Eleventh chapter: Together all day long

Sziasztok :)
Nagyon szépen köszönöm a sok-sok támogatást, el sem hittem, amikor megláttam, hogy már 97-en vagyunk. Ez egy hatalmas szám, és szerintem sosem lehetek elég hálás mindezért. Remélem mindenkinek jól telik a napja, hete. Én épp lyukas órán ülök a testnevelő tanáriban, így nem tudom, mennyi hiba lehet a fejezetben. Próbáltam gyorsan átfutni, több-kevesebb sikerrel. Remélem tetszeni fog, szerintem nagyon izgalmas lett a maga módján. 
Millio puszi és jó olvasást! Xx

 

„Titkot őrizni olyan, mint tűzzel játszani. Ha megosztod valakivel, ő is könnyen megégetheti magát.. de hogyha megtartod, téged is felemészt. Vajon az embernek van joga ahhoz, hogy átruházza valaki másra is a felelősséget, amivel az igazság jár? Nos, mindenesetre a döntés mindenkinek a saját kezében van.”

°Summer Delgado°

A rengeteg táska súlya teljesen elszorította a vérkeringésemet, ahogy a csuklómba vájt a fülük, amikor egy laza mozdulattal kinyitottam a bejárati ajtót. Nem foglalkoztam azzal, hogy volt-e itthon bárki is, hangosan becsaptam magam mögött és elindultam az emelet felé. Minél hamarabb le akartam dobni a szatyraimat és elpakolni újonnan vett ruháim tömkelegét, melyeknek lassan már nem volt elég hely a szekrényemben, így vagy egy új bútordarabra, vagy egyenesen egy második szobára lett volna szükségem, ahol kedvenc cuccaimat tárolhattam volna. Grace szobája meg is felelt, csak el kellett volna tűnnie innen a picsába. Még nem volt tervem azzal kapcsolatban, hogyan is üldözhetném el a kis cafkát, de ami késik, az nem múlik.

Felérve a saját kis birodalmamba, lehuppantam a franciaágyamra és vettem egy mély lélegzetet. Leszedegettem a kezemet bántó táskákat a csuklómról és hanyatt dőltem, hogy minél kényelmesebb pozícióba kerülhessek. A mellettem lévő szobában síri csönd uralkodott, pedig Gracenek itthon kellett volna lenni, de sem ő, sem más nem adott semmiféle életjelet magáról. Kicsit megborzongtam és átfutott az agyamon megannyi őrült ötlet, amiknek többsége horror filmekből származott. Nem csoda, hogy számból feltört egy elhalt sikoly, amikor megcsörrent a zsebemben pihenő elektronikus készülék, más szóval a telefonom üvölteni kezdte, kedvenc számom dallamát.

A kijelzőre pillantva Louis nevét véltem felfedezni, így bár nem szívesen, de rányomtam a zöld gombra, ami a bal felső sarokban foglalt helyet.

- Szia – köszöntem illedelmesen, hiszen kénytelen voltam megjátszani a jó kislányt, hogy még közelebb tudjak férkőzni a fiú szívéhez. Na meg nem ártott bebiztosítani magam arra az esetre, ha a mindig szent kisasszony arra a döntésre jutott volna, hogy elárulja neki féltve őrzött, mocskos titkomat.

- Szia... - hangja lágynak hatott, de megakadt mondanivalója közepén. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy éppen beletúrt felzselézett, barna tincseibe, ezzel is húzva az időt, hogy titkon bátorságot gyűjtsön a folytatáshoz. Nem szóltam egy szót sem, hisz nem akartam siettetni. Vagyis akartam, de nem tehettem – Beszélhetnénk?

- Ajaj, ez nem hangzik túl jól – húztam el a számat, és kétségbeesést erőltettem hangszínembe, ami valljuk be nem volt nehéz, hisz kissé megijedtem. Mit akarhatott? Esküszöm, a Gucci cipőimre, hogy ha Grace elárulta neki a tervemet, akkor megtépem azt a kis kotnyeles libát.

- Csak tudni szeretném, hogy... nos, szóval, hogy mit érzel irántam – nem mondta ki, hogy úgy gondolta, becsaptam. Ahhoz nem volt mersze, én pedig próbáltam tettetni, hogy nem értettem miről is hadovált össze-vissza.

- Kedvellek, nem is kicsit – kacérkodtam. Csábos hanglejtésemtől még a vaj is megolvadt volna, ám arckifejezésem érzelemmentes maradt, sőt gúnyosan megforgattam kék szemeimet.

- Akkor lenne kedved esetleg velem tölteni a napot? - próbálkozott be ismét, én pedig nem mondhattam nemet. Túl átlátszó lett volna és akkor a gondosan eltervezett ötletem, miszerint kihasználom, majd eldobom, mint egy gumilabdát szertefoszlott volna. Úgy dőlt volna romba, mint egy kártyavár, vagy ha más hasonlatot akartam volna használni azt mondom szilánkjaira hullott volna, mint egy leejtett üvegpohár.

- Igen – vágtam rá szinte azonnal, mire elnevette magát és egy gyors köszönés után bontotta is a vonalat.

Louis nagyon hamar megérkezett, fél órába sem tellett neki és már a küszöbünkön toporgott, rám várakozva. Fogalmam sem volt mit tervezhetett a nap hátra levő részére, de nem is vártam túl sokat az étterem után, ahova az első randinkon vitt. Az is csak egy átlagos hely volt, ahova amúgy eszembe se jutott volna betenni a lábamat. Nem értem, hogy mit eszik a normális cuccokon, amikor kő gazdag és fiatal. Előtte az élet, mégsem használta ki száz százalékig.

Illedelmesen kinyitotta nekem a Range Roverjének fekete ajtaját, majd beült a vezető ülésre és elindultunk. Sorra hagytuk el a házakat, én pedig próbáltam a tájra és a rádió zajára koncentrálni, hogy Louisnak még csak eszébe se jusson hozzám szólni az út alatt. Nem lett volna túl sok értelme, hisz semmilyen közös témánk sem volt és úgy gondoltam, inkább higgye azt, hogy szégyenlős vagyok, mintsem rájöjjön arra, ami nekem már az első pillanatban leesett.

Vicces, hogy ő a világ egyik legkeresettebb színésze, mégsem látott át a játékomon.

- Megérkeztünk – állította le a motort, és kihúzva a slusszkulcsot a kormányból, egy gombnyomás után a zsebébe süllyesztette azt. Felém nyújtotta jobbját, én pedig mosolyogva belekaroltam és így sétáltunk be egy pizzázó ajtaján. Magamban cifrán káromkodtam, akár egy kocsis, aki dugóba került a városban, hiszen mindig is figyeltem az alakomra és csak egészséges ételeket ettem, de nem lehettem bunkó. Nehezebb lesz ez a pár, közösen eltöltött órácska, mint hittem.

- Egész szép hely – dicsértem meg az étteremnek alig nevezhető épületet, és ezúttal komolyan is gondoltam. A narancssárga és citromsárga ezernyi árnyalatában tündöklő hely, teljesen elnyerte a tetszésemet és még azt a kijelentést is meg mertem volna kockáztatni, hogy a szívembe lopta magát. Kár, hogy csak undi pizzát lehetett kapni.

- Megeszel egyedül egyet, vagy közösen kérjünk? - kérdezte, amint helyet foglaltunk az egyik sarokban, aránylag elzárkózva a többi embertől. Kezeim közé vettem az étlapot és gyorsan átfutottam minden lehetőséget, végül hosszas tanulmányozás után a vegetáriánus pizza mellett tettem le a voksomat.

- Nem hiszem, hogy akarsz enni abból, amit én választottam – nevettem fel, kissé hangosan, de őt ez egy cseppet sem zavarta. Fura. Én rég pofán vágtam volna őt, ha fordított helyzetben lettünk volna. Vagy ha nem is ütöttem volna meg, az biztos, hogy ott hagytam volna a fenébe. Engem aztán senki sem járathatott le azzal, hogy nem tudta türtőztetni magát.

- Te tudod – rántotta meg a vállát, lazán, mint akit semmi sem érdekel. Kezét a magasba emelte és intett a mellettünk elhaladó pincérlánynak, aki azonnal fel is vette a rendelésünket.

Várakozás közben, ismét ránk telepedett a csend, átlátszó, mégis fojtogató leple. Egyikünk se tudta, mit is kellett volna mondania, és a fejemet tettem volna rá, hogy épp az járt a fejében, mennyi is igaz a kis előadásomból.

Kínomban már a hajamat csavargattam, ami kiengedve pihent a vállamon, majd mikor ezt az elfoglaltságot már meguntam, a villámmal kezdtem játszadozni, vagy éppen a fogpiszkálókat rendezgettem sorrendbe, arról már nem is beszélve, hogy az előttem lévő asztalterítőből kikandikáló cérnaszálat már kis híján letéptem unalmamban. Frusztrált volt a hangulat, szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben, így érhető, hogy megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint megláttam a felénk közeledő pincérlányt, aki a megrendelt ételeinket egyensúlyozta a kezeiben. 

°Grace Evans°

Szemeimet a lehető leglassabban nyitottam ki, és egy lomha nyújtózás után megfordultam az ágyamban. Látásom kissé homályos volt, így vártam pár pillanatot, míg ki nem tisztult, csak utána néztem meg az éjjeliszekrényen pihenő órámat. Hátborzongató volt olyan dolgokat a sajátoménak nevezni, amiket ettől a családtól kaptam, de nem tehettem ellene, a szám automatikusan sajátomnak tudta a tárgyakat.

Az egész házban csend uralkodott, pedig már igen későre járt, pontosan fél nyolcra. Esme és a férje bizonyára még dolgoztak, gondoltam magamban, de hogy a többiek hova tűntek, arra ötletem sem volt.

Megengedtem még egy kis lustálkodást fáradt testemnek, így nem szálltam ki azonnal a takaró biztonságot nyújtó kényelméből, csak egyszerűen visszacsuktam szemeimet és gondolkozni kezdtem. Természetesen eszembe jutott a délelőtt folyamán lezajló, nem túl kellemes veszekedésem Louisszal, és kis híján megint elsírtam magam. Nem tudtam miért történt mindez, hiszen az ember azt hinné, ha valakinek elmondja az igazat, az el fogja hinni, és nem hordja el mindennek. Legfőképpen nem az életének megrontójának.

Ha lenne akár csak egyetlen egy bizonyítékom az igazamra, ha valamiképpen rá tudnám ébreszteni őt, hogy az a lány csak kihasználja... Sóhajtottam egy kínkeserveset, hiszen ez a sok 'Ha' értelmetlen időpocsékolásnak bizonyult nem csak ebben az esetben, de általában mindig és mindenkor. Most sem volt megoldás a problémámra. Hacsak...

Arcomra kiült egy ördögi mosoly, amikor a semmiből összeállt a fejemben egy terv. Vízszintesbe tornáztam magam és leugrottam az ágyamról. A hideg parketta irritálta meztelen talpamat, de nem törődve vele az ajtóm felé siettem. Mint egy szellem, úgy lopakodtam végig a folyóson és lélegzetvisszafojtva, remegő kézzel nyúltam Summer ajtajának kilincse után. Fülemet rátapasztottam a szobájába nyíló bejáratra, és csak akkor lett elég bátorságom ahhoz, hogy kinyissam, amikor egy hosszúra nyúlt perc hallgatózást követően megbizonyosodtam róla, hogy tényleg üres a helyiség.

Kitárva az ajtót egy nagyon szép, bár számomra túl giccses szoba látványa tárult kék szemeim elé. A legtöbb bútor méregdrágának tűnt és minden bizonnyal azok is voltak. A rózsaszín lepedő össze volt gyűrve az ágyán, vagyis elég sietősen távozhatott. Az említett lakberendezési cikk mellett pedig üres szatyrok csúfították el, az amúgy tiszta összhatást.

Mivel nem tudtam pontosan mit is keresek, az íróasztala felé igyekeztem és a fiókokat rohamoztam meg. Az elsőben ceruzákat és rajzlapokat találtam, ami megdöbbentett, mert sosem gondoltam volna, hogy Summer szeret rajzolni. Pedig határozottan ügyes volt benne, jegyeztem meg magamban, amikor a kezeim között tartottam pár vázlatát. Az egyik őt és a szüleit ábrázolta. Summer körülbelül nyolc évesnek nézhetett ki rajta és mosolygós arca még annál is fiatalabbnak láttatta.

Megráztam a fejemet és visszacsúsztattam a lapokat a helyükre, majd bezártam a fiókot. Az asztal teteje tele volt sminkekkel – alapozók, szemhéjfestékek a szivárvány összes színében, rúzsok és szájfények, a körömlakkokról már nem is beszélve. Egy kisebb arzenállal rendelkezett, mintha saját boltja lett volna, ami megmosolyogtatott.

A szekrényéhez sietve, rengeteg szebbnél szebb ruha tárult a szemeim elé, és kedvem támadt belebújni az összesbe, de gyorsan elhessegettem a gyermekded izgatottságomat és újra a feladatomra összpontosítottam. Kellett lennie valaminek, legalább egy apróságnak, ami arra utalt, hogy nem szerette Louist.

Utolsó elkeseredettségemben az ágya párnái felé lépkedtem, hisz minden egyes filmben, ami az elmémbe lopta magát, ott dugták el a lányok a naplóikat. Talán neki is lehetett egy, amibe kiöntötte a szívét, ha már a szüleivel sosem beszélgetett semmiről. Már pedig az itt eltöltött napjaim alatt, határozottan ezt a benyomást keltette. Egymás után dobtam félre a pink és fehér díszpárnákat, és azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, amikor a kezeim ügyébe akadt egy bőrkötésű könyvecske. Izgatottan szorítottam a mellkasomhoz, azonban amilyen nagy hévvel érkezett a jókedvem, olyan hirtelenséggel foszlott semmivé. Egy lakat. Egy fránya lakat állt köztem és Summer titkai között, én pedig legszívesebben agyon lőttem volna magam.

- Jól szórakozol?! - fordítottam a fejem az ég felé, mintha Istenhez beszéltem volna, és csalódottan rogytam le a feltúrt franciaágyra. Csak bámultam ki a fejemből, megsemmisülve, amikor valami megcsillant az előttem díszelgő üveges szekrényben. Mint a szél, úgy száguldottam felé, és majdnem feltörtem, amikor feltéptem az ajtaját. Egy édes plüssmaci csücsült az egyik polcon, körülötte gyertyákkal, de ami még jobban érdeket, az a medve nyakában logó, kulcs alakú nyaklánc volt. Levettem a nyakáról, és remegve, csak második próbálkozásra sikerült beletalálnom a lakat apró résébe. Viszont sikerült. A zár kinyílt, a lakat leesett a földre, ám a zajjal mit sem törődve lapozgatni kezdtem a könyvecske oldalait.

Csupa zagyvaság szólt. Arról, mennyire hiányzott neki a szüleivel eltöltött sok-sok idő, hogy mennyire szerette azt az Eric nevű srácot, és hogy mennyire maga alá került a csúnya szakításuk után. Kezdtem megsajnálni és talán meg is érteni azt, mit miért tett, hogy miért volt ilyen durva másokkal, de amit a következő oldalra lapozva találtam, az, az utolsó cseppig eltüntette belőlem a hirtelen támadt rokonszenvemet. Abban a pillanatban, ahogy elém tárult körülbelül húsz név és húsz különböző terv, azt hittem elájulok.

- Steve Williams, George Stinson, Emett Stewart, Luke Fairchild... Louis Tomlinson – olvastam a neveket, és a szívem kihagyott pár ütemet, amikor a végére értem. Kivettem a zsebemből a telefonomat és gyorsan lefényképeztem mindent, amit lényegesnek találtam.

A nyitva lévő ablakon át motor zúgása hallatszott fel a szobába, így gyorsan kinéztem a függöny mögül. Summer és Louis értek haza. Azonnal felismertem a fekete Range Rovert, amit már Lou garázsában is megcsodálhattam. Pár másodpercig figyeltem a fiút, aki az anyósülés ajtaja felé igyekezett, hogy udvariasan kinyithassa az ajtót az ott ülő lánynak, de aztán leesett a tantusz. Akkorát koppant, hogy ha hangja lett volna, már a világ másik felén is meghallották volna az emberek. Villám sebességgel tettem vissza a kulcsot a plüss nyakába. A könyvet szintén a helyére rejtettem, és a szerte szét heverő párnákat rendezgetve még egyszer átnéztem a szobát, hogy minden rendben volt-e. Meghallottam Summer vinnyogó hangját, ahogy búcsúzkodik, majd bezárja a bejárati ajtót, én pedig az utolsó pillanatban kirohantam a rózsaszín helyiségből. Visszasiettem a saját kis zugomba, majd magamra zárva az ajtót, dübörgő szívvel szorongattam a kezemben lévő telefont.

- Sikerült!