Number Twenty × Dark paradise

Sziasztok :)

Ezt a fejezetet borzalmasan nehéz volt megírni, épp ezért kicsit talán rövidebb is, mint a megszokott, de remélem, ennek ellenére elégedettek lesztek a tartalmával. Örömmel fogadok minden negatív és pozitív véleményt, amennyiben emberien van megfogalmazva.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki az elmúlt tíz napban megajándékozott egy díjjal, hagyott pár sort a fejezet alatt vagy megnyomta a pipát az elolvastam résznél. Borzalmasan sokat jelent a támogatásotok, el sem tudjátok hinni, mennyire.

Kicsit fáradtan sikerült átolvasnom a részt (az újdonság kedvéért), így előfordulhatnak benne hibák, amelyekért előre is elnézést kérek, én mindent megpróbáltam...

Kellemes hetet! Kitartást a sulihoz :)

Jó olvasást!

Millio puszi Xx
ui.: a napokban megnyitotta kapuit egy új Árnyvadászos történetem, ha bárkit is érdekelne, nézzen be nyugodtan. 

Lana Del Rey

/Skyler Malone

   Az, hogy tudod, az élet mindenki számára véges, nem jelenti azt, hogy tisztában vagy vele, mennyire értékesek a másodpercek, amelyeket a szeretteiddel tölthetsz. Az, hogy tudod, egyszer mindenki meghal, nem jelenti azt, hogy képes leszel feldolgozni, amikor majd egy számodra fontos ember távozik el az élők sorából. Mert amíg nem jön el az ideje, addig senki sem veszi komolyan a halált. Mert amíg nem jön el a te időd, addig azt hiszed, „veled sosem történhet meg ekkora szerencsétlenség”.

  Liam kocsijában ülve, némán figyelem az esőcseppek játékát, mintha az idő megállt volna egy órával korábban, pedig a neonfényű kijelzőre nézve tudom, hogy ez nem fedi a valóságot.

- Elmondanád végre, mi történt? – Liam hangja halk, és még annak ellenére is empatikus, hogy tönkretettem mindent, amit a mai estére szervezett, kezdve a méregdrága öltönyével, amin jelenleg egy méretes folt éktelenkedik. A vörösbor enyhén rózsaszín mintákat kreál a hófehér anyagra. Ahogy üveges szemmel mustrálom, szinte látom, hogy másodpercről másodpercre növekszik.

- Nem tudom – válaszolom lemondóan, egész idő alatt az alsó ajkamat harapdálva. A vérem ellepi a szám és végigmarja a torkomat. Ha nem lenne olyan hideg, gondolkodás nélkül letekerném az ablakot és kiköpnék rajta, ugyanis a só és a vas különleges keverékétől felfordul a gyomrom. - Csak… - rám nem jellemző mód a szavak a torkomon akadnak, és hiába öklendezek, képtelen vagyok normálisan befejezni, amit elkezdek, így lehajtom a fejem és ismételten lehunyom a szemeimet. A sötétség segít, ellazít. - Csak siess, oké?

  Őszintén remélem, hogy ennyi információ elegendő lesz neki, de ahogy lelassul a kocsi és kattan a váltó, már tudom, hogy nincs ekkora szerencsém.

- Ki került kórházba? – a mellettem ülő énekes még mindig nyugodt, ami rólam már nem igazán mondható el. A szoknyába bujtatott lábaim fel-le járnak, ritmustalan ütemet diktálva az ujjaimnak, melyekről már percekkel korábban lerágtam a körmeimet, és most az üveggel játszadoznak. Még sosem féltem ennyire, még sosem voltam ilyen bizonytalan.

- Liam! – nyöszörgöm magatehetetlenül. Mindketten tudjuk, hogy ha tovább próbálkozik, kénytelen leszek elmondani neki az igazságot, ahogy azt is, hogy akár magamra is hagyhatna. Mégsem követelőzik, helyette lesajnálóan méreget, mint aki a lelke mélyén már tisztában van az igazsággal.

- Rendben.

  Ahogy ténylegesen zöldre vált a jelzőlámpa, Liam egyesbe teszi a kocsit és rálép a gázra, ezzel gyorsabb tempót diktálva a gépezetnek. Nem beszélünk többet; ő nem kérdez, én nem válaszolok, és ez pont így jó. Nem tudnám megformálni azokat a szavakat, amelyek elözönlik az elmém. Szörnyi, baleset, eső, a szüleim, temetés, Nathan, áruló, bukott, halál, vég, szerencsétlen…

  Mire elérünk a kórházig, szabályosan véresre kaparom az alkarjaimat, pedig Liam többször is szól, hogy abba kellene hagynom. A recésre rágott körmeim azonban mélyebb sebet hagynak, mint bármely igényes manikűr, így a vörös minden árnyalata megtalálható a világos felsőmön. Az alvadt vér illata ellepi az orromat.

   Még csak az eszembe sem jut, hogy fel kellene vennem a kabátomat, ugyanis a láz és a megfázás a egyszeriben eltörpül, jelenleg a húgom a legfontosabb. Ha a biztonsági öv nem rántana vissza, gondolkodás nélkül kiszállnék az anyósülésről, ezzel tömegkarambolt okozva egy forgalmas útszakaszon; majdnem megölöm magam a figyelmetlenségemmel, így viszont életben maradok és az autók is továbbhaladnak.

- Sky! – Liam a csuklómra tekeri az ujjait, majd egy könnyed mozdulattal önmaga felé fordít, így az arcom durván nekicsapódik a mellkasának. Az eső pillanatok alatt eláztatja a ruhámat, a textília úgy tapad a testemhez, mint egy második bőrréteg, míg a csutakos hajszálaim a számban keresik a megnyugvást. Most mégsem érzek késztetést arra, hogy az útjukba álljak.

- Hagyj! – kiabálom torkom szakadtából. A hangom megremeg, ahogy kiszakítom magam az esetlen öleléséből. Leírhatatlanul irritál a közelsége. Fáj belegondolni, hogy mennyi minden megváltozhat egyetlen telefonhívás miatt. Eddig ő volt a bástyám, a horgony, ami az épelméjűség határán tartott, most pedig megőrülnék, ha csak egy másodperccel is tovább mellette kellene maradom.

  Felhúzott orral fordítok hátat. Szótlanul menetelek a kivilágított bejárat felé, ahol egymást váltogatják az aggódó látogatók és a megkönnyebbült hozzátartozók.

  Ahogy a cipőm sarka hozzáér a nedves talajhoz, a pocsolyák felfogják a koppanás hangját. Elnyomják. Felemésztik. Így csak Liam közeledését hallani, én mintha nem is léteznék, pedig a torkomat összeszorító gombóc gondoskodik róla, hogy tudjam: igenis élek.

  Botladozva fordulok hol jobbra, hol balra, és ezt addig ismételgetem, amíg a tekintetem meg nem akad egy szabályos kör alakú pulton, ami mögött három kék köpenyes nő sürgölődik. A hirtelen zivatar miatt rengeteg baleset történt, a váró tele van emberekkel, mintha csak Karácsony lenne.

- Jó napot, Skyler Malone vagyok – lépek oda az egyik nőhöz, aki hümmögve hallgatja a bemutatkozásomat. Göndör haja szoros kontyban pihen a feje tetején, mintha csupán egy másodperce készítette volna, pedig a szemei alatt éktelenkedő sötét karikák biztosítanak róla, hogy ez lehetetlen. Már órák óta megállás nélkül dolgozik, és bizonyára a háta közepére sem kíván, mégis meghallgat, mert ez a dolga. - Innen telefonáltak alig negyven perce egy autóbaleset miatt?!

  Moira – legalábbis ez a név áll a ruháján – rám emeli seszínű tekintetét, miközben az ujjai fürgén csapkodják a megkopott klaviatúrát. A szemöldökei lekezelően magasra szaladnak, miközben a szóban forgó balesetről érdeklődöm, mintha csupa ostobaság hagyná el a szám, és ez talán tényleg így van. Szemmel láthatóan nem csak egy kocsi sodródott le az útról, nem tudhatja, melyikről beszélek, főleg, hogy ezzel még én sem vagyok tisztában.

  Némán várakozom, miközben Liam mellém ér és a vállamra fekteti a tenyerét. Tudom, hogy csak jót akar, és épp ezért nem kiabálok vagy taszítom el magamtól.

- Azt mondta, Malone? – helyeslően bólintok, de a nő egy másodpercre sem néz fel a képernyőről, így nem látja. Kénytelen vagyok szólásra nyitni az ajkaimat.

- Igen – hadarom. A hangszálaim egymáshoz dörzsölődnek, amitől a hangom irritáló, már-már taszító, akár a kréta, ami végigkarcolja a frissen festett táblákat. - A húgom is az autóban volt. Hol találom? Melyik emeleten? Melyik kórteremben?

  A kérdések kéretlenül törnek a felszínre, és valahányszor válasz nélkül maradok, az agyam egy újabbat és egy újabbat kreál. Csak ekkor döbbenek rá, valójában milyen keveset is tudok, a tudatlanság pedig felemészt. Információk híján nem tudok reálisan gondolkodni.

- Sajnálom, de egyik kórteremben sincs – válaszolja, mire azonnal felkapom a fejem. Összeszorított ajkakkal, mereven várom a folytatást, miközben azért imádkozom, bár sosem érkezne meg. - A kislányok a másodikon vannak, ő viszont az alagsorban.

  Az ajkaim elnyílnak, de a sikoly, ami végigmarja a torkomat mégis néma marad. Mert nem érzek fájdalmat, csupán tehetetlenséget.

- Skye… - Liam az utolsó pillanatban kapja el a testem, ha akár csak egy másodpercet is késlekedne, a padló végleg eltűnne a talpaim alól. Így azonban állva maradok, habár egyedül Payne tart, én ugyanis már nem vesződöm ilyesmivel. A karjaim tehetetlenül lógnak a semmiben, nem kapaszkodnak többé. Szörnyi nélkül nincs, ami megvédene a szakadéktól. Se háló, se korlátok. Nem marad más, csak az üresség.

  Az emberek ide-oda szaladgálnak a földszinten, senki sem figyel, mindenki a szeretteivel törődik, vagy törődne, ha nem állnék az útjában. Moira sietve áll fel az asztaltól, a görgőknek hála a szék nekigurul egy kisebb szekrénynek, amiben az aktuális iratokat tartják, majd felnyitja a pult egyik felét és kilép a türelmetlenkedők közé.

- Minden rendben, hölgyem? – kedvesen megsimogatja a lapockáimat. Pontosan azokat a pontokat érinti, amitől normális esetben könnyedén megkönnyebbülnék, de így, hogy folyamatosan a kishúgom hiányára gondolok, egyszerűen már semmi sem segít.  Képtelen vagyok megnyugodni addig, amíg nem láthatom legalább még egyszer. Leírhatatlanul nagy szükségem van rá.

- Hogy minden rendben van-e? – kérdezem hisztérikusan, a könnyeimmel küszködve. Félek, ha akár egynek is hagynám, hogy utat törjön magának, akkor a többit sem tudnám megfékezni, egynél ugyanis sosincs megállás. - Maga szerint úgy nézek ki, mint akivel minden rendben van? – a kezeimet a magasba emelve rázom le magamról az idegen érintését, majd Liamét is, aki értetlenkedve figyeli a mozdulataimat. Azt, ahogy remegve végigszántom a hajamat, és ahogy az ujjbegyeim megráncigálják a hajhagymáimat, melyek közül pár gyengébb a tenyeremben marad. - Én csak látni akarom a kishúgomat, ennyi az egész! – durván rácsapok a pultra.

  Mindenki minket néz.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen állapotban… - Liam elhúzott szájjal figyeli, ahogy összeszorítom az ujjaimat, ahogy megremegnek a karjaim, és ahogy összepréselem az ajkaimat, amiket már a kocsiban véresre rágtam. Ismer és tudja, hogy legszívesebben verekednék, épp ezért megfogja Moira kezét és a háta mögé rántja. Megmenti őt, mert engem már nem lehet. És ezzel mind a ketten tisztában vagyunk.

- Látni akarom! – sziszegem, miközben megpróbálom figyelmen kívül hagyni, ahogy rám néz. Csalódott.

  Csukott szemmel számolom a másodperceket. Minden páratlannál veszek egy hatalmas lélegzetet, és ezt addig ismételgetem, amíg el nem jutok a tízesig és ki nem fújom az összeset.

- Rendben, kérem, kövessenek! – Moira kérésére alig észrevehetően bólintok, majd csendben követem. A cipőm hangos kopogása belevész az emberek kreálta zajba, mégis fülsüketítő a maga torz módján, amit ezúttal csupán én hallok. A falak szörnyi nevét ismételgetik.

- Sky, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – Liam hangja halk, gyengébb, mint egy suttogás és én is csak azért értem, mert a liftre várva egészen közel hajol az arcomhoz. Az ajkai megcirógatják a fülcimpám, amitől kiráz a hideg. Nem a gusztustalan módon, ahogy a Pink Pleasure vendégeitől, de nem is érzékien, ahogy az elmúlt napokban. Egyszerűen csak összerándulok, mert nem tudom elviselni a közelségét. - Ha akarod, majd én megnézem. Te nyugodtan maradj itt és igyál valamit.

  Kétkedve hátrálok, míg a tekintetem színpadiasan végigvezetem a zöldre festett folyosón. A fehér csempékkel díszített fal mellett két gigászi automata áll, az egyik zöldségeket a másik gumicukrokat árul, hisz fő az egészség.

- Látsz itt vodka-automatát? – kérdezem gúnyosan. Ha nem lennék olyan feszült, most minden bizonnyal mosolyognék a saját viccemen. Liam talán még akkor sem találná tréfásnak. - Mert én sem. Akkor pedig nem iszom.

- Erre!

  Észre sem vesszük, de időközben megérkezik a lift, ami pillanatok alatt zsúfolttá válik, így már csak ránk vár. Sietve, szinte futva teszem meg a hátralévő métereket, a vállam durván nekicsapódik Liam mellkasának, amikor szánt szándékkal nekimegyek, ezzel megpróbálva maradásra ösztökélni. Igazából nem is értem, miért van még mindig mellettem, amikor semmi köze sincs szörnyihez.

  A betolakodó betegek és látogatók miatt csak egy hatalmas kerülő után érkezünk meg az alagsorba. A szívem szabályosan összeszorul, ahogy kinyílik az ajtó és megpillantom azt a rideg szürkeséget, amit a festetlen falak árasztanak önmagukból. Természetellenes üresség keletkezik a mellkasomban, ahogy azokra az undorító zöld csempékre gondolok, melyekkel a gyerekosztályt díszítik. Szörnyi is megérdemelné ugyanazt a visszafogott, lepukkant fényűzést.

  Leszegett fejjel, lassan sétálok, miközben azon gondolkozom, hogyan tovább, jóllehet a jövőn elmélkedve nem látok mást, csak ürességet. Reménytelenséget. Depressziót. Dühöt. Tehetetlenséget. Magányt.

  Megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a kézfejemre hullik egy langyos, kövér könnycsepp. Sírok, pedig gyűlölök sírni, most ráadásul mindenki látja, mennyire gyenge vagyok. Hogy mennyire félek az egyedülléttől, attól, hogy többet már sosem süthetek palacsintát a világ legcsodálatosabb kistestvérének.

  Képtelen vagyok szembenézni a valósággal.

  Megállok, és velem együtt az idő is megdermed egy végtelen pillanatra.

  A szüleimre gondolok és Sophie első szülinapjára, amire már ő is boldogan emlékezett vissza. Az egész napot a családdal töltöttük, még Nathan is, akinek akkor már barátnője volt, és aki épp moziba vitte volna a szerelmét. Sütit készítettünk, rajzoltunk és nevettünk. Édes Istenem, annyit nevettünk…

  Liam erőltetett köhögése visszarángat a valóságba. Oda, ahova már soha többé nem akarok visszatérni. Mert mind halottak. Mindenki, akit szerettem halott. Az anyukám, az apukám, a kishúgom. Nincsenek többé, csupán a lyuk, amit a hiányuk okoz, és amit képtelen vagyok befoltozni. Hogyan élhetnék nélkülük, nélküle, amikor ő volt a fény, ami beragyogta a mindennapjaimat?

  Túl késő.

  Payne a kezeibe fogja az arcomat és egy lágy puszit nyom a homlokomra. Ezzel biztat, és teljesen igaza van. Látnom kell.

- Biztosak benne? – kérdezi a nő az ajtóban ácsorogva. A kezei már a kilincsen pihennek, de az ujjai még nem nyomják le, mert nem tudja, végül képesek leszünk-e átlépni a hullaház küszöbét. Ez megnyugtat, a viselkedése ugyanis megmutatja, hogy nem én vagyok az egyetlen hozzátartozó, aki elbizonytalanodik a szürke falak láttán.

  Végül egy bólintással jelzem, hogy mehetünk. Már úgyis mindegy. Már minden mindegy.

  Moira együttérző mosolya olyan, mintha egy élesre fent pengét döfnének az oldalamba és megforgatnák bennem. Képtelen vagyok elhinni, hogy képes ilyesmire, pedig ez a munkája, bizonyára már hozzászokott a halottak jelenlétéhez. A halál jelenlétéhez.

- Csinálja már! – könyörgöm, mert nem vagyok biztos benne, hogy akár egy másodperccel is tovább bírom a gyógyszerszagú helyiségben, ami szabályosan fojtogat. Moira kezei megremegnek a hangomtól, amit felerősít a némaság, ennek ellenére ugyanolyan lassan folytatja az előkészületeket, mint ahogy eddig csinálta.

  Komótosan végigsétál a fémes asztalok mellett, néha-néha megnézi a lábujjakra aggatott bilétákat, de sosem emeli le a takarókat, amik megvédik a hullák személyazonosságát. Szeretném hinni, hogy ezzel minket oltalmaz, a lelkünket egy esetleges traumától, amit a kifordult belek látványa okozna. Ahogy abban is szeretnék hinni, hogy ha megcsípem magam, akkor felébredek.

  Régen, amikor anyu még élt, mindig azt mondta: „Drágám, nincs semmi baj, jó ember vagy, a jó emberekkel pedig csupa jó dolog történik.” Nem értem, hogy tévedhetett ekkorát. Nem abban, amit a jó emberekről mesélt, hanem abban, amit rólam gondolt.

- Istenem! – sikoltozva fordítom el az arcomat, pedig a könnyeimtől amúgy se látok mást, csupán foltokat. Fakó csokoládét, ami göndörödő tincsekben omlik a kishúgom sápadt vállaira. Kéklő áfonyát, ami a máskor cseresznyeszín ajkait takarja. - Ne, nem, nem! Drágám, drágám, kérlek – a könnyeim belefolynak a számba, majd végigfolynak az államon. Az, hogy tudtam, Sophie meghalt, és hogy látom, szörnyi mellkasa nem mozog a maga megszokott módján, határozottan nem egy és ugyanaz. A földre esem. - Édes Istenem, kérlek ne.

  A kezeimmel megszorítom a fémes asztal egyik lábát, és úgy ölelem, mintha az életem múlna rajta, vagy legalábbis az épelméjűségem. Olyan szürreális, ha belegondolok, hogy alig két órája még egy flancos étteremben ültem. Boldog voltam, mert minden tökéletes volt, most pedig kibaszottul nem az.

  Meg kellett volna védenem.

- Nagyon sajnálom – zokogom, miközben hol előre, hol hátra dülöngélek egy olyan világba ringatva magam, ahol nincs fájdalom, pedig igazából ez sem fáj. Fizikailag teljesen ép vagyok, ha nem veszem számításba az alkaromat, amin hosszú, sötétvörös csíkok éktelenkednek; a gyengeségem jelei.

  Liam leguggol mellém, és óvatosan az állam alá csúsztatja az ujjait ezzel szemkontaktusra kényszerítve. Nem tudom nem a földet bámulni.

- Gyere, menjünk fel! – kérlel, mintha ez olyan egyszerű lenne, pedig valahányszor lecsukom a szemem őt látom, ahogy mosolyog. Hiába búcsúztam el tőle, amikor elengedtem a barátnőjéhez, úgy érzem egy évtized is kevés lenne ahhoz, hogy elégszer elmondjam, mennyire szeretem. És már nem mondhatom soha többé. Úgy nem, hogy azt ő is hallja.

- Nem hagyom itt! – tiltakozom, amikor a kezeivel finoman megfogja a karjaimat és megpróbál felrángatni a földről. Amennyire csak tudom, megnehezítem a dolgát, így attól sem rettenek vissza, hogy a fogaimmal beleharapjak a vállaiba. Ott rúgom, ahol érem, akár egy hisztis kisgyerek. Mert már nem tudok felnőttként gondolkozni. Épp ez a baj, hogy sosem tudtam elég felelősségteljesen gondolkodni. Miattam halt meg Sophie is.

- Nem tehetsz mást – suttogja, hogy csak én halljam, pedig engem már rég nem érdekel Moira jelenléte.

- Hagyj békén! – úgy üvöltözöm, mint egy sakál, és ha szörnyi látna, biztosan megijedne tőlem, ugyanis a szemeim már most kétszer akkorák, mint általában. Fogalmam sincs, hogyan fogom elmondani a bátyámnak, hogy mekkorát hibáztam, amikor elvettem tőle. Halvány lila gőzöm is, hogyan állhatnék egyáltalán elé ezzel a hírrel, amikor eleve megvet az árulásomért. Sophie halála megbocsáthatatlan. - Ne érj hozzám!

- Baleset volt – motyogja az arcomat simogatva, amitől elönt a düh. Miért nem érti, hogy nincs szükségem a szánalmára? Miért nem fogja fel, hogy valahányszor rá nézek, csak a saját hibáimat látom? Könyörögve kúszok távolabb, Liam mégis követ, így egy óvatlan pillanatban kétségbeesetten magamra rántom az egyik takarót, ami sötétségbe borítja az egész világot. Mintha megvakulnék, semmit sem látok. Kapálózva fuldoklok.

  Végül valaki megkönyörül rajtam és leveszi rólam, a világ mégsem billen a helyére.

- Az, hogy engedtem a boldogságnak, óvatlanná tett – suttogom, szinte csak magamnak, mégis úgy, hogy a jelenlévők is megértsék. Nem tudnám még egyszer elismételni, és őszintén szólva nem is szeretném. Ha megtenném, az azt jelentené, hogy újra találkozunk, márpedig amint átlépem a kórház ajtaját, Liam Payne mint olyan, megszűnik a számomra. - Minden miattad történt! Miattam. Miattunk.

- Ez nem igaz. – Liam lemondóan csóválja a fejét, de nem néz a szemembe, ami bebizonyítja számomra, hogy mégsem tévedek akkorát. Legbelül ő is érzi a felelősséget, és talán épp ez az, ami még itt tartja. A kezdetektől fogva szörnyi tartott össze minket. Most, hogy többé már nem létezik, mi sem létezünk.

- El sem akartam engedni. Mondtam, hogy rossz ötlet – vádaskodom, mert azzal, hogy őt hibáztatom, elkerülöm, hogy magamat okoljam. Egyszerűen nem élném túl, ha rájönnék, pusztán én hibáztam. Képtelen lennék felállni, ha csak egyetlen egy ember a szememre vetné, hogy minden miattam történt. Így nincs más hátra, azt bántom, akit tudok és azzal, amivel tudom. Mert egyedül képtelen vagyok felelősséget vállalni a történtekért. Azért, hogy megöltem a testvéremet.

- Nem tudhattad – magyarázza széttárt karokkal, ám a kezei hamar a combjához csapódnak, ahogy felfedezi a vonásaimban megbújó vádakat. Pedig a lelkem mélyén tudom, hogy igaza van. Egyikünk se tudhatta biztosan, hogy ez fog történni, a balesetekben már csak ez a szép. A véletlenszerűség. Nem szándékkal gyilkol, nem keres okokat. Elviszi azt, aki a legártatlanabb, aki rossz időben rossz helyen tartózkodik.

- De tudtam! – makacskodom, miközben nagy nehézségek árán, de állásba tornázom magam. Ha Moira nem segítene, megint felforgatnám a helyiséget, jóllehet egyáltalán nem áll szándékomban megzavarni a halottak nyugalmát. - Tűnj el, egyedül akarok lenni. Tűnj már el! – ordibálom, míg a kezemmel a kijárat felé mutatok.

- Sky…

- Takarodj ki! – ismételem, ezúttal sokkalta erélyesebben, nem mintha lehetséges lenne. Liam azonban megérti, és többé nem szabadkozik. Elhúzza a száját, megsimogatja Sophie felkarját, mintha csak aludna, majd elfordul, és többé nem néz vissza.

  Tudom, mi az a gyász, nem egyszer átéltem már. Először a nagyszüleit veszíti el az ember, majd a szüleit, őket pedig rendre a barátok követik. Szörnyit sosem kalkuláltam be. Talán ezért nem tudom megemészteni. Ez egyszerűen nem fair!

- Szörnyi… - a könnyeimmel küszködve hajolok Sophie sápadt arca felé, egy pillanatig olyan, mintha mosolyogna. A soron következő emléktől újra eltörik a mécses…