Eighteenth chapter: Get out here!

Sziasztok :)

Szeretnék megköszönni mindent, de tényleg mindent, amit nekem adtok, elképesztő, hogy már 104 olvasóm van ezen a blogon, nem is tudjátok mennyire boldoggá tettetek, ahogy a szavaitok is olyan sokat jelentelen, komolyan nálatok jobbat nem is kívánhatnék.

Még tartozom egy díjjal, de azt megpróbálom a hétvégén kitenni, sajnos mostanában nagyon kevés időm van minden blogos dologra, és ha nem írtam volna meg előre a részeket, nem is tudnám rendszeresen hozni őket... :( De nem akarok panaszkodni, inkább jó olvasást kívánok. Remélem tetszeni fog.

Millio puszi Xx 

„A bosszúvágy, csak úgy mint a mások szívatására való kényszer, magától jövő érzelem, amit általában egy számunkra ellenszenves személy iránt generálunk. Olyankor elönt minket a düh, szemeinket elhomályosítja a vörös köd, és olyan dolgokat teszünk, amikbe nem is gondolunk bele igazán. Eszünkbe sem jutnak a szörnyű következmények és ha mégis, akkor szemet hunyunk felettük. Ettől leszünk igazán gonoszak, és hiába tagadnánk, az arcunkra lesz írva, 'Óvakodj a közelemből, különben nagyon pórul jársz!'”

°Grace Evans°

A nap sugarai átszöktek a leheletvékony függönyön, így felébresztve édes fantáziálgatásomból, ám mégsem volt képes ezzel a tettével elrontani a felhőtlen jókedvemet. Testemet elöntötte a boldogság, amikor átfordultam a másik oldalamra, és nem bírtam abbahagyni a folytonos, szűnni nem akaró mosolygásom. És hogy mi volt a magával ragadó vidámságom forrása? Nem más, mint a tegnapi nap, vagyis a délután és a késő este. Még jelen pillanatban is alig hittem el, hogy sikerült feltűnés nélkül kiszöknöm és visszasettenkednem, hisz mind a két alkalommal elég nagy zajjal járt megmászni az ablakom alatt álló tölgyet. Azonban büszkén jelenthettem ki, hogy legyőztem a növény által kreált félelmemet, sőt, már-már barátomként tekintettem rá, egyfajta megmentőként.

Fáradtam ásítottam egy hatalmasat, de nem voltam képes visszaaludni, sokkal inkább egy frissítő zuhany képe lebegett a szemeim előtt, ezzel háttérbe szorítva a lustálkodás tervét. Két kezemmel vízszintesbe tornáztam magam, majd óvatosan letettem meztelen lábaimat a földre, ami ezúttal nem is volt olyan irritálóan hideg. Sőt, egészen jól esett bizsergető érintése. Normál léptekkel közelítettem meg a fürdőszobát, hogy aztán magamra zárva, a helység nyújtotta biztonságban dobáljam le magamról a rajtam lévő pizsomát. A szürke rövidnadrág és a kinyúlt póló össze-vissza terült el a csempén, de ezzel mit sem törődve szökkentem be a kabinba. Kezemmel elfordítottam a kis, kör alakú fogantyút, így hideg vizet engedve a hátamra. Az egész testemet ellepte a libabőr, ezt követően a pirosat is megforgatva, sokáig időztem a tökéletes hőmérséklet beállításával. Elérve a célomat, méz illatú tusfürdőt nyomtam a kezembe, és lassan masszíroztam a bőrömbe, hogy kimossa belőlem azt a kevés feszültséget, ami még nem tűnt el teljesen. Becsuktam a szemeimet és ismerős dallamokat dúdolgattam a saját magam szórakoztatására, hisz a csendesség, bár időnként igazán jól esett, ezúttal kifejezetten idegesített.

Egy gyors fogmosás és fésülködés után felöltöztem és oldalra fontam a hajamat, hogy egyetlen rakoncátlan hajszál se lógjon bele az arcomba. Elégedetten mosolyogtam a tükörképemre, és napok óta először nem láttam a szemem alatt éktelenkedő karikákat. Visszasétálva a szobámba, ránéztem az órára, ami reggel hetet mutatott, és hála korgó gyomromnak, hamar elhatároztam magam a korai reggeli mellett. Mióta itt éltem, még sosem ébredtem fel tizenegy előtt, így mindig lemaradtam a közös étkezésekről, hiszen Summer szülei a lehető leghamarabb indultak dolgozni, nem csak a hétköznapokon, de a hétvégéken is.

Szinte száguldottam a lépcsőn, hogy teletölthessem finomabbnál finomabb falatokkal az éhező bendőmet, de amint leértem, szembe találtam magam egy hisztérika eget rengető kirohanásával. Summer úgy toporzékolt, akár egy óvodás, és már a fejem is belefájdult abba, hogy hallgatnom kellett. Az arca felvette egy óriási paradicsom formáját és színét, nekem meg kedvem támadt megenni egy jó kis párizsis kenyérrel karöltve. Jobbra s balra rázogattam a buksim, hogy elszálljanak a fejemből az idióta gondolatok, helyette inkább bementem a konyhába, az ott található hűtőhöz. Kikaptam mindent, amit első ránézésre megkívántam és visszasiettem az ebédlőbe, hogy illedelmesen helyet foglaljak az asztalnál; csak utána láttam neki az evésnek.

- De anyu, hisz már mindenhol kerestem! - sosem láttam még Summert sírni, nemhogy toporzékolni, de úgy látszik még mindig képes volt meglepni. Haja össze-vissza állt a fején és bár eleinte nem érdekelt a dolog, egyre kíváncsibb lettem kirohanásával kapcsolatban. Mi történhetett?

- Kincsem, - Esme hangja türelmes volt, de azért kicsit meglátszott rajta az ingerültség. Nem csodáltam és nem is róttam volna fel neki soha, hisz a lánya igazán kibírhatatlan személyvolt, és akkor még finoman fogalmaztam. Időközben elkészítettem egy emeletes szendvicset és jóízűen bele is haraptam, így a számban érezhettem a sonka, sajt, saláta, kenyér, bacon és a szalámi ízét – sajnálom, de fogalmam sincs merre lehet a nyakláncod. Valamit biztos kihagytál – összehúztam a szemöldökeimet és magamban nyugtáztam, hogy megint csak egy ostobaság miatt verte ki a balhét. Én meg már azt hittem, hogy itt a világvége.

- Igazából – húzta el az 'á' hangot, miközben vádlóan végig pillantott rajtam jég kék szemeivel, ezzel sikeresen rám hozva a frászt – Grace szobájában még nem néztem, mivel aludt.

- Tessék? - kis híján félre nyeltem, amikor eljutott a tudatomig, amit mondott. Komolyan engem vádolt azzal, hogy elloptam a nyamvadt ékszerét?! Az agyamat elöntötte a méreg. Legszívesebben behúztam volna neki egy hatalmas jobb egyenest, amiért ilyesmivel rágalmazott. Sosem voltam anyagias vagy tolvaj és hallatlan, hogy ezt merte állítani rólam – Az én szobámba be sem teszed a lábad! - hangom felvett egy parancsoló stílust, mire eljátszott meglepettséggel az arcán fordult felém. Olyan ártatlannak nézett ki, hogy ha nem ismertem volna, simán elhittem volna, hogy egy ma született bárány. Szemei kikerekedtek és ajkait résnyire elnyitotta, mint aki ismét a sírás szélén egyensúlyozgatva, vesztésre állna a versenyben, amiben érzelmei ellen viaskodott.

- Csak nincs valami rejtegetni valód? - az ebédlőben lévő összes ember felém kapta a tekintetét és becsmérlőn méregettek. Csöndben, fülüket és farkukat behúzva várták, vajon mi fog kisülni ebből az egészből. Esme kérdően meredt rám, de én nem vele foglalkoztam, hanem a lányával. Azzal az aljas hárpiával, akinek egy gunyoros vigyor jelent meg a szája szélén. Látszott rajta, hogy minden erejével azon ügyködött, hogy ne nevesse el magát örömében.

- Az ég világon semmi – ismételten a számhoz emeltem a szendvicsemet és lazán, félvállról válaszoltam. A szemem sarkából láttam, ahogy megforgatja kék íriszeit, aminek kimondottan örültem. Valamilyen természetfeletti oknál fogva, imádtam, ha felhúzhattam őméltóságát, ezzel bebizonyítva neki, hogy nem voltam és soha nem is leszek olyan ember, aki behódol neki és szemet huny a piti kis játékai felett.

- Akkor akár most azonnal fel is kutathatnám? - lenyeltem az utolsó falatokat is, és kivonultam a konyhába, hogy gondosan a mosogatóba helyezhessem az általam használt tányért – Grace! - Summer hangja idegesen és türelmetlenül csengett, így csöppet megszaporáztam a lépteimet, de csak olyannyira, hogy ne köthessen belém. Fogalmam sem volt mit forgatott a fejében, de az ég világon semmit sem titkoltam, így nem féltem tőle.

- Felőlem – ahogy elhagyta az ajkamat eme egyszerű szó, már rohant is a lépcső felé, hogy az emeletre érve feltúrhassa a holmijaimat. Esme és én követtük őt, és be kellett valljam, nem okozott csalódást.

Mire utolértük, már ki volt borítva az éjjeliszekrényem fiókja és a párnáim szanaszét dobálását már észre sem vettem a sok ruhától, amik a földön hevertek. Mintha egy hurrikán csapott volna le a szobámra. Csak a repülő tehenet hiányoltam a rögtönzött zűrzavar kellős közepéről.

- Hé! - rivalltam rá, amikor a számomra legkedvesebb tárgyakat és a hozzájuk tartozó emlékeimet tartalmazó dobozt akarta a földhöz vágni. Ügyet sem vetve kirohanásomra, tovább rongálta a helységet, ami már kezdett a szívemhez nőni, így fájó volt nézni, ahogy tönkre tette. Esme a vállamra tette a kezeit, ezzel nyugtatgatva, míg szemei egyértelműen sajnálatot tükröztek. Egy pillanatra azt hittem lelkiismeret furdalása támadt a történtek miatt, amit nem értettem, hiszen ehhez semmi köze sem volt. Sőt, ő már rég úton lett volna a munkahelyére, ha az akaratos lánya nem ragaszkodott volna hozzá, hogy maradjon.

- Áhá! Mivel magyarázod ezt? - karmai közt tartott egy apró tárgyat és csak másodpercek elteltével érkezett a felismerés, miszerint a keresett gyémánt nyakláncot szorongatta oly féltőn. Most jött el az ideje, hogy az én arcomra is kiüljön a meglepettség ismerős hulláma, ami teljesen magával ragadott, és akár egy szerencsétlen szörföst, engem is a mélybe lökött. Magamat hibáztattam mindenért, hisz tudnom kellett volna, hogy csapdába sétáltam, az oroszlán barlangjába, ahonnan nem volt menekvés.

- Én...én nem tudom hogyan került oda. Sosem lopnék. Esküszöm – nem érdeket más, csak az, hogy Esme higgyen nekem, de meg sem szólalt. Érzelemmentes arccal meredt rám, majd egy kis idő elteltével ő maga is meglelte a torkán akadt szavakat.

- Grace, kérlek menj ki egy kicsit, hogy beszélhessen a lányommal – ahelyett, hogy bármit is szónokoltam volna a saját védelmemben, csak lehajtottam a fejemet és beleegyezően kisétáltam a szobából.

Nem mentem túl messzire, hisz nem láttam értelmét és amúgy is képtelen lettem volna rá. Még mindig a sokk bénító hatása alatt álltam, képtelennek érezve magam a mozdulásra. A lábaim, mintha felmondták volna a szolgálatot és örömmel röhögtek volna a képembe. Összerogyva csúsztam le a folyosó falánál, türelmesen várva az ítéletre. Igazából fogalmam sem volt, mire számítsak, hiszen magának a leggyűlöltebb ellenségemnek a kezében volt a sorsom. Azzal is tisztában voltam, hogy Esmenék vajmi kevés beleszólása lesz a dologba és maximum csak lehajtott fejjel fogja figyelni az események kimenetelét. Csak abban reménykedtem, hogy nem hívják ki a rendőrséget, mivel volt bizonyíték ellenem. Na jó, el kellett ismerni erre nem igazán kellett számítanom, de az agyam, mintha meg sem hallotta volna az ellenvetéseket, egyre csak ehhez hasonló rémképekkel bombázott, mígnem el nem tereltem a figyelmem pár kósza, de boldog emlék felé.

Minden idegszálammal Louisra összpontosítottam, arra mennyire jól éreztem magam mellette, amikor a gyerekkoráról mesélt. Még az árvaházat is felhozta. Másodjára már sokkal gördülékenyebben beszélt az ott eltöltött éveiről és azt is bevallotta, hogy szívesen örökbe fogadta volna azt a vörös hajú kislányt.

- Grace, beszélnünk kell! - az ajtó kinyílt, Summer elhagyta a szobát, az anyukája pedig idegesen várt rám, arra, hogy belépjek a saját kis birodalmam torz változatába. Illedelmesen helyet foglaltam mellette, és szótlanul időztem el az ágyamon, amin alig lehetett épen maradt felületet találni – Mivel a barátnőm lánya vagy, nem fogom hívni a rendőrséget, viszont el kell hagynod a házat. Ha van valami, amit a világon a legjobban megvetek, akkor az a lopás.

- De, hisz nem is én voltam – pattantam fel, akár egy varrónő, aki figyelmetlenségében a saját tűpárnájába ült, ezzel fájdalmat okozva alfelének. Nem bírtam megálljt parancsolni végtagjaimnak, ezzel pedig csak azt értem el, hogy fel s alá járkáltam a rumliban, kerülgetve az eldobált cuccaim halmait.

- Szeretnék hinni neked, viszont Summer a lányom. Sajnálom – nem nézett a szemembe, feltűnően kerülte a tekintetem, bár nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Az imént jelentette ki, hogy sejtette a történteket, mégsem tett ellene semmit. Gyáva! Legszívesebben a képébe ordítottam volna ezt a jelzőt, hogy tudja, mennyire megvetettem ezért, azonban visszanyeltem epés megjegyzésem. Beláttam, hogy ezzel csak még jobban szítottam volna a tűzet, ahelyett, hogy vizet öntöttem volna a mardosó lángokra.

- De hova mehetnék? - hangom elcsuklott a kérdésem végére, és már nem jártam messze a csillapíthatatlan zokogástól. Dühös voltam és kétségbeesett. Csak abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy nem volt hová mennem, hisz Liverpool teljesen ki volt zárva. Az anyám megölt volna, és a legkisebb problémája is nagyobb volt annál, minthogy a vártnál hamarabb állítsak haza.

- Mivel megkedveltelek, ezért nem fogom elmondani anyukádnak, mi is történt. Mondhatsz neki bármit, hogy nem volt kedved maradni vagy hasonlók... - nem fejezte be a mondatot. Esélye sem volt rá, mivel belé fojtottam az előtörni készülő monológot. Egyszerűen nem voltam kíváncsi a rizsázására, a süketelésére, aminek a vége ismételten csak az lett volna, hogy hagyjam el a házat.

- De, ez annyira nem fair! - szinte üvöltöttem, már-már attól tartottam, hogy elmegy a hangom eme kis kirohanásomtól. Mégis, így éreztem normálisnak. Minden jogom meg volt hozzá, hogy hisztizzek, ugyanis túl sokat nyeltem már az itt eltöltött idő alatt. Summer úgy bánt velem, akár egy nyomorék cseléddel, s ennek ellenére én lettem az, aki a rövidebbet húzta.

- Itt egy kis pénz vonatra és taxira. Fogadd el! - nyújtott felém, ránézésre nem kevés fontot, de elfordítottam a fejem. Nem kellett a hülye pénze, sem a hülye háza. A szekrényemhez csörtettem és kivettem belőle a bőröndöket, azt a kettőt, amivel érkeztem. Nem fáradoztam túlzottan a hajtogatással, mindent úgy dobtam bele, ahogy a földön találtam. Esme csak állt ott, a kezében megremegett a pénz, de nem tágított a célja mellől, miszerint nekem adja, ezzel pedig csak az volt a bökkenő, hogy eszem ágában sem állt elfogadni.

- Nem kell a pénze. Egyedül is megoldom – makacsoltam meg magam, és az asztalhoz sietve, a laptopomat is elpakoltam az egyik hatalmas táska mélyére. A szoba kezdett felismerhetővé, tisztává válni. Már csak a fürdőben található holmik utaltak arra, hogy valaki lakik, vagyis lakott az épület ezen zugában. Arra, hogy itt éltem le három egész hetet az életemből. Így visszagondolva nagyon gyorsan elszállt az idő, bár voltak pillanatok, amikor azt hittem, sosem lesz vége egy-egy borzalmas napnak.

- Mire hazaérek nem szeretnélek itt látni, remélem megérted – jegyezte meg, amikor letett mellém egy köteg húszfontost. Bezzeg, ha értem, a maradásomért hajtott volna ennyire... Gúnyosan forgattam meg szemeimet és ismételten elfordítottam a fejem.
- Persze – hümmögtem mellé, és behúztam mind a két táska cipzárját. Nemes egyszerűséggel átléptem a bankjegyeket és töretlenül haladtam a kijárat felé. Summer ott állt az ajtajának támaszkodva és csak mosolygott, amire valójában meg volt minden oka. Sikerült a terve, és kidobatott a házból, ezzel bosszút állva rajtam mindenért, amit elkövettem ellene, bármik is voltak azok a számára megbocsáthatatlannak titulált tettek. Egy részem tagadhatatlanul boldog volt a hirtelen kapott szabadság miatt, azonban a másik, a racionálisabb felem aggódott a jövőmért. Nem tudtam hogyan tovább, teljesen tanácstalan voltam, és bár nem vágytam vissza a kalitkámba, azért határozottan jobb volt bebörtönözve élni, mint szabadnak lenni konkrét kilátások nélkül.