~hatodik~ Önfeledt pillanatok

Sziasztok :)

Elhiszitek, hogy a következő bejegyzés alkalmával már nem lesz több iskola? Hihetetlen, de egyben felemelő érzés leírni ezeket a szavakat. Szeretném megköszönni a sok-sok támogatást, lassan de biztosan haladok a kommentárokkal és hétvégére szerintem visszamenőleg válaszolok az összesre, ahogy a díjat is kiteszem, amivel megajándékoztatok még jó múltkorában. 

A részről csak annyit, hogy mivel Melissa szemszögéből írtam, így nem biztos hogy érezhető: Harry és a lány még korántsem barátok. Remélem tetszeni fog!

Millio puszi és Jó olvasást! Xx

#MELISSA

  A nap sugarait elfedte pár halovány, szürkés árnyalatú felhőréteg, azonban mindezek ellenére, még így is elég meleg volt ahhoz, hogy magamra ölthessem az egyik kedvenc egyrészes ruhámat, melyet egy narancssárga szalag választott el a mellem alatt a szoknya részétől. Mindig is szerettem lányos maskarákat viselni, s még akkor sem untam rájuk, amikor a falunkban egy jómadár kijelentette, hogy a lányoknak kötelező szoknyát hordaniuk, mivel aki nadrágban van, az akár már a kétkezű munkára is képes, melyet a férfiak szoktak csinálni a szántóföldeken. Mindig is azt vallottam, hogy az embernek joga van a szabad döntéshozatalhoz, hogy mások nem szabhatják meg, miként cselekedjünk egy-egy szituációban, azonban ez a szabály még nem is szúrt szemet annyira, sőt, egyenesen imádtam. Ujjaimmal végigsimítottam egy poros könyvkupac legfelső alkotásán, majd megfordítva azt, a borítóján lévő ismertetőt böngészgettem, míg a következő halom szállítmányra vártam.

 Körülbelül öt nap telhetett el azóta, hogy a Sors összehozott ezzel a titokzatos fiúval, akinek zöld szemei már az első pillanatban lyukat égettek a homlokomba. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy ne vesszek el a tekintetében, és ez minduntalan gondolkodásra ösztökélt. Vajon volt egykoron olyan személy az életében, akit mindennél és mindenkinél fontosabbnak tartott? Egy különleges ember, aki nélkül még csak el sem tudta képzelni az életet? Biztosan, hiszen csak rá kellett nézni és az embernek önkénytelenül is egy romantikus regény főszereplője jutott az eszébe, aki valamilyen cselekménysorozat folytán beleszeret egy szürke kisegérbe, esetleg egy bátor és rendíthetetlen amazonba, s végül kettejük érzelemcsomójából létre jön az igaz szerelem virága, mely még a sok bonyodalom hatására sem hervad el. Akár egy főnix, mely életre kelt hamvaiból, úgy élte túl eme boldogságérzet az esetleges háborúkat vagy baleseteket.

- Itt is van az utolsó. Még mindig nem hiszem el, hogy rávettél a cipekedésre – vánszorgott be a helyiségbe Jem, aki az egyik kedvenc karakteremről kapta a nevét. Még mindig olyan fura volt, mintha ezzel életre keltettem volna a saját hercegemet, s miközben az előttem lihegő fiúról álmodoztam, aki majd’ megszakadt egy nehéz doboz cipelése közben, én beszívva alsó ajkam, elvettem tőle a súlyos terhet.

- Ugyan már, a mozgás még senkinek sem ártott – teremtettem le, persze csak játékosan, hiszen ő is folyton folyvást ezt tette velem, mióta elég erős lett ahhoz, hogy kiszálljon az ágyból, melyen három napig feküdt eszméletlenül, s ami mellett számtalan éjszakát virrasztottam át. Magam sem tudom, mi ütött belém, amiért képes voltam kihagyni a munkát és nem utolsó sorban ellenszegülni Margaret aggódó kéréseinek, de valami arra ösztökélt, hogy maradjak mellette. Mintha egy belső erő sutyorogta volna a fülembe, hogy így helyes, hogy szüksége van rám; pedig nem volt. - Amúgy köszönöm szépen – motyogtam az orrom alatt, miközben elszakítottam a ragacsos celluxot, ami a barna papírból készült tákolmány tetejét fedte. S ezzel újabb könyvek tárultak szemeim látképe elé. Behunyva érzékszerveimet, hatalmasat szippantottam a tintaszagú, kissé émelyítő levegőből, melyet csak egy frissen nyomtatott könyv kreálhatott, majd amikor már kínosnak éreztem imádatom ilyen mértékű megnyilvánulását, inkább csendben rendezgetni kezdtem őket. Gondosan a helyükre pakolva, műfaj és író szerint.

- Igazán szívesen. Elárulod mi vett rá arra, hogy itt dolgozz? Hiszen szinte senki sem vásárol ebben a boltban. Kísértetház az egész, csoda hogy még nem halt meg itt senki… - jött mögülem az a jellegzetes rekedtes hang, azonban tulajdonosa nem volt képes befejezni elkezdett véleménynyilvánítását, hiszen szavai oly rosszul érintettek, hogy ujjaim megremegtek, s egy óvatlan pillanatomban kiejtettem a kezemből egy Verne regényt. - Uhm, sajnálom, nem úgy értettem – szabadkozott, miközben a segítségemre sietett, és felvette a földről az idő közben egy véletlenszerű oldalon szétnyílt művet. Zavaromban a fülem mögé tűrtem egy hajtincset, mint ahogy azt mindig is szoktam, végül elfogadtam a felém nyújtott szórakoztatóirodalmi alkotást.

- Semmi baj, nem vagyok vak, csak tudod, imádom a könyveket – feleltem a lehető leghalkabban, mégis oly nagy intenzitással, hogy azt még a másik polcnál tevékenykedő munkatársam is meghallotta, ami valljuk be, nem volt túl nehéz, tekintve, hogy igaza volt. A bolt épületében tényleg nem tartózkodott rajtunk kívül egyetlen egyed sem, és ez valamilyen oknál fogva elszomorított. Ennyire ódivatú lett volna az olvasás művészete, vagy egyszerűen csak ezt a helyet kerülték el az emberek?

- Miért? – fejem Jem irányába fordítottam, aki kikerekedett szemekkel fürkészte az arcomat, s ha nem néztem volna tükörbe indulás előtt, könnyen hihettem volna azt, hogy valami piszok csúfította el a vonásaimat. Ujjaim bizseregtek a vágytól, hogy orcámhoz érve letöröljék onnan a nem létező foltot, azonban elnyomtam eme követelőző érzetemet, s helyette inkább végigmértem a tőlem nem is olyan messze álló fiút. Göndör haja kuszán hullott szemeibe, mégis, egyfajta rendezettségről árulkodott. Zöld szemei játékosan csillogtak, miközben hüvelykujjával alsó ajkát piszkálta. Ily csekély időtartam alatt is sikerült kiismernem annyira, hogy tudjam, zavarodottságommal nem voltam egyedül.

- Fogalmam sincs, milyen életed lehetett a verekedés előtt, de nekem nagyon unalmas volt. Minden nap ugyanazt csináltam, és kellett egy hely, ahol bármi megtörténhet, ahol átélhettem a saját kalandjaimat. Ezt adták nekem a könyvek. Reményt – magam sem hittem el, hogy képes voltam ilyen szinten megnyílni egy srácnak, akit alig ismertem, de egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni az ajkaimnak, melyek önkénytelen formálták meg eme vallomás szavait, feltárva Jem előtt minden féltve őrzött gondolatom. Igazából nagyon szerettem az életemet, és így hangosan megélve szavaim kétértelmű üzenetét, legszívesebben visszaszívtam volna az egészet. Hiszen úgy hangzott, mintha sajnáltattam volna magam, pedig nem ez volt a szándékom, csupán az őszinteség vezérelt. Sosem szerettem, és igazából nem is tudtam titkolózni mások előtt, ezért volt az, hogy a húgaim leginkább egymásnak sutyorogták el szívük legféltettebb vágyait, mintsem nekem, aki bármelyik óvatlan pillanatában képes lett volna elejteni egy-egy morzsaszemet, mely alapján az ember könnyen feltárta az igazságot.

- Olyan jó hallgatni, ahogy áradozol róluk – csúszott ki a száján, amit szerintem azonnal meg is bánt, mivel gyorsan a kezébe vett még egy borítóval ellátott papírrengeteget és eltűnt az egyik plafont súroló magassággal megáldott polc mögött. Kikerekedett szemekkel bámultam a helyet, ahol pár másodperccel ezelőtt állt, mintha még mindig a pultnak támaszkodva pihente volna ki fáradalmait, melyet az intenzív munka okozott. – Nagyon aranyos – arcán egy gunyoros mosollyal tért vissza a könyvkupacok mellé, mire legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Éreztem, ahogy arcomból kiszökött mindennemű szín, végül a vér egyszerre özönlött vissza orcámba, akár egy szökőár mindent elsöprő ereje, ami megállíthatatlan; legalábbis egy hozzám hasonló halandó számára.

- Inkább fogd be és pakolj! – korholtam le, gyermeki sértettséggel a hangomban, s abban a pillanatban elég sok hasonlóságot véltem felfedezni az óvodás kisöcsém viselkedése és a tetteim között. Szám széle felfelé ívelő görbületté változott, egy pár hónappal ezelőtt lezajló jelenet emlékképe láttán, mely önkénytelenül jelent meg lelki szemeim előtt.

- Hé, nem illik így beszélni egy baráttal – lökött oldalba, hogy aztán ismételten magamra hagyjon, saját gondolataim kreálta zűrzavaromban. Alsó ajkamba haraptam, oly erősen, hogy szinte kiserkent a vérem, melynek enyhén sós s egyben fémes íze még percekkel később is érezhető volt szám belső részében. Mindig is voltak fiú barátaim, nem ez volt a gond, hisz viszonylag könnyen kijöttem az emberekkel, mégis… máris a barátjának tartott volna? Vajon neki mit jelenthetett ez a státus? Bizonyára nem azt, amit nekem, különben nem dobálózott volna ilyen könnyen ezzel a jelzővel. Személy szerint, én úgy gondoltam, hogy a barátság egy olyan kötelék, ami bizalmon alapszik, összetartáson, és a tényen, hogy mindent megtennél a másikért, s ha hajnali háromkor lenne rád szüksége, akkor te őt választanád a puha és hívogató ágyad helyett.

- És tényleg azok lennénk? Hisz nem is ismersz, ahogy én sem téged – adtam hangot kételyeim egyikének, azonban hangszínem továbbra is kedves maradt, pedig legszívesebben egy érzelemmentes arckifejezéssel párosított monotonon dallamú mondattal ajándékoztam volna meg, ezzel letörölve arcáról azt a pimasz mosolyt, amit a nap nyolcvan százalékában magára öltött, egyféle maszkként. Bár az is megfordult a fejemben, hogy ő tényleg ennyire vidám figura volt, s még a legtragikusabb helyzetekben is megpróbálja meglátni a jót. Azt a pozitívumot, ami a legtöbb ember előtt rejtve maradt, önnön vakságuk miatt, amit a gyász akasztott a szemeikre.

- Hát, körülbelül öt napja ismerem magam, szóval az is lehet, hogy jobban ismersz engem bárki másnál – jegyezte meg lazán, majd megrántotta vállait, amolyan ’ez van, ezt kell szeretni’ stílusban.

- Jaj, teljesen kiment a fejemből – nyeltem egy nagyot, majd a helyére raktam egy Lauren Kate könyvet, és fejemet nekidöntöttem a fából készült, masszív szekrénynek. Szemeimet becsuktam, majd kifújtam egy hatalmas adag levegőt, ami a tüdőmben bujkált már egy ideje. Annyira kínos volt ez az egész, arról nem is beszélve, hogy a héten mindössze másodszorra voltunk kettesben az ébredése óta, s ez alatt a csekély idő alatt is sikerült leégetnem magam – szintén nem először.

- Ne hülyéskedj már, nem gond. Így sem lehetek elég hálás, amiért megmentettél – veregette meg a vállam, azonban keze a megszokottnál egy kicsikét tovább időzött a lapockámon, még azután is, hogy befejezte a nyugtatólagos mozdulatokat. Fejem csöppet oldalra fordítottam, hogy kinyitva szemeimet, tekintetünk találkozhasson pár végtelennek tűnő másodperc erejéig.

- Már vagy ezerszer elmondtam, hogy nem csináltam semmi különöset – törtem meg a ránk telepedett idilli csendet, hogy aztán lerázva magamról hatalmas kezeit, újabb kör rakodni való felé nyúljak, mélyen a barna doboz legaljára. Próbáltam levegőnek nézni, hiszen olyan intim volt az előbbi pillanat, arról nem is beszélve, hogy otthon Jeremy már várt arra, hogy beleegyezzek az ajánlatába, miszerint elvenne feleségül. Bevallom, semmi kedvem sem volt ezen törni a fejem, de be kellett látnom, hogy két és fél hét múlva az életem ismételten visszakerül majd a régi kerékvágásba. Hiába éltem a valóságban, mindez csak átmeneti volt, egy aprócska bekezdés egy, az életemről szóló, vaskos, ámde unalmas krónikában.

- Többet tettél, mint gondolnád… – ütötte meg a fülemet egy szabadjára engedett mondatfoszlány, mely befejezetlenül lógott a levegőben, s hiába hegyeztem hallásra képes érzékszerveimet, egyszerűen képtelen voltam felfedezni a folytatást; hiszen nem létezett. Pedig bármit megadtam volna érte, hogy megtudjam.

- Tessék? – hangom élesen vágta át a könyvesbolt atmoszféráját, miközben egész testemmel Jem felé fordultam, aki háttal állt nekem, és semmi jelét sem mutatta, hogy meghallotta kérdésemet, mely válaszadásra kényszerítette volna. Csak állt ott, és szótlanul pakolászott, néha-néha arrébb tett egy művet, amit egy figyelmetlen vásárló rossz betűhöz tuszkolt vissza, egy résbe, amibe még csak bele sem illet a könyv mérete. Nemtörődömségük okán pedig rengeteg árucikket kellett leárazni a szépséghibáik miatt. Igazán kár volt értük.

- Felolvasnál nekem a kedvenc könyvedből? Imádtam hallgatni – mosolygott rám, amikor befejeztük a szállítmány kipakolását, és magunkra maradtunk az üres boltban, édes semmittevésünkkel. Lassú, lomha léptekkel sétáltam az olvasó-sarok felé, ahol lehuppantam az egyik ülőalkalmatosságra, hogy aztán a kezembe véve Lauren Kate, Fallen című könyvét, végre folytathassam, egy igazán érdekesnek titulált momentumnál, ahol sajnos tegnap abba kellett hagynom. Igaz, a munkaidőnek még koránt sem volt vége, és még várt ránk pár apróság, de úgy éreztem, ezért a fejezetért még az esetleges túlórát is bevállaltam volna.

- Ha elkezdeném, félek, hogy nem tudnám letenni, akkor pedig sosem fejeznénk be a munkát. Tudod én azért lakom Mrs. Berryék házában, mert cserében keményen dolgozom. Ahogy te is – emlékeztettem egy aprócska tényre, melyet egyikünk sem hagyhatott figyelmen kívül, hiszen mindketten pusztán Margaret és George jószívűségének köszönhettük, hogy volt fedél a fejünk felett.

- Rendben, akkor a kedvenc idézeted? – próbálkozott tovább, de hiába ült le mellém, s fúrta az enyémbe tekintetét, én hamar megszakítottam a kontaktust, s szemeimmel a lapokra koncentráltam. A szavak kezdtek egyre érthetetlenebbekké válni, s volt olyan mondat, amit már többször is át kellett futnom ahhoz, hogy megértsem a történetet. Annyira frusztráló volt, hogy Jem engem bámult, és bár nem lehettem biztos abban, hogy ez tényleg így történt, mintha éreztem volna a zsigereimben. Épp olyan volt, mint amikor ez ember, aki a sötét utcákat járja teljesen egyedül, egyszer csak meghall egy monoton kopogást, egy másik személy cipőjét, mely párhuzamosan zajong az ő lábával, valahányszor a lábbeli talpa érintkezik a talajjal.

- Milyen kíváncsi vagy – jegyeztem meg, majd lapoztam egyet a soron következő oldal felé. Minden idegszálammal a cselekményre összpontosítottam, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy megértsem a dolgokat. Ostobának éreztem magam, s végül úgy döntöttem, inkább befejezem eme értelmetlen időtöltést. Mérgesen sóhajtottam fel, hogy aztán összecsapjam a könyvet, majd ezt követően letegyem a mellettem pihenő, alacsonyított asztal felületére. Könyökeimet a térdemre helyeztem, s arcom elhúzott szájjal temettem bele a tenyerembe.

- Mit tehetnék, az agyam szomjazza a tudást, és meg szeretnélek ismerni – hosszú ujjaival megbökte a vállam, mire kissé kibillentem egyensúlyomból és magamban hálát adtam azért, hogy nem álltam, hiszen akkor akár még el is eshettem volna. Kérdően fordítottam felé a fejemet, így feltárultak előttem őszintén kíváncsi vonásai. Ajkai kissé elnyíltak, míg szemei alig észrevehetően kitágultak. Lábait kinyújtva, lazán elterpeszkedett, mint aki épp a legmegfelelőbb pozíció után kutakodott, ezzel kényelembe helyezve magát a mesém meghallgatásához.

- Legyen – vontam meg a vállam, majd gondolkozni kezdtem, s pár másodperc elteltével szólásra nyitottam ajkaimat. - Ezt R. J. Ward írta egyszer: „Amíg nem találtál rám, halott voltam, bár lélegeztem. Világtalan voltam, bár láttam. Aztán eljöttél… és megsebzett lelkemet életre keltetted.”

- Csak nem egy utalás, mert ha igen, akkor… - szemöldökei fel- s lemozogtak, miközben arcán elterült egy pajzán vigyor, amitől az egész megjelenése élettel telibb lett, eleven és kísértetiesen vonzó, ugyanakkor gyerekien imádni való. Éreztem, ahogy arcomat elöntötte a pír, hiszen egyáltalán nem rá gondoltam, amikor felidéztem a híres író szavait. Már nem is hallottam, hogyan fejezte be elkezdett mondandóját, hiszen a fülembe tóduló vér éles lüktetése betöltötte a légteret, elfedve minden egyéb akusztikai hangzást.

- Jaj, fogd már be! – pirítottam rá, aztán oly hevesen pattantam fel ülő helyzetemből, mintha alfelem találkozott volna egy gombostűvel. Nem vágytam másra, csupán egyedüllétre, azonban testem mozgásával párhuzamosan Jem is felállt, hogy karjaival az utamba álljon. Ujjai szorosan fonódtak rá csuklómra, egyfajta karperecként, amit képtelen voltam levenni.

- Amúgy nekem is van egy, még tegnap láttam az egyik jegyzetlapon, ami kiesett Mrs Berry könyveinek lapjai közül: „Búd az én bánatom is; reszketek, s ha elveszel, veled veszem oda.” – miközben beszélt, szemei üvegessé váltak, és olyan beleéléssel, s szívet melengető szomorúsággal ejtette ki ezt a pár szót, hogy már nem is nehezteltem rá közvetlen stílusa miatt. Már nem érdekelt, hogy nyíltan flörtölt velem és az sem, hogy nem ismerte a személyes tér fogalmát. Az sem zavart többé, hogy tenyere még mindig foglyul ejtette a csuklómat, egyfajta láncként, mi egyszerre volt bársonyosan gyengéd, és követelőzően zord. Szemeimet képtelen voltam levenni róla, ahogyan ő is szüntelen engem bámult, mintha egy mestermű lettem volna, egy szépen kifaragott szobor, vagy egy szemet gyönyörködtető festmény.

- James Thomson, A szörnyű éjszaka városa – adtam tudtára eme szavak megalkotójának nevét, s a könyvet, amiben rá lehetett találni. - Nagy ritkaság, még sosem olvastam, csak hallottam róla.

- Mégis tudod, és ez elképesztő. Bárcsak nekem is ilyen memóriám lenne – keze szabadjára engedte enyémet, ezt követően pedig visszaesett az oldala mellé, akár egy élettelen húsdarab. Látszott az arcán, hogy elszomorította a tudat, miszerint senkije sem volt. Senkije, akire emlékezett volna, s senkije, aki eddig rátalált volna, pedig már egy hete itt tartózkodott. El sem tudtam képzelni, milyen lehetett azt érezni, hogy az ember egyedül volt, végtelen magányában, hiszen nekem mindig is ott voltak a szüleim vagy a testvéreim, akik annyira túlbuzgóan legyeskedtek körülöttem, hogy néha már azt kívántam, bárcsak elmenekülhetnék előlük pár szabad órácskára.

- Mr. Berry szerint nem vesztek el örökre az emlékeid. Majd vissza fognak jönni, és akkor haza mehetsz. Megkeresheted a családod, hiszen náluk nincs fontosabb – kezeim anélkül cselekedtek, hogy különösebben felfogtam volna mire is készültem. Karjaimmal átfontam Jem testét, akinek simogatni kezdtem a hátát, miközben arcomat beletemettem vállába, s alig észrevehetően szipogni kezdtem. Magával ragadott egy szomorkás érzés, és bármennyire is harcoltam ellene, a könnycseppek oly mértékben szúrták a szemgödreimet, hogy utat engedtem harcias folyásuknak. Nem értettem miért sírtam, hiszen kettőnk közül az engem vigasztaló srácnak lett volna több oka erre a cselekedetre, mégis én voltam az, akit maga alá temetett a hiányérzet. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz távol lennem a családomtól, pedig határozottan az volt.

- Hiányoznak a kistestvéreid, ugye? Csak rád kell nézni, és bárki rájönne – kissé eltolt magától, hogy méregszín szemeit az enyémekbe fúrhassa, de én lebiggyesztett ajkakkal bámultam a padlót. Annyira szégyelltem magam, s annyira vágytam az egyedüllétre, hogy azt szavakba sem tudtam önteni, így helyette bólogatással adtam tudtára álláspontomat, miszerint teljes mértékben beletrafált a történtekbe.

- De szeretek itt lenni, hiszen nagyon sok kedves ember vesz körül – szabadkoztam, miközben ujjaimmal letöröltem az arcomról egy kósza könnycseppet, melyet egy újabb s egy újabb követett, véget nem érő körforgással.

- Te is tudod, hogy ez nem ugyanaz – emelte fel a fejemet, ezzel arra kényszerítve, hogy ismételten rá nézzek, majd a fülem mögé simított egy éjfekete hajszálat, ami eltakarta arcom kipirosodott részét. Torkomban megjelent egy óriási gombóc, így képtelen voltam a beszéd művészetére, azonban valamiért szavak nélkül is képes volt megérteni. Hallotta szívem leghőbb vágyát, s újra magához húzott, hogy aztán a hajamat simogatva megnyugtasson.

 Fogalmam sincs, meddig állhattunk egymás karjaiban ringatózva, de hirtelen meghallottunk egy ismerős dallamot, mely a bejárati ajtó felől érkezett, jelezvén; egy vásárlónk érkezett. Úgy rebbentünk szét, akár két bűnös lélek, akiket tetten értek, majd én jobbra sétáltam, eltenni az olvasó-sarok asztalán pihenő könyvet, ő pedig balra, hogy kiszolgálhassa a kedves vevőt. Úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna, azonban mélyen belül hálás voltam neki, amiért ilyen megértően viselkedett, s reméltem, hogy ezzel ő sem volt másképp. Hogy neki is sokat jelentett az előbbi párbeszéd.