Sziasztok :)
Kinek hogy telnek a nyár első napjai? Én eddig nagyon sokat segítettem anyunak, rengeteget aludtam és olvastam, de ma az évzáró után megünnepeljük, hogy mindenki sikeresen teljesítette az évet. Ti szoktatok ilyet? Mi tavaly vezettük be ezt a "hagyományt", akkor leszédültem egy székről. Remélem idén nem lesz semmi ilyesmi... Ó, és képzeljétek ma kezdem a jogsit, már annyira izgulok.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki lelkesen támogat, azt hiszem lassan beérem magam a válaszolgatásokkal, már csak kettőre nem írtam. Nagyon szeretlek titeket, boldog vagyok, amiért itt vagytok nekem. Remélem most, hogy nyár van, olyan bloggerinákról is hallok majd, akik eddig időhiány miatt nem adtak jelet magukról. De ha nem, hát nem. :)
A részről csak annyit, hogy nem ez, hanem a következő a nagy kedvencem, azonban ez elengedhetetlen a folytatáshoz. Majd meglátjátok, miért.
Kellemes nyarat, jó olvasást és millio puszi Xx
#MELISSA
Kezemben egy hatalmas papírdobozzal sétáltam le a lépcsőn, miközben arra
figyeltem, hogy egyenletesen szívjam, majd fújjam ki a levegőt, hiszen amikor
otthon pakoltunk, az ilyen óriási súlyoknál gyakorta megfeledkeztem a helyes
légzésről, aminek az lett a következménye, hogy halványlilává vált arccal
ültettek le egy kényelmes szalmazsákra, s addig itattak a forrásból hozott
jéghideg vízzel, amíg lötyögni nem kezdett a hasamban. Hol a jobb, hol a bal
talpamat csúsztattam a soron következő fokra, s ezzel az óvatos
mozdulatsorozattal sikerült megúsznom az esetleges eséseket. Csütörtökhöz híven
Mr. Berry elment horgászni, s ezúttal az új jövevényt is behálózta, így a
többiekkel – Tina és a nagymamája – úgy döntöttünk, kiürítjük a padlást, ezzel is
otthonosabbá varázsolva a „szobámat”. Még mindig nem értettem, mire volt ez a
nagy felhajtás, amikor már elértünk itt töltött vakációm feléhez, ami egyet
jelentett azzal, hogy két hét múlva utazom haza, s soha többé még csak látni sem
fogom az engem befogadó kedves embereket. Mégis, annyira jól esett, hogy
gondoltak a kényelmemre és foglalkoztak velem, hogy egyszerűen képtelen voltam
nemet mondani a rögtönzött programra.
- Hova tegyem? – kérdeztem meg Mrs.
Berry-t, aki épp az ebédet készítette, mert már annyira régen reggeliztünk,
hogy azt is elfejtettem, mit ettünk egyáltalán. Fejével a nappali felé
bólintott, mire elmotyogtam egy ’köszönöm’-öt, és felgyorsított lépteimmel
megindultam, követve a segítőkész utasítást. Agyam egyfolytában azon kattogott,
vajon hogyan érezhette magát Jem, és ez kezdett megijeszteni, hiszen alig
ismertem, mégis kötődtem hozzá. Esténként, amikor mindannyian leültünk az
ebédlőben pihenő asztal köré, hogy az áldás után nekilássunk a finom ételek
elfogyasztásának, minden másodpercet kihasználtam, hogy pár röpke pillanatig őt
bámulhassam, s elraktározhassam elmém legmélyebb bugyraiba gyönyörű, ámbár még
mindig sebhelyes vonásait. Alig akartam elhinni, hogy kis híján agyonverték, s
bár annak az elmebetegnek megvolt rá az oka, egyszerűen képtelen voltam
elítélni azért, amit tett. Hiszen mindenkinek voltak titkai, ami alól sem ő,
sem én nem képeztem kivételt. Velem szemben pedig, neki esélye sem volt
felfedni elrejtett cselekedeteit, hiszen ő maga sem tudott róluk. Olyan zavaros
volt ez az egész, s bár tudtam, hogy az időnk egyre fogyóban, akár valamiféle
hiánycikk, egyszerűen nem volt elég bátorságom felhozni a múltkor történteket.
Hogyan is kérdezhettem volna meg, mit jelentett neki az az ostoba ölelés,
amikor tudtam, rajtam kívül mindenkinek jelentéktelen volt eme mozdulatkombináció?!
Én voltam az egyetlen, aki túlreagálta az eseményeket, s én voltam az egyetlen,
aki még mindig ezen rágódott. Ajkamba harapva, megindultam az emelet felé, ami
után még meg kellett másznom egy újabb halom lépcsőt, mivel ez volt az egyetlen
módja annak, hogy valaki feljusson a padlásra.
- Szerintem kifesthetnénk, mondjuk
citromsárgára vagy barackszínre – hallottam meg Tina jellegzetes hangját,
amikor átléptem a küszöböt. Felhúzott szemöldökkel konstatáltam az előbbi
kijelentésének abszurditását, azonban – tekintve, hogy háttal állt nekem, és
teljesen belemerült a designnal kapcsolatos felvetéseibe – ő ebből semmit sem
látott. Szemeimmel körbenéztem a félig üressé vált helyiségen, s megdöbbenve
vettem tudomásul, hogy sokkalta nagyobb, mint azt valaha is gondoltam volna. A
tetőablakokon keresztül beszűrődő fénycsíkban tisztán kirajzolódtak az apró
porszemek alakjai, amik azonnal rátapadtak a hajamra és a ruhámra, így gyorsan
felírtam a képzeletbeli listám elejére az alapos fürdést.
- Szerintem pedig tök felesleges – adtam
hangot a véleményemnek, és újabb pakolni való után kutakodtam; ezúttal egy zsák
használaton kívüli ruha akadt a karmaim közé. A szürke zacskó még nálam is
nagyobb volt, így a kezeimbe véve ki sem láttam mögüle, ami komolyan
megnehezítette a mozgást. Próbáltam nem törődni a téliszonyommal, s azzal
nyugtatgattam magam, hogy ha előre esek, akkor legalább puha lesz a földet érésem.
- Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam
volna – kiabálta utánam, mire megforgattam kék színű szemeimet, és halk
kuncogásba kezdtem, hiszen ez alatt a két hét alatt annyi időt töltöttünk
együtt, hogy sikerült kiismernem Tina személyiségét, s rá jellemző
tulajdonságait. Utálta, ha valaki megsózta a reggelijét, ha valaki megszólta
egyedi stílusát vagy megmondta neki, mi helyes és mi nem. Egy igazi lázadó
szellemű barátra találtam benne, amiért nagyon hálás voltam az égieknek, hiszen
segített megtalálni önmagam. Már nem féltem minden újtól, bár ez nem jelentette
azt, hogy rettenthetetlenné váltam. Elérve a nappaliba, óvatosan a kanapéra
helyeztem a zsákot, hogy aztán visszarohanva a padlásra, folytathassam az
elkezdett munkát. Jól esett dolgozni, hiszen lefoglalt és elterelte a
gondolataimat, egy bizonyos méregzöld szemű egyedről, aki belopta magát elmém
legmélyebb rétegeibe. Régen, amikor apu naphosszat napszámos munkát végzett a
falu határában, anya mindig a ház körüli tevékenységekkel foglalta le magát, s
bár akkor azt hittem, hogy elment az esze, most mintha megvilágosodtam volna. Végre
megértettem őt.
- Csak én vagyok tisztában azzal, hogy az
ittlétem nem végleges? – kérdeztem meg félvállról, miközben az ágyon ülő lány lustálkodó alakját figyeltem, aki az okos telefonján lévő alkalmazások
segítségével, különböző színekbe öltöztette a belteret, amit a távollétemben
lefényképezett. Haja, az enyémhez hasonlóan, egy kócos kontyba volt fogva, hogy
a munka során ne akadályozza semmiben, bár ahogy elnéztem, ő már rég letett a
közös programról. Sokkal jobban izgatta a bepakolás, mint az azt megelőző
előkészületek.
- Na, és? Én sem lakom itt, mégis van
szobám. Majd nyaranként meglátogathatsz minket – fel sem nézett a kezében
szorongatott elektronikai készülékből, miközben hozzám beszélt. Fejemet
csalódottan rázogattam, hol jobbra, hol balra, mialatt valami könnyű tárgy után
kutakodtam. Már csak három közepes méretű doboz, egy antik csillár, egy komód,
pár cipős doboz, egy ósdi zenelejátszó és az ágyam pihent a helyiségben, aminek
a padlóján hatalmas rétegekben állt a por. Világosszürke szemcséik a hóra
emlékeztettek, és szívből jövő késztetést éreztem arra, hogy belerajzoljak
valamiféle ábrát.
- De épp ez az. Nem látogathatlak meg,
ahogy ti sem engem – értetlen arckifejezése láttán vettem egy mély lélegzetet
és magyarázkodásba kezdtem. El akartam neki mondani mindent, a lehető
legrészletesebben, hogy eszébe se jusson kérdezősködni. Nem volt kedvem sem a
faluról, sem a családomról s végképp Jeremyről beszélni, hisz én magam is
utáltam az egészet - A mi falunkban egy amis közösség lakik, akik el vannak
szigetelve mindenféle modern dologtól. Ha két hét múlva úgy döntök,
visszamegyek, akkor nem jöhetek vissza. Ez az első számú szabály – a
legfontosabb, aminek a megszegése súlyos következményekkel járt, tettem hozzá
magamban, hogy teljes legyen a kép. Tom bácsi egyszer, egy részeg pillanatában
elmesélte, hogy ismert egy fiút, aki csak egy év elteltével ment haza, de nem
engedték át a határon. A polgármester azt állította, hogy túl sokáig
érintkezett a modern felfogásokkal, és megrontaná a hithű közösséget a
felvilágosult eszméivel. A nővére nem bírta elviselni, hogy hontalanná tették tulajdon öccsét, így segített neki visszajönni. Mindennemű feltűnés nélkül
csempészte át a határon, és egy pajtába bújtatta. Egy kis patak menti kunyhóba
a szántóföldeken túl, ahol régebben a juhokat őrző pásztorok töltötték az
éjszakáikat, távol a családjuktól. Mindössze egy hónapig bírták lebukás nélkül, s amikor megtörtént a baj, akkor olyan orbitális botrány tört ki, amit csak
megtorlással lehetett meg nem történtté tenni. A fiúnak kivágták a nyelvét,
hogy ne hirdethesse az eszméit, s így végül maradhatott. Mindez még a nagymamám
kiskorában történhetett, amikor háborúban állt az egész ország, és az emberek
mindenre képesek voltak, nekem mégis felfordult a gyomrom már magától a
gondolattól, hogy ilyen dolgok tényleg léteztek. S bár tisztában voltam vele,
hogy ez törvénytelen, féltem, hogy a családommal is megtörténhetne, ha önző mód
a saját fejem után mennék.
- Sosem akartál maradni, igaz? Nem is
akarsz változtatni a döntéseden? – szegezte nekem kissé gúnyos hangvételű
kérdéseit, amiből azonnal rájöttem, mennyire nem volt ínyére a dolog. Jól esett,
hogy ennyire kiakasztotta a tény, hogy talán soha többé nem láthatjuk egymást,
de egyben el is szomorított, hiszen sosem akartam megbántani senkit azzal, hogy
az élete részévé váltam, még ha csupán egy kis időre is.
- Nem lenne értelme – motyogtam az orrom
alatt, kissé meggyötört hangnemben, amitől a fájdalom érezhetően a légtérbe
szökkent. Egyszerűen képtelen voltam a gondolkozásra, vagy az ellenérvek
felhozatalára, és már abba is belefáradtam, hogy magyarázatok után kutakodjak
az elmémben. Hisz mi értelme lett volna, ha Tina egyszerűen meg sem akarta
hallani a miértjeimet? Az egész kezdett egy ostoba burokra hasonlítani, ami
mögül hiába kiabáltam, a plexinek köszönhetően egyetlen hangfoszlány sem törte
át a megingathatatlan falakat; barátnőm pedig nem értett a szájról olvasás
művészetéhez. Pedig annyira próbáltam a tudtára adni a dolgokat, az idő viszont
megállíthatatlan iramban pergett előre, mígnem egyetlen molekulányi oxigén sem
maradt átlátszó kalitkámban. Fuldokoltam a tehetetlenség tengerében.
- Ez nem igaz, hiszen most már van munkád,
barátaid. Egy idő után önálló életet kezdhetnél, és mondjuk, írhatnál. Ne is
próbálj a szavamba vágni, láttam a gyönyörűséges idézeteket a füzetedben –
résznyire nyílt ajkaimat összepréseltem a magasba emelkedő kezek láttán,
amikkel Tina nyugalomra utasított. Még, hogy írni. Jó vicc. Sosem volt hozzá
elég önbizalmam, hiszen minden próbálkozásom, ami édesapám kezébe került, végül
a kandallónkban landolt, s nekem könnyes szemeim leheletvékony fátyla mögül
kellett végignéznem, ahogy a költői soraim a tűz martalékává váltak, ahogy
hamuvá porladtak, s ahogyan a szél továbbfújta őket, amikor kitakarítottuk, s a
kertbe szórtuk a szürke szemcséket.
- Te belenéztél a füzetembe? – jutott el a
tudatomig a lényeg, s mérgemben még a hangom is megemelkedett. Ehhez a világon
semmi joga sem volt; semmi. Fejem vörössé változott, akár még egy pávián
alfelével is versenyre kelhetett volna. Tina azon nyomban letette a kezében
szorongatott telefont, és aggodalommal teli szemekkel meredt feldühödött
alakomra. Talán most jött rá, mit is tett. Hogy mennyire megbántott a
felelőtlenségével, bár minden kétséget kizárólag nem ez volt a szándéka. Szívem
hevesen dobogott, de szemeimet lehunyva, próbáltam a lehető leggyorsabban
lenyugtatni felhevült kedélyemet, s ezzel eme létfontosságú szervem ütemét is.
Az orromba tóduló, kissé dohos szagú levegőt végül elnyitott számon keresztül
fújtam ki, s ezt megismételve, addig lélegeztem, amíg megfeszült izmaim el nem
ernyedtek.
- Hát, az úgy volt… nem mindegy? A lényeg,
hogy tehetséges vagy és gyönyörű és szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki
örülne, ha maradnál – fakadt ki magából, azonban velem ellentétben, hangja egy
másodperc erejéig sem remegett meg, ahogyan izmai sem görcsöltek be az
idegességtől. Sötét szemöldökeim az egekbe szöktek, mintha valamiféle vákuum
szippantotta volna maga felé, s így fent is ragadtak. Értetlenségem tisztán
kivehető volt a mozdulataimból, s a reagálásomból.
- Tudom, a nagyszüleid is nagyon
megszerettek, ahogy én is őket, viszont azt nem várhatom el, hogy eltartsanak…
Mi ez a fej? – tettem fel az utolsó kérdést, ezzel félbe szakítva
szabadkozásomat. Tina arcán megjelent egy csúnya grimasz, amikor ajkaival ’o’
formát kreált, s egyik szemét még a másiknál is nagyobbra tárta. Hitetlenkedése
láttán még azt is el tudtam képzelni, hogy ha most egy pohár víz lett volna
nála, akkor egy hanyag pillanatában simán kiejtette volna kecses ujjai közül az
átlátszó üveget. Úgy tett, mintha szellemet látott volna, én pedig hirtelen azt
sem tudtam, hova kerültem. Mi volt ilyen érthetetlen számára abban, amit
mondtam? Talán nem hitte el, hogy tényleg ilyen fontosak számomra a nagyszülei? Pedig ez egy nyílt titok volt, ugyanis egy nap megesett, hogy többször is a
tudtukra adtam mérhetetlen hálámat.
- Hidd el, belül szebbeket gondolok –
nevette el magát, mire úrrá lett testem felett a megkönnyebbülés hulláma. - Te
is tudod, hogy én nem rájuk értettem, vagyis nem csak rájuk – arcom
önkénytelenül vette fel az előbb látott kifejezések mását, mintha Tina tulajdon
tükörképévé váltam volna, egy mihaszna hasonmássá. - Mi ez a fej? – gunyoros
mondata végén röhejes nevetésben tört ki, ami leginkább egy malac röfögésére
hajazott, s ami minden pillanatban képes volt vidámmá varázsolni, még akkor is,
ha éppen romokban állt körülöttem a világ. Ami valljuk be, az utóbbi időben
elég gyakran előfordult, hiszen rengeteget búslakodtam a családom hiánya miatt,
s ezt talán sokaknak gyerekesnek tűnhet, de akinek hozzám hasonlóan szoros
kapcsolata volt a vér szerinti rokonaival, azok megérthették kiakadásom okát. Sokáig
gondolkoztam a megfelelő jelzőn, amivel a mindennapjaimat körülírhattam volna,
míg végül a melankolikust találtam a legreálisabbnak. A melankolikus ember gyakran borúlátó, s
alapvetően pesszimista. Nem érdekli olyan sok minden, de ha valamibe belekezd,
abban kitartó, s képes a tökélyig vinni elképzelésének megvalósítását. Vonzódik
a művészetekhez, a zenéhez, az irodalomhoz és a filozófiához – mintha csak
rólam mintázták volna.
- Semmi, épp hülyének nézlek – rántottam meg
a vállamat, félvállról véve a dolgokat, s ezzel is elterelve a beszélgetést,
egy valamivel kellemesebb irányba. Kezemmel az egyik közepes méretű doboz felé
nyúltam, majd megemelve azt, nyomomban barátnőmmel, megindultunk a nappali
felé. Óvatosan botorkáltam le a lépcsőfokok rengetegén, akár egy vak, akinek
még maga a lét is nehezére esett. Bal, jobb és bal, jobb; motyogtam magamban,
miközben számolgattam a már megtett fokokat. Pontosan tizenöt vezetett le a
padlásról, majd még huszonöt az emeletről.
- Miért pont Jem lett a neve? Szerintem a
Harry jobban illik rá, nem? – Tina valamivel magasabb volt nálam, így
csokoládészín szemeivel kilátott a holmik alól, míg én csupán oldalra
pillantgattam, hogy mozdulatai utánozásával, akadálytalanul végezhessem el a
rám szabott feladatot. Kérdése épp oly váratlanul ért, mint egy sivatagi utazót
egy érintetlen oázis látképe, s hirtelen azt hittem mindössze a képzeletem játszadozott
velem, hogy ez is csupán egy volt a rengeteg délibáb közül.
- Ezt úgy mondod, mintha tudnád kicsoda –
tettem le a kanapé mellé a dobozt, hogy aztán farkasszemet nézve Tinával,
számon kérhessem fura viselkedése miatt. Mi az, hogy a Harry jobban illik rá?
Szerintem egyáltalán nem passzol hozzá a Harold elnevezés, s még akkor sem
hoztam volna fel ezt a bugyuta nevet, ha ez lett volna az egyetlen, ami bírt a
létezés fogalmával.
- Te tényleg nem tudod? – kérdezte, én
pedig kezdtem megunni az idiótaságait. Mit nem tudtam, vagy ami még ennél is fontosabb;
mi az, amit ő tudott, és nem mondott el nekem? Lehet, hogy ezt a titokzatos
srácot tényleg Harrynek hívták és valahonnan ismerte a barátnőmet csak ő
éppenséggel elfelejtette, ahogy mindenki mást az életében? S, ha mindez igaz
volt, akkor miféle szálak fűzték össze az útjaikat?
- Honnan kéne? – lassú, lomha léptekkel
közeledtem a padlás felé, a mai napon már sokadszorra, de egyáltalán nem
bántam, hiszen sosem vetettem meg a kétkezű munkát, s ez még semmi sem volt
ahhoz képest, amikor az egyik nyáron meghalt az ökrünk, és segítenem kellett
apunak a földeken. Akkor értettem meg igazán, mi is az élet, és mit jelentett megdolgozni a napi betevőért. Amikor először olvastam a nagyvárosi emberekről,
egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan voltak képesek a pazarlás ilyen mértékű
műveléséhez, de aztán szépen fokozatosan rájöttem, hogy akinek az életében még
nem voltak komolyabb nehézségek, azok nem is érthették meg, mit jelentett szenvedni.
- Vagyis úgy értem, hogy tényleg nem
hallottad, hogyan nevezte az a férfi, aki összeverte? – hárította kérdésemet, s
bár eleinte még kételkedtem szavahihetőségében, s képtelen voltam kiverni a fejemből
azt a gondolatot, hogy a képembe hazudott, végül mégis beadtam a derekam és
szemet hunytam ostoba képzelgéseim felett. Ugyan mégis mi oka lett volna
elhallgatni előlem valami kézenfekvő tényt Jem kapcsán? Úgy van: semmi.
- Nem mondott mást, csak azt, hogy
pöcsfejű, de most, hogy jobban belegondolok… - húztam el a mondat végét, s
mivel nem fejeztem be, az egész a levegőben lógott, hosszú másodperceken
keresztül, ami alatt felértünk az üressé vált helyiségbe. Már alig volt benne a
rá jellemző tárgyakból, s így, két hét után ez olyannyira fura volt, mintha egy
piercinges ismerősömet megfosztották volna kedvenc testékszerétől. Határozottan
eltűnt a varázsa és a személyes kisugárzása, ha egyáltalán lehettek ilyen jellemzői egy szobának.
- Igen? – Tina hangja alig észrevehetően
megremegett, mintha félt volna a válaszomtól, és épp ezért fordultam felé,
hatalmas kíváncsisággal vegyített gyanakvásommal. Talán tényleg titkolt valamit; futott át az agyamon. De vajon mit?
Gyorsan megráztam a fejemet, hogy ezzel a mozdulattal kiverjem belőle az
összeesküvés elméleteimet, hiszen egyáltalán nem volt jogom ilyesmivel vádolni,
még gondolatban sem. Neki és a nagyszüleinek köszönhettem, hogy otthonra leltem
Crawley városában. Az egyetlen elfogadható érzelem, amit irányukba
generálhattam, az kétség kívül az őszinte hála volt.
- Nekünk is így kéne hívni – próbáltam
menteni a menthetőt egy laza beszólással, amihez hasonlókat Jem és ő szokott
egymás fejéhez vágni, minek hatására Tina szemmel láthatóan megkönnyebbült, és
elnevette magát, miközben a kezembe nyomta az antik csillárt, és gyengéden a
lépcső irányába tolta a testem.
- Nagyon vicces vagy, szerintem a mostani
jobban tetszik neki, főleg, mert te találtad ki – kacsintott, mire megforgattam
égszínkék íriszeimet. Egy dolog volt, amit jobban utáltam annál, ha az emberek
megmondták, mit csináljak; ha az emberek megmondták mit csináltam, még mielőtt
én magam tudatában lettem volna, általuk kreált tetteimmel. Mindig is gyerekes
dolognak tartottam a szarkeverést és a pletykálkodást, s ezt egy rosszindulatú
horkantással szándékoztam barátnőm tudtára adni, aki sajnálatos mód nem vette –
vagy csak nem akarta venni – a lapot, így kénytelen voltam szavakba önteni keserű érzéseimet.
- Ne kavarj, kérlek. Te sokkal többet
beszélgetsz vele, mint én, és ha véletlenül neki is felhoznád a témát, előre
figyelmeztetlek, ezekkel a kezekkel agyon csaptam már pár csirkét –
fenyegetőztem, pedig igazából, valahányszor erre került a sor, az ajtó másik
oldaláról, eltakart szemekkel néztem, ahogy anya megfojtotta a védtelen
állatokat. Világ életemben én etettem a tyúkokat, így elkerülhetetlen
tényezőnek számított, hogy a szívemhez nőttek. Ez pedig egyet jelentett azzal,
hogy a megölésük gondolatától is rám tőrt a sírhatnék. Gyűlöltem, hogy ilyen
gyenge voltam, mégis, egy részem úgy gondolta, hogy a könyörületesség igazán
nagy erény, s ahhoz is hatalmas lelki erő szükségeltetett.
- Értettem, főnök asszony. Befogom a számat
– nevette el magát, majd csípőre tett kezekkel nézett végig a hasztalan
holmikkal töltött nappalin, ami olyan volt, mintha kitört volna benne a
harmadik világháború.
- Amúgy, ha nagyon festeni akarsz, legyen
világoszöld – jegyeztem meg félvállról, majd megtörölve a homlokomat, a konyha
irányába bandukoltam, hiszen az orromat megcsapta egy kellemes illatfelhő,
amitől azon nyomban összefutott a nyál a számban, s erre még korgó gyomrom is
rá tett egy lapáttal. S hogy miért zöld? Nos, erre igazán egyszerű volt a
válasz, hiszen csak végig kellett nézni az ajtón belépő fiú alakján, mélyen az
íriszeibe meredni, elveszni mélységükben, s az ember már nem is látott mást,
csak azt a gyönyörűséges zöld árnyalatot, amitől egyből képes volt megnyugodni
az egész lelke.
Avec!!
VálaszTörlésOkee,okee,okee.Ha a következő rész ennél is jobb lesz én már tényleg nem tudok rá megfelelő szavakat használni.Nagyon tetszett és nagyon felcsigáztál,így várom a legközelebbi szerdát(bár sajnos nem leszek itthon és netem se lesz,de majd csütörtökön).Aranyos ahogy kötődik Harryhez úgy,hogy nem is tudja ki Ő és mi is ez a "kötődés".Egyébként érdekel,hogy Tina milyen fajta cselekedetet fog véghez vinni,mivel sokak szerint volt egy kis rossz előérzetük vele szemben mikor megismerhettük.A szoba pedig egyre jobban tetszik és nem csak az ötlet,hanem már a színek miatt is. ;) Lényeg.hogy alig várom a kövi fejezetet!!
Szerintem azért minden évben kell pár olyan alkalom amikor leborulsz a székről,így jó ünneplést kívánok!!
Sok sikert a jogsihoz!!
xoLucy<3
Drága Lucy!
TörlésHahaha, nagyon aranyos vagy. Nem tudom, hogy a következő rész jobb lesz-e ennél - legalábbis abban nem lehetek biztos, hogy neked jobban fog tetszeni -, de a megírásának minden egyes másodpercét élveztem. Az egyik legszebb fejezet. Nem leszel itthon? Már is elkezdődött a nyaralás? Bárhogy is lesz, érezd jól magad! Amikor mamámnál vagyok, akkor nekünk sincs net, már most félek attól a négy naptól. :)
Azt sajnos nem árulhatom el, hogy Tina mit fog vagy mit nem fog tenni, viszont szerintem sokak fejében megfordult már az, ami végül meg fog történni. Na ez most jól megmondtam. Egyébként szerintem is nagyon aranyos, hogy nem csak Mel de Harry is kötődik a másikhoz anélkül, hogy ismernék egymást vagy tudnák mit is éreznek valójában. Én személy szerint élnék egy ilyen padlásszobában, bár akkor inkább lilára festeném, mert az a kedvenc színem és a csapatunk színe is. :)
Köszönöm, nagyon jó volt a buli, cigánykerekeztem esés helyet, bár annak is az lett a vége,de sebaj :) Örülök, hogy itt vagy, hogy megállás nélkül támogatsz, nagyon szeretlek <33
Millio puszi Xx
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésElőször is, sajnálom, hogy nem írtam az előző fejezetekhez, akkor még teljesen el voltam foglalva a suli utolsó hetivel - melyik lökött tanár írat dogát az utolsó héten? -, na meg azzal, hogy elolvassam a Halálmadár című blogodat, ami megjegyzem, eszméletlen.
Ez a rész is eszméletlen volt,- már kezdem annyira sokszor használni ezt a szót az írásaidra, hogy kellene keresnem egy másik szinonimát a "szuper"-re -. Melissa szerintem már kezd többet érezni eziránt a "különleges idegen" iránt, kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog kiderülni az igazi kiléte és, hogy vajon Tina mit is fog csinálni.
Ölel-puszil:
kyrus
Drága kyrus!
TörlésHaha, képzeld, pont a te kommentárodat olvastam egyik nap, amikor egy másik blogomon válaszoltam valakinek és véletlenül neki írtam azt, hogy egyáltalán nem baj, amiért nem írt eddig és sajnálom, amiért a tanárai az utolsó héten is írattak vele. :) Szóval ezek a sorok igazából neked szóltak már ott is és remélem minden dolgozat jól sikerült és a bizonyítványod is a lehető legjobb lett :)
Elolvastad a Halálmadár című blogom? Jaj, annyira aranyos vagy, nagyon, de nagyon sokat jelent, mert azt nem olvassák olyan sokan és mindig olyan kellemes amikor megemlítik. Az az egyik kedvencem rögtön ezután :)
Nekem tetszik az eszméletlen vagy a szuper szó, nyugodtan maradhat, ha tényleg úgy érzed, hogy tükrözi a fejezet minőségét. Boldog vagyok, amiért ezt gondolod arról, amit csinálok! Igazad van, Melissa tényleg többet érez a különleges idegen iránt, mint eddig bármely férfi nemű egyed iránt. Az igazi kiléte.. nos, sajnos sem ezt nem a Tinával kapcsolatos dolgokat nem mondhatom el, de ígérem megéri várni rá még akkor is, ha nem nagy durranás <3
Millio puszi Xx és köszönöm, hogy itt vagy ^^
Halihó!:)
VálaszTörlésSajnos ismét késve, de itt vagyok. Több szempont miatt is érdekes volt a mai rész. Először is nem is tudtam, hogy már 2 hét is eltelt és, hogy lassan haza kell mennie, de rossz. Remélem nem fog, bár ahogy a beszélgetésből is kiderült ez túl összetett dolog. Tina pedig nagyon fura nekem, ő tudja, hogy ki is igazából Harry? Akkor miért nem mondta el eddig? Hmm. Nagyon furcsa. Azt viszont jó ötletnek találom, hogy írhatna Melissa. :) Remélem a végén minden jól fog alakulni!
Sok sikert a jogsihoz és köszönöm a részemhez a kommentet és a folyamatos támogatást, megértést! :) Szeretlek én is!
Pippa
Drága Pippám!
TörlésHidd el, hogy nagyon örülök annak, hogy itt vagy, késések ide vagy oda. Reméltem, hogy érdekesnek találod majd a fejezetet, próbáltam kicsit kizökkenteni a szereplőimet a megszokott nyugalomból. Megmutatni nektek, hogy azért még sincs minden rendben a Berry család háza tájékán. Igen, már eltelt a fele, viszont ez túl eseménytelen volt ahhoz, hogy minden részletét leírjam, a második fele pedig ennek szöges ellentéteként igencsak részletgazdag lesz. Ezt megígérhetem, Az, hogy Mel végül hogyan dönt... idővel elválik, ahogy az is Tina mit tud és mit nem. Mi véletlen és mi nem.
Melissa szerintem is írhatna, viszont nem minden tehetség kap lehetőséget arra, hogy kibontakozzanak a szárnyai. Lehet, hogy mást szántak neki az égiek. :)
Köszönöm a jó kívánságokat és hogy támogatsz, nagyon szeretlek <333
Millio puszi Xx
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésJajajaj, kezdem azt érezni, hogy az a felhőtlen boldogságuk, ami eddig volt, talán egy icipicit kezd beárnyékolódni. Egyrészt ismét téma lett, hogy bizony Melissának van egy másik otthona, ahol várja a családja. Méghozzá két hét múlva, te jó ég, az nagyon hamar van. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz így... Most tényleg nem tudom, mert a család és a szerelem is eléggé fontos az életben, és eközül választani... Emellett Harry igazi élete is kezd visszatérni, ami megintcsak egy kiváló ok arra, hogy mindent tönkretegyen. Eszméletlenül kíváncsi vagyok a folytatásra, és nagyon remélem, hogy még kijut nekik egy kis öröm, sőt! :)
Ugye mondanom se kell, hogy imádtam, mint eddig minden írásodat? Leveszel a lábamról, drága szerecsendiom! Szeretlek! <33333333333333333
Millió puszi, Azy
Drága, kedves Azym!
TörlésBizony, az az icipici boldogság kezd beárnyékolódni, de messze van még a zivatar, addig sokat fognak még mosolyogni és hasonlók. Kicsit ugrottam az időben, ezzel kihagytam az unalmasabb részeket. Melissa nagy döntés előtt áll, és szerintem a szívére hallgatva, végül jól fog dönteni. Kíváncsi vagyok rá, ki mire tippelne, ki hogyan tenne a helyében. Harry élete pedig... a múlt mindig visszatér, kitörölhetetlen, ugyanúgy a részünk, ahogy a fejünk vagy a végtagjaink.
Nagyon boldog vagyok, amiért tetszett a rész, amiért itt vagy és támogatsz! Rengeteget jelent *-* Nagyon szeretlek <333
Millio puszi Xx