24. fejezet: You have to lost, to find yourself

Sziasztok :)

Hihetetlen, hogy máris elérkeztünk az utolsó előtti részhez, számomra olyan, mintha csak most kezdtem volna bele. Nagyon gyorsan telik az idő, ilyen kedves és aktív olvasók társaságában, hiszen felemelő volt olvasni a véleményeiteket és komolyan mondom, hogy feldobtátok vele a napjaimat. Nem akarok búcsúzni, bár ennek kicsit olyan lett a hangvétele. Még hátra van az utolsó rész, utána pedig ugyanezen a blogon jön a következő történet, szóval nem zárom be és ha rajtam múlik (vagyis ha szeretnétek olvasni az írásaimat és az ihlet is jön) akkor még jó sokáig olvashattok történeteket a fiúkról.

Ez a rész a gyász különböző szakaszairól szól majd, és arról, hogy Niall igenis képes támogatni a lányt, akit szeret, a maga módján. Jó olvasást mindenkinek <3 Ti vagytok a legjobbak!

*Kelly*

Reggel Niall ölelő karjai közt keltem, csakúgy, mint ez elmúlt három napban. Próbál mindig mellettem lenni, nehogy kárt tegyek magamban, mert bár szégyenlem bevallani, első este majdnem belefulladtam egy kád vízbe. Sajnos vagy nem sajnos, ki hogyan gondolja, a fiúk idejében kihúztak a jéghideg vízből. Szóval Niall egy másodpercre sem hajlandó magamra hagyni. Három napja történt, hogy anyu meghalt, ma lesz a temetése. Először segíteni akartam apuéknak az előkészületekben, de Emma miatt inkább kimaradtam belőle, mert még mindig utál. Óvatosan leszedtem magamról Niall kezeit és kisétáltam a szobából. Felvettem egy melegebb pulcsit és kiültem a kertben lévő hintaágyba. Az idő napról-napra egyre hűvösebb, a levelek is elkezdtek hullani a fákról. Térdeimet felhúztam a hasam elé, kezemmel pedig összekulcsoltam őket. A lágy szellő belekapott a hajamba, könnyeim pedig utat törtek maguknak.

- De jó, hogy megtaláltalak – hozott ki egy pokrócot magával Jamie és leült mellém, engem is betakarva.

- Nyugi, nem tervezem pont ma megölni magam – halvány mosolyt erőltettem az arcomra, és a felettünk elszálló madarakat kezdtem el bámulni.

- Egy óra múlva indulnunk kell – nézett rá, karján pihenő órájára, nekem pedig kikerekedett a szemem. Hisz nem rég keltem fel, ilyen gyorsan szállna az idő?

- Egy perc és készülök – szóltam utána, amint bement a házba. Lassan kikászálódtam a pokróc alól, amit itt hagyott nekem, összehajtottam és besétáltam a nappaliba. Mindenki azonnal engem kezdett el bámulni, de nem törődve vele a jelenlegi szobám felé ballagtam. Magamra csuktam az ajtót, de nem kulcsra, nehogy a többiek szívinfarktust kapjanak aggodalmukban. Előszedtem egy fekete egybe ruhát, amit fürdés után egyből magamra húztam. Felkontyoltam rakoncátlan vörös tincseimet, kihúztam tussal a szemem, nem használtam pirosítót. Apró gyöngy alakú fülbevalókat tettem füleimbe, felvettem egy magassarkút és indulásra készen lépkedtem a srácokhoz. Belekapaszkodtam Niall felém nyújtott karjába, és gyalog tettük meg a temetőig vezető utat. Nem volt messze Demiék házától, tíz perc alatt odaértünk. A mindig kopár temetőt virágkoszorúk sokasága borította be. Pár szék, az egybegyűlteknek, középen pedig egy gyönyörű koporsó. Pontosan fél hatkor elkezdődött a ceremónia, a pap elmondta beszédét, Emma és apa, sőt még én is mondtam néhány szót, majd a lezárt koporsót elhelyezték a föld alatt. A néma csendet csak pár varjú károgása zavarta meg. Mind egy-egy vörös rózsát helyeztünk el a sírtábla előtt, végül az emberek hazamentek. Csak pár igazi barát maradt apám és a sírástól remegő húgom mellett. Félve, de én is odalépkedtem melléjük. Egy szeretetteljes puszit nyomtam apám arcára, ő pedig megölelt. Bárcsak ne kéne ekkora veszteség ahhoz, hogy rájöjjünk mennyire szeretjük egymást. Belenéztem Emma vörös és feldagadt szemeibe. Már nem láttam benne utálatot, sem ahhoz hasonló érzelmeket. Már csak szomorúság csillogott gyönyörű csokoládébarna szemeiben. Remegve öleltem át, és hihetetlen, de nem lökött el magától. Csak szorított és nem akart elengedni.

- Úgy sajnálom, amiket mondtam. Egyáltalán nem a te hibád! Szeretlek – kezdett újra bőgni, én pedig simogattam a haját, mint ahogy ő tette nekem már annyiszor, amikor szomorú voltam.

- Semmi baj. Szeretlek – így álltunk mindketten a temető közepén, már nem is tudom mennyi ideig. A szél kezdett egyre hidegebb lenni, már csípte az arcomat, de még mindig nem váltunk el egymástól.

***

Aznap este újra otthon aludtam, egy ágyban Emmával. Újra elválaszthatatlanok lettünk egy kis időre, de nekem vissza kell utaznom Londonba, itt hagyva őt és aput. Az életem már oda köt. A suli, a fiúk, mindenki. Megbeszéltük, hogy ha Em befejezte a gimnáziumot kiköltözik Angliába hozzám, apuval együtt. Mindketten kikísértek a reptérre, és bár még mindig nagyon magam alatt voltam, boldogan integettem nekik.

- Biztos, hogy jól vagy? - nézett rám kék szemeivel Niall, én pedig válasz helyett csak beletemettem a fejem a vállába. Nem sírtam, könnyeim már teljesen elfogytak. Jól esett a közelsége, hogy egész végig mellettem állt, hogy nem hátrált meg a nehéz helyzetekben. Ha eddig teljes szívemből szerettem, akkor a mostani érzéseimre már nincsenek szavak.

- Jól leszek – suttogtam a pólójába, ő pedig átkarolt. Szemeimet egyre nehezebbnek éreztem, végül elaludtam.

***

Puha kezek simogatására ébredtem fel, az arcomat cirógatta valaki. Óvatosan nyitottam ki szemeimet, már fájtak a sok sírástól. A fiúk sehol sem voltak, egyedül Niall ült még mindig mellettem. Vajon mióta szállt le a gépünk?

- A többiek? - értetlenkedtem, hisz nem vagyok egy nyűgös kisgyerek, simán felkelthetett volna.

- Londonban – mosolygott édesen, az egyik kicsit hosszabb szőke hajtincse belelógott a szemébe, de még így is észvesztően jól nézett ki.

- Tessék? Na és akkor mi hol vagyunk? - hangom megemelkedett, én pedig azonnal felálltam a helyemről. A legközelebbi ablak felé siettem, és amikor kinéztem csodálatos látvány fogadott, bár még mindig nem tudtam hol is vagyunk pontosan.

- Írországban – ölelt meg hátulról, illata betöltötte az egész levegőt. Beleremegtem lágy puszijaiba, de örömmel töltött el közelsége – Olyan szomorú vagy, úgy éreztem kötelességem felvidítani. Amikor kiskoromban el akartam bújni a világ elől mindig volt egy hely, ahova mentem. Ezt szeretném most megosztani veled – kacsintott egyet, és a repülő kijárata felé kezdett húzni. Erős karja gyengéden bánt velem, mintha a féltett kincse lennék vagy egy porcelánbaba ami bármelyik pillanatban eltörhet.

Először egy kisebb városon mentünk keresztül. Sokan felismerték barátomat, sőt volt, aki még engem is, és tőlem is kért egy fényképet vagy aláírást, ami nagyon megdöbbentett. A városkán belül elmentünk egy pékségbe. Először azt hittem Niall ezt a helyet szerette volna nekem megmutatni, de tévedtem, mert tovább haladtunk, forró buktákkal a kezünkben. Az idő elég fülledt volt, Atlantához képest, de a fákról már itt is hiányzott pár levél. Elsétáltunk egészen a helyiség határába, ahol egy gyönyörű pusztaság látképe tárult elénk, aminek a közepén volt egy fa. Komolyan nem túlzom, annyit kellett sétálni, hogy az a fa biztosan a közepén volt, ha nem messzebb. Szóval, a hatalmas fán megláttam egy gumiabroncs hintát. A hintától nem messze pedig egy pokróc és egy kosárka volt elhelyezve.

- Ez mese szép! - nem tudtam megállni, muszáj volt hangot adnom csodálatomnak. Olyan más, mint London. Sokkal meghittebb.

- Örülök, hogy tetszik – kapott fel a hátára és így tettük meg a maradék utat. Leülve a kockás terítőre, kipakoltuk a gyümölcsöket meg a szendvicseket és jóízűen falatozni kezdtünk. Szőlőszemeket dobáltunk egymás szájába, és újra felhőtlenül boldognak éreztem magam, épp ezért bűntudatom lett.

- Hé! - emelete fel a fejem az állam alá nyúlva, így kénytelen voltam a szemébe nézni – Mi a baj? Az előbb úgy tűnt minden rendben – csalódott volt, pedig tényleg eszméletlenül jól megszervezte ezt a napot.

- Csak nem helyes, hogy máris nevetek. Gyászolnom kéne – próbáltam kerülni a pillantását több-kevesebb sikerrel.

- Gyere ide! - gyengéden magához húzott én pedig teljes testsúlyommal rá nehezedtem. Az egyik percben pedig hirtelen hátraesett, ezzel újabb nevetés tört ki belőlem. Egyszerre mosolyogtam és könnyeztem.

- Hintázunk? - segítettem fel a földről, ő pedig beleültetett a hintába és lökött hátulról. Eszméletlenül magasra repültem, párszor már azt hittem kiesek, de nem történt meg szerencsére. Csak sötétedés után indultunk haza, vissza Londonba a fiúkhoz. Most már nem aludtam el a repülőn, inkább zenét hallgattam Niallel, aki a vállamon pihentette fejét.