Third chapter: Date?

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni a 79 olvasót, nagyon jól esik, hogy ennyien vagytok, ahogy az is, hogy az előző fejezethez ennyien írtatok. Nagyon megkönnyebbültem. Van pár apróság, amit szeretnék megosztani veletek, még mielőtt elolvasnátok Louis és Summer első randiját. 

Az első, és legfontosabb, hogy drága Molly Schmidt holnap ünnepli a születésnapját, és szeretnék neki NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT kívánni. Tudom, hogy Lou az egyik kedvenced, remélem elég jó lett a rész, és tetszeni fog, ha már ajándékkal nem tudtam kedveskedni <3 Nagyon szeretlek, és még legalább tízszer ennyi boldog évet kívánok :)

A második, hogy megnyitottam a legújabb blogomat, ami a Halálmadár címre hallgat. Ha bárkit is érdekel egy Árnyvadászokkal teli történet, az nézzen be nyugodtan.

A harmadik, hogy unalmamban csináltam egy Ask.fm-et, szóval ha valakinek van egy kérdése, legyen az személyes is, és eddig nem mertem feltenni, akkor hajrá. Nem harapok <3

Jó olvasást és nagyon szeretlek titeket Xx kitartás, mindjárt hétvége *.*

°Louis Tomlinson°

„Olyan ez a randizás, mintha egy aláaknázott virágos mezőn sétálna az ember, és amikor épp lehajol, hogy megszagoljon egy ibolyát, az jól felrobban, bele az ember képébe. Hisz néha a legszebb külső rejti a legördögibb belsőt, de amire rájössz már túl késő lesz. A gyönyörű dög karmai túl mélyen vannak ahhoz, hogy fájdalom nélkül továbbállj.”

Hazaérve lázas készülődésbe kezdtem, akár egy rossz tini, aki életében először megy randizni. Ha pedig már a randinál tartunk, akkor ezt most lehet egyáltalán annak nevezni? Amikor ott voltam nála, egyikünk sem mondta ki konkrétan, ami bár csöppet aggasztott, magabiztosságomat mégsem volt képes megingatni. 'Meg fogom szerezni, csak idő kérdése és az enyém lesz.' Kavarogtak a fejembe a gondolatok vele kapcsolatban, még akkor is, amikor belebújtam a fekete nadrágomba és a fehér ingembe. Sosem szerettem kiöltözni, inkább mentem volna farmerben, de ha ez kell ahhoz, hogy megnyerjem magamnak, akkor túlélem. Igazán nem nagy ár a szívéért cserébe. Hajamat bezseléztem, rögtön egy gyors fogmosás után, végül a lábamra vettem szintén éj fekete cipőmet és rohantam a kocsim felé, miközben kezemben ott díszelgett a telefonom, amit szorosan a fülemhez szorítottam. Egy pincérrel beszéltem, mivel le szerettem volna foglalni egy egész éttermet, hogy senki se zavarjon minket a vacsora alatt. Nincs annál rosszabb, mint mikor a meghitt és szerelmes pillanatok közepén elkezd bőgni egy baba vagy köhögni egy vén aszalt szilva.

Beszállva a sötét Range Roverbe, majdnem elütöttem egy járókelőt, aki az utolsó pillanatban próbált átslisszolni a villogó zöld emberkés lámpánál, de mentségemre szóljon, majdnem hét óra volt, én pedig nem akartam elkésni. Kerek huszonhat percembe került elérnem Summer apjának villájához, ahol kipattantam a kocsiból és idegesen toporogtam az ajtójuk előtt. Egy kedvesnek látszó öreg nénike nyitotta ki a bejáratot, amolyan házvezetőnő féleség lehetett, aki minden filmben feltűnt a gazdag családoknál.

- Jöjjön csak beljebb, a leányzó mindjárt elkészül – mosolygott, így műfogsora elővillant, ami engem is nevetésre késztetett, hisz az én mamám is hasonlóan nézett ki egykoron - kár, hogy már meghalt.

- Köszönöm – odavezetett egy bézs színű kanapéhoz, ahova leültem és a körmeimet rágcsálva vártam Őt. Hülye szokás, de nem tudtam ellene mit tenni, hisz izgultam, olyankor ez a mozdulat pedig ösztönösen előjött.

Körbenéztem a házban, hogy eltereljem a figyelmemet, és észrevettem, mennyire különbözött az enyémtől. Ott csak akkor volt rend, ha hetente egyszer eljött a takarítónő, itt viszont mindennek megvolt a helye és egyetlen porszem sem rondított az összképen. Halvány lila gőzöm sem volt merre lehetett Summer szobája, csak annyi rémlett, hogy reggel az emelet felől jött, vagyis feltehetőleg megint onnan fog lesétálni.

Telefonom rezegni kezdett a zsebembe, de csak akkor vettem ki onnan, amikor az öreg néni elment hozni nekem egy pohár teát, mert szerinte bármennyire is siet a „leányzó”, neki még így is el fog tartani egy ideig.

„Mindent elintéztem, le van foglalva a hely, semmi fényképész, semmi riporter. Meg sem érdemled a kedvességem! B.” - igaza volt, nem érdemeltem meg. Ahogy visszagondoltam a régi időkre, amikor még szinte elválaszthatatlan barátok voltunk, a nálam nem sokkal idősebb menedzseremmel, nem értettem mi történt. Megváltoztunk. Egyre sikeresebb lettem, és egyre kevesebb időt töltöttünk hülyéskedéssel és egymás ugratásával, pedig annak idején lételemünk volt a szórakozás. Akkor egymásnál buliztunk esténként, de az idő múlásával én inkább elegáns partikra mentem el, hogy benyaljam magam a köztudatba, ami valljuk be, kitűnően sikerült.

- Az itala, segíthetek még bármi másban? - szorgoskodott körülöttem, mire megráztam a fejem, először jobbra, majd balra fordítva azt – Akkor megnézem, hol tart a kisasszony – ahogy kimondta, már el is tűnt az emeleten.

°Summer Delgado°

Mégis mi a francot vegyek fel? Körülbelül a hatvanadik designer ruhámat vágtam a földhöz, mert egyiket sem találtam elég jónak. A pirosban olyan voltam, mint egy habcsók, a sárgában sápadtnak tűnt az arcom, a kékben nagy volt a hasam... reménytelen. Csalódottan ültem le az ágyamra, miközben testemet csak a fehérneműm borította be. A hátam közepére sem kívántam ezt a találkozást, vagy randit, ha úgy tetszik.

Halk kopogás, majd kinyílt az ajtóm. Mérgesen fordultam az apró, idős néni felé. Nem hallotta, hogy nem engedtem be? Miért kell mindenkinek engedély nélkül belépnie a szobámba? Ha nem lett volna itt azóta, hogy megszülettem, tuti, hogy az ő fejét is leordítottam volna és talán elküldtem volna melegebb éghajlatra. Mind e helyett azonban csak fújtattam egyet és elfordítottam a fejem a másik irányba, rám jellemző elkényeztetett stílusomhoz hívem.

- Kisasszony, már várja lent az a kedves úriember – most is, mint mindig, mióta ismerem mosolygott. Mi a jó fenéért kellett állandóan ilyen boldognak lennie, amikor még csak családja sem volt? Csak mi voltunk neki, anya már ezerszer említette, hogy legyek vele kedvesebb, pont ezért.

- Még nem találtam meg a tökéletes ruhát. Addig pedig nem fogok lemenni! - magyaráztam, de fejemet még mindig nem fordítottam felé. Apró neszek zaja töltötte be a fülemet, gondolom elkezdett pakolászni, de már erőm se volt hozzá, hogy ismét felemeljem a hangomat.

- Mit szól ehhez? Szerintem a fekete remekül állna – rakott le mellém egy olyan ruhát, amit még életemben nem láttam. Küldtem felé egy halvány mosolyt, majd távozott a szobámból, egyedül hagyva, hogy végre elkészülhessek. Kíváncsian néztem rá az ágyam mellett elhelyezkedő éjjeliszekrényemre, amin egy apró és letisztult digitális óra pihent. Pontosan hét óra negyvenöt percet mutatott, vagyis negyed órája várattam meg Louist. Sebaj. Egy egyszerű vállrángatás kíséretében bevonultam a fürdőszobámba és magamra vettem a fekete elegáns szabású térdemig érő ruhát. A hajamat kivasaltam, a fülem mögé és a dekoltázsomra fújtam egy kis parfümöt, végül kisminkeltem magam és az óriási magassarkúmban indultam az ajtóm felé. Még egyszer utoljára belenéztem a tükrömbe, elégedetten simítottam végig bal kezemmel a hajamon és kacsintottam egyet saját magamra. Az összhatás elég visszafogott lett, a fekete ruha szabása miatt inkább elegáns voltam, mint sem szexi, de most az egyszer egy cseppet sem zavart.

Magabiztosan, felszegett fejjel lépkedtem le a lépcsőn, ahonnan a reggelhez hasonlóan, ismét megpillantottam egy felzselézett hajú srácot, ám ahelyett, hogy felém kapta volna a fejét, csak belekortyolt a csészéjébe. Bármibe lemertem volna fogadni, hogy Mary adott neki valamit, hogy ne unatkozzon. Bár sosem értettem, hogy a tea vagy a kávé ivásától miért ne unná halálra magát bárki is. Öreg néni logika.

- Szia – köszörültem meg a torkom, hogy végre észrevegyen, ami szerencsére hatásosnak bizonyult, mert ijedtében kiejtette kezéből az addig abban szorongatott csészét, magára borítva a maradék italát. Visszafojtottam egy apró, feltörni készülő kacajt, s gyorsan  a szám elé kaptam a kezemet.

- Szia – Mary azonnal kirohant és egy ronggyal a kezében segített letisztogatni magát a fiúnak, míg én csak álltam egy helyben. Sosem voltam cseléd, hogy ugorjak és segítsek bárkinek is. Majd ők megoldják.

- Sajnálom – mentegetőzött, amikor végre elhalványult a ruháján éktelenkedő folt. Az egész arca lángba borult, de ismét megembereltem magam, így nem röhögtem a képébe esetlenségét látva.

- Nem gond, mehetünk? - bólintott egy aprót, én pedig elfogadtam felém nyújtott karját, amibe belekarolva sétáltam el a kocsijáig. A fekete autó lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és ami még jobb, illet a ruhámhoz.

Érdeklődve vártam, hogy egy maga fajta gazdag srác mégis hova fog elvinni randizni. Egy másik országba vagy egy ötcsillagos étterembe, esetleg a nap végére már együtt falatozzuk a finomabbnál finomabb ételeket az Eiffel-torony tetején? A képzeletem szárnyra kapott, és már a fellegek felett járhattam, amikor a méregdrága autó lefékezett egy apró, kívülről elég szegényes hatást keltő épület előtt. A rózsaszín felhő olyan gyorsan vált köddé, hogy esélyem sem volt a szép landolásra, az arcom hatalmas erővel csapódott bele az aszfaltba. Nagy nehezen, de sikerült elrejtenem csalódottságomat, de ez nem változtatott a tényeken, hogy haza akartam menni, méghozzá azonnal.

- Gyere már. Mit állsz ott? - húzott a bejárat felé, mint egy marionett bábút, aki nem képes magától mozogni. Kinyitotta előttem a hatalmas, vaskos ajtót, ezzel elém tárva egy üres épületet, ami bár szépen fel volt díszítve, mégsem nyerte el teljesen a tetszésemet.

- Hogy-hogy nincs itt egy árva lélek sem? - fejemmel körbepásztáztam a helyet, és igazam volt. Csak az egyik asztalnál volt megterítve, a többi pedig gyertyákkal volt telepakolva, akár egy szerelmes filmben. Töretlenül haladtunk a célunk felé, és amikor megérkeztünk Lou kihúzta nekem a székemet. Elismerően bólintottam neki, ő pedig leült és intett egyet, mire a semmiből ott termett egy pincér.

- Mit kérnek? - abban a bugyuta öltönyben nagyon hasonlított egy pingvinre, közel sem állt neki olyan jól, mint Louisnak. Jobb kezemmel elvettem az asztalról az étlapot és körülbelül öt percnyi gondolkodás után megszólaltam.

- Egy lazacsalátát szeretnék, hozzá pedig valami bort – nyújtottam oda a számomra feleslegessé vált étlapot, amint leírta a rendelésemet egy papírra.

- Én pedig egy rántott húst és hozzá krumplit köretnek – hozzám hasonlóan Lou is visszaadta a kezében szorongatott papírt, végül a srác kettesben hagyott minket.

A csönd kezdett egyre nyomasztóbbá válni, de semmi sem volt ahhoz képest, amikor Louis azt hitte feldobhatja a hangulatot pár viccel. Mert ami neki viccesnek számított, attól én egyenesen a falra másztam. Játszadozott a poharakkal, amikbe időközben már hoztak nekünk bort, béna vicceket mesélt, na meg egyfolytában a napjáról beszélt, mintha engem egy cseppet is izgatott volna, mivel töltötte unalmas perceit. Olyan volt, mint egy éretlen kisgyerek. Még a hülye perverz énje is sokkal jobban tetszett, ami hatalmas szó.

- Hmm, már éhen haltam – esett neki az ételnek, amikor megérkezett a pincér srác. A krumplipürét ide-oda mozgatta a tányéron, én pedig próbáltam nem odafigyelni rá és kifinomultan enni a salátámat. Hogy képes valaki egy étteremben rántott húst rendelni? Azt otthon is bármikor ehet. Szemeimet megforgattam, amikor egy hatalmas adag krumplit nyomott a szájába, amit természetesen nem tudott egyszerre lenyelni, így majdnem megfulladt, hála a mohóságának – Te nem kérsz?

- Köszi, nem kérek – válaszoltam kedvesen, és beleittam a vörösborba, amivel még tele volt a poharam. Ha nem lett volna pénze, már abba a pillanatban itt hagytam volna, hogy elhozott ide, sőt már reggel kikosaraztam volna, de az a szép nyaklánc meggyőzött arról, hogy adjak neki egy esélyt.

°Louis Tomlinson°

Egész vacsora alatt próbáltam önmagamat adni, azt a srácot, aki régen voltam, aki még nem öntelt és aki imád szórakozni. Látszatra bejött, hisz mindig mosolygott, az pedig mi más lenne, ha nem pozitív visszajelzés?!

Amikor befejeztük a desszertet - ami nálam egy csokitortát, nála pedig egy gyümölcssalátát jelentett -, karöltve sétáltunk ki az egyik kedvenc éttermemből. Illedelmesen kinyitottam neki a Range Rover ajtaját, és miután beültem a vezető ülésre, beindítottam a kocsi motorját. A rádió halk és kellemes zenéje betöltötte a teret, helyettesítve a beszélgetést, ami nem volt egyikünk erőssége sem, hisz igazából nem nagyon tudtam meg róla semmit, és ő sem kérdezősködött. Egész végig a tájat bámulta, míg én a kormányon vertem a ritmust, mivel eltitkolt szenvedélyem volt a zene, már kiskorom óta. Tíz évesen asztronauta és énekes akartam lenni, végül színész lett belőlem. Nem pont ez volt a célom, de határozottan jobb, mint ha utcaseprővé váltam volna.

- Itt vagyunk – szóltam oda neki, hisz elbóbiskolt és még akkor sem vette észre, hogy otthon van, amikor már leállítottam a kocsi motorját.
- Köszönöm a csodás estét – nyomott egy puszit az arcomra, végül kiszállt és besétált a hatalmas házukba. Csak azután hajtottam ki az udvarból, amikor eltűnt az ajtó mögött.