13. fejezet: You have to find her

Sziasztok :)

Tudom, azt mondtam csak szombaton hozok új részt, de nem bírtam tovább... Teljesen be voltam zsongva egész nap, így gondoltam felrakom a következő részt, hátha tetszeni fog nektek és ezzel egy kis örömöt tudok nektek szerezni, vagy mit tudom én. Ezt a részt egy nagyon jó barátnőmnek ajánlom Dorinaa-nak *.* Fel a fejjel <3

Meg szeretném köszönni a sok szeretet (kommentet/pipákat/rendszeres olvasókat) amit tőletek kapok <3 Ti vagytok a legjobbak! Szeretlek titeket és jó olvasást :)

*Jamie*

A hasam már vagy hatodszorra kondulhatott meg mire kisütöttem a rántott húsokat. Gyorsan előhalásztam az egyik szekrényből pár tányért, és ráraktam őket az asztalra.

- Kész a kaja! – ordibálásomra mindenki berohant a konyhába, mert nem én vagyok az egyetlen, aki farkaséhes. Viszont ők túl lusták ahhoz, hogy felemeljék a seggüket, inkább halnának éhen. Már mind a hárman az asztalnál ültünk, csak Kelly hiányzott.

- Kells, hol vagy már? – vinnyogott Diana – Éhen halunk! – nem kapott választ, pedig a régi Kelly már rég beszólt volna neki, vagy egyszerűen lekiabált volna az emeletről, hogy kezdjük el nélküle. Az új Kelly viszont, teljesen más. Alig mosolyog, és majdnem minden percét a szobájában tölti, és zenét hallgat. Amikor Emma felhívta, hogy menjen haza az anyja születésnapjára, azt hittem, hogy amikor majd visszajön, olyan lesz, mint annak idején, de tévedtem. Az egész csak még rosszabb lett. Már nem sír, csak úgy elvan, érzelmek nélkül.

- Köszönöm – vágódott le az egyetlen üres székre, és enni kezdett. Undorral a képén lapátolta magába a falatokat, és csak úgy megjegyzem ezt sem csinálta még sosem. Mindig is imádta a hasát, és otthon Atlantában ő tartja a gofrievőverseny rekordját. Amikor befejezte, küldött felénk egy halvány mosolyt és visszament a szobájába. Nekem pedig most telt be a pohár.

- Én ezt nem bírom tovább – fakadt ki belőlem, és legszívesebben kitéptem volna a hajszálaimat. A többiek csak kidülledt szemekkel bámultak rám, de nem ellenkeztek, mert tudom ők is így vannak vele.

- Mégis mit tehetnénk? – húzta el a száját Demi, és átbattyogott a nappaliba. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és a telefonjával kezdett el játszani.

- Szerintetek Niall hogy viseli? – kérdezte Diana, amitől egy nagyszerű ötlet jutott az eszembe. Mit szerénykedem? Ez az ötlet briliáns. Gyors átrohantam a lányokhoz, be sem fejezve a mosogatást, és kivettem Demi kezéből a telefonját.

- Hé, már majdnem átjutottam a következő szintre. Tudod, mióta próbálkozom már? – nézett rám mérgesen. Komolyan mondom, ha ölni lehetne a szemeivel, már rég nem élnék.

- Az most ráér, viszont Kells nem! – hadartam el gyorsan, és közben a névjegyzékében kutakodtam. Meg kell, hogy legyen neki a száma. És láss csodát meg is találtam. Rányomtam Liam nevére, és egy kicsöngés után fel is vette.

- Szia – köszöntem azonnal, majd egyből a tárgyra tértem.

*Liam*

A srácok elmentek kajálni, így csak én is Niall maradtunk a házban. És igen, jól hallottátok Niall is itt van, pedig a többiek enni mentek. Mióta hazajött a reptérről, teljesen maga alatt van. A mindig éhes és vidám Niall eltűnt, és lett helyette egy búskomor fickó, aki egész nap a tv előtt ül. Már vagy két órája ülhettünk egymás mellett szótlanul, amikor megszólalta telefonom, a kijelzőjén Demi nevével villogva. Boldogan vettem fel a mobilom, amint kiértem az erkélyre, mivel nagyon összebarátkoztunk Demivel, és úgy érzem találtam egy lány legjobb barátot.

- Szia – szólalt meg Jamie a vonal másik oldaláról, és mielőtt én is kinyithattam volna a szám, gyors hadarásba kezdett – Hogy van Niall? Ha jól gondolom, ugyanolyan szarul, mint Kells. Naná, mért is lenne másképp? A lényeg, hogy van egy ötletem, miként hozhatnánk össze ezt a két idiótát, akik nem veszik észre, mennyire kellenek egymásnak. Ma a Hyde parkban egy óra múlva? El tudod rángatni? – vett egy nagy levegőt, amint befejezte, én meg csak pislogtam. Köpni, nyelni nem tudtam a szavai hallatán. Végül mégis kierőltettem magamból egy értelmes kérdést.

- Itt van Londonban? – nekem Niall azt mesélte, hogy látta felszállni a gépét, és hazament Amerikába. Akkor hogy is van ez?

- Ühüm, már másnap hazajött, csak az anyukája szülinapjára ment haza. Azt hittem elmondta Niallnek, amikor itt volt – egy kis hatásszünet következett. Biztosan elgondolkozott a fejleményeken, majd amikor megszólalt tisztáztuk, hogy hol találkozzanak. Amint letettük a telefont, berohantam a szobába, és ráugrottam Niallre.

- Most azonnal öltözz! – parancsoltam rá, és a szobája felé kezdtem el húzni. Eleinte nagyon ellenkezett, de végül beadta a derekát.

- Hova megyünk? – tette szét a kezeit, miközben nekem szegezte kérdését.

- Kellyhez – miután elhagyta a számat ez az egyetlen név, abbahagyta a ruhái közti keresgélést és értetlenül bámult rám. Azt hitte csak viccelek, de én biztatóan bólogatni kezdtem, hogy bizony, most Kellyvel fog találkozni.

- Ez nem jó vicc, Liam! – förmedt rám, de elengedtem a fülem mellett a sértő hangvételét – Ő nincs itt.

- De itt van! – sétáltam a szekrényéhez és valami király cucc után kutattam. Ma biztosan kibékülnek, hisz Jamie elmondása szerint Kells is a padlón van, úgy ahogy Niall.

- Fejezd be! Nem te voltál kint a repülőtéren, hanem én. Nem te láttad elrepülni a messzeségbe azt, akit a legjobban szeretsz, hanem ÉN! – a végére már kiabált velem, de abban a percben megtaláltam a tökéletes ruhát. Gyorsan a kezébe nyomtam, és nem tágítottam mellőle, amíg el nem kezdett öltözni.

- Igen, te voltál ott, amikor elment, viszont azóta már haza is jött, mivel csak egy napra utazott haza. És ezt honnan tudom? Most hívott Jamie, aki csak jobban tudja, hol van a barátnője, mint te! - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. Kitágult szemekkel bámult rám, és elkezdte csipkedni magát, mint aki nem hiszi el, hogy ébren van – Nem álmodsz, haver. De ha nem kezdel el öltözni, lekésed a randid – kacsintottam egyet, mire észbe kapott, és végre magára kapta a ruháit.

Rég nem láttam már ilyen izgatottnak, úgyhogy csak remélem, hogy a csajoknak sikerült rávenniük Kellyt, hogy eljöjjön, hisz elég makacs.

*Kelly *

Mióta hazaértem minden egyes percemet a szobámban töltöm One Direction számokat hallgatva. Olyan jó hallani a hangját, még akkor is ha fáj. Így legalább érzem, hogy élek. Az utóbbi időben még a barátnőimmel is csak evés közben találkoztam. Egyszerűen nem akartam a szemükbe nézni, hisz mindenkinek csalódást okoztam. Eldobtam magamtól mindent, pedig az életem végre tökéletes volt. Ma, miután kajáltunk, szokás szerint felrohantam a szobámba, azzal a különbséggel, hogy most a lányok is utánam jöttek. Eddig bírták a hülye viselkedésem, ugyanis addig dörömböltek az ajtómon, amíg be nem engedtem őket. Ennek pedig az lett a következménye, hogy most a Hyde Park felé sétálok velük, mert kirángattak a saját kis világomból. Nem tudom, hogy ennek most örüljek vagy sem, ahogyan azt sem, miben sántikálnak, de most már úgyis mindegy. Manapság nekem minden mindegy. Már egy ideje céltalanul bolyongtunk, amikor megpillantottam a padunkat. Hirtelen lepergett előttem minden itt eltöltött másodperc, és a hideg is kirázott, persze jó értelemben. Most épp két fiú ül rajta. Amikor közelebb értünk felismertem a két srácot, és akkor leesett a tantusz.

- Szóval mégsem céltalanul sétálgattunk – álltam meg és csípőre tettem a kezeimet- Hogy tehettétek? - néztem rájuk szúrós tekintettel. A saját barátnőim csaltak csapdába.

- Muszáj volt, túl önfejű vagy ahhoz, hogy megbeszéld vele a dolgokat. Nem hiszem el, hogy nem mondtad meg neki, hogy csak egy napra utaztál el! - dorgált le Demi, és lehajtottam a fejem. Szégyelltem amit tettem, de mindig is ilyen voltam. Sosem mertem szembenézni a problémákkal.

- Jó, legyen. Beszélek vele – sóhajtottam egyet, és odasétáltam a fiúkhoz.