14. fejezet: Don't do this again. I love you

Sziasztok :) 

Hát itt is lenne a következő rész, tudom, hamarabb hoztam mint ígértem, de olyan kedves komit kaptam Cher-től, hogy muszáj volt ma is előrukkolnom valamivel, ami remélem tetszeni fog mindenkinek, vagy ha nem is mindenkinek, akkor a legtöbb olvasónak. Apropó olvasók, hihetetlen számomra, hogy máris 8-an vagytok rendszeresek *.* Amikor megláttam ugráltam örömömben <3 Szeretlek titeket és jó olvasást! xoxo (következő rész érkezése szigorúan akkor, amikorra kiírtam a HÍREK résznél)

*Niall*

Izgatottan ültem a Hyde Parkban. Egy szót sem váltottunk Liammel egészen a bejelentése óta, miszerint ma újra láthatom Kellst. Már vagy tíz perce vártunk, és kezdtem azt hinni el sem jön, de akkor megláttam őt a távolban. A barátnőivel sétált, és amint kiszúrt megállt. Mérgesen nézett a barátnőire, és még vitatkoztak is pár percig. Úgy látszik kettőnk közül én vagyok az egyetlen aki tudott a mai találkozásunkról. Ez nem jó jel. Vártam, hátha nem megy el, és szerencsére nem tette. Elindult felénk, Liam pedig felállt és megölelte.

- Ne hidd, hogy nem tudom, te is benne vagy – vált ki az ölelésből, amin elnevettem magam. Így jár az, aki ujjat húz Kellyvel.

- Csak a ti érdeketekben - nyomott egy puszit a homlokára kiengesztelés képen, és eltűnt a lányokkal, kettesben hagyva minket.

Sokáig meg sem szólaltunk, csak ültünk egymás mellett. Végül már nem bírtam tovább a némaságot. Próbáltam a lehető legkedvesebben megszólalni.

- Miért nem mondtad el, hogy nem örökre mész el? - na jó, egy kicsit vádló lett a hangsúlyom, de úgy érzem minden jogom megvan hozzá.

- Én csak... féltem – még mindig nem nézett rám, de én felemeltem a fejét, és úgy folytattam tovább.

- Nem értem. Mégis mitől féltél? - néztem rá kérdően, mert komolyan semmilyen ötletem nem volt.

- Hogy nem tudlak majd elengedni – mosolyodott el szomorúan – pedig tudom, hogy az a helyes.

- Tévedsz! Ez volt a legrosszabb döntés a részedről. Nélküled nem vagyok önmagam – öleltem át, és éreztem a leheletét a nyakamon. Újra pillangók repkedtek a gyomromban, és minden idegszálammal azon voltam, hogy ne csesszem el.

- Én sem nélküled – mosolyodott el, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Akkor soha többé ne csinálj ilyet! Szeretlek – húztam magamhoz, és összekulcsoltam ujjainkat. Később ráhajtotta a fejét a vállamra és úgy mesélte el mi történt vele otthon, Amerikában. Megtudtam, hogy elszökött otthonról, és azt is, hogy az anyjára borított egy egész csokitortát. Ezen jót nevettünk.

- És mit adtál neki ajándékba?- kíváncsiskodtam tovább, ő pedig kényelembe helyezte magát, vagyis az ölembe tette a lábát, mit első nap.

- Szerkesztettem egy videót, amin a közös családi fotóink voltak, alá pedig én énekeltem fel a zenét, amit én magam írtam – húzta ki magát büszkén, én pedig alig hittem a fülemnek.

- Te zenéket szoktál írni? - nyitottam ki a szám színpadiasan, mire belebokszolt a vállamba – Auch – úgy tettem, mintha fájt volna, és megint nevetni kezdtünk.

- Igen, szoktam, de csak hobbiból. Ez egyfajta önkifejezés – magyarázta, miközben a kezével a levegőben hadonászott.

- Megmutatod majd nekem? - vágtam kiskutya pofit, aminek a világon senki nem tud ellenállni, tapasztalatból mondom.

- Persze, de nem slágereket írok, ne várj sokat – mosolygott, mit a tejbe tök – Mi lenne, ha sétálnánk egy kicsit, már fáj a seggem – húzott fel a padról, és összekulcsolt kézzel indultunk el céltalanul. Sajnos pár perc járkálás után London hű volt önmagához és elkezdett esni az eső. Eleinte még csak szemerkélt, később viszont, mintha dézsából öntötték volna. Gyorsan ráncigálni kezdtem szegény lányt a Park széle felé, hogy fogjunk egy taxit, ami hazavisz, de egyik sem akart megállni.

- Ezt nem hiszem el! - fújtattam mérgesen, aminek hatására Kells röhögni kezdett.

- Nyugi már, milyen messze laktok innen? - nézett rám a rá jellemző kérdő tekintettel, vagyis felhúzta szemöldökeit és kissé félrebiccentette a fejét.

- Te most azt akarod, hogy sétáljunk szakadó esőben? Nem vagy normális – és felemelt ujjal, tovább vadásztam a sárga autókra. Sikertelenül. Végül beadtam a derekam és gyalog indultunk meg a One Direction ház felé. Már mind a ketten csurom vizesek voltunk, amikor Kells megbotlott a járdában, miközben átmentünk az úttesten. Szegény nem tudott lábra állni, mivel valószínűleg kiment a bokája.

- Na pattanj fel! - mutattam a hátam felé, mire kidülledt szemekkel bámult rám. Talán a hallása is romlott az eséstől?

- Na azt már nem! Nem fogsz hazáig cipelni, még mindig esik az eső. Mi lesz ha mindketten elesünk? - próbált lábra állni, de nem ment neki. Azt meg kell hagyni, pár lépést még ki is bírt siránkozás nélkül, viszont ilyen tempóban sosem érnénk haza, akkor pedig nem csak a bokájával lenne baj, hanem még meg is fázna.

- Ne kéresd magad. Már csak egy háztömb és ott vagyunk – sikerült meggyőznöm és felmászott a hátamra. Szorosan kapaszkodott, minta attól félne, hogy elejtem. Talán tényleg attól tartott, de szerencsére épségben elértünk a villához. Azonnal ledobtam a nappaliban lévő kanapéra, persze finoman, és felrohantam a szobámba pár száraz ruháért. Az első kezembe akadó pólót és nadrágot magamra kaptam, a kedvenc alvós felsőm pedig levittem Kellynek.

- Ez most komoly? - nézett rám vigyorogva – Naponta csak egyszer eszem, de akkor egyfolytában! -olvasta fel hangosan a feliratot, én pedig csak széttártam a karom. Hisz mit tehetnék, ha egyszer igaz. Egy pillanat múlva megkordult a hasam, így gyorsan odakaptam a kezem.

- Én is éhes vagyok – amint kimondta, már állt volna fel, hogy készítsen valamit a konyhában, de képtelen volt rá. Most, hogy csak egy póló volt rajta, látszott, máris kétszer akkora a bokája, mint eddig volt.

- Majd én csinálok kaját, és hozok jeget a lábadra – toltam vissza a kanapéra, és villámgyorsan kirohantam a konyhába. Fogalmam sem volt hogyan kell főzni, vagyis hát az elképzelés megvolt, anyut is mindig néztem, amikor finomabbnál finomabb ételeket készít, de gyakorlatban sosem sikerült még leutánoznom. A legutóbb, amikor Liam nélkül sütöttem majdnem kigyulladt a ház. Jobbak találtam, ha maradok a bevált módszereknél, szóval készítettem hat szendvicset, amiket mind be is faltunk.

- Rég ettem már ilyen jót – hajtotta a vállamra a fejét, miközben az utolsó falatokat majszolgatta. Nagyon jól esett a dicsérete, pedig csak sonkás salátás majonézes szendók voltak.

***

Már majdnem mindketten elaludtunk a Toy Storyt nézve, amikor egy hatalmas ajtó csapkodás következtében kipattantak a szemeim. Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon, olyan hatásos volt.

- Nem lehetne halkabban? Felébresztitek – mutattam a mellettem szuszogó lányra, akit még nem vertek fel a srácok. Mindenki azonnal elhalkult, én pedig a karjaimba vettem és felvittem a szobámba. Óvatosan ráfektettem az ágyamra, és bebújtam mellé. A takaró alatt átöleltem és közelebb bújtam hozzá, végül pedig így aludtam el. Újra a karjaim közt tartva.