Number Twenty-two × Tears of an angel

Sziasztok :)

Először is, el kell mondanom, hogy eddig (szóbeli nélkül) 96 pontom van az előrehozott informatika érettségin, ami eszméletlen ahhoz képest, mennyire rossznak éreztem... nem tudok nem mosolyogni!

Másodszor, szeretnék elnézést kérni, amiért csak ilyen későn érkezett a rész, tegnap este már nem volt erőm átolvasni, így kitenni sem, ma pedig később érkeztem haza, mint szerettem volna, mert váratlan programom lett, remélem nem haragszotok meg.

Harmadszor, szeretném megköszönni azoknak, akik még mindig itt vannak velem, sosem mondhatom elégszer, mennyire hálás vagyok minden egyes pipáért és kommentárért, amit a részek alatt hagytok, nagyon szeretlek titeket!

Kitartást az utolsó másfél héthez, pihenjetek, amennyit csak tudtok, hiszen már nyár van, itt a meleg és hasonlók!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

Ryan Dan

/Skyler Malone

  A szemeim alatti bőr vörös és duzzadt, a légzésem akadozott, a testem mégsem rázkódik meg, sokkal inkább olyan, akár egy élettelen tárgy, ami képtelen megmozdulni. Ködös tekintettel, pislogás nélkül figyelem a fehérre mázolt szobát; azt, ahogy a Nap sugarai sötét árnyékot vetnek a világos falra. Minden olyan nyugodt, már-már idilli, hogyha a szívembe nyilalló fájdalom nem emlékeztetne rá, talán képes lennék elfelejteni az elmúlt huszonnégy óra történéseit. De a kín nem ismer kegyelmet. Mindig akkor bánt, amikor a legboldogabb lehetnék – hiszen egy röpke másodpercre mindenem megvolt. Liam törődése és szörnyi feltétel nélküli szeretete jellemezte a mindennapjaimat.

  És most mi maradt?

  Semmi, csupán egy fekete lyuk ott, ahol a szívemnek kellene lennie.

 Carmen éjszínű tincsei lebegnek a levegőben, amikor sebtében behajtja maga mögött a szobám ajtaját. A lábai alig érintkeznek a talajjal, ám ezen már meg sem lepődöm, reggel nyolc óta úgy jár-kel az egész lakásban, mintha egy szellem lenne. Nem akarja megzavarni a nyugalmam, mintha egyáltalán birtokomban lenne bármi ehhez fogható.

- Ki volt az? – kérdezem, jóllehet tisztában vagyok vele, ki próbált meg bejutni a szobámba alig egy perce. A falak ugyanis túl vékonyak, a némaság pedig felerősíti a beszélgetések hangját. Carmen szemei elkerekednek, miközben vesz egy mély lélegzetet és rendszerezi a gondolatait. Ismerem már, tudom, hogy egy ütős, de egyben kegyes hazugságon töri a fejét, épp ezért nem zavarom meg az összpontosításban. Kíváncsi vagyok, mivel hozakodik elő.

  Az ágy finoman besüppedt mellettem, az összegyűrt takaróba újabb és újabb ráncok költöznek, ahogy Carmen a lehető legkényelmesebb pozíció után kutat; mindhiába. Ebben a házban többé nem létezik olyan, hogy kényelem vagy boldogság, ugyanis bárhova nézek, mindenhol őt látom. A nappaliban, ahol rajzolgatott, a szobában, ahol duzzogva, de mindig befejezte a feladatokat, amelyekkel a tanárok napról napra elhalmozták őt és az osztálytársait.

  A barátnőm végül megelégszik a mocorgással és lenyugszik. Sötét, mélybarna szemeit rám emelve túr bele fekete tincseibe. Elveszettnek tűnik, ami más esetben aggasztana, most azonban túl nehezek a súlyok, amik a vállaimra nehezednek, képtelen lennék elviselni még egyet. Nem kérdezek rá, mi bántja.

- Csak az egyik baszott szomszédod megint eltévesztette a házszámot – mondja végül a tőle megszokott, csicsergő hangon, ami olykor idegesítőbb, mint a komor, esős időjárás, ám ezúttal valami biztosat, valami állandót jelképez az életemben, így önkénytelen, de megrándul a szám széle. - Hihetetlen, hogy még reggel tízkor sem józanok.

  Carmen hanyatt dől az ágyon, a haja a szélrózsa ezernyi irányába repül, a kezei pedig egymáson pihenve fonódnak össze a mellei alatt. Vele ellentétben én egy kicsit sem mozdulok meg, ugyanolyan fásultan és reményvesztetten bámulom az árnyékokat, amelyek a falakra festik a démonjaimat.

- Szerintem inkább már nem józanok – suttogom. A hangom olyan erőtlen, hogy szinte én sem értem, miről beszélek, így nem meglepő, hogy a tőlem egy karnyújtásnyira fekvő barátnőm sem tudja pontosan kivenni a szavaimat.

- Figyelj drágám… - Carmen kecses tenyere végigsimít a bal vállamon, az ujjai olyan puhák, hogy a bőrömet pillanatokon belül ellepik az apró pontocskák, amiket annyira utálok - nekem lassan el kell mennem, mert ismételten engem osztottak be a leltározásra, viszont ha szeretnéd, megvárom, amíg Derek ideér.

  A testem összerándul, ahogy meghallom a fiú nevét. Heves fejrázással tiltakozom a jelenléte ellen, pedig már semmit sem tehetek, tisztában vagyok vele, hogy mindenképp el fog jönni. A lábaimat, melyek egész idő alatt a hideg padlón pihentek, felhúzom az ágyra, majd a karjaimmal egymáshoz láncolom őket, úgy hajtom rá a fejem a térdeimre. Pillanatnyilag semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre.

- Nagy vagyok már, nem kell bébicsősz – ellenkezem, ám a viselkedésemmel csak megcáfolom az állítást, miszerint elég érett vagyok ahhoz, hogy magamra hagyjanak egy ekkora trauma után. A körmeimmel a fekete lakkot kapargatom, ám egy óvatlan pillanatban sikerül olyan durván belemarnom a bőrömbe, hogy felszakad a széle és vérezni kezd, épp ezért gyorsan a hátam mögé rejtem a kezeimet, hogy senki se láthassa. - Nem kellett volna felhívnod – dünnyögöm, miközben hanyatt dőlök az ágyon és kapkodva magamra húzom a takarót.

- Nincs igazad. Tudom, hogy mennyire nehéz most neked, és épp ezért a magány a legrosszabb, amit magaddal tehetsz – becsukom a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet, ezt követően kifújom a tüdőmben rekedt, üszkös levegőt. Szívem szerint belekiabálnám Carmen arcába, hogy mekkorát téved, ő ugyanis semmit sem tud a lelkemben dúló háborúról.  Nem tudja, mennyire nehéz itt lennem, miközben szüntelen szörnyi arca lebeg a lelki szemeim előtt, nem érzi az űrt, ami lassan magába szipolyoz. Csak eljátssza, hogy megért, hátha attól könnyebb lesz; azonban hatalmasat téved. Már soha, semmi sem lesz könnyű vagy okés.

  Sután a hátamra fordulok, többször is belegabalyodom a vastag paplanba, így akaratlanul, de felnyögök, valahányszor megteszek egy negyed fordulatot.

- Beszélni sem könnyebb – vágom oda foghegyről, ám cseppet sem gúnyosabban, mint azt megérdemelné. Az előző kijelentése még mindig éles késként pihen a bordám között, ha lenne hozzá elég erőm, azonnal kidobnám a lakásomból a tapintatlansága miatt.

- Rendben, akkor mit szólnál egy filmhez? – kérdezi, így próbálva menteni a menthetőt, de nem engedek. Egyszerűen a fejemre húzom az egyik nagyobb párnámat és elmenekülök a társasága elől. Tisztában vagyok vele, hogy hálásnak kellene lennem, amiért a legnehezebb pillanataimban is mellettem van, főleg, hogy az utóbbi hónapokban sokat veszekedtünk az exe, Damien miatt, de jelen helyzetben képtelen vagyok bármire, ami csupán egy leheletnyit, de hasonlít a pozitivitáshoz.

- Inkább aludnék egy kicsit, ha nem gond – dünnyögöm két légvétel között. A durva anyag nem csupán a hangokat szűri meg, de az oxigént is, így szinte fuldoklom, mégsem hátrálok meg. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy Car szemeibe nézzek.

  A szobára alászáll a némaság. Carmen nem kérdez, én nem válaszolok és így végre abba a hitbe ringathatom magam, hogy teljesen egyedül vagyok. Ám hiába kapom meg, amire annyira vágyom, nem érzek elégedettséget, sem semmi mást. Csak fekszem, akár egy zsák krumpli, amit fellökött pár óvatlan kölyök, és képtelen vagyok felállni.

  A szemeimben ismételten megjelennek az első könnycseppek.

- Legyen, addig csinálok egy csésze teát. – Carmen megpróbálja elfojtani a sóhajt, ami végül bár akaratlanul, de mégis kiszökik az ajkai közül. Elhúzott szájjal, lustán menetel az ajtó felé, hallom, ahogy a talpa minden egyes lépésnél nekicsapódik a hűvös padlónak. A barátnőm járása akadozott, amiből arra következtetek, hogy többször is megáll, hogy hátranézzen a válla fölött, mintha abban reménykedne, hogy kibújok a csigaházamból. - Ha megjött Golyó, majd megkérem, hogy ne ébresszen fel, oké?

  Nem válaszolok, mert nem tudom, mit válaszolhatnék.

  Car végül elhagyja a szobát.

  Először csupán alig egy milliméternyit húzom lejjebb a textíliát, félénken és esetlenül lesek ki a párna alól, de amikor megbizonyosodom arról, hogy tényleg egyedül vagyok, egy határozott mozdulattal a falhoz csapom a fullasztó anyagot.

  A tekintetem a hajszálrepedésekkel átszőtt plafont mustrálja, és elszomorít, ahogy arra gondolok, alig egy napja még művészinek találtam az absztrakt motívumokat, most mégsem látok mást, csupán ocsmány csíkokat. Mintha a húgommal együtt eltűnt volna belőlem az ember, aki bár alpári volt és bunkó, azért néhanapján meglátta az élet apró csodáit. Az életet a naplementében, a csillogást a szivárványban, ami zuhogó esőt követ, vagy a reményt a napfényben, ami áthasít a legsötétebb lombokon is.

  A mikró sípolását egy durva puffanás követi, amitől ösztönösen összerezzenek, így a testem egészen apróra zsugorodik. A kezeim összefonódnak a térdeim körül, a lábam egyenesen nekiütközik a hasamnak, mégsem érzek mást, csupán tompa ürességet.

  A kezeimet a füleimre szorítva ringatom magam, egy ismerős dalt dúdolva próbálok álomba szenderülni.

- Hogy van? – a szemeim szabályszerűen szétpattannak, ahogy meghallom Derek hangját közvetlenül a szobám ajtaja mögül. A kilincs nyikorogva sikoltozik, ahogy a fiú kezének súlya a föld felé nyomja, majd elengedve azt újra az ég irányába szökken. Kapkodva ülök ki az ágy szélére, miközben lélegzetvisszafojtva próbálom meg kivenni a tőlem mindössze egy-két méterre zajló beszélgetést.

- Még magának sem vallja be, de teljesen összeomlott – válaszolja Carmen, majd belekortyol a kezeiben szorongatott csészébe, amiből nagy valószínűséggel kellemesen meleg gőz szökik az arcába. - Tudom, hogy látni szeretnéd, de szerintem várj egy kicsit, mielőtt rátörnéd az ajtót.

  Magamban elmormolok egy esetlen köszönömöt, jóllehet Carmen egy szót se hall belőle, így nem is tudja, mennyire lekötelez azzal, hogy az érveivel falakat emel közém és Golyó közé, akivel egyébként már azóta nem beszéltünk, hogy megcsókolt a Pink Pleasure épületében. Derek édes ajkainak emlékétől a mai nap folyamán másodszorra, ismételten megrándul a szám.

- Car… - hamisan mosolygok, amint magam elé képzelem a barátaimat, akik önmagukhoz híven vörös fejjel vitatkoznak, ezúttal nem egy gyerekes ostobaságon, hanem rajtam; jobban mondva: miattam. Nem lenne szabad hagynom, hogy az én nyomorúságom az ő életüket is megbélyegezze, de hiába minden elhatározás, nincs elég erőm felállni és kimenni hozzájuk. Önző vagyok, és visszafekszem az ágyra, ezzel hátat fordítva a problémáiknak, amelyek nélkülem nem is léteznének. - Rendben. Megvárom, amíg készen áll rá, hogy beengedjen.

  Derek végleg elengedi a kilincset, és az ajtó nyikorogni kezd, amikor nekidönti a hátát és lecsúszik az egyenletes felület mentén. A feje gyengén, de nekicsapódik a keretnek, amikor a feneke eléri a padlót.

  A bejárati ajtó előtti deszkák nyikorognak, így pontosan tudom, Carmen mikor éri el, és mikor tárja ki. A hang azonban egyszer csak elhallgat.

- Ó, és ha Liam visszajönne… - nem hallom a mondat végét, pedig kis híján leesem az ágyról, annyira próbálkozom. Egy másodpercre megfordul a fejemben, hogy Golyóhoz hasonlóan én is nekidöntöm a fejem a szobám ajtajának, azonban a tény, hogy a barátnőm talán nem is fejezte be a mondatot elég ahhoz, hogy nyugton maradjak. - Ne engedd be!

  Az utolsó kérését hallva elsápad az arcom, a vérem pedig szó szerint megfagy, és olyan keményre dermed, mintha a vénáimban keringő folyadék örökre lemondana a mozgás jogáról.

- Mi van, ha jót tenne neki a jelenléte? – hümmögve bólogatok, bár igazából én sem tudom, hogy melyikük pártján állok. Vajon jót tenne Liam közelsége? Talán. De az is lehet, hogy csupán megfojtana a folytonos törődésével, és a társasága csak még mélyebbre nyomna a keserűség tengerében. Oda, ahonnan már nem tudnék visszatérni, mert nem lenne elég erőm ahhoz, hogy a felszínre ússzak…

- Szerinted jót tenne neki, ha látná azt az embert, aki meggyőzte, hogy engedje el a húgát? – bár nem mondja ki a nevét, Sophie említése borzalmasan érint. Olyannyira, hogy kényszeredetten a fejemre húzom a takarót, mintha az ölelésében békére lelhetnék, pedig ahogy elsötétül a világ a szemeim előtt kirajzolódnak a démonok. Egyfolytában ugyanazokat a szavakat suttogják a fülembe: gyilkos, szerencsétlen, áruló; gyilkos, szerencsétlen…

  Az ajtó ismételten megmozdul, hallom, ahogy az illesztés hangosan tiltakozik Derek érintése ellen, ám a fiú nem hátrál meg. Állásba tornázza magát, hogy Carmen fölé magasodhasson. Mindig ezt csinálja, amikor megpróbál kiállni a saját nézetei mellett, ugyanis a lány vehemens szavait csupán a magasságbeli különbségével tudja überelni.

- Nem Liam hibája… - kezdené, de a bejárat előtti padló ismételten megszólal, ezzel elállva a szavak útját.

- Csak fogd be és figyelj rá, hogy ne csináljon semmi hülyeséget! Puszi – azzal Carmen becsapja maga mögött az ajtót. Esélyt sem ad a Pink Pleasure kidobójának, az észérvek helyett a hatásvadász kilépőt választja.

  Miután a fekete hajú lány eltűnik, az egész lakás elcsendesül. Egy ideig még hallom Derek motoszkálását, valószínűleg takarít, vagy a csatornákat kapcsolgatja, azonban én már nem figyelek rá. A fejemben folyamatosan a barátnőm szavai keringenek, majd elnyel a sötétség és álomba szenderülök.

  A távolban álló templom harangja hangos kongatásba kezd, a természetellenes dallam mindenhová eljut, így engem sem hagy magamra, jóllehet teljesen egyedül állok a színek híján igencsak ingerszegény temetőben. A vastag felhőréteg teljesen elállja a napfény útját, már sehol sincs a két nappal ezelőtti tavaszias időjárás. London szépen lassan visszatér régi önmagához és jelenleg úgy tűnik, borúsabb, mint valaha.

- Jól van, hölgyem? – összerezzenek, amikor egy apró, de ráncos tenyér megérinti a vállamat. Az ajkaim elnyílnak, majd összezárulnak, miközben a fekete ruhába öltözött férfi felé fordulok. George atya csokoládébarna szemei részvéttel és szeretettel teljesen figyelik minden mozdulatomat, így azt is, amikor a kezeimmel kitörlök a szemeimből egy-egy kósza könnycseppet.

- Persze – szipogom, ám a hangom megremeg, így újra kell kezdenem az egész „rendben vagyok” monológot, amit tegnap kellőképp begyakoroltam, majd tökélyre fejlesztettem a tükör előtt. Az apró fürdőszobában állva többször is eljátszottam a gondolattal, hogy szörnyi után megyek, azonban a kezeim minduntalan megremegtek, valahányszor az ujjaim közé fogtam a borotvát. Eddig azt hittem, aki annyira elkeseredett, hogy megölje magát az gyáva, jóllehet most már tudom, semmihez sem kell több bátorság, mint véget vetni valami állandónak, ezzel valami újba kényszerítve önmagad. Valamibe, ami talán nem is létezik. Hiszen senki sem tudhatja, mi történik a lélekkel, miután a szív megszűnik dobogni. Vajon létezik mennyország? És vajon mennyire kell romlottnak lenni ahhoz, hogy a pokol tüze feleméssze a lelked? Ha pedig egyik sem valódi, fáj majd, amikor az elméd megszűnik létezni és eggyé válik az univerzummal? - Kezdheti, atyám.

  A pap elkerekedő szemei keserű mosolyra késztetnek. Érzem, ahogy a szánalma kiteljesedik, miközben megpróbálja megállni, hogy a háta mögé nézzen. A sírra, ami hozzám hasonlóan magányos, hisz kísértetiesen egyedül van.

- Biztos benne? Hiszen még… - kérdezi, azonban a tenyereimmel némaságra kárhoztatom.

- Nem hívtam senkit, így nincs senki, akire várni kellene – válaszolom kimérten, majd anélkül, hogy akár egy szóval is többet mondanék, megkerülöm az idős férfit és elsétálok a zárt koporsóig, amit percekkel korábban egy több méter mély, sötét verem aljára helyeztek. A hullaházban tett látogatás óta nem láttam a kishúgom sápatag orcáit, sem a fénytelen, barna tincseit, és hogy őszinte legyek, direkt fordítottam hátat a munkásoknak, akik a végső nyughelyére száműzték a fekete dobozt. Képtelen lettem volna végignézni.

- Rendben. Nos, akkor… - George atya a sír másik oldalára áll, egyszerre közel és távol a koporsótól, mintha valamiféle nyakatekert egyházi szabályt követne. A jobb kezét a gödör felé emelve, bal kezében egy bibliával nyitja szólásra az ajkait, miközben én hagyom, hogy a szemhéjaim elfedjék a szörnyiéhez olybá hasonló íriszeimet. - Itt az ideje, hogy örök búcsút vegyünk egy kedves kislánytól, akit az Isten túl korán hívott magához. – Érzem, ahogy egy meleg könnycsepp végigfolyik az arcomon, majd a szám megremeg, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy megállítsam a kényszeres mozgásban. - Sophia Malone most már egy, az égen ragyogó csillagok közül. S bár eltávozott, a szívünkben örökre jelen lesz, az emléke enyhülést hoz a fájó napokon. Reményt, amikor már készek lennénk feladni…

  A tiszteletes szüntelen beszél, szebbnél szebb jelzőkkel illetve Sophiet. Szavakkal és dicséretekkel, amiket már sosem ismételhetek el neki, úgy nem, hogy meghallaná vagy válaszolna rá.

  A megható monológ után én is lehetőséget kapok a búcsúra, a szavak azonban a torkomra fagynak és bármennyire próbálkozom, képtelen vagyok ódákat zengeni a szeretetemről, de még egy szimpla sajnálom sem csúszik ki az ajkaim közül. Így hát csupán egyetlen dolgot teszek: leguggolok a gödör mellé és óvatosan a fekete koporsóra ejtem az ujjaim között szorongatott, tövis nélküli rózsákat.

  Tizenegy percbe és tizenhat másodpercbe telik, mire sikerül elküldenem a körülöttem legyeskedő George atyát, aki mintha a fejébe vette volna, hogy nem hagy magamra. Az idősödő férfi egyre csak Isten mindenható erejéről és a soha el nem múló szeretetéről beszélt, meg arról, hogy velem lesz a gyász mind az öt szakaszában. Vigyáz rám, oltalmaz és fogja a kezem. Hiába magyaráztam neki, hogy rendben vagyok, nem hitte el, sőt! A fejébe vette, hogy elkezdődött.

  Tagadás. Mindig a tagadás az első fok, amit aztán a düh, a megalkuvás, a depresszió és az elfogadás követnek.

  Amikor végre egyedül maradok, lekuporodok a friss sír mellé, a fejem pedig a márványtáblának döntöm, amin íves, aranyozott betűkkel a Sophia Malone név díszeleg egy-egy négy számjegyből álló számmal körítve. 2005-2014. Kilenc év. Olyan kevés, hogy fáj rágondolni, így inkább nem teszem. Kiürített elmével és lehunyt szemekkel szipogok, miközben a hűvös földet kapargatom. A fekete szoknyám vékony anyaga pillanatok alatt átengedi a hideget, így meg sem lepődöm, amikor a dzsekim alatt libabőrbe borul a karom.

- Szeretlek, és nagyon-nagyon sajnálom – motyogom, és nem győzöm ismételgetni most, hogy végre rátalálok a megfelelő szavakra. Ugyanis tényleg, borzalmasan bánom, amiért nem akadályoztam meg a balesetet. S mindezen felül, történjen bármi, sodorjon bárhová az élet, legyek bármilyen szegény, tudnia kell, hogy őszintén, tiszta szívből szeretni fogom.

- Tudtam, hogy itt leszel – szabályosan összerezzenek az ismerős, kissé rekedtes hang hallatán, ami közvetlenül a fejem fölül érkezik, mintha a zaklatóm alig egy karnyújtásnyira magasodna a földön kuporgó, és minden bizonnyal szánandóan festő testem fölé.

- Akkor azt is tudnod kellene, hogy egyedül szeretnék maradni – replikázom ösztönből fakadóan, gúnyosan és olyan sértően, ahogy az tőlem telik, mégsem vagyok több egy halovány árnyéknál, amit magába kebelez a sötét. A hangom megremeg, csakúgy, ahogy a karjaim is, és ha a hátamat nem tartaná meg a sírkő, nagy valószínűséggel elterülnék a földön, miközben Derekre emelem a tekintetem.

  Golyó szőkésbarna haja ezúttal nincs felzselézve, kusza, olykor megregulázhatatlan tincsei nem meredeznek az ég felé. Ezen az apróságon kívül azonban pontosan úgy néz ki, mint mindig. A felsőtestét egy fekete bőrdzseki, a lábait egy kopott farmer takarja, míg a kezeit a zsebeiben pihenteti, így a feltámadó szél nem kezdi ki a bőrét.

- Megértem Sky, de nézz fel az égre! – Amikor nem reagálok, Derek óvatosan leguggol, így egy síkba kerülnek az íriszeink. A srác, aki már több éve az életem részét képezi, finoman kinyújtja a tenyerét, majd megcirógatja az arcom. Az ujjai hidegek, akár a hó, ezért szabályosan megremegek, amikor önmaga felé fordít. - Meg fogsz fázni.

  Tisztában vagyok vele, milyen sötétek a felettünk gyülekező felhők, mégis vetek rájuk egy kósza pillantást, mert így elhúzódhatom az engem simogató kezek elől. A törődés elől, amit meg sem érdemlek. A feltétel nélküli szeretet elől, amit a barátsága jelent a számomra. A férfi elől, aki egyszer régen, egy távoli valóságban úgy csókolt meg, hogy egyszerre vesztem el, és találtam rá az útra, amit mindig is kerestem.

- Nem jelent semmit, egy kis felhő nem tántorít el attól, hogy vele maradjak egész este – dünnyögöm, mialatt közelebb bújom a márványhoz, ami a megmásíthatatlant szimbolizálja. Az állandóságot és a véget; azt, hogy Sophie már nincs többé.

  Amikor szörnyi még csupán csak négy éves volt, hatalmas vihar söpört át London egész területén. Sem Ő, sem én nem éltünk még át hasonlót, így mindketten megijedtünk, amikor az egyik szomszéd udvarán kidőlt egy fa, aminek az egyik ága betörte a közös szobánk ablakát. Szörnyi sikítozott, és hetekig képtelen volt villany nélkül aludni. Azóta minden este együtt hajtottuk álomra a fejünket, valahányszor beborult az ég, és tekintettel arra, hogy hol élünk, vagyis élek, ez elég gyakran előfordult.

- Akkor itt maradok veled! – Hiába ellenkezem, Golyó ezúttal nem hunyászkodik meg. Nem úgy cselekszik, ahogy a szavaimmal kérem, hanem úgy, ahogy a meggyengült lelkem kívánja. Mintha belém látna, mintha jobban ismerne, mint én önmagam, és ez őszintén megrémít, így ökölbe szorítom a tenyereimet, megfeszítem az állkapcsom és meglendítem a karom. A kezem durván csapódik neki a mellkasának, ám Derek meg sem rezzen. Hagyja, hogy kiadjak magamból mindent… a keserűséget, a dühöt, az elkeseredettséget, a félelmet a magány érzésétől.

- Annyira hiányzik – szipogom, ám nem hagyom abba az értelmetlen erőszakot, mert ez végre arra a Skylerre emlékeztet, aki Liam előtt voltam.

  Egy idő után mégis elfáradok, így figyelmetlenné válok és egy rosszul megválasztott mozdulattal eltalálom Golyó dzsekijének tüskézett csatját, ami felsérti a bőrömet. A vér eleinte nem is látszik, csupán egy vékony, vörös csík mutatja a sérülés helyét, de ahogy telik az idő a vonal megvastagodik, a cseppek pedig gombostűfejnyivé válnak.

- Ssh… - Derek magához húz, a tenyerei szórakozottan játszadoznak a tincseimmel, amitől egészen megnyugszom, így a fejem a vállgödrébe temetve óvatosan rátapasztom az ajkaimat a karcolásomra és becsukom a szemeimet. A sötétség pillanatokon belül a barátommá válik. - Tudom, hogy nem hiszed el, de jobb lesz.

  Először az arcába szeretném üvölteni, hogy igaza van, nem hiszek neki, azonban az utolsó pillanatban mégis meggondolom magam és csöndben maradok. Mert bár elképzelni sem tudom, hogy valaha is jobb lesz, biztos vagyok benne, hogy borzalmasabb sem lehet.

  Mi mást kérhetnék?