Number Twenty-four × Holding on and letting go

Sziasztok :)

Hmm, egy elég hosszú és eseménydús nap felén vagyok túl, fáradtan és meggyötörve, egy jeles informatika érettségivel a hátam mögött. A kialvatlanság miatt - ma értünk haza a nyaralásból és a repülőút igazán kínkeserves volt - nem vagyok benne biztos, hogy az átolvasásom minőségire sikeredett... kérlek nézzétek el nekem. És élvezzétek az utolsó előtti részt, ugyanis tiszta szívvel írtam. Nagyon szeretlek titeket <3 Kellemes nyarat, és köszönöm a sok támogatást, amit ebben a tanévben adtatok nekem!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

Ross Copperman

/Liam Payne

   Az ujjaimat tördelve harapdálom az ajkaimat, miközben hol felemelem a kezem, hol az oldalaim mellé rántom mindkettőt, mindezt addig ismételgetve, amíg a szomszéd lakó el nem fordítja a kulcsát a zárban és ki nem lép az előtérbe, ezzel cselekvésre ösztönözve. Ha akárcsak egy másodperccel is tovább várakoznék, az gyanút keltene, és bár erősen kételkedem benne, hogy ezen a környéken bárki is kihívná a rendőrséget, nem szeretnék kockáztatni.

   Egy mély lélegzetvételt követően megnyomom az ajtó mellé szerelt, ütött-kopott csengőt.

   Valaki mozgolódni kezd az ajtó mögött, a tompa neszezés pedig magával hozza az emlékeket, melyeket a palacsintakészítős reggelről őrizgetek, ezért kénytelen vagyok megrázni a fejem, hogy eltüntessem a fájó pillanatokat, melyek kis híján megelevenednek a lelki szemeim előtt.

- Szia! – köszönök azon nyomban, ahogy meglátom a kissé kócos, a sírástól puffadt arcú lányt. Sky ujjai görcsösen markolásszák a fából készült nyílászárót, az ajkai pedig megremegnek, ahogy végignéz rajtam. Ezúttal nem visel semmiféle maszkot, így minden egyes érzelmet ki tudok olvasni a vonásaiból. Harag, szomorúság, kétségbeesés, döbbenet. Nem akarja elhinni, hogy itt vagyok, és hogy ennyire „jól vagyok”. Vele ellentétben az én életem egyenesben maradt, míg ő szemmel láthatóan nem találja a helyét a világban.

- Liam… - suttogja elgyötörten, majd becsukva a szemeit, szótlanul hagyja, hogy egy árva könnycsepp végigfolyjon a kipirult orcáján. Majd, mint derült égből villámcsapás, Sky hezitálás, és ami még rosszabb, bármiféle előjel nélkül rám csapja a bejáratot, ezért nem tudok védekezni. Ahogy az ajtó és a keret egymásnak ütköznek a zár elfordul, ezzel kirekesztve nem csak a lakásból, de az életéből is.

  Újra megtörténik, és hirtelen nem is tudom, mi mást vártam, amikor fejet hajtva Danielle unszolásának, stúdiózás után egyből ide jöttem.

- Hé! – kiabálok, ahogy csak a torkomon kifér, hiszen fogalmam sincs róla, milyen messze jutott az eltelt másodpercek alatt. Ám a kilincs megmozdul, amikor hangos kopogtatásba kezdek, ez pedig meggyújtja bennem a remény szikráját. Mert bár lehet, hogy csak az elmém játszadozik velem, az sem kizárt, hogy alig egy karnyújtásnyira tőlem, Sky az ajtónak dőlve várakozik. Akkor pedig előbb-utóbb be fogja adni a derekát. - Nyisd ki! Sky, kérlek szépen, nyisd ki az ajtót! – könyörgöm, és amikor elfárad a kezem, gondolkodás nélkül nekidöntöm a fejem a falnak, a tenyerem pedig szomorúan végigsimítom a festékkel lekent fán. Annyival könnyebb lenne, ha szörnyi is itt lenne. Nélküle fogalmam sincs, hogyan törhetném át Skyler védgátjait, hiszen ha jobban belegondolok, egyedül még sosem sikerült.

- Minek? – kérdezi mégis, mire ösztönösen elmosolyodom, pedig a kialakult helyzet sokkalta inkább röhejes, mintsem szórakoztató, ám úgy látszik, ezúttal nem számít a különbség. Az ajkaim elnyílnak egymástól, a szám pedig a fülemig ér. - Menj el!

- Szeretném, ha meghallgatnál – válaszolom az igazsághoz hűen, miközben ökölbe szorítva a jobb kezem, meglengetem a levegőben, jóllehet végül mégis a némaságot választom az eszeveszett dörömbölés helyett. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ezzel csak elijeszteném, márpedig ez az utolsó, amire vágyom. Muszáj bejutnom oda, muszáj megmutatnom neki azt, amin az elmúlt két hétben dolgoztam annak reményében, hogy visszacsempészhetem az életébe a boldogságot.

- Nem akarlak meghallgatni! – nyöszörgi, akár egy tízéves kislány az iskolaév legelső napján. Szinte magam előtt látom egykori önmagam, ahogyan a hatalmas, ódon vaskapu előtt ácsorogva, lehajtott fejjel a földet kapargattam. Akkor ugyanilyen esedező hangon próbáltam kikényszeríteni az anyukámból plusz egy nap végtelen nyarat.

- Kérlek! – kérlelem, de amikor ez sem segít, valami egészen drasztikushoz folyamodom. Bele sem gondolok, milyen következményekkel járhatnak a szavaim, ugyanis a célon kívül semmi más nem lebeg a szemeim előtt. A hozzá vezető út értékét veszti. - Gondolj szörnyire! Ő mit tenne?

  Egy másodperc nem sok, annyi sem telik el, az ajtó kitárul és egy érdes kéz csattan az arcomnak, a szégyen bíborvörös foltjait hagyva a bal orcámon. A fejem jobbra csuklik, a nyakam nem képes többé egyenesben tartani, és hosszú ideig nem is vesződöm azzal, hogy ezen változtassak, hiszen megérdemlem az ütést.

- Hogy merted? Hogy merted kiejteni a nevét azok után, ami történt? – kérdezi indulatosan. Minden szavánál megfeszülnek az izmai, a karjai pedig megremegnek, valahányszor önmaga nyugtatására a kelleténél mélyebb lélegzetet vesz.

  Különös, hogy egy szó vagy egy név mennyire fájdalmas lehet még azután is, hogy az idő valamelyest fakít a hozzá tartozó kínkeserves emlékeken. És ez elgondolkoztat: vajon lesz-e olyan pillanat, amikor mindez megszűnik? Vagy örök életére így marad, csupán megtanul együtt élni a veszteséggel, ami legszívesebben nap mint nap a mélybe rántaná?

- Te is tudod, hogy nem én öltem meg – suttogom magam elé, és hála a fiúknak, a családomnak és Daninek, napok óta először, komolyan is gondolom. Mert hiába Carmen bármely vádja, nem én vezettem a kocsit, nem én kreáltam az esőt és nem én voltam figyelmetlen. Nem én öltem meg Sophiet, az egész csupán baleset volt.

  Skyler szemei megtelnek könnyel, ám ezúttal foggal-körömmel harcol minden csepp ellen, egyiket sem engedi lefolyni az arcán. Egy röpke pillanatra mindketten elhisszük, hogy sikerrel járhat, ám akkor valaki nekimegy az egyik szekrénynek, a sós folyadék pedig kiszabadul a képletes ketrecéből.

- Sky? – a mély, dörmögős hang ismerős, mégsem tudok nevet kapcsolni hozzá egészen addig, amíg a szőke férfi meg nem jelenik a lány háta mögött. Aztán minden a helyére kattan. Golyó; a kidobó, aki a Pink Pleasureben dolgozik. - Valami baj van?

  Skye gyorsan a szemei elé emeli a kezeit, majd egy elegáns, mégis feltűnő mozdulattal eltünteti a gyengeségét jelképező cseppeket és egy halvány, ám őszinte mosollyal Golyó felé fordul.

- Nem, semmi olyan, amit ne tudnék elintézni – dünnyögi. A hangján érezhető, hogy nevet, és a szórakozott legyintése csak még inkább alátámasztja a sejtésemet. Hirtelen kellemetlenül érzem magam, és bánom, hogy a jelenlétemmel elrontottam valamit, valami személyeset. Már épp azon vagyok, hogy szólásra nyitva a szám elnézést kérjek, amikor a szőke fiú elhúzza a száját, mintha valami olyat hallana, amit a fülembe tóduló vér dübörgésétől én képtelen vagyok. - Ráadásul neked is menned kellene. Köszönöm, hogy hoztál kaját, de az egyetlen dolog, amire jelenleg vágyok, az a magány – Sky sebtében megveregeti Golyó vállát, és már fordulna is vissza, mint aki jól végezte dolgát, amikor a kidobó egy gyors, de annál határozottabb mozdulattal a karjaiba zárja a megszeppent lányt. Mintha meg akarná mutatni, kettőnk közül kinek van joga Skyler mellett lenni… zavaromban lehajtom a fejem, miközben a tarkómat vakargatva a fekete bakancsaimat, és a rajtuk fénylő esőcseppeket mustrálom.

- Biztos vagy benne? – kérdezi, azonban ezt a három szót válasz helyett némaság követi, ami letöri a srác érthetetlen lelkesedését. Golyó hosszúra nyúlt, kínos másodpercek elteltével hümmögve hagyja maga mögött a lépcsőházat. Lépteinek visszhangja elnyúlt pillanatokig cseng a fülemben, szellemként kísért utamon.

  Mire sikerül összeszednem magam és visszatérek a jelen eseményeihez Skye ismételten kész rám zárni a bejáratot, ám ezúttal elég előrelátó és gyors vagyok ahhoz, hogy a lábammal megakadályozzam mindezt. A lábfejembe nyilalló tompa fájdalom arra a bizonyos szeptemberi délelőttre emlékeztet.

- Nem megyek el, amíg nem hallgatsz meg – makacskodom, a kezeimet pedig összefonom a mellkasom előtt, hogy a megjelenésem még határozottabbnak tűnjön.

  Skyler elmélyülten méreget, a tekintete hol a cipőimre, hol a dzsekimre vándorol, míg el nem ér a szemeimig, melyek láttán a sajátjai egészen elhomályosodnak. Mintha elrévedne egy emlékben, és ebben a percben azt kívánom, bár én is látnám, amit ő. Vajon mire gondol? Ő is szörnyit látja, valahányszor visszagondol a kapcsolatunkra, ami már azelőtt szilánkosra tört, hogy igazán kibontakozhatott volna?

- Miért? – az értetlenségem nagy valószínűséggel az arcomon is megmutatkozik, ugyanis érzem, ahogy az ajkaim elnyílnak, szavak mégsem szöknek a levegőbe. Sky dühtől vörös arccal ismétli meg a kérdését, ezúttal valamivel erősebben nyomja meg a szavakat, mintha attól félne, máskülönben nem fogom fel a jelentésüket. - Miért nem tudsz egyszerűen csak felszívódni, ahogy azt az elmúlt két hétben tetted?

  Nem tehetek róla, minden bunkóság ellenére megmosolyogtat a kérdése, jóllehet egy érzelemmentes maszk mögé bújtatom az örömöt, amit a szemrehányása kelt életre. Biztos vagyok benne, hogy félreértené, és azt hinné a nyomorúságán nevetek, pedig igazából csak boldog vagyok, amiért nem csak nekem hiányzott az elmúlt napokban.

- Meg szeretném mutatni, miért nem kerestelek – válaszolom valamivel kedvesebben, ugyanis nem szeretném elijeszteni. A kezeimet monoton a zsebeimbe száműzöm, hogy még véletlenül se essek kísértésbe, és hogy biztosan lefoglaljam az ujjaimat, a kulcscsomómmal és a telefonommal játszadozom.

- Liam… - nyöszörgi, miközben megpróbálja arrébb rugdosni a cipőmet; mindhiába. Túl erőszakos vagyok, ő pedig túl gyenge, a szüntelen sírás kimerítette a testét. Ahogy a beálló csöndben végignézek rajta, felfedezem a mások számára talán láthatatlan, apró változásokat. A lenőtt, kócos haját, és a karikás, felduzzadt szemeit, melyeket korrektor takar. A látszólag összement pólót, ami igazából nem is az övé, hanem a húgáé, hiszen elnézve a méretet, még én vettem neki.

- Egy óra. Ennyit kérek, semmi többet – próbálkozom a jól bevált módszerrel, amivel a paintballra is sikeresen rávettem. Sky felhúzza az egyik, szépen ívelt szemöldökét, ami ezúttal kissé borzos, majd egy erőltetett sóhaj után szélesre tárva az ajtót, ellép az útból.

- Gyere! – a jobb kezével a konyha felé mutatva invitál beljebb, és bár átlépem a küszöböt, még mielőtt bezárná a bejáratot, halk szabadkozásba kezdek:

- Igazából, inkább neked kellene jönnöd – motyogom, jóllehet a hangom elég hangos ahhoz, hogy meghallja a szavaimat.

- Hova? – kérdezi, majd ezt követően bereteszeli az ajtót és se szó se beszéd elindul a konyha felé. A már ismerős pulton egy virágos bögre díszeleg, amiből halovány gőzfelhő száll a plafon irányába.

- Meglepetés. – Sky példáját követve leülök az egyik üres székre, és megtámasztva a könyökeimet, összefonom az ujjaimat, akár egy ügyvéd, aki a végső ítéletre vár. Türelmes vagyok, hiszen ráérek, ugyanis direkt olyan napot választottam az ajándékom átadására, amikor semmi dolgom sincs. Skyler egy ideig csöndben szürcsöli a forró italát, ám amikor eljut az agyáig, miről is beszélek, felháborodottan megforgatja a szemeit, ezzel jelezve, mennyire nem rajong az ötletemért. - Ne mondj semmit, tudom, hogy mennyire utálod a meglepetéseket, de ezt szeretni fogod. Esküszöm.

  Amikor az előttem ücsörgő lány enyhén felegyenesedik, szabályosan összerezzenek, ám ha bárki rákérdezne, könyörtelen tagadásba kezdenék. Minden alig látható, rángatózó mozdulatot az ablakon beáramló hidegre fognék, miközben igazából a félsz remegteti a testem.

- Legyen – mondja, ezt követően pedig az ajkaihoz emeli a bögrét és hátra dönti a fejét, ezzel elpusztítva minden cseppet, ami a pohárban lapul.

  Skyler komótosan a csapba helyezi a porcelánt, mintha egy lenne a legféltettebb kincsei közül, majd magamra hagy és bezárkózik a szobájába. Az ujjaimmal ritmustalan ütemet kopogtatva, a széken ide-oda dőlve várakozom, miközben Sky lecseréli a ruháit és felfrissíti magát a fürdőszobában. Tizennyolc unalmas, monoton percbe telik, mire felkapva a védjegyévé vált dzsekit, egy kopott bakanccsal a talpán megköszörüli a torkát.

  Nem szólunk egymáshoz, amíg a kocsiban ülve le nem ragadunk egy piros lámpánál és a rádió el nem halkul, majd ismételten fel nem hangosodik. Lana Del Rey This is what makes us girls című dalának remix változata pillanatokon belül betölti az utasteret.

  Mialatt Skyler a nedves nadrágjából kikandikáló cérnaszálakkal foglalatoskodik, addig a gondolataim szárnyra kélnek, és hirtelen azon kapom magam, hogy ismételten az ajtaja előtt ácsorgom, ám ezúttal minden másképp történik. Amikor kopogásra emelem a bal kezem, az ujjaim nem akadnak el az ajtóban, hanem átsiklanak rajta, mintha szellem lennék, egy átlátszó kísértet. Felhúzott szemöldökkel, értetlenkedve, de kíváncsian sétálok át a falakon, melyeken túl őt és a kidobót találom. Együtt teáznak, beszélgetnek, mosolyognak…

- Láttam, ahogy egymásra néztek – bukik ki belőlem anélkül, hogy belegondolnék, tulajdonképpen miről is beszélek.

  Sky elkerekedett szemekkel fordul felém.

- Hmm?

  Valaki a hátam mögött rákönyököl a dudára, így észbe kapok, és gyorsan egyesbe kapcsolok és elengedem a kuplungot, ezzel beindítva a járművet. A mellettem ülő lány feje hátracsuklik, ahogy a kényelmetlen helyzet miatt a kelleténél durvábban lépek a gázra.

- Szerelmes beléd, Skye – suttogom, amikor Sky kikapcsolja a rádiót ezzel beszédre ösztökélve - és szerintem te is szereted őt.

  Meglepően könnyen jönnek a szavak, pedig az ember azt hinné, a féltékenység eltorlaszolja az ehhez hasonló vallomások útját. S csak ekkor döbbenek rá igazán, mennyire eltávolodtunk egymástól az elmúlt két hétben. A messzeség áthidalhatatlan.

   Amikor egy röpke másodpercre oldalra fordulok, tisztán látom, miként préseli össze az ajkait, hogy miként nyeli vissza azt a jól kiérdemelt, epés megjegyzést, amit egykor könyörtelenül az arcomba vágott volna. Kétségtelen, hogy Sophie büszke lenne rá. 

   A jobb kezemmel óvatosan megérintem a tenyerét, ő mégis elhúzódik.

- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak – válaszolja hetykén, miközben a lehető legtávolabb húzódik tőlem -, de jelenleg a szerelem az utolsó dolog, amire vágyom. Nem fog megtörténni, ahogy ez a beszélgetés sem.

  Skyler egy gyors mozdulattal visszakapcsolja a rádiót és megkétszerezve az eddigi hangerőt, maximumra tekeri a megfelelő gombot, mintha ezzel elejét vehetné a beszélgetésnek, pedig ha nagyon akarnám, könnyedén túlkiabálhatnám a csacsogó műsorvezetőt. És ezúttal nem foglalkozva a következményekkel, meg is teszem.

- Az, hogy nem akarod, nem jelenti azt, hogy nem fog megtörténni. A szerelem a legváratlanabb pillanatokban talál rá az emberre – ordibálom. A nyakamon végigfutó inak megfeszülnek, ahogy egyre hangosabbá válok, miközben az ujjaim automatikusan szorosabban fogják a kormánykereket. Érzem, ahogy a körmeim felszakítják az éjszínű borítást.

- Ha nem hagyod abba, kinyitom az ajtót és kiugrom a mozgó kocsidból! – Skye azon nyomban kicsatolja a biztonsági övét, pedig tudom, hogy valójában esze ágában sincs kiugrani a kocsimból, hiszen mind a szülei, mind szörnyi autóbalesetben vesztették el az életüket. Bármennyire mérges, sosem kockáztatná meg, hogy ez másokkal is előforduljon, márpedig ha kinyitná az ajtót én gondolkodás nélkül elrántanám a kormányt.

- Ahogy akarod… - legyintek felhúzott orral, ismételten az útra összpontosítva. Az út további részében nem beszélgetünk.

  Alig négysaroknyival később fokozatosan lelassítok, majd amikor találok egy szabad helyet, végleg megállok. Ezúttal meg sem próbálok udvariaskodni, egyszerűen kiszállok és megvárom, hogy Skyler is megtegye ugyanezt anélkül, hogy átsétálva a jármű másik oldalára kinyitnám neki az ajtót. A csípős, novemberi szél megcsapja az arcom, így gyorsan összébb húzom magamon a dzsekimet, jóllehet a textília még így sem védi meg az orcáimat, nem is tudom, minek erőlködöm.

- Hol vagyunk? – kérdezi a mellém lépő lány, aki végignézve az emberektől kopár utcán, összevont szemöldökkel kémleli a helyenként még kint felejtett halloweeni lámpásokat.

- Türelem, már csak egy pillanat az egész – azzal hátat fordítva Skynak, megindulok a megfelelő irányba. Nem sétálunk sokat, de azt a pár métert néma csöndben tesszük meg, mintha nem lennénk többek két idegennél, és visszagondolva a kertmozis randinkra szíven üt mennyire megváltoztak a dolgok. Mégsem panaszkodom, hiszen a kialakult helyzet ugyanannyira az én hibám, mint az övé. Én sem kerestem az elmúlt hetekben.

  Amikor elérünk a 34-es épülethez, gyorsan beütöm a négy számból álló kódot, mire kiold a biztonsági rendszer, az ajtó pedig kinyílik még mielőtt bármelyikünk is hozzáérne a kilincshez. Sky közömbösen mustrálja az egyhangú belteret, és monoton köveket, amikor ellépkedek a lépcsősor felé.

  A ház egy semleges előtérből és két emeletből áll. Amikor másfél hete rátaláltam még graffitik csúfították a falakat, most minden fehér és szürke. A rozoga, fából készített, szúette lépcsőfokok helyén pedig laminált padlódeszkák lapulnak, ami alatt gipsz tartja meg az egész szerkezetet. Mosolyogva gondolok rá, mennyi munkám van abban, hogy végre fényárba öltözik az emelet összes szobája, amikor felkattintom a villanykapcsolót.

- Istenem! – Skyler elhűlve figyeli, ahogy lerántom a vásznat a sarokban lapuló állványok egyikéről, az ecsetekről és a különböző festékekről, melyek mellett zsírkréta halmok és ceruzák pihennek. - Ez csodálatos.

- És az egész a tiéd – mondom mosolyogva, mialatt kihúzva a szemközti falhoz állított szekrény fiókjait, újabb és újabb apró ajándékokat tárok a szemei elé. Az egyikben egy rakás fehér papír, a másikban milliónyi színes origami, a harmadikban elhasznált magazinok találhatóak. És a legjobbat még nem is látta.

  Óvatosan megfogom a sokkos állapotban lévő lány kezét és egy száznyolcvan fokos fordulat után becsukom az ajtót, aminek a felületén egy ismerős rajz felnagyított másolata kapott helyett. Sky szemeire egy leheletvékony fátyolréteg kerül, ahogy felismeri Sophie jellegzetes vonalait.

- Tessék? Nem! Nem fogadhatom el – motyogja önmaga elé. Már akkor tudtam, hogy ellenkezni fog, amikor elkezdtem a renoválást, így nem ér meglepetésként, hogy Skyler lábai elindulnak a kijárat felé. Könnyedén az útjába állok.

- Dehogynem! – az ujjaim puha láncot tekernek a lány csuklói köré, majd amikor megbizonyosodom róla, hogy nem megy el, a tenyereim édes börtönbe zárják az arcát. A hüvelykujjam apró karikákat rajzol a szeme alatti, sírástól duzzadt bőrre, amitől potyogni kezdenek a könnyei. - Tudom, mennyire szereted, itt pedig kedvedre festhetsz, ráadásul az emeleten akár saját kiállítást is rendezhetsz.

- Nem tudom, mit kellene mondanom – nyöszörgi, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne a világ. Ahogy a sós cseppek elérik a száját, a mosolya egészen elterebélyesedik. Még sosem láttam ilyen szépnek, és hirtelen kedvem támad a karjaimba zárni, ám ismerve őt mégsem teszem meg. Helyette egy lágy, szeretettel átitatott puszit nyomok a homlokára és ezt követően ellépek tőle, ezzel visszaadva neki a személyes terét. A szabadságát.

- Semmit. Ha ez segít átvészelni a legkilátástalanabb napokat, ha így tovább tudsz lépni, akkor ez a legkevesebb, amit tehetek – a jobb karomat vízszintesbe emelve körbemutatok a műtermén, és akkor sem hagyom abba a biztató mosolygást, amikor már fájnak a nevető-izmaim. - Szeretném, ha tudnád, hogy mindazok ellenére, amin keresztül mentünk, a barátod vagyok.

  Sky arcát látva tudom, hogy Daniellenek mindenben igaza van. Néha egy kedves és önzetlen baráti gesztus sokkal többet segít, mint a fojtogató szerelem.

  A szőkeség megtörli a szemeit, majd elsétál az egyik hatalmas ablakig. Remegő kezekkel, de biztosan fordítja el a reteszeket, s hideg ide vagy oda, gondolkodás nélkül kitárja a keretbe foglalt üveglapokat. A szél táncra kél a hullámos tincseivel, és mire mellé érek, már vörösre csípi az orcáit, mégsem mozdul egy tapodtat sem. A könyökeit a párkányra támasztva gyönyörködik a városban.

- Mit látsz bennem? – először nem értem tisztán a szavait, így nem is válaszolok, csupán oldalra fordítom a fejem és elmeredve nézem a vonásait. - Mi az, amiért ennyi durvaság ellenére sem hagysz fel a megmentésemmel? – most már ő is engem néz, és ahogy a tekintetünk egymásba fonódik, úgy érzem, haza találtam és végre otthon vagyok.

- Fontos vagy. Szeretném, ha boldog lennél – válaszolom az igazsághoz híven, és kényszerítve önmagam, visszafordulok a londoni látkép felé. Ahogy pislogok egyet, az utcai lámpák sorra felderengenek, sárga csíkot rajzolva a betonra és az épületekre, így a mi arcainkra is.

- Segítesz? – összevont szemöldökökkel, ráncos homlokkal fordulok Skyler irányába, aki az egyik állvány mellett ácsorogva, épp egy üres vásznat helyez a szerkezetre. Fogalmam sincs róla, mikor sétálhatott el mellőlem, de gondolkodás nélkül ellépek az ablaktól, és követem a festékes dobozok felé.

- Örömmel.