A gyönyörű fejléc Azy érdeme, minden más, amit ezen a blogon látsz az én munkám. Kérlek ne lopd, és ha lehet, ne becsméreld!

2014. július 16., szerda

~tizenegyedik~ Emlékképek

Sziasztok :)
Szeretném megköszönni azt a sok-sok kedves szót, amit tőletek kaptam ennél a történetnél... azért nem az előző fejezetet mondom, mert egy kedves olvasóm az elsőtől kezdve visszamenőleg mindenhova írt, és még most sem találok szavakat. Igyekszem nem csalódást okozni nektek, és tovább írni a fejezeteket ehhez a bloghoz is. Kicsit ellustultam az utóbbi időben.
Ebben a fejezetben visszatér pár emlék, amit úgy vettem le, Pippa már nagyon várt. Kíváncsi vagyok, te hogyan képzelted el ezt a pillanatot. Meg persze arra is, hogy a többiek milyennek gondolták az első emlékeket.
Kellemes nyarat, pihenjetek sokat és jó olvasást!
Millio puszi Xx
#HARRY
  Ahogy az ajkai elhagyták az enyémeket, az egész testem jól észrevehetően beleremegett egy lágy szellő érintésébe, s csak reménykedni tudtam abban, hogy Melissa most az egyszer szemet hunyt felette, vagy legalábbis nem teszi szóvá. Ahogy az óra kismutatója egyre rótta a köreit, s ahogy ezek megalkottak egy-egy napot, úgy éreztem magam egyre furcsábban. Mint például most is. Mintha már megtörtént volna velem mindez, vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Beszívva szám alsó részét, Melre meredtem, s azon belül is gyönyörű arcának kislányos vonásaira, melyekben mindig ott bujkált valamiféle báj. Ujjaimmal megcirógattam az arcát, ezzel a füle mögé tűrve egy, a bőrére tapadt, vizes hajszálat. Szemei boldogságtól csillogtak, ahogy rám nézett velük, mintha én lettem volna a mindene, s ez a csalóka érzés képes volt megmelengetni a szívemet, annak ellenére is, hogy tudtam, szombaton el fog utazni. Örökre.
  Egy ideig azon morfondíroztam, hova is mehetnék majd, amikor már nem lesz itt, de egyetlen ésszerű ötlet sem jutott az eszembe. Az elmém azonban egyik pillanatról a másikra megdobott egy ismeretlen képpel, mintha ezzel akart volna kárpótolni. Az egészet ahhoz tudtam volna leginkább hasonlítani, mint amikor az ember előtt kinyitottak egy fényképalbumot, de ahelyett, hogy átadták volna neki az irányítást, csupán azokat a fotókat mutatták meg, melyeket szerettek volna.
  Négy mosolygós arc - négy fiú, vonások vagy mimikák nélkül. A közénk telepedett ködfátyoltól nem láttam elég tisztán őket ahhoz, hogy bármikor felismerhessem az arcukat, viszont a szemük… mint a neonfény egy koromsötét éjszakát, úgy törték át a feledés homályát. A falat, mely elszigetelte őket tőlem.
- Felveszel a hátadra? – megrázva göndör fürtjeimet, Melissa felé fordultam, hiszen elmélkedésem közepette már jócskán elhagytuk a tavat. Először összekulcsolt ujjainkra lettem figyelmes, majd arra, hogy bólintok, s ezt követően elengedve tenyeremet, egy apró, de annál nagyobb ugrással már a hátamon is volt. - Vigyázz, el ne ejts! – suttogta a fülembe, olyan közel hajolva hozzám, hogy magamon éreztem langyos leheletét. Kezeivel átkarolta a nyakamat, de ahelyett, hogy megfojtott volna, óvatossággal közeledett felém, s szinte meg sem éreztem az érintését. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amikor én támadtam le a nővéremet ehhez hasonló kérésekkel. A nővérem. Nekem volt nővérem? Vajon hogy hívták? Hasonlított rám, vagy én az egyik, ő a másik szülőnk tükörképe volt? Vajon éltek a szüleim, együtt voltak még s szerették egymást vagy már külön váltak az útjaik?
- Sosem tenném. Ahhoz túlságosan féltem az én legnagyobb kincsem – fejem kissé kifordítva, tekintetem az övébe fúrtam, s a szemébe nézve vallottam be neki féltve őrzött titkomat, melyet már réges-régen tudnia kellett.
- Jaj, már! Ez nem fair, most teljesen vörös lett az arcom – megérkezve a Berry házaspár házához, kissé berogyasztottam a térdeimet, hogy könnyebben le tudjon szállni rólam. Amint megtette, kezeivel eltakarta előlem pirospozsgás orcáit, amit természetesen nem hagyhattam sem válasz, sem egyéb cselekedet nélkül. Tenyereimet ráfektettem vékony ujjaira és gyengéden lefejtettem őket az arcáról. Szemeit lesütve a földet pásztázta, míg én benne gyönyörködtem. Kezeit lassan a számhoz emeltem és apró puszikkal hintettem be, akár anyu, aki ugyanezt tette kiskoromban, valahányszor leestem egy fáról vagy a tulajdon biciklimről.
  Egy újabb kép úszott be lelki szemeim látómezejébe, ezúttal egy göndör kisfiúról, akiben felismertem önmagam. Kisírt szemeim vörösebbek voltak a vérnél, s ezen az sem segített, hogy egyfolytában dörzsölgettem őket, ezzel próbálva eltüntetni az egyre csak előbukkanó könnyeimet. A sós cseppek lefolytak kipirult arcomon, egészen az államig, ahol egy pillanatnyi pihenő után lehullottak a földre. Egy középkorú nő rohant oda hozzám, aki egy szoros öleléssel és sok-sok szeretettem orvosolta lehorzsolt felkarom. A háttérben megpillantottam egy gördeszkát és akkor már tudtam, hogy egy régi esésem szemtanúja lettem. Ismét. Majd a kép tovább szállt, akár a kéményekből felszökkenő füst egy téli éjszakán.
- Jól áll, nekem így is tetszel – csak toporogtunk ott a küszöbön, immáron védve a folytonosan hulló, jéghideg esőtől, melyet mintha dézsából öntöttek volna – de az is lehet, hogy csupán az egyik repülő túl közel keveredett a fellegekhez és kiszakított egy felhőt, ami most könnyeit hullatva figyelte az alatta ácsorgó embereket.
   Melissa egy apró puszit nyomott az arcomra, majd a másikra, végül én voltam az, aki egy csókká mélyítette megkezdett mozdulatait. Imádtam, hogy ennyire intenzív érzelmeket váltottam ki belőle, pedig még egy hónapja sem ismertük egymást. Imádtam, hogy minden egyes érintésembe képes volt beleremegni. Imádtam a játékos pajkosságot a szemeiben, melyek minduntalan felcsillantak, valahányszor a közelében voltam, még annak ellenére is, hogy alapjáraton igenis félénk és szégyellős személyiség volt. Imádtam, amikor mosolygott és azt, ahogyan az orrával fintorgott. Az igazság az volt, hogy őt magát imádtam.
  Ahogy elváltunk egymástól – persze nem teljesen, hiszen ujjaink még így is egymásba fonódtak, akár két elválaszthatatlan fél, mely végre valahára egymásra talált – megindultunk az ebédlő felé. Nem tudom miért, de úgy éreztem az előbb említett dolog nem csak képletesen volt igaz. A lelkem mélyén – akár mennyire férfiatlan kijelentés – úgy gondoltam, én tényleg csakis rá vártam. Mintha a balesetem és ez az egész, ki vagyok, mi vagyok mizéria arra szolgált volna, hogy megismerjem és beleszeressek, ezzel egy jobb emberré változtatva önmagam. S bár fogalmam sem volt róla, milyen lehettem, azért az valamicskét elárult rólam, hogy egy verekedés során majdnem agyonvertek. S ha már én sem tudtam efelett szemet hunyni, akkor Ő hogy volt képes?
- Mi ez a nagy romantika emberek? Hol voltatok egész nap? Kerestelek titeket a könyvesboltban, de mintha a föld nyelt volna el szőröstül-bőröstül – Tina hangja átszelte az egész légteret, mint egy acélkés éles pengéje a vajat, s ennek hatására, bár nem rebbentünk szét, akár a galambok, azért a nevetésünk feltűnően hamar alábbhagyott.
- Hát, megtaláltál, csak ez számít, nem? – löktem oda félvállról, majd az emelet felé lépkedve, próbáltam minél hamarabb elhagyni a szobát, ezzel kikerülve egy esetleges atomrobbanást vagy természeti katasztrófát. Bár még mindig a barátomnak tartottam a szeleburdi és olykor igencsak idegesítő szépséget, már közel sem vonzott annyira a közelsége, mint az elején, amikor Mel még csak emberszámba sem vett. Akkoriban rengeteget beszélgettem Tinával, mesélt nekem az életéről és arról, mik csaltak mosolyt az arcára, vagy szomorították el igazán. De most, hogy már szinte alig beszéltünk olyan ellenséges lett, hogy még a hátamon is felállt a szőr, valahányszor megszólalt. Mintha megutált volna minket, mintha gyűlölte volna már magát a feltevést is, hogy boldoggá tehetjük egymást. S ami még különösebb, amint ismét egyedül tartózkodtam valamelyik épületrészben, elővette nyájas stílusát.
- Amúgy látnod kellett volna, Jem elvitt a közeli tóhoz, és olyan gyönyörű volt az egész – megrázva göndör fürjeimet, kisimítottam a szemem elől egy kósza fürtöt, s tenyeremmel kétségbeesetten kerestem Mel vékonyka ujjait, azok mégsem akadtam a markomba. Valahányszor megszorítottam, kifojt belőle, mint a homok, melyet minél inkább a tulajdonodban tartanál, annál inkább magához hívja a gravitáció. S hiába akartál utána kapni, megfogni a szemeket olyan lehetetlen volt, mint a levegő nélküli élet.
- Azért esernyőt vihettetek volna. Úgy néztek ki, mint két hajléktalan – szemeim legalább háromszor megfordultak saját tengelyük körül, de mintha Melissa észre sem vette volna Tina sértését, legyintett egyet egy bájos mosoly kíséretében. Olyan törhetetlennek tűnt, mint egy plexiüveg, mégis, ahogy egyre inkább beleláttam a lelkébe, rájöttem, hogy a látszat sokkalta többször csalta meg szemeinket, mint azt össze tudtuk volna számolni. Talán erre mondták, hogy láss is, ne csak nézz!
- Igaz, gyorsan át is öltözöm, jössz? – vettem át a szót, majd ismételten Mel kezei után nyúlva, az elemet felé ráncigáltam ellenkezést nem ismerő stílusban. A lány értetlenül meredt rám, és már épp azt hittem szívesebben maradna kétszínű barátnővel, amikor tenyerét egyenes vonallá varázsolva a homlokához emelte azt, s szalutálva a következőket motyogta:
- Igenis kapitány, ahogy óhajtja!
  Mosolyogva kaptam a hátamra, így vele együtt másztam meg azt a jó pár lépcsőfokot, ami felvezetett a szobájába, hiszen még mindig a padláson lakott. Azóta sokkalta barátságosabb kinézete lett, ami leginkább a lime színű festék érdeme volt, na meg a benne lakó lányé, s a rengeteg könyvé, amit a birtokában tudhatott. Mindenhol papírhalmok hevertek, versek, kezdetleges novellák, melyek tökéletes összhangot alkottak a híresebb költők és írók műveivel – kiegészítették egymást.
- Olyan ellenséges, nem tudod mi a baja? – nem zavartattam magam túlságosan sem a témában sem az intimebb cselekedetekben. Egy laza mozdulattal ledobtam magamról a pólómat és a nadrágomat, majd felvettem az éjjeli szekrényen pihenő, tegnap este nagy gondossággal összehajtogatott, száraz és tiszta ruháimat. Hálát adtam az égnek, hogy a masszírozás után itt aludhattam, hiszen ezért hevertek másnap reggel itt a levetett ruháim, s nem a saját szobámban - na meg persze a lustaságom miatt, de az már mellékes volt.
- Fogalmam sincs, én már megszoktam, hogy néha hangulatváltozásai vannak. Olyan, amilyen, és én így szeretem, hiszen a barátnőm – motyogta, miközben helyet foglalva az ágyán, a kezembe vettem egy virágokkal borított, kemény fedelű jegyzetfüzetet. A fekete és a fehér kontrasztja szépen kiemelte a mintákat, de engem sokkalta inkább a belsejében megbújó sorok izgattak.
„Ha elveszítesz valakit, az örökre veled marad, és mindig arra emlékeztet, hogy milyen könnyen megsérülhetünk…”
- Azért vigyázz, szerintem bármire képes lenne, ha úgy hozná kedve – egy röpke másodperc erejéig felpillantottam az ölemben heverő könyvecskéből, hogy Mel szemébe mondhassam jóindulatú tanácsomat, mire megajándékozott egy vállrándítással. Hagyta elúszni a füle mellett féltő intésemet, amiért kicsit megharagudtam rá, de nem volt mit tenni. Sosem lett volna szívem eltiltani valakitől, meg amúgy is. Már csak három nap és vége lesz a kiruccanásának. Mi történhetett volna három nap alatt? „…A halál nem a vég, hanem egy láncreakció kezdete, ami magával ragad, ha nem vagy eléggé óvatos…” – olvastam tovább, s még folytattam volna, ha nem vették volna ki a kezeim közül a benne lapuló kincsemet.
- Jaj, ő csak Tina! Hisz ti is barátok vagytok. Ne butáskodj, inkább segíts! – letette az éjjeli szekrényre a novellás-füzetét, majd vékony felsőjét ráncigálva, ajkait lebiggyesztve s egy kutyus pofival megspékelve amúgy is ellenállhatatlan vonásait, könyörgött a segítségemért. Először összeráncoltam a homlokom, hiszen nem értettem mit akart elérni mindezzel, de amikor leesett a tantusz, akkor az olyan hatalmasat koppant a padlón, hogy csodaszámba ment, amiért nem lyukasztotta ki a fából készült parkettát.
- Szóval azt szeretné, hogy szabadítsam meg a ruháitól? Örömmel hölgyem, még csak kérnie sem kell – ezzel felálltam az ágyról, magam mögött hagytam egy jókora krátert, melyet az összegyűrődött takaró huzatja kreált, s egy kézcsók után megsimítottam egyszerű felsőjének szegélyét.
- Csak ezt a hülye pólót, aztán csukd be a szemed! – hangszíne egyszerre volt parancsoló és könyörgő, aminek együttes ereje arra késztetett; tegyem pontosan azt, amit szeretett volna. Pont, mint amikor a nővérem arra kért, ne áruljam be apunál. Ajkamba harapva, intenzíven az előbb felderengő, halovány emlékre összpontosítottam, de az kicsúszott a kezeim közül. Ezúttal nem volt semmiféle áttörés vagy tényleges momentum, amit újra átélhettem volna. Az agyam mindössze elhúzta előttem a mézesmadzagot, amit pofátlanul vissza is rántott, amint szemet vetettem rá.
- Ne kínozz! Hát nem szakad meg a szíved, amiért ilyen kegyetlenségekkel sújtod ártatlan személyem? – kértem számon – persze csak játékosan, hiszen amúgy sosem kényszerítettem volna semmire, amit nem akart megcsinálni -, amikor egy egyszerű, könnyed mozdulattal áthúztam a fején a nedves textilt.
- Fogd be, Jem! – pirított rám, majd apró kezeivel megfordított, így immáron csupán az ablakból is jól látható tájat bámulhattam, domború idomai helyett. A nap fénysugarai éppen bújócskát játszottak, s úgy láttam ők álltak nyerésre, hiszen képtelen voltam rálelni rejtekükre. Túl sok és túl vastag volt a szürke felhőzet ahhoz, hogy bármiféle esélyem is lehessen eme csalfa játék megnyerésére. De nem érdekelt a győzelem, hiszen már amúgy is az enyém volt a legszebb nyeremény, amit valaha is kívánhattam volna.
  Mindössze pár szösszenetnyi ideig bírtam az elszigeteltséget, ezt követően pedig, vágyaimhoz híven át- átlestem a vállam fölött, hogy elkaphassak valamicskét abból, ahogyan magára kapkodta ruháit. Épp az utolsó simításokat végezte, amikor egy másodperc erejéig felém fordult, s ezzel a tettével leleplezte perverz hajlamaimat. Gyorsan az ablak felé kaptam a tekintetem, s behunytam a szemeimet, de már túl késő volt. Tenyerével maga felé húzta megfeszült izmokkal rendelkező testemet, és egy megérdemelt vállon boxolást követően egy lágy puszit nyomott a számra. Szemeim úgy pattantak szét, mintha a szemhéjam felülete égette volna a pupillámat – alig akartam elhinni, hogy nem haragudott meg rám, s bár belül reménykedtem benne, hogy megbocsátást nyerek, ehhez hasonló pillanatra még a legvadabb képzeteim között sem leltem.
- Ez tényleg hatásos módszer. Szeretlek – motyogtam bele a csókunkba, mire kaptam még egy simogatással felérő ütést, ami ismételten a vállaim egyikén landolt. Megforgattam méregzöld íriszeimet, s egy újabb, sokkal szenvedélyesebb csókba kezdtem, aminek végül a levegőhiány szabott gátat, na meg a gyomrom, mely felmordult elégedetlenségében.
- Szeretlek, de gyere, menjünk, mielőtt kihűl a vacsora – fejével a hasam felé bökött, majd megsimogatta azt és ezek után ujjai megkeresték az enyémeket, hogy kézen fogva sétálhassunk le a lépcsőkön.
  Leérve az említett szobába, melyet leginkább az ételek birodalmának becéztem, az első személy, akin megakadt a szemünk az Mrs. Berry volt, aki épp a tűzhely és a mellette elhelyezett közepes méretű pult között kapkodta ráncos kezeit. Megmosolyogtatott a látvány, hiszen az otthonunkban töltött ünnepekre emlékeztetett, amikor Gemma és anya felváltva végezték az előkészületeket – amikbe néha azért én is besegítettem, több-kevesebb sikerrel. Sosem voltam egy mesterszakács és abban is biztos voltam, hogy miattam már rengeteg fogást kellett újra elkészíteniük. A hideg futkosott a hátamon, ahogy ezeken gondolkoztam, hiszen egyszerre örültem és voltam leírhatatlanul csalódott. Hiszen minden egyes emlék egyre több kérdést fogalmazott meg bennem, melyekre nem tudtam válaszolni.
- Sziasztok, drágáim. Remélem jól mulattatok a délután – köszönt, amint meglátott minket, s szemeivel egyfolytában Mel és köztem cikázott – egészen addig, amíg meg nem pillantotta összefonódott ujjainkat, mert akkor egy mindentudó mosoly kíséretében visszafordult a tűzhely felé. Mindig is szimpatizáltam az öreg nénivel, már csak azért is, mert képes volt feltétel nélküli bizalmat szavazni nekünk - s se szó, se beszéd befogadott minket a tulajdon otthonába, amikor minden kötél szakadt és nem volt hová mennünk. Persze dolgoztunk érte, hiszen mindezeken felül nem kaptunk fizetést a boltban töltött óránk miatt – nem mintha bármelyikünk is elfogadta volna -, de ez akkor is hatalmas számba ment. A legtöbb ember ugyanis inkább elfordította volna a fejét, minthogy felkaparjon minket, leginkább engem, a földről.
- Csókolom. Igen, nagyszerű volt. Segíthetünk valamiben? – kérdeztük egyszerre, ami mind a kettőnk arcára mosolyt csalt.
- Csak üljetek le, rendben? Mindjárt viszem a főfogást. A kedvencedet készítettem – kacsintott Melissára, majd mind a kettőnket a közelben elhelyezett asztal felé taszigált, ugyanis a fából készült berendezési tárgy majdnem hogy a konyhában volt – tekintve, hogy a konyha és az ebédlő, modern felfogás szerint egybe lett építve.
  Mindössze csak három szék volt üres, hiszen Tina és Mr. Berry már egy ideje a fenekükön csücsültek, s mi azonnal helyet foglaltunk két egymás melletti, szintén tölgyfából készült bútordarabon. Mrs. Berry körülbelül öt percen belül mindet kipakolt az asztalra – sült burgonyától, a rizses kukoricán és rántott húson át a befőttekig. Eddig elégedetlenkedő gyomrom hamar üdvrivalgásba kezdett pár hangos morajlás formájában, melynek következtében a lehető leggyorsabban szedtem rá a tányéromra a nekem tetszetősnek titulált ételeket. Szinte semmit sem rágtam meg, úgy nyeltem a kaját, mint kacsa a nokedlit, s csak amikor már a gyomrom is elcsöndesedett, akkor lassítottam az emberfeletti tempón.
- Jó étvágyat! – nevette el magát Mel, majd mutatóujjával az asztal felém eső vége felé bökött és szólásra nyitotta eddig mosolyának elrejtésével küszködő ajkait. - Ide tudnád adni a bébi répákat?
- Hogy tudod te azt megenni? Borzalmas ízük van – miközben odaadtam Melissának a kezemben tartott zöldséges tálat, egy rosszalló pillantást vetettem Tina felé, aki erre egy „most mi van, hisz igazam van” fejjel ajándékozta meg mázlista személyem.
- Nem igaz. Ez a kedvencem – motyogta a mellettem ülő lány, akit szemlátomást igenis megbántott barátnője újabb beszólása, s ennek hatására legszívesebben megráztam volna a velem szemben ülő nőszemélyt. S bár erre nem volt lehetőségem, azt nem hagyhattam ki, hogy az asztal alatt ne rúgjak belé egyet – persze, csakis finoman.
- Plusz Louis is imádja – tettem hozzá nemes egyszerűséggel. Még ki is húztam magam a mellkasomban növekvő büszkeség hatására, amiért eszembe jutott a répák egyik újabb pozitív tulajdonsága, s csupán akkor tudatosult bennem, mit is mondtam, amikor minden szem rám szegeződött. Minden egyes szempár égette a bőrömet, s annyira perzseltek, hogy az már arcomon is megmutatkozott; pír lepte el minden egyes négyzetcentiméterét.
- Ki az a Louis? – Melissa hangja válaszadásra késztetett, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, elmém újabb képeket vágott az arcomba.
  Egy kertben ültünk, mindenki önfeledten nevetett, s mintha egy piknikkosár pihent volna az előttünk leterített kockás pléden, bár nem voltam benne biztos, hiszen nem láttam kristálytisztán. Egy barna, enyhén hullámos hajkoronával rendelkező lány magyarázott valamit, azonban ezt is csak onnan tudtam, hogy láttam, ahogy mozgott a szája; hangok nélkül. Minden zaj eltompult, de ami sokkalta jobban meglepett az egy harmadik alak megjelenése volt, aki ráugrott a velem társalgó Eleanorra. Igen, ez volt az eddig ismeretlen lány neve. Igazán szép, illett hozzá. El szájából nagy valószínűséggel a felszínre tört egy halk sikoly, mire a megérkezett fiú megpuszilta az arcát és elemelt a kosárból egy hosszú sárgarépát, melynek tetejét a szájához emelve, leharapta azt. S ezt követően teljes képszakadás. Eltűnt, mintha ott sem lett volna – pedig határozottan létezett.
- Öhmm, izé… az a nyúl a tévéből, aki mindig össze-vissza ugrál. Még nem láttátok? – zavaromban kerültem minden számon kérő tekintetet, így a tányérom fölé hajolva, egy félig elfogyasztott rántott csirkemellet kezdtem rágcsálni. Nem szándékosan hazudtam a szemükbe, vagyis de, szándékosan, viszont meg volt rá a megfelelő okom. Egy kifogás, mely két lábbal a földön állva emlékeztetett egy újabb dologra; ha visszatérnek az emlékek, visszatér a régi életem is. Abban pedig nem volt helye egyik embernek sem, aki jelenleg az épületben tartózkodott. Nekem viszont szükségem volt rájuk. Jobban, mint bármikor, hisz tagadhatatlanul hozzám tartoztak. Az új Jemhez. Az új Harryhez. Hiszen így hívtak. Ez volt az igazi nevem, vagyis annak az egyik része. A másikra még nem jöttem rá.  
- Mi nem nézünk idióta meséket – a velem szemben ülő lány hitetlen horkantása arra késztetett, hogy a szemébe nézzek, azonban azokban semmiféle elítélést sem láttam. Csupán örömöt és csillogást fedeztem fel bennük, ami valamilyen különös oknál fogva nagyon megijesztett.
- Tina!
- Jól van, bocsi. Majd legközelebb szólj, mikor megy és együtt végig izguljuk az egészet, oké? – villantotta rám ezer wattos mosolyát, amitől még a hideg is kirázott. S hiába próbáltam levenni róla méregzöld tekintetem, egy titokzatos erő fogva tartotta azt, és odaragasztotta. Olyan volt, mintha a vesémbe látott volna, mintha ezzel az egyetlen névvel elárultam volna önmagam, és mintha felfedtem volna előtte minden titkom, anélkül, hogy szándékomban állt volna.  S ez megrémített.
- Ki kér még desszertet?

11 megjegyzés:

  1. Avec!!!

    Most komolyan.Egyszerűen áhhhhwwhwwww.Teljesen kivagyok,érzem,hogy valami készülőben van,főleg,hogy beleolvastam a következő rész ismertetőjében.Egyre jobban izgulok minden Tinás résznél,úgy érzem valamiért,hogy ő már bizony hallott a 1D-ről.Nagyon tetszett a felhős,repülős mondat,de sehogy nem fogok rájönni,hogy találnak rád az ilyen jó dolgok.Érdekes ahogy előjönnek az emlékek,képfoszlányok.Kíváncsi vagyok mi és hogy fog történni,szóval várom a szerdát.Még egy kérdés:Hány részes lesz a történet?Dioner forever*-*<33 :DD

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucy!
      Hahaha, bizony, bizony... valami készülőben van. Ideje volt már, nemde?! Annyira szeretném elmesélni, Tina hallott-e már a bandáról vagy sem, de sajnos akkor lelőném a poént, azt pedig egyáltalán nem szeretném. Már csak pár nap és úgyis megtudod. Én sem tudom, hogy honnan jönnek ezek a hasonlatok, ha ez megnyugtat. Csak leírom, ami épp az eszembe jut s mivel ezt a részt még iskolaidőszakban írtam, már nem emlékszem rá, mi hozhatta ki belőlem. :)
      Ez a rész is, csak úgy, mint a többi, huszonöt részes lesz... ami azt jelenti, hogy még nem értük el a felét, de lassan közeledünk a bűvös határhoz. Nagyon szeretlek, köszönöm, hogy itt vagy nekem és biztatsz *-* Nálad jobb olvasott aligha kívánhatnék <3
      Millio puszi Xx Pihenj sokat :)

      Törlés
  2. Drága ikrem! <3

    Igen, nagyon vártam már azt a részt, amikor elkezdenek visszatérni az emlékei. :D Én igazság szerint úgy képzeltem el, hogy mondjuk meglát magán egy sebet, vagy anyajegyet, amiről eszébe jut a családja, vagy elkezd énekelni, és mindenki bíztatja hogy ügyes, jó és erre csak úgy a saját 1D-s dalukat kezdi el, ilyesmi ötleteim voltak, de egyik sem jött be. xD Viszton hallod ez a Tina... fúú egyre ellenszenvesebb nekem, remélem nem lesz gonosz, bár sose tudni. Csodás fejezetet hoztál, izgulok a folytatás miatt. :$

    Pippa <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Pippám!
      Igen, emlékeztem rá, hogy te többször is említetted már, mennyire várod ezt a fejezetet. Fura, de nekem meg sem fordult a fejemben, hogy egy sebről, vagy anyajegyről jusson eszébe egy-egy régi cselekedete vagy rokona. Ez is nagyon jó ötlet pedig. Hahaha, Tina tényleg nagyon ellenszenves, pont mint az első pillanatban, mikor kedvesen leszólta Melissa kedvenc könyvét. Akkor sikerült elérnie, hogy a lány megváltoztassa róla a véleményét. Kíváncsi leszek, nálad eléri-e valaha ugyanezt. Nem árulhatom el, hogy végül gonosz lesz-e, de a következő részben sok minden kiderül :) Köszönöm szépen, örülök, hogy itt vagy és biztatsz <3 Nagyon szeretlek <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  3. Jujj izguloook! Nagyon jó rész lett pont mint a többi! Alig várom a következő részt! Hihetetlenül jól fogalmazol, és mint már mondtam a történet is hihetetlen! Nagyon nagyon gratulálok!
    U.i.: tűkön ülve várom a következő részt!!! :)♥♥♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kata!
      Annyira örülök, hogy ilyen érzéseket váltok ki belőled. Köszönöm, köszönöm és köszönöm, de tényleg! A folytatással pedig ígérem, sietek :) Éjfél után egyből kikerül <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  4. Drága szerecsendióm!
    Annyira nagyon tetszett ez a rész!*-* Végre többet tudott meg magáról Harry, vagyis Jem (nem tudom, hogy hogy hívjam) és nagyon jól oldottad meg, ahogy fokozatosan tűntek elő apró dolgoktól az emlékek.*-* Azért remélem sikerül majd megtalálnia a régi élete és az új élete közötti egyensúlyt. Tina szándékairól már sokkal bővebb képet nyertünk, és már fogadni mernék, hogy Harry tetszik neki, és el akarja csábítani. De bízom hősszerelmesünkben, hogy nem enged a gonosz csábításának.:33
    Már nagyon várom a következő részt (nem is kell olyan sokáig várnom, már olvasom is). Nagyon szeretlek, a blogoddal és az íráűskészségeddel együtt.<333
    Puszillak, ölellek<333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leonám!
      Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett ez a rész, nagyon aranyos vagy, hogy ilyen sokszor megdicséred, amit csinálok. Köszönöm, és úgy hívod, ahogy csak szeretnéd, néha én sem tudom, melyik lenne a legjobb, mert már annyira megszoktam, hogy Jem... néha pedig kézenfekvőbb a Harry, de aztán eszembe jut, hogy Mel szemszögében nem is írhatnám le ezt a szót. Az, hogy sikerül-e megtalálnia a két élete közti egyensúlyt, még a jövő zenéje,bármennyire is szeretném, sajnos nem árulhatom el. Hahaha, van benne valami - mármint a Tinás dologban -, hiszen kinek ne tetszene?! :)
      Nagyon szeretlek és köszönöm, hogy itt vagy nekem <333
      Millio puszi Xx

      Törlés
  5. Drága, ahj, nem tudok várni, hogy kitaláljak jelzőket, mert megőrülök szerecsendiom!

    KOMOLYAN?! Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne! Ahj, csak ezt ne! Jó, próbálok nyuglamat erőltetni magamra, de NE!
    Levegő ki-be... Szóval. Fogalmam sincs, hogyan lehetek olyan hülye, hogy nem számíttam erre, amikor már a címből is pontosan rá lehetne jönni, hogy Harry emlékezni kezd arra, amire nem kéne. Ne már! Amint egyre több emlék visszatér, annál inkább vonzani fogja az igazi élete, ami alapból nem is lenne baj, de nagyon rossz az előérzetem. Nagyon rossz. Ráadásul az sem segít sokat, hogy Tina nyilvánvalóvá tette, hogy tudja a titkát, és attól félek, hogy ezt valahogyan majd is fel is fogja használni ellen.
    Valami zseniális rész lett, a végén kis híján a hajamat téptem! Bár ez Tőled egyáltalán nem meglepő, hiszen minden írásod kész csoda! Imádom a történetet, a blogot, Téged! <333333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés