23. fejezet: Family problems

Sziasztok :)

Képzeljétek el, ma írtuk a kompetenciát, és természetesen 20 percet késtünk a barátnőmmel, aki tegnap este nálunk aludt XD jellemző... na mindegy a lényeg, hogy a résszel nem késtem.. meg is hoztam a váratlan fordulattal együtt. Zsu-nak sikerült beletrafálnia az egyik felébe, ám nem teljesen úgy lett, ahogy leírta <3 

Szeretném megköszönni a sok-sok oldalmegjelenítést és a 22 rendszeres olvasót, elképesztőek vagytok <3 Nagyon hálás vagyok mindenért.

Ti vagytok a legjobbak! Jó olvasást <3 szeretlek titeket.. millio puszi Xx

*Kelly*

Hangos sikítozásokra keltem, ami azt jelenti, hogy mindenki fent van. Mérgelődve fordultam az oldalamra, a mellettem pihenő óra még csak reggel hetet mutatott. Akkor mégis miért vannak már ébren? Hisz mind olyan lusta, mint én. Nehezen, de rávettem magam, hogy elhagyjam a meleg ágyamat, lesétáljak a lépcsőn, és reggeliért könyörögjek, ha már nem hagytak aludni. Szerencsére Zayn készségesen segített rajtam és elém tolt egy pohár narancslevet meg pár melegszendvicset. Hálásan néztem fel rá, majd belekezdtem az evésbe. Már minden morzsát elpusztítottam, amikor megcsörrent a telefonom. Lou a kezében tartva rohant felém. Felálltam kezemben a bögre narancslével és vidáman szóltam bele.

- Szia, már rég nem beszéltünk – ittam egy kortyot a gyümölcsléből, miközben arra vártam, hogy Emma is megszólaljon, de csak szipogott. Nagyon nagy bajnak kellett történnie, ha így ki van borulva, mert még életemben nem láttam sírni. Mindig is nagyon erős volt, és tartotta magát – Mi a baj? - kérdeztem kedvesen, nyugodt hangon, hátha ettől jobban lesz.

- Anyu...autóbalesetet szenvedett... még mindig műtik – ejtette ki a szavakat a száján, minek következtében kiesett a kezemből a pohár. A földön landolt apró darabokra törve, ahogy a szívem, a testvéremtől halottak hatására. Nem akartam elhinni, vártam, hogy elnevesse magát, de tudtam, hogy sosem viccelődne ilyesmivel. Most én voltam csendben és ő szólongatott, de sokkos állapotba kerültem és nem tudtam válaszolni neki. Liam azonnal kikapta a kezemből a telefont, beszélt Emmával, de nem tudom miről. Közben Niall elvitt a csapig és megmosta az arcom, hátha ettől magamhoz térek.

- Kelly! Nézz rám, hallod!? - gyűlt körém mindenki, de még mindig nem mozdultam. Liam mindenkit beavatott a történtekbe. Éreztem, hogy egyikük eltűnik pár pillanatra és telefonon vitatkozik valakivel. Később a lányok is megjelentek, és a következő amire emlékszem, hogy a reptéren vagyunk és a One Direction magángépére szállunk fel. Az út most ezerszer hosszabbnak tűnt hazáig, mint ezelőtt bármikor. Még mindig nem beszéltem senkivel, csak folytak a könnyeim a szememből megállíthatatlanul. Nem vertem ki a hisztit, nem bőgtem hangosan, csak a sós könnyeim hullottak.

***

Megérkezve a kórházba mindenhol Emmát kerestem. Tudtam, hogy most teljesen maga alatt van, és szüksége van rám. A harmadik emelet folyósólyán ült egyedül, apámat sehol sem láttam. Leültem mellé, és a vállamra hajtotta a fejét.

- Hogy történt? - kérdeztem az előttem lévő falat bámulva. Haját simogattam, miközben a fiúk elhelyezkedtek az üres székeken.

- A munkából jött haza. Pár lány várta a parkolóban – hangja sokszor elbicsaklott, de folytatta – megfenyegették, hogy megölik, mert miattad majdnem felbomlott a kedvenc bandájuk – nézett végig a fiúkon, és akkor már tudtam miért történt ez az egész. Könnyeimet most nem engedtem kibuggyanni, mert tartani akartam magam a húgom miatt. Közelebb húztam magamhoz, és mesélte tovább – Tudod milyen anya - nevette el magát kínkeservesen – beszólt neki, beült a kocsijába és egyszerűen csak elhajtott. A lányok követték, lökdösték az autójukkal. Amikor piros lett a lámpa, belementek, anya pedig kisodródott egy kamion elé. A kamion sofőrje azonnal belehalt, már a helyszínen. A két csaj pár karcolással megúszta, viszont anyut már negyedjére viszik be a műtőbe, és azt mondják kevés esély van rá, hogy túléli.

- Erős. Túl fogja élni. De hol van apa? - néztem körül a folyosón, mert sehol sem találtam.

- Haza ment tiszta ruhákért – szipogta, majd nemsokára a karjaim között aludt el.

***

Apu megérkezett a tiszta ruhákkal. Már három órája vagyunk itt, és még semmit sem tudunk. Se jó, se rossz hírt, és ez mindennél rosszabb. Körülnéztem, rajtam kívül már mindenki aludt. Jamie Harry ölében, Demi Liamében, Diana Emma vállain pihentette a fejét, Niall az enyémen, apám a falnak dőlve, Zayn pedig Lou ölében horkolt. Az én szemem pedig nem akart lecsukódni. Felálltam, mert már elzsibbadt a seggem, amikor egy ajtónyitódásra lettem figyelmes. Azonnal a velem szemben lévő orvoshoz siettem, aki ismét nem tudott semmit mondani anyámról, csak annyit hogy a másik két lány biztosan túléli, és pár nap múlva már haza is mehetnek.

- Ha Emily és Sarah barátnője, a lányok abban a szobában vannak – mosolygott és eltűnt a következő ajtó mögött. Arra a teremre néztem amire az előbb mutatott a doktor, és erős késztetést éreztem arra, hogy bemenjek. Kopogás nélkül tártam ki a betegszoba ajtaját, egyből két kikerekedett szempár bámult rám. Becsuktam az ajtót és a méreg elöntötte a testemet, az agyamat. Nem tudtam gondolkodni.

- Hogy tehettétek? Gyilkosok! - ordibáltam, ahogy csak a torkomon kifért, ha lett volna nálam egy éles tárgy tuti kárt teszek bennük.

- Sajnáljuk, nem akartuk igazából bántani – szólalt meg a szőke a kezeit pedig védekezően maga elé tartotta.

- De megtettétek. Miattatok haldoklik! Az anyám haldoklik – léptem még egy lépéssel közelebb, emeltem a kezem, hogy legalább egy pofont adhassak nekik, de akkor két erős kar körém fonódott, megakadályozva, hogy bárkit is bántsak.

- Fejezd be! - szorított magához közel Zayn, majd a vállára vett és kicipelt a teremből. A két lány hálásan nézett rá, de én legszívesebben megvertem volna. Hogy tehette?

- Engedj el! Jogom van felpofozni őket! Miért véded azt a két.. - de a számra tette a kezét, belém fojtva a trágár szavakat.

- Téged védelek! - magához ölelt, a lábaim pedig felmondták a szolgálatot. Összeestem és ha nem tart meg már a földön lennék. Beletelt egy kis időbe, de végül lenyugodtam. Újra egyenletesen vettem a levegőt, a szívem hangos zaját pedig egy másik, még hangosabb sípolás váltotta fel. Azonnal a hang irányába kaptam a fejem. Beléptem a szobába, és az anyámat pillantottam meg, ahogy csövek lógnak ki a testéből. A következő pillanatban orvosok hada lepte el a kicsike helységet, engem észre se vettek. Anyámat próbálták újraéleszteni, sikertelenül. A sípoló hang betöltötte az egész teret, jelezve, hogy valaki meghalt. Édesanyám élettelen testéről lekapcsolták a gépeket, letakarták a fejét, és lassan szállingóztak ki az orvosok, egyedül hagyva minket. A fal mentén lecsúszva, térdeimbe karolva ültem. Sírtam, mert ez az egész így történt meg, mert már nagyon rég nem mondtam anyámnak, hogy szeretem, és mert nem tudtam elbúcsúzni tőle.

- Ne! - hallottam meg Emma ordibálását a folyosóról, a srácok próbálták lefogni, több-kevesebb sikerrel. Kicsapta a halálszagtól bűzlő szoba ajtaját és átölelte anyánk élettelen testét. Sírt, majd hirtelen abbahagyta, felém fordult és összeszűkült szemeivel mérgesen nézett rám.

- Ez mind a te hibát! -kiabált majd felálltam, hogy közelebb menjek hozzá. Le akartam nyugtatni.

- Én … - hatalmas pofon csattant az arcomon, vörösre színezve az egészet. Talán tényleg megérdemeltem, de nem csak én tehetek az egészről, nem hibáztathat engem!

- Nem az ő hibája Emma - kezdett bele védelmembe apu, de húgom rá se hederített, folytatta tovább.

- Minek kellet neked Londonba menned? Minek kellett megismerkednek ezzel a hülye bandával? Utállak! - egy újabb hatalmas pofon, már a másik arcom is lángban égett. Szótlanul álltam a sarat végig fenn tartva a szemkontaktust. Már egy szót sem szólt hozzám, csak hazament apával. Én elintéztem a papírmunkákat és mindannyian Demi szüleinél húztuk meg magunkat estére, mivel engem látni sem akartak otthon.