Twelveth chapter: How can I be so blind?

Sziasztok :)

Köszönöm a támogatásotokat, mint mindig. Fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki ilyen aranyos olvasókat, mint amilyenek ti vagytok. Örülök, amiért a suli mellett is volt olyan ember, aki vette a fáradtságot és írt nekem. Nélkületek talán már feladtam volna, hogy közzétegyem a részeket és csak magamnak írnék. 

Ebben a részben nagy áttörés történik Louis életében, ami az egész történetre hatással lesz. Nem lett a legerősebb fejezet, de próbálkoztam, és remélem így is tetszeni fog, vagy ha nem,akkor leírjátok, szerintetek min kellett volna javítanom. 

Millio puszi Xx nagyon szeretlek titeket és jó olvasást! 

ui.: Van egy szavazás, ahol szeretném, ha ti is kinyilvánítanátok a véleményeteket. Nem muszáj rám szavazni, de ha szeretitek, amit csinálok, akkor nagyon örülnék pár klikkelésnek <33

„Tudatlanság. Sokan úgy gondolják ez a legrosszabb dolog, ami velük történhet. Az, hogy valamit eltitkolnak előlük, azonban néha nem is kívánhatnánk többet. Amit nem tudunk, az nem fáj... tartja a mondás, és milyen bölcs is volt az, aki ezt kitalálta. Talán vele is pont az történt meg, ami velem, hisz jelen pillanatban és sem kívántam mást, csak felejteni.”

°Louis Tomlinson°

Kételyek. Olyan dolgok, amelyek megnehezítik az életet, vagyis az abban való hitet. Napok óta ezeknek a szörnyű érzéseknek tengerében ringatóztam, és hiába kezdődtek el a forgatások, még a munka sem tudta elterelni a figyelmemet magáról a tényről, hogy nem tudtam kinek higgyek. Melyik lány mondott igazat és melyik hazudott rezzenéstelen arccal a szemembe? Amikor Graceszel voltam önmagamat adhattam, és önfeledten nevettünk egymás idióta poénjain, viszont Summerbe szerelmes voltam. Olyan vágyat éreztem a közelsége iránt, hogy az már szinte szétszakított belülről. A tegnapelőtti találkozásunkkor nem mutatta semmi jelét sem, hogy bűnös lett volna, én pedig képtelen voltam a titkolózás bűnével vádolni. Mindennél jobban hinni akartam neki, bízni benne. De ha megtettem volna, akkor Gracet kellett volna elítélnem, amire a szívem ismét nem volt hajlandó.

- Mr. Tomlinson, már forog a kamera – suttogta nekem egy statiszta, aki egy forgatókönyvet szorongatott a kezei között és egy füles volt a fejére rögzítve. Egy másodpercre lehunytam a szemeimet és egy mély lélegzetvétel után úgy tettem, mintha nem éppen az imént pazaroltam volna el a filmtekercs képkockáit. Felvettem a már rám öntött maszkomat, ami oly tökéletesen illet vonásaim minden egyes görbületéhez és ismét kinyitva látószerveimet, elém tárult a stúdió látványa.

A hely vakító volt. A fehér díszlet és a mindent belepő műhó égette a retináimat, de nem törődve az irritálóan világító dolgokkal, mosolyra húztam, amúgy bágyadt ajkaimat. Elmém mélyén a megfelelő szöveg után kutattam, és hála a hátam mögött tudott jó pár filmnek, rövid idő alatt rá is leltem az éppen soron következő párbeszédre.

- Mary, tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem, de el kell mennem... - a velem szemben álló lány barna szemeibe néztem, és hiányoltam belőlük azt a csillogást, amit az elmúlt napokban megismert kék szemekben láttam. De vajon melyiküké volt valódi? - Ez lesz a legjobb. Neked, nekem. Nekünk – a filmben most következett a csók, ami a kínkeserves búcsút tette még elviselhetetlenebbé a két karakter számára, azonban a szám egyszerűen nem akart engedelmeskedni az utasításoknak. Ajkam épp hogy csak súrolta a velem szemben csücsörítő lányét, ami feltűnt a rendezőnek is.

- Állj! Mindenki, álljatok le! Louis, drága Lou, ugye nem akarod nekem beadni, hogy ezt te csóknak nevezed?! Kicsit élethűbben. Az lenne a legjobb, ha igazából is elcsattanna köztetek egy szenvedélyes nyelvcsata – mosolyogva kacsintott ránk, majd visszaült a székébe és a kamerák újra forogni kezdtek, ezzel felvéve minden rezdülésünket.

- Mary, tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem... - mondtam el újra az iménti szavakat, végül elérve a megfelelő pillanathoz a karjaim közé vontam színésztársamat és behunyva a szemhéjamat, arca helyére valaki egészen mást képzeltem. Beletúrtam laza tincseibe, a hajának selymessége pont olyan volt, mint Summer bőre. Lelki szemeim előtt épp egy tengerparton voltunk, ellenben ezzel a téli környezettel, ami fogságában tartott bennünket és szinte már hallottam a víz félreismerhetetlen hangját, ahogy a hullámok a partot nyaldosták mérhetetlen erejükkel. Boldog voltam és ez az érzés olyannyira magával ragadott, hogy éreztem a kellemes bizsergést a bőröm alatt, ahogy a véremmel keveredve szétáramlott a szervezetemben. Belemosolyogtam a csókba, és hirtelen már el sem akartam szakadni szeretetem lényétől, de egy hangos ricsaj elválasztott minket egymástól. Széttört az üvegfal, amit a képzeletem emelt körénk. Ő eltávolodott, én pedig egyedül maradtam. Magányosan.

- Szép volt srácok. Áttérünk a szalmakazalban játszódó jelenetekre. Díszletváltás, smink- és ruhacsere. Egy, kettő...- adta ki az utasításokat egy őszes férfi, én pedig bevonultam az öltözőbe. A kosztümöm előre ki volt készítve és gondosan fel volt akasztva egy fogasra, így nem volt nehéz dolgom. Rögtön ezután kaptam egy kis alapozót, végül még kávézni is volt időm. Csak negyed óra elteltével folytatódott a forgatás.

A színésznő, aki a filmbéli szerelmemet, Maryt játszotta, nem más volt, mint Lily Collins. Gyönyörű parasztlány szerelésben tündökölt előttem, az arca teljesen kipirult, de ez leginkább a szűk ruhájának volt betudható, hisz a fűzőtől alig kapott levegőt, bár meg kell hagyni, szépen kiemelte bájait. A szeme se rebbent, amikor egy statiszta még erősebben meghúzta, a már említett aláöltözőt. Biztos voltam benne, hogy én nem tudtam volna elviselni a folytonos fájdalmat és a levegőhiányt, pedig képletesen engem is sújtottak eme kínok.

- Kezdés fél perc múlva – hallottam meg a hangosbemondó hangját, ami visszhangzott füleimben. Csupán harminc másodpercem volt hátra, azután pedig el kellett játszanom egy forró jelenetet ezzel a lánnyal. Egy hónappal ezelőtt szívesen megettem volna, sőt élőben is eljátszadoztam volna vele egy hotelszoba nyújtotta franciaágyban. Efelől egy szernyi kétségem sem volt. Most viszont... a hátam közepére sem kívántam az egészet.

- Három, kettő egy és... csapó – a fülembe tódult vértől csak haloványan érzékeltem a fekete tábla csattanását, a zörejt, miszerint elkezdődött a felvétel és innentől kezdve minden élesben ment.

Lily, vagyis Mary a lovaknál állt és egy számára igen kedves kancát simogatott. Puha ujjai le s fel vándoroltak az állat arcán, végül az oldalán. A film főhőse James, vagyis jómagam a pajta ajtajának falához támaszkodva figyeltem az elém táruló látványt, majd nesztelen léptekkel, síri csendben settenkedtem szívem hölgyének háta mögé. Karjaimat szorosan átfontam a csípője körül, ezzel is magamhoz láncolva, és édes rosszaságokat suttogtam füleibe. A lány elmosolyodott, majd megfogta egyik kezem és maga felé fordított, így szemtől szembe kerültünk egymással. Ajkai ismét érintkeztek az enyéimmel, amitől kirázott a hideg, de nem abban a kellemes értelemben, ami a szerelmes-regényekben szokott lenni, hanem egy fanyar módon, mint amikor az ember felhevült bőréhez hideg dolgot érintenek.

- Annyira vágyom rád, hogy azt el sem tudod képzelni – hagyták el számat, a leírt szavak, amiket csak nagy nehézségek árán tudtam élethűen előadni.

Úgy kaptam fel a karjaimba, hogy az ajkaink nem váltak el egymástól, végül hanyatt döntöttem a szalmák által kreált, rögtönzött ágyon. A növény kellemetlenül szúrt, és el sem tudtam képzelni, hogy aki kitalálta ezt a filmet, tényleg jó ötletnek tartotta a szexet pont egy pajtában lebonyolítani. Homlokom próbáltam nem összeráncolni, amit az alattam fekvő lány is észrevett, de nem szólt egy rossz szót sem, inkább csak megmosolyogtatta a bénázásom. Hálás voltam neki, amiért nem gúnyolt ki, így minden erőmmel azon voltam, hogy a legjobbat nyújtsam. Már csak az ő kedvéért is, hisz miattam még sokáig el kellett viselnie ezt a ruhát.

- Akkor mutasd meg. Csak a tied vagyok – túrt bele a hajamba, én pedig elkezdtem szétbontani a ruháját. Először a pánttal kezdtem, és miután már az sem állt az utamban, gyengéd puszikat leheltem kebleire. Fejét hátrahajtotta és teste ívbe megfeszült alattam, miközben szájából eljátszott nyögések törtek a napvilágra.

- Leállni! Louis, minden rendben van? - fordult felém a híres neves rendező, akivel nem először dolgoztam együtt, de képtelen voltam válaszolni neki. Mi értelme is lett volna, ha egyszer úgyis látszott rajtam, hogy teljesen máshol jártam képzeletben?! Hazudjak? Hisz akkor teljes mértékben megérdemeltem, hogy engem is rútul kijátszottak – Szünet emberek – odasétált hozzám és kedvesen vállon veregetett, mintha egy kisgyerek lettem volna, akinek vigasztalásra volt szüksége. Egy szerető családtagra.

- Sajnálom. Ígérem, összeszedem magam – keserű vonallá préseltem a számat, mire aggódóan végig mért. Pár pillanat erejéig a távolba meredt, mint aki hevesen mozgatja agyának kerekeit. Arca az előzőnél is komorabb volt, és testem egyre csak frusztráltabb és frusztráltabb lett. Átfutott az agyamon ama rémkép, hogy kirúg a filmből, amiért hátráltattam a többiek munkáját, és egyszerre kivert a víz. Az ájulás szélén egyensúlyoztam, hiszen ha valakit eltanácsoltak egy filmtől, az a személy hamar a süllyesztőbe került. A filmiparban gyorsabban terjedtek a pletykák, mint azt bárki emberfia el tudta képzelni.

- Tudod mit? Menj haza és pihenj. Addig felvesszük azokat a jeleneteket, amikben nem szerepelsz. De jövőhéten már nem akarom egyfolytában a bánatos arcodat nézni, mert az idő pénz. Ezt te is nagyon jól tudod – lassan bólintottam egyet, végül kisétáltam a stúdióból. Még hallottam, ahogy ismét kiadta az utasításokat és mindenki munkához látott, aztán az utca zaja elnyomta a díszleteket átrendező statiszták csörömpölését.

Lassan rakosgattam lábaimat, egymás után, egészen a motoromig, amin a lehető legkényelmesebben elhelyezkedve, útnak is indultam. Fejemen ott díszelgett az elengedhetetlen kellék, egy fekete bukósisak, de úgy gondoltam most még az sem lett volna képes megvédeni, ha esetleg arra vetemedtem volna, hogy figyelmetlenségemben nekicsapódom egy épületnek vagy egy másik járműnek. Felülkerekedett rajtam egy ismeretlen, öngyilkos hajlam, és bár igazából eszem ágában sem volt véget vetni ifjú életemnek, a csábító gondolatok megbújtak agyam egyik kis zugában, ahonnan lehetetlenségnek tűnt kiverni őket. Autóbalesetek, lezuhant repülőgépek és szinte az összes jelenet a Végső állomás című filmből... csak ezek a rémképek cikáztak a fejemben, figyelmetlenségemben pedig majdnem valóra is váltottam az egyiket.

Végül épségben hazaértem, egyik végtagom sem hiányzott, és még a sisak sem kócolta össze, felzselézett hajamat, ami bizonyára csak valami égi csoda folytán történhetett meg. Úgy látszik valakinek fontos lehettem odafenn. Levágtam a sisakot a kanapéra és bekapcsoltam a laptopomat, mert úgy gondoltam írok valamit a rajongóimnak, ha már úgy elhanyagoltam őket az utóbbi időkben. Igen, tisztában voltam vele, hogy milyen egy beképzelt tuskó módon viselkedtem, és jóvá akartam tenni elkövetett hibáimat. Legalábbis, amit  még lehetséges volt. Kételkedtem benne, hogy Bill valaha is újra barátjává fogadna, de majd minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében, esküdtem néma fogadalmat.

Amíg töltött a gép, gyorsan elrohantam a konyhába, ahol jobb étel híján, a kezembe vettem egy almát, és azzal együtt fáradtam vissza a készülék képernyője elé. Mutatóujjam ráhelyeztem az egérként funkcionáló fekete kockára, aminek enyhén göröngyös felülete simogatta bőrömet. A fekete kijelző helyére a neves közösségi oldal, vagyis a Twitter bejelentkező oldala lépett, és a billentyűzeten ejtett gyors pötyögések után már is a kezdőlapon találtam magam. Rengetegen írtak nekem tweet-eket, és tényleg, Istenemre mondom, hogy megpróbáltam a lehető legtöbbre válaszolni és mindenkit bekövetni aki kérte. Nem csak egy-két emberig, ahogy azt két hete tettem volna, hanem egészen a limit határig nyomkodtam a 'Follow' gombokat. Amikor már kis híján vér sem maradt az ujjaimban, áttértem a privát üzenetekre. Sok rajongó írt és érdeklődve válaszoltam a hülyébbnél hülyébb, olykor perverz kérdéseikre. Valaki egyfolytában arra akart rávenni, hogy egyek a nagymamájának a kertjében termesztett répákból. Hátborzongató.

Már épp kiléptem volna, hogy egy pihentető fürdőt vegyek, amikor egy ismerős név jelent meg a képernyőn. @Grace_Evans, olvastam és egyből rá is kattintottam. Nem volt semmi szöveg, még csak nem is köszönt, szimplán egy képfájlt csatolt és ennyi. Mivel ötletem sem volt arról, mit is ábrázolhatott a fotó, egyszerűen rányomtam. Idegesen harapdáltam a körmeimet, amíg a letöltésre várakoztam, de az csak nem akart könnyíteni feldúlt lelkemen. Mintha a képembe röhögött volna, beakadt egy százalékkal a vége előtt, én pedig azt hittem az ujjaimat is lerágom, mire megpillanthatom a képeket.

Egy millió évnek tűnő pillanattal később megnyílt a fájl, az én szívem pedig kihagyott nem is egy, hanem egyszerre két dobbanást is. A sírás kerülgetett és a torkomban máris éreztem az egyre növekvő gombócot, ami majdnem megfojtott. Annyi név díszelgett a lapokon - amik között megtaláltam a sajátomat is -, hogy legszívesebben elhánytam volna magam. Hogy lehettem ilyen vak? És legfőképpen, hogyan voltam képes olyan csúnya dolgokat vágni az egyetlen ember fejéhez, aki törődött velem? Jobban mondva törődik, hisz még így is, hogy minden oka meglett volna arra, hogy megvessen - mivel én is megvetettem saját magamat -, képes volt megszerezni ezeket a biztos lábakon álló bizonyítékokat.

Éreztem, ahogy a szívem millió apró darabra hullott és bár törni-zúzni akartam, ezúttal ahhoz sem volt elég erőm. Mintha kiszállt volna a testemből az élet, lerogytam a padlóra és a kezeim közé temetve arcom, bőgni kezdtem, akár egy meggyötört kisgyerek.