Seventeenth chapter: That necklace

Sziasztok, drágáim!

Huh, nagyon rohan az idő, legalábbis a történet kapcsán - hiszen az iskoláról inkább nem nyilatkozom, borzadály az egész, főleg mostanában. Reggel még tudtam, hogy mit fogok ide előre írni, de most, hogy végre bekapcsoltam a laptopom, hirtelen mindent elfelejtettem... 

Nagyon szépen köszönök mindennemű támogatást (kommentárokat, pipákat, díjakat), annyira aranyosak vagytok. Nagyon szeretlek titeket <33 

Jó olvasást, és millio puszi Xx 

ui.: nem a legcsodásabb fejezet, de igyekeztem, előre is elnézést mindenkitől

„Ahhoz, hogy meglásd, ami nincs ott, azt kell nézned, ami ott van. Sokáig tartott mire megvilágosodtam, de amikor megtörtént, akkor már nem volt visszaút. Végérvényesen és visszavonhatatlanul megkedveltem. Az életem részévé vált és már nem akartam elveszteni. Minden egyes percet ki akartam használni, amit a társaságában tölthettem, hisz a legrosszabb pillanatokban is képes volt színt vinni az amúgy szürke életembe.”

°Grace Evans°

Kopp-kopp, majd csendesség s végül ismételten a felismerhetetlen zaj, ami határozottan az ablakom felől érkezett. Fejem azonnal a hang irányába kaptam és kellett az agyamnak némi idő, hogy felfogja a történteket, miszerint valaki apró kövekkel dobálta meg a üveget. Mivel semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy bárkivel is bájcsevegjek, inkább felmásztam az ágyra és a fejemre húztam a takaróm, de csak nem akarta feladni az a bizonyos illető. Kopp-kopp. Már a párna is a buksimon díszelgett, így csapzottá változtatva, amúgy enyhén hullámoz hajamat, amikor újabb csörömpölés töltötte be a szobám légterét. Kopp-kopp.

- Megyek már – szitkozódtam, ahogy ledobtam magamról a menedéket nyújtó ágyneműket és az ablakhoz siettem, vagyis inkább cammogtam, mivel nálam a kedvetlenség egyet jelentett a lassúsággal. Ujjaimból rögtönzött fésűt készítve, csöppnyit rendbe szedtem csapzott külsőmet és csak miután végeztem az említett tevékenységgel, akkor húztam el a függönyt, ezzel szemem elé tárva az idegen személyét – Louis?! - egyszerre kiabáltam és suttogtam, aminek az lett a következménye, hogy egy elég vicces hangot adtam ki magamból.

- Azt hittem már sosem jössz ide. Gyere! - biztatóan mutogatott a fa felé, ami az ablakomtól nem messze helyezkedett el, és ahol a múltkori alkalommal megfutamodtam a kiszökést illetően. Félelemmel telve léptem egyet hátrébb és becsuktam a szemeimet. Nem volt más dolgom, mint rámászni arra az öreg tölgyre, aminek talán nem törik le egyetlen ága sem a testsúlyom alatt. Hát, nem túl biztató, gondoltam magamban.

- Nem merem – fejemet hol jobbra, hol balra ráztam kétségbeesésemben, de amikor Lou szüntelen unszolgatásának foszlányai eljutottak a fülemig, egy csöppet bátrabbnak éreztem magamat.

Bal lábam feltettem a párkányra, ezt követően pedig a jobbat is, s ennek következtében több méter magasságban álltam, bármilyen biztos kapaszkodó nélkül. A legközelebbi ág negyven-ötven centire lehetett tőlem, de amikor ránéztem, kilométereknek tűnt a minket elválasztó távolság.

- Lélegezz, majd elkaplak – hallani lehetett a hangján, hogy komolyan gondolta, de mégis elnevette magát mondandója végére, ami nem segített túl sokat. Meginogtam, de mégis megtettem, amit kért. Az oxigén lavinaként áramlott a tüdőmbe, és tényleg jobban lettem tőle. A pulzusom ismét a normálisra csökkent, már nem éreztem a torkomban dobogó szívem egyenletlen ütemét. Lábamat előre lendítettem, kezeimmel egyből a fába kapaszkodtam, és úgy döntöttem a lassúság helyét ezúttal gyorsra váltom. Száguldottam, mint még soha, akár egy életéért küzdő zebra a szavannán, és meg sem álltam addig, amíg karjaimmal át nem tudtam ölelni a tölgy vastag törzsét.

- Sikerült! - sikítottam el magam, kieresztve minden visszatartott levegőt, de annyira figyelmetlen voltam örömömben, hogy elengedtem a biztonságot nyújtó kérget, félre léptem, és ha nem kapaszkodtam volna bele reflexszerűen a kezem útjába kerülő gallyba, azonnal a földön találtam volna magam. Csak lógtam magatehetetlenül, akár egy csimpánz, vagy valami hasonló állat. Az ág durva felülete felsértette a tenyeremet. Csukott szememmel haraptam ajkaimba.

- Elkaplak. Csak engedd el – nem mozdultam, elkeseredetten fogtam a fadarabot, és küzdöttem az életemért, bár tudtam, hogy ha leestem volna, akkor is max a karom törhettem volna el – Bízz bennem! - akaratoskodott, mire beszívtam az alsó ajkamat, gyorsan elmormoltam egy imát, és kiszabadítottam a vesszőt, ujjaim fogságából.

Egy erős kar fonódott körém, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Kipirosodott arcomat Louis mellkasába fúrtam, miközben magamba szippantottam jellegzetes, férfias illatát, amit gondosan elraktároztam az elmém azon szegletében, ahol a legféltettebb kincseimet őrizgettem.

- Menjünk, még mielőtt észreveszi, hogy kiszöktél – hátrébb léptem, hogy bele tudjak nézni azúrkék szemeibe, mialatt fejével egy bokor felé bökött. Tekintetem értetlenül követte a mutatott irányt, és majd kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam a motorját. Csak bólintottam egyet és már úton is voltam a járgányhoz. Még mindig elállt tőle a lélegzetem, így nem hagyhattam ki azt, hogy megsimogassam a látszólag újonnan fényezett felületét – Pattanj fel! - gyengéden megütögette az ülést, miközben a kezembe nyomta a bukósisakot, amit már a legelső alkalommal is kiszemeltem magamnak. Ismételten követtem az utasításait és szorosan magamhoz öleltem testét, fejem pedig a hátán pihentettem, mintha egy párnaként használható, óriási plüssállat lett volna.

- Hova megyünk? - érdeklődtem, azonban a gyorsaságnak köszönhetően semmit sem értett belőle az előttem elhelyezkedett fiú. Lemondóan vetettem el az ötletet, miszerint megtudakolom nála az úti célunkat és helyette inkább bambán bámultan a tájat. A házak teljesen összemosódtak, szemem egyetlen hosszú csíknak érzékelte az építményeket és tudomásul kellett vennem, hogy semmi esélyem sem volt a megvilágosodásra. Sőt, ha egyedül lettem volna, már rég eltévedtem volna.

- Itt is volnánk – Louis leállította a motort, így a bukósisakom levétele után már nem csengett a fülem. Ismét tisztán hallottam, felesleges zümmögés nélkül.

- És mégis mi ez a hely pontosan? - az elém tárult látvány magáért beszélt és teljesen elbűvölt a szépségével. Mindenhol emberek mosolyogtak, és még egy hirtelen támadt zivatar sem lett volna képes lelombozni a hangulatot, borús felhők ide vagy oda. Balra egy focimeccs élet-halál harca zajlott két iskolás csapat között. Jobbra szerelmes párok ültek a fából készült padokon. Jóízűen beszélgettek és nevetgéltek, más szóval élvezték egymás társaságát. Előttünk edzőruhába öltözött fiatalok futottak maratoni távokat, míg a fülükben ott díszelgett egy elengedhetetlen kellék; fülhallgató és az ahhoz csatlakoztatott mp3 lejátszó.

- Ez a Hyde Park – mutatott körbe, mint egy idegenvezető és abban a pillanatban igenis egy izgatott turistának éreztem magam. Sokat hallottam már London leghíresebb zöldövezetéről, ám legvadabb álmaim egyikében sem gondoltam volna, hogy ilyen ámulatba ejtő, nem csak a képeken, de a valósban is.

A mellettem ácsorgó srác türelmesen megvárta, míg kigyönyörködöm magam a környezet nyújtotta látványosságokban, csak később nyúlt a kezemért, és rángatott el egy ösvényig, ahol nyugodtan, minden zajtól elzárva élvezhettük a szabadságot. Kerestünk egy viszonylag üres részt, és hanyatt feküdtünk a fűben. A zöld növényzet csikizte a bőrömet, de ami még ennél is bizsergetőbbnek bizonyult, az az volt, amikor Lou válla hozzáért az enyémhez.

- Köszönöm, hogy elhoztál ide – hálálkodtam és fogalmam sem volt, hogyan tudtam volna valaha is viszonozni neki mindezt, de őt nem is érdekelte a dolog. Csak mosolygott és legyintett egy aprót, mintha magától értetődő lett volna a kedvessége. Pedig nekem nagyon sokat jelentett nem csak ez, de minden rezdülése, vagy szava, amit megformált ajkaival – Gyakran jársz ide? - puhatolóztam, hisz úgy gondoltam semmi okom nem lett volna arra, hogy ódzkodjak a beszéd ellen. Közel álltunk egymáshoz, és azok után, amiken átmentünk már együtt, ez semmiségnek számított.

- Régen úgy volt, de mára már elfelejtődött ez a hely. Híres lettem, és nem illettek bele az életembe a hétköznapi dolgok – kicsit elszomorodtam szavai hatására, és mintha megérezte volna, gyorsan hozzátett még egy kicsi, de annál nagyobb jelentéssel bíró mondatot a végére – De minden erőmmel azon leszek, hogy ez megváltozzon – lökött oldalba, mire játékosan beleboxoltam a vállába – Auch – jajgatott, mint egy óvodás, ennek hatására pedig elnevettem magam. Jól esett vele lenni, mert olyankor úgy éreztem, hogy a fellegekben jártam és csak remélni tudtam, hogy ő is hasonló véleményen volt az én társaságom kapcsán. Hogy én is fontos és elengedhetetlen részévé váltam az életének.

°Summer Delgado°

A szobámból láttam, ahogy elhajtottak és belül nem éreztem mást, csak ürességet. Mintha kiszipolyoztak volna belülről és egyszerűen eltűnt volna a lelkem, vagyis az a kicsi darabka is, ami megmaradt belőle az évek során. Nem tudtam eldönteni, melyik volt a szánalmasabb. Az, hogy együtt mentek el, mint egy szerelmes pár, mit sem törődve a tiltásommal, vagy a naivitás, miszerint elhitték, hogy nem fogom észrevenni. Fájdalmasan kacagtam fel elkeseredettségemben és egészen addig bámultam az egyre kisebb ponttá váló járművet, amíg teljesen el nem tűnt a látómezőmből. Hanyatt dőltem az ágyon, jobb dolgom híján a gondolataimba zárkózva. Csukott szemem alatt meg-meg mozdult a szemgolyóm, mintha álmodtam volna, és igazán jó lett volna felébredni ebből a zord valóságból. Teljes szívemből gyűlöltem Grace egész lényét, és amikor ma beszólt nekem, képtelen voltam visszafogni a felszínre kívánkozó érzelmeimet. A dühöt, amivel igazából csak a fájdalmat palástoltam. Elég volt kiejtenie azt a pár szót, hogy bevillanjon Eric arca, ezzel a mélybe taszítva testemet. Egy olyan helyre, ahonnan nem volt visszaút. Megvetettem, amiért vele még nem történt ilyen és amiért ő győzedelmeskedett egy olyan dologban, amiben én az első pillanatban vereséget szenvedtem. Neki sikerült elérnie egy fiúnál, egy bunkó és beképzelt fiúnál, hogy megváltozzon, míg az Eric-kel való kapcsolatom alatt inkább én voltam az, aki változott. Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett már az első alkalommal, amikor a földre kerültem. Grace pedig minden egyes nap, mióta csak betette ide a lábát, a régi énemre emlékeztet, arra, akit elvesztettem. Csupán azzal, hogy itt élt, sorozat számra adta a pofonokat, miszerint elbuktam és képtelen voltam egy olyan egyszerű dologra, amit ő nap, mint nap megtett. A kitartásra.

Kinyitottam a szemeimet és a plafont kezdtem bámulni. Szüntelen azon törtem a fejem, hogyan is dobhattam volna ki ezt a kártevőt az életemből, de csak nem akaródzott jönni az isteni szikra. Az első tervem, miszerint megkeserítem az itt eltöltött napjait, sajnos nem ért célt, sőt inkább a visszájára fordult. Kicsikét elgondolkodtató, hogy talán pont egy ehhez hasonló esetben találták ki azt a bizonyos közmondást az ásásról és a veremről. Talán ha nem szemétkedtem volna vele, akkor sosem ismerkedett volna meg Louisszal, s ebből kifolyólag most engem rabolt volna el a délután közepén és nem őt. Talán mostanra már rég megtörtem volna, hogy aztán rezzenéstelen arccal vágjam a képébe mennyire megvetem, ezzel összetörve a kicsike kis szívét. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd tenyereimet az arcomra helyeztem, ezzel eltakarva a szomorúságom tagadhatatlan jeleit.

Önkéntelenül jutott az eszembe az első találkozásunk, majd az azt követő első randi, ami bár borzalmas volt, kaptam tőle egy gyönyörű nyakláncot, ami azóta is a szekrényemben lapult. Az egyik legféltettebb kincseim egyike lett és ezt anyu is nagyon jól tudta. Ha bármikor elvesztettem volna, biztos voltam benne, hogy kivertem volna balhét, hiszen egy nagyon drága darabnak látszott, így legalább pénzbeli értéke volt, ha már szerelmi nem.

Mint egy óriás, hangos robajjal járó villámcsapás, úgy cikázott át az agyamon a megoldás, a felismerés, miszerint egy zseniális ötlettel ajándékozott meg eme gyengeséggel teli érzelgősség. Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam az ágyból, ennek a meggondolatlan hevességnek pedig az lett a következménye, hogy csöppet megszédültem. Kezemet a fejemhez emeltem és becsuktam a szemeimet, hogy pár perc elteltével sokkal lassabban ismételhessem meg az előbb lezajlott folyamatot. Mikor már ismét biztos lábakon álltam a földön, vagyis a padlón, nemes egyszerűséggel oda sétáltam a szekrényhez és kivettem belőle a nyakláncot. Felemeltem, hogy egy szintben legyen az arcommal, majd vigyorogva adtam rá egy puszit.

- Nyugi drágaságom, nem hagylak sokáig magadra – suttogtam és tisztában voltam vele, hogy egy ékszerhez beszéltem, ami képtelen lett volna a válaszadásra, mégsem izgatott. Rohanva tettem meg az én, és Grace szobája közti távot, és mit sem törődve azzal, hogy nézett-e valaki, vagy hogy volt-e bent bárki is, kinyitottam a helység ajtaját.

Izgatottan pillantottam körbe, a legjobb és legkézenfekvőbb rejtekhelyet keresve, szemem azonban megakadt pár ocsmány ruhán, amit képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Fintorogva rúgtam bele, csak úgy heccből, a magam szórakoztatása végett, végül az éjjeliszekrényéhez sétálva, kihúztam a bútorhoz tartozó fiókot. Nem volt benne más, csak pár ócska fénykép a szüleiről, meg egy barna hajú csajról, aki feltehetőleg a barátnő szerepét töltötte be az életében. Önfeledten mosolyogtak, amitől kis híján a falra másztam, de lenyelve a feltörő epét inkább visszatoltam a fiókot. Túl egyértelmű lett volna, ha oda teszem a gyémánt nyakláncot, így más hely után keresgéltem. Ágy alatt? Nem, az annyira béna, ráadásul nem szerettem volna, ha megsérül az ékszer.

Végül a ruhásszekrényéhez igyekeztem, nem mintha sietnem kellett volna. Csak rájuk kellett nézni, hogy az ember rájöjjön, sokáig ellesznek egymás társaságában fürdőzve. Gúnyosan forgattam meg kék szemeimet, és beletúrtam a cuccaiba. Csupa divatjamúlt ruha, enyhén kopott farmernadrágok, mintás pólók és pár ing. Nem a leglenyűgözőbb darabok, azt meg kellett hagyni, bár én még ezekből is ki tudtam volna hozni a legjobbat. Az eddig a kezeim között szorongatott kincset, egy laza mozdulattal dobtam bele az egyik kockás ing zsebébe, és mintha mi sem történt volna, kiszambáztam a szobából. Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót és birtokba vettem a saját kis zugomat.

Visszafeküdtem az ágyamra és elővettem a naplómat, aminek a kulcsát ezúttal már nem a medvém nyakában dugdostam, hanem az órám mögött. Belehelyeztem a zárba, majd balra fordítottam, ennek következtében pedig egy apró kis kattanás hangzott fel. Fellapoztam a soron következő oldalt és bőszen firkálgatni kezdtem.

„Eltávolító hadművelet: A soha viszont nem látásra, Gracie!”

Első lépés: elrejteni a nyakláncot

Második lépés: hagyni, hogy gond nélkül haza érjen, és nyugovóra térjen, édes tudatlanságában

Harmadik lépés: másnap reggel, amikor még anyuék is itthon vannak, kiverni a hisztit az eltűnt ékszer miatt

Negyedik lépés: felkutatni mindent, beleértve Grace szobáját

Ötödik lépés: ártatlan fejet vágva, véletlenül megtalálni a keresett tárgyat

Hatodik lépés: rávenni anyut, hogy küldje el a házból a lopós lotyót!