.
  Végül belekezd a meséjébe:
- A heves viharnak köszönhetően csúszóssá váltak az utak, főleg a külváros környékén. Az egyik bekötőúton két autó frontális ütközést szenvedett. A kislány is az egyik kocsiban ült – a tenyerem olyan csúszóssá válik, hogy félő, elejtem a telefont és darabjaira hullik, még mielőtt feltehetném a kérdéseimet. A torkom elszorul, a levegő pedig folyékonnyá válik, ezt követően megszilárdul és a mellkasomra ül, ezzel kiszorítva a tüdőmből minden csepp éltető oxigént.
- Hogy van? – ez az egyetlen kérdés, amit fel tudok tenni. Ez az egyetlen kérdés, amit meg tudok formálni, még mielőtt a világ elsötétülne és ténylegesen a darabjaira hullana körülöttem. A nő válasza ugyanis kegyetlenül pofán csap, én pedig teljesen összeomlok.
- Be kellene jönnie, hogy azonosítsa a testét. 

4 megjegyzés:

  1. MIERT CSINALOD EZT VELEM?HOGY CSINALHATOD EZT?TONKRETESZELLLL! Eloszor felhuzol a nyaklanccal,aztan bolonditasz Sky terveivel,vegul pedig tonkreteszel a varatlan furdulataiddal.Sophie egy nagyon,nagyon fontos szereplo szamomra,tudod jol.((igazabol,nagyon melyen remelem,hogy ez meg sem tortent,csak egy alom))Mikor mondtad,hogy sirni fogok,meg csak meg sem fordult ilyesmi a fejben.Varom a kovetkezot,de nagyon.Mellesleg meg mindig jol irsz,a tetel kidolgozasok nem vettek el teljesen az eszed.:D

    UI:MIT FOGOK IGY CSINALNI?DUHH((amugy ez mar a masodik,amit irok,mert az elsot nem kuldte el:/ ha megis akkor boccsiiiiii)

    xolucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Lucym!
      Hogy miért? Egyszerű.. mert megtehetem, muhahaha. Na mindegy, komolyra fordítva a szót. Amikor elkezdtem ezt a történetet, akartam, hogy mondanivalója legyen, hogy életszerű legyen és a többi... az igazság az, hogy az életben bármikor történhetnek hasonló szörnyűségek, nem számít, mennyi jó vagy rosszat tettél (nem hiszem a karmában). Tudom, hogy Sophie egy nagyon-nagyon fontos szereplő a számodra, és ezzel nem vagy egyedül. Ő volt az a karakter, aki tipikusan imádni való volt, ráadásul Sky életében ő testesítette meg a reményt... most majd kiderül, mi van akkor, ha valaki elveszíti a reményt.
      Köszönöm szépen a kedves bókjaidat, hogy ennek ellenére szereted, amit csinálok <3 Ezer puszi és hála érte, nagyon sokat jelent a számomra.
      Hahaha, nekem is van, hogy nem küldi el elsőnek, tudom milyen idegesítő, ezért még inkább köszönöm, hogy nem adtad fel, és másodszor is megírtad ezt a véleményt :)
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!! Ez nem lehet igaz! Ez tényleg nem lehet igaz, biztos valami más magyarázata lesz...ugye???? Mondd, hogy igen kérleeek!!! Mondd, hogy nem történik semmi komoly Sophie-val, nagyon szeretem őt!
    Hihetetlen rész lett, nagyon tetszett, mint mindig, és tűkön ülve várom a következő részt!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Katám!
      Deee! Sajnálom! Jól esik hallani, hogy ennyire szerettétek őt, és higgyétek el, nekem is nagy nehezemre esett megírni a soron következő fejezet minden egyes sorát. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, amitől jobb lehetne :/
      Köszönöm, hogy írtál, hogy mindig itt vagy velem, hogy ennyire lelkes vagy a folytatás kapcsán! Imádlak <33
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés