A gyönyörű fejléc Azy érdeme, minden más, amit ezen a blogon látsz az én munkám. Kérlek ne lopd, és ha lehet, ne becsméreld!

2014. augusztus 6., szerda

~tizennegyedik~ Kérdések tömkelege

Sziasztok :)
Szeretném megköszönni az előző fejezethez kapott, kedves kommentárokat. Nagyon aranyosak vagytok, ezt nem győzöm hangsúlyozni, és köszönök mindent, amit értem tesztek. Az elmúlt hét napban meghívtak egy játékra, aminek az a lényege, hogy állítsam össze a saját, TOP 5 női karakterlistámat. Ha bárkit is érdekel, nézze meg nyugodtan.
Lucy kedves szavainak hála, eldöntöttem, hogy ezt a történetet még végigviszem a "minden szerdán friss" életszemlélettel, viszont a következő történet tényleg tíz naponta érkezik majd.
A fejezetről annyit, hogy ebben nagyrészt csak Harry és az összekuszálódott érzelmei tűnnek fel, na meg egy - kettő - megértő barát, aki/akik segítenek neki. Nem is húznám az időtöket...
Jó olvasást! Kellemes nyarat! Élvezzétek ki, amíg csak lehet!
Millio puszi Xx 
#HARRY
   Összerezzentem, ahogy Tina becsapta maga után az ajtót, ezzel magamra hagyva Mr. Berry autójának belsejében. Ujjaimmal rászorítottam a kormányra, pontosan oly intenzív vehemenciával, mint a randevúnk előtt vagy a hazafelé vezető úton. Különös, hogy ilyen rövid idő alatt képes lettem otthonnak nevezni ezt az épületet, annak ellenére, hogy a családomból egyetlen egy ember sem tartózkodott a belsejében. Sem a közelében. Szabadjára engedtem egy óriási adag oxigént, mely eddig a tüdőmben pihent, s lehunyva szemeimet, minden egyes izmomat ellazítottam. Ahogy a hátam megérintette az ülés felületét, a békesség ösztönösen végigáramlott a szervezetemen, mintha a véremmel együtt hömpölygött volt lassú, lomha ütemében.
  Azt kívántam bárcsak itt maradhattam volna, egyedül, kellemes magányomban, de sajnos a mai nap folyamán ismételten csalódnom kellett. Valaki megkopogtatta a mellettem lévő ablak átlátszó üvegét, s ennek következtében olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy beleütöttem a lehajtott napellenzőbe. Mérgesen simítottam végig a sérült bőrömön, mely azonnal belekezdett vöröslő folyamatába, s jobbra fordítva tekintetem megpillantottam egy örömittas, barna szempárt. Tina csípőre tett kezekkel s kaján vigyorral mérte végig bosszankodó személyem, majd mutatóujját begörbítve arra kért, hogy szálljak ki a járműből.
- Nélkülem annyira unod az életet, hogy rögtön bealszol? – kérdezte mosolyogva, miközben a bejárat felé rángatott közvetlen a kezemnél fogva. Egyszerre örültem volna és nem is, ha az ajtó mögött Melissa várt volna minket. Nem akartam magyarázkodni, mégis, a tudat, hogy magam mellett tudhattam, határozottan jobb kedvre derített.
- Álmodik a nyomor – forgattam meg zöld íriszeimet, majd kitépve magam az általa kreált fogságból, gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy minél hamarabb átléphessem a nyugalmat ígérő küszöböt.
   Ahogy lenyomtam a kilincset, feltárult az aprócska előszoba, majd a nappali és a konyha, de egyik helyiségben sem találtam rá a szeleburdi, ám igen szégyenlős tulajdonságokkal rendelkező szépségre. Kétszeres sebességgel jártam végig az épületet, annak minden emeletével együtt, de az egyetlen lakó, akire ráleltem az Mr. Berry volt. Kezeiben ott díszelgett egy kétméteres pálca, egy doboz csali és egy halászháló, ezzel értelmet adva az előszobában látott, összecsukható szék látványának. Az öregember ugyanis épp úton volt a közeli tóhoz; ahhoz, amit tegnap megmutattam Melissának, még mielőtt az eső minden romantikus tervemet dugába döntötte volna.
- Szia, fiam. Nincs kedved eljönni, horgászni egyet? – arcának minden egyes ránca mosolygott, ezzel a szokottabbnál is kedvesebb gúnyába öltöztetve vonásait. Hirtelen már nem is értettem, hogy félhettem tőle annyira az első napokban, amikor még egy légynek sem tudott ártani. Na jó, talán egy idegesítő legyet azért lecsapott volna.
- Sajnálom Mr. Berry, de… - az agyamban pörgő fogaskerekek felgyorsultak, ezzel párhuzamosan pedig rosszabbnál rosszabb kifogásokat gyártottam az elmém legmélyén. Azonban, még mielőtt befejezhettem volna az elkezdett mondatomat, segítőkészen a szavamba vágott, ezzel megelőzve béna próbálkozásom. Talán látta rajtam a jól kivehető idegességet, melynek következtében apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon, vagy az is lehet, hogy a tikkelő szemeimet és a gyorsan mozgó mellkasomat valóban a fáradság jeleiként könyvelte el.
- Kimerített az autókázás? Jól ment a kicsike? – ha őszinte lettem volna, azt mondtam volna, hogy nem, de nem akartam hálátlannak tűnni. Így is rengeteggel tartoztam már nekik, amiért annak idején befogadtak a házukba, arról nem is beszélve, hogy megmentették az életem, anélkül, hogy bármit elvártak volna cserébe.
- Igen, nagyon hálás vagyok, amiért odaadta. Nem tudja véletlenül, merre van Melissa? – tértem rá a lényegre, még mielőtt kilépett volna a bejárati ajtón. Felvéve az öregember lépteinek ritmusát, kikísértem őt az autójához, s közben segítettem neki a felszereléseivel – elvettem tőle a csalis táskát és a vállamra vettem az összehajtható széket.
- Dehogynem. Ő és Maggie elmentek a boltba rögtön az után, hogy te és Tina bementetek a városba – kicsit bűntudatom volt, amiért reggel azt hazudtam Melissának és az idős házaspárnak, hogy vásárolni megyünk és mindezt a keserű érzelmet csak tetézte, hogy egy másodpercig sem kételkedtek a szavaimban. Rá kellett volna kérdezniük, hogy mit veszünk, vagy, hogy miért pont Londonban, amikor Crawley városában is voltak boltok. De nem tették, sőt, csak kedvesen megölelgettek és megkértek, hogy vigyázzak az úton, mert a városi polgárok gyakorta állatokká változtak a volán mögött. Összeszorult a szívem, ahogy felidéztem Melissa utolsó szavai: „Kerüld el azt a bárt és a sikátorokat, mert szeretnélek egyben visszakapni. Szeretlek Jem.” Hiába mondtam neki, hogy én is szeretem, az egész olyan hamisnak tűnt, hiszen képes voltam a szemébe hazudni. Arról már nem is beszélve, hogy valamilyen bizarr oknál fogva kirázott a hideg, valahányszor Jemnek szólított. Pedig nem ő tehetett róla, hogy nem tudta az igazi nevemet. Bárcsak tényleg Jem lehettem volna!
- Mikor érnek haza? – kinyitottam a csomagtartót és belepakoltam az összes holmit, majd mindezek után nekidőltem az éltes jármű oldalának s összefont karjaimmal meredtem az öreg férfira. Szégyelltem bevallani, de abban a percben irigy voltam rá. Arra, amije volt és azokra a dolgokra, amikben hiányt szenvedett. Hisz mit ért a pénz, ha nem volt kire költeni? Mit ért a hírnév, ha nem volt olyan személy, aki őszinte szerelemmel a szívében várt téged haza? A hátam közepére sem kívántam ezt az egész felhajtást, most, hogy rájöttem másképp is élhettem volna. De minden csoda három napig tartott, a mi esetünkben pedig már ennyi sem volt hátra. Hiszen holnapután szombat, ami egyet jelentett a búcsúval. S én nem csak Melissától, de a nyugalomtól is végleg elköszönhettem.
- Szerintem csak estére, hiszen mostanában megnőtt a forgalom, bár gondolom ezt tudtad, hiszen nektek köszönhetjük, hogy nem kellett bezárni – bár Mr. Berry minden egyes szavát kristálytisztán hallottam, beletelt egy kis időbe mire képes voltam reagálni rájuk. Az elmém ugyanis szüntelen a jövőn rágódott, aminek következtében rájöttem, hogy beszélnem kell a barátaimmal. Már csak azt kellett kitalálnom kit hívjak fel. Louist? Nem, hiszen amilyen szétszórt volt, még kikotyogta volna a többieknek a hollétem titkát. Niallt? Ismételten egy nemleges válasz, ugyanis a napokban volt az egyik legjobb barátjának a születésnapja, így bizonyára – mint minden egyes évben – Írországba utazott a kedvéért. Liamet? Nem, hisz hiába volt ő a banda egyetlen tagja, akire mindenben számítani lehetett, mégsem állt hozzám olyan közel, hogy meséljek neki Melissáról. Az egyetlen ember, aki számításba jöhetett, az Zayn volt.
- Örülök, hogy bejött a mentőakciónk. Nekem is a szívemhez nőtt a könyvesbolt.
- Vagy inkább csak Mel, aki oda meg vissza van a könyvekért – Mr. Berry torkából a felszínre szökött egy mélyről jövő kacagás, ami engem is nevetésre késztetett. Voltak olyan emberek, akiknek a röhögésük sokkal szórakoztatóbbnak bizonyult a viccnél, amit elmeséltek és ez alól az idős férfi sem volt kivétel.
- Igen, talán így tényleg helytállóbb – helyeseltem, majd megindultam a bejárat felé, hogy útjára engedhessem a horgászsapkába öltözött személyt, akinek a mellényére apró, halacska alakú kitűzők voltak csatolva, ezzel egy két lábon járó horgászbolt látványát kölcsönözve megjelenésének – talán még egy hóbortos karácsonyfának is beillett volna.
- Ha meggondolod magad, akkor tudod, hol találsz. Mindig ugyanott horgászom – kiabálta utánam, ezt követően pedig beült a volán mögé s elhajtott.
  Kezeimmel nekitámaszkodtam a fából készült ajtónak, melyen egy „Berry család” felirattal ellátott tábla hirdette a lakók kilétét, és úgy néztem az autót egészen addig, amíg el nem tűnt a horizonton. Miután bezártam a házat, elindultam a padlás irányába, hiszen annak az ablakából sokkal jobb rálátás nyílt az utcára, így onnan tudtam volna a legbiztonságosabban lebonyolítani az eltervezett telefonhívást. Értesítenem kellett a barátaimat arról, hogy nem volt semmi bajom, hogy még éltem és hasonlók. Hiszen ismertem már őket annyira, hogy biztos lehessek benne, tényleg aggódtak értem.
- Észben tartom, és sok sikert – motyogtam az orrom alatt, minta Mr. Berry még meghallhatta volna a jókívánságaimat. A talpam alatt megmozdult egy ósdi padlódeszka, ami nyikorgó nyöszörgésével adta a tudtomra, hogy ideje lett volna kicserélni, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Gyorsan elsiklottam segélykiáltása felett, s már csak tíz lépcsőfokra voltam a célomtól, amikor megütötte a füleimet Tina gúnytól csöpögő hangja, mely úgy mart, akár a kénsav.
- Igen, talán így tényleg helytállóbb - tekintetem az ördögien csillogó íriszeibe fúrtam, végül mégis ő volt az, aki fogva tartott a szemeivel. Mintha az éjszín pupillái magukba szippantottak volna, vagy elszívták volna előlem az utolsó csepp oxigént. – Röhejes vagy!
- Téged senki sem kérdezett. Megkaptad, amit akartál. Ennyi nem volt elég? – nem válaszolt, aminek kimondottan örültem, s még gyermekded reakciója sem volt képes a kedvemet szegni. Kimondottan megmosolyogtatott, ahogy összeráncolta a szemöldökeit majd felhúzott orral sarkon fordult. Olyan volt, akár egy óvodás kislány, akinek meghúzták a haját vagy elvették tőle a kezei közt szorongatott rongybabát – más szóval hisztis és kezelhetetlen.
   Öles léptekkel tettem meg a hátra lévő távot, aminek a végén elértem Melissa szobáját. Kényelmesen elhelyezkedtem a bevetett ágyon, majd hanyatt dőlve bámultam a plafont. A jobb oldali sarokban még volt pár pókháló, ám mindez eddig a pillanatig elkerülte a figyelmemet. Lehunytam a szemeimet, majd vettem egy hatalmas levegőt, s közben ismételten végiggondoltam a ma esti tervemet, ami előtt még volt egy elintézetlen dolgom. Szerettem volna meglepni Melt, és elvinni őt élete első házibulijába, amit már meg is szerveztem, csupán azt kellett kitalálnom, hogyan fogom elcipelni a helyszínig anélkül, hogy bármire is rájönne.
   Ujjaim a nadrágom zsebéhez vándoroltak, amiben benne pihent a mobiltelefonom. Kelletlenül vettem elő, hogy aztán előkeresve Zayn számát egy ideig a hívást kezdeményező gomb felett reptessem a hüvelykujjamat. Hirtelen elszállt belőlem minden addigi bátorságom, s ezt az elmémben megbújó szidalmak is csak fokozták. „Mi az, hogy nem akarsz hazajönni? Felelőtlen vagy és önző. Miért csak magadra gondolsz? Mi lesz velünk? A banda sorsa nem is izgat?” Az igazat megvallva igenis érdekelt a One Direction, csak a szívem egy ideje már két irányba húzott egy helyett.
  Végül rávettem magam és elhúztam a zöld telefont ábrázoló ikont, aminek elengedhetetlen következménye volt, hogy kicsengett a vonal. Magamban számoltam a sípoló hangokat, és eldöntöttem, hogy ha hat után sem veszi fel, akkor kidobom a készüléket és maradok… - talán a Sors körmönfont megoldása volt, hogy ötödikre felvette.
- Szia Zayn – köszöntem, miközben szabad kezemmel beletúrtam megzabolázhatatlan fürjeimbe. Ideges voltam s bár legszívesebben a körmeimet vagy az ajkamat harapdáltam volna, ezzel nyugtatgatva feldúlt lelkemet, mégsem tettem. Tekintetemet a plafonnak szegeztem és türelmesen vártam, hogy a vonal másik oldalán megpihenő ember túltegye magát a hangom által keltett sokkon. Bizonyára meglepte, hogy ilyen váratlanul felbukkantam, szinte a semmiből s szerintem a helyében az én hangszálaim is némasággal sztrájkoltak volna a felismerés ellen.
- Harry? – helyeslően bólogattam, mintha velem szemben állt volna a keleties vonásokkal rendelkező barátom, azonban, amint rájöttem, hogy gesztikulálásom rejtve maradt előtte, egy beleegyező hümmögéssel adtam tudtára, hogy sikerült beletrafálni a kellős közepébe. Tényleg én voltam. - Jézusom, azt hittem már sosem hallunk felőled. Minden rendben? Hol voltál? – annyi kérdést tett fel hirtelen, hogy azt sem tudtam, hol kellett volna kezdenem. Nem volt annyi szó, amennyivel ki tudtam volna fejezni az érzéseimet, amennyivel kellőképp megválaszolhattam volna mindegyiket.
- Nyugi, egyszerre csak egy kérdést – nevettem el magam, amit csupán egy megrovó horkantással reagált le. Nem tudom, mit is vártam, de ennél talán egy kicsivel több aggodalmat vagy szeretetet. Kelletlenül húztam el az ajkaimat, ezzel egy ocsmány grimaszt varázsolva az arcomra. Az egész testemmel oldalra fordultam, mert hirtelen kényelmetlenné vált a póz, amiben pár perccel ezelőtt még megtaláltam a kényelmet. Feszélyezve éreztem magam, amit még az is tetézett, hogy Tina fel-le járkált a ház belsejében. Kristálytisztán hallottam, ahogy végigtrappolt a folyosón, s becsapta maga mögött a szobája ajtaját.
- Hol voltál? – hallottam, hogy a háttérben egy vékony, nőies hang rákérdezett, kivel beszélt, ahogy azt is, hogy Zayn az én nevemmel válaszolt. Eddig bele sem gondoltam, hogy Perrie is jelen lehetett, ahogy abba sem, hogy megzavarhattam őket egy esetleges randi kellős közepén.
- Van egy kisebb falu Londontól nem is olyan messze - kezdtem bele a mesébe, amint Perrie és Zayn lerendezték a háttérben zajló eszmecseréjüket a hogylétemről. Mindig is kedveltem a szőke énekest, annak ellenére is, hogy alig egy éve még mindenki azt hitte, hogy az általuk alkotott kettős csupán a kölcsönös hírverésért és a reklámok kedvéért jött össze s maradt egymás mellett. Az emlékeim végeláthatatlan tengeréből a felszínre szökött egy régi beszélgetés, amikor még mind a ketten azt hitték, hogy a kapcsolatuknak végleg befellegzett. Hiszen olyan reménytelennek tűnt minden… csak úgy, mint nekem és Melissának. - Crawley. Még mindig itt vagyok.
- Hogy kerültél oda? Szeretnéd, hogy érted menjünk? – szinte láttam magam előtt azt, ahogyan megemelkedett ültéből, hogy a kulcsaiért nyúlva beülhessen a volán mögé, ami bár önkénytelenül, de mosolygásra késztetett. Már nem is féltem a reakciójuktól, és hirtelen olyan hülyének éreztem magam, amiért egyetlen egy röpke pillanat erejéig is képes volt megbújni az elmémben egy ehhez hasonló gondolatfoszlány. Hiszen a barátaim voltak, a barátság pedig arról szólt, hogy elfogadtuk a másikat, annak minden egyes hibájával együtt. Elnéztük a vétkeit és segítettünk neki az újrakezdésben.
- Nem. Szeretnék maradni, legalább még egy kis ideig. Olyan békés hely és itt végre kipihenhetem magam – nem hazudtam. Tényleg nagyon békés volt ez a kisváros, arról már nem is beszélve, hogy még sosem éreztem ilyen kipihentnek magam. Mégsem ez volt a maradhatnékom legszilárdabb oka. Az igazi válasz egyetlen egy névben rejlett, hét betűben – Melissa.
- Biztos, hogy csak ennyi az egész? – összeráncoltam a szemöldökeimet, amikor meghallottam Perrie hangját, mivel egészen eddig a másodpercig azt hittem, hogy ő már kikerült a képből s csak most tudatosult bennem, hogy egész végig jelen volt, ami egyet jelentett azzal, hogy Zayn kihangosította a titkosnak indult beszélgetésünket. Megforgattam méregzöld íriszeimet, majd egy erőltetett köhögéssel a szerelmesek tudtára adtam nemtetszésemet.
- Ezt hogy érted? – adtam a hülyét, ami oly gyengére sikerült, hogy ha színész lettem volna, akkor már rég a süllyesztőbe száműztek volna a kegyetlen kritikusok. Még én sem hittem el a szavaim mögé bújtatott hazugságot, hiszen annyira hamiskásan csengtek, mint egy rég nem használt gitár, melyre ráfért volna egy alapos hangolás.
- Nincs semmiféle köze egy bizonyos barna hajú szépséghez, akivel egy kávézóban randiztál alig egy órája? – köpni-nyelni nem tudtam, annyira megdöbbentett Zayn kérdése. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljuthatott bárki fülébe is az eljátszott randink, s kirázott a hideg, ha belegondoltam, hogy a világ egy része máris azt találgathatta hányadán állhattunk Tinával.
  Felpattantam az ágyról, majd faltól falig járkálgattam a tetőtéri szobában, aminek zöld színe kísértetiesen hasonlított elszíneződött fejemre. A hányinger szélén egyensúlyozgattam és bár tudtam, hogy ténylegesen képtelen lettem volna kidobni a taccsot, az émelygés újdonsült erővel áramlott végig viharvert testemen. Pont úgy, mint a randink alatt.
- Máris tudod? – félve ejtettem ki a szavakat, ugyanis azt reméltem, hogy ha magamban tartom a kérdést, akkor minden meg nem történtté válik. Hogy a tagadás önmagában hordozta a felejtést, s ha nagyon akartam volna, akkor képes lett volna felmenteni, felelőtlenségem szörnyűséges következményei alól. Az arcomat beletemettem a tenyerembe és éreztem, ahogy a sós könnycseppek egyike végigfolyt az arcomon, ezzel áttörve a nagy gondossággal emelt védgátam, mellyel mind ezidáig a feldúlt érzéseimet lepleztem. Hiszen egy férfi sosem sírt… nekem sem kellett volna.
- A hírek gyorsan terjednek, főleg, ha rólad van szó – ezzel sem erőm, sem türelmem nem volt vitába szállni, ugyanis a tények magukért beszéltek. S valljuk be, tizenhat éves fejjel én magam vállalkoztam minderre. Ha nem jelentkeztem volna abba a tehetségkutató műsorba, akkor még mindig lett volna magánéletem. Rosszallóan ráztam meg a fejem, aminek köszönhetően a szemembe hullott pár göndör fürt, de még ez sem tudta teljes mértékben eltüntetni az önvádló gondolataimat. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy ha nem lettem volna az, aki, akkor sosem találkoztam volna Mellel. Nem jutottak el az agyamig az összefüggések. - Szereted?
- Nem…
- Akkor ne használd ki! – majdnem elnevettem magam, annyira röhejesnek hatott az egész feltevés, főleg, hogy az egész szituáció fordítva állta ki az igazság próbáját. Én voltam az, akit kihasználtak, én voltam az az ostoba, aki előbb cselekedett s csak azután gondolta végig a lehetőségeit. Hiszen annyi mindenem volt. Mel megbízott bennem, és még csak azt sem mondhattam volna, hogy képtelen lett volna megérteni az én nézőpontomat, mert akkor hazudtam volna a legnagyobbat.
- Félreérted – lehuppantam a gondosan bevetett ágyra, aminek azonnal összegyűrődött a felülete, ahogy hozzáértem a farmerommal. Ujjaim egyre szorosabban markoltak rá az elektronikai készülékre, miközben a számból a felszínre tőrt egy kétségbeesett sóhaj. - Ő még csak nem is a barátom, csak egy lány, aki megvesztegetett.
- Folytasd! – fejemmel az éjjeliszekrény felé fordultam, ahol megpillantottam Melissa jegyzetfüzetét, mire szabad kezemmel ösztönösen felé nyúltam. Ahogy ujjbegyeim megérintették a könyv sima borítását, ösztönösen a legújabb oldalhoz lapoztak. A papír jellegzetes hangja volt az egyetlen zajforrás, no meg a konyhából érkező csörömpölés, ami egyet jelentett azzal, hogy Tina ismételten felfedezőútra indult a ház belsejében valamiféle kincsesláda reményében.
- A neve Christina Berry, és a nagyszüleinél lakom. Már az első percben tudta, hogy ki vagyok, és most, hogy visszatértek az emlékeim, megfenyegetett, hogy elmondja az igazságot Melissának – az utolsó oldalhoz érve olvasgatni kezdtem, s közben észre sem vettem, hogy a kelleténél többet árultam el a barátaimnak.
  Mindig megdöbbentett, hogy képes voltam átérezni a sorait, mintha mindegyikben rátaláltam volna önmagamra - egy sorban, egy szóban, amely rólam szólt. A lelkem darabkái voltak, amiket mintha csipesszel vájtak volna ki a testemből; belőlem.
- Visszatértek az emlékeid? – nem tellett többre egy helyeslő hümmögésnél, de ez is kellően elégnek bizonyult, amiért roppantul hálás voltam nekik. Nem kérdeztek többet annál, mint amennyit még el tudtam viselni és ez mutatta meg, hogy mennyire jól ismertek. Talán jobban, mint én saját magam. „Ha barát kell, a legjobb leszek. Ha magányra vágysz, én a csönd leszek. És ember leszek, mert emberre vágysz: ki szeret, ki elfogad, s kit igaznak látsz.” Emlékeztem erre a sorra, egy héttel ez előttről. Egy közeli fa menedéket adó árnyékában ültünk, egy apró, fonott piknikkosár társaságában, ami tele volt finomabbnál finomabb szendvicsekkel. Melissa ölében feküdtem, miközben ő felolvasott nekem egy Charles Dickens könyvből. Akkor azt kívántam, bárcsak meglett volna hozzá a hatalmam, hogy megállítsam az időt, vagy legalábbis lelassíthassam…
- Emlékszel még a kiskorú csajra? Arra a vörösre, aki eltűnt még mielőtt felkeltem volna? – kérdeztem végül, hiszen jobbnak láttam felvezetni a helyzetet, ahelyett, hogy ajtóstól rohantam volna a háznak.
- Erica?
- Fogalmam sincs, már nem emlékszem a nevére – legyintettem, majd egy laza mozdulattal megvontam a vállam, mintha bárki is látta volna hanyag gesztikulálásom. - A lényeg az, hogy az apja megtalált és kis híján halálra vert – ahogy a mai nap folyamán már másodjára engedtem utat az emlékeknek, rájöttem, hogy az idő minden sebet begyógyít maszlagnak igenis meg volt a maga igazsága. Már nem éreztem azt a görcsös csomót a gyomromban, mintha egy másodperce rúgtak volna a hasamba, már nem szédültem bele az elképzelt fájdalomba. Csupán az üresség maradt és a hála, amit a Berry ház lakói iránt generáltam. - Melissa megmentett, de ideiglenes amnéziám lett, ami csupán egy napja múlt el. Azóta emlékszem rátok. Önmagamra.
- Ki az a Melissa? – szinte magam előtt láttam, ahogy Zayn ajkain megjelent az a jellegzetes, kaján vigyora, amit minden másodpercben magára öltött, valahányszor szóba került Perrie, vagy valaki más, a banda tagjainak barátnői közül. A szívem gyorsabb ütemre kapcsolt a gondolatra, hogy egyszer talán Mel is egy lehetne ebből a csapatból, majd azon nyomban le is lassult, ahogy az eszembe jutott a szombat reggel. A búcsú hajnala. Rá kellett ébrednem, hogy a mi esetünkben még csak a remény sem létezett, nem hogy egy halovány esély.
- Egy édes, önzetlen, kedves lány, aki…
- Teljesen elcsavarta a fejedet – a szőkeség nem engedte, hogy befejezzem a mondanivalóm, amibe még beletartozott volna legalább kétszer ennyi pozitív tulajdonság, de nem bántam, hiszen ennyiből is sikerült leszűrniük a lényeget. Azt, hogy odaadóan és visszavonhatatlanul beleszerettem Melissába, aki már csupán a létezésével meggátolta, hogy valaha is másnak adhassam a szerelmem. Kisajátította, anélkül, hogy észrevette volna, vagy különösebbképp megküzdött volna érte.
- Így is fogalmazhatunk – helyeseltem, miközben az ablak felé fordulva megpillantottam a szóban forgó személyt. Két nagyobb és egy kisebb táskát szorongatott a kezei között, miközben nagy odaadással mesélt a mellette ballagó Mrs. Berrynek. - Kérlek, mondd meg a többieknek, hogy jól vagyok, és hogy nemsokára visszamegyek Londonba – hadartam el egy szuszra, s már épp azon voltam, hogy megszakítom a hívást, amikor egy újabb kérdés érkezett felém.
- Pontosan mikor?
- Nem tudom, szerintem Szombat este – a tenyerem izzadni kezdett, s minden egyes másodpercben, ahogy az utcában sétáló alakok felém közeledtek, úgy éreztem elbuktam, s ezzel a tettemmel lelepleztem álnok mivoltomat.
- Rendben. És Hazza! – mérgesen forgattam meg szemgolyóimat. A térdeim össze-összekoccantak, ahogy a lábaimmal felismerhetetlen ütemeket vertem a fából készült padlón, ezzel palástolva türelmetlenségemet. - Örülök, hogy nem esett bajod. Nagyon aggódtunk. Mindannyian.
- Köszönöm – motyogtam az orrom alatt, miközben megindultam az alsó szint felé, hogy segítő jobbot nyújthassak az érkezőknek. Tényleg hálás voltam, amiért aggódtak értem, mindannak ellenére, hogy az utóbbi időben minden voltam, csak jó barát nem. - Szia.
- Szia.
  Gyorsan a zsebem mélyére süllyesztettem a telefonom, hiszen ennek a készüléknek még csak a tulajdonomban sem kellett volna lennie, majd feltárva a bejáratot, elvettem Melissától a nagyobb táskákat, amiket rögtön az ebédlőasztalra pakoltam, hogy ezt követően egy szeretetteljes, ámbár bűntudattal ittas csókban forrhassanak össze ajkaink.

10 megjegyzés:

  1. Esküszöm ezt a Tinát ki fogom nyírni! Na mindegy hihetetlen rész lett mint az összes többi, nagyon gratulálok, fantasztikusan fogalmazol, el sem tudom hinni, hogy lehet valaki enmyire ügyes. Nem várom a szombati napot, bád van egy olyan sejtésem, hogy Melissa nem fog visszemenni a családjához, viszont Harrynek meg muszáj visszetérnie a bandához, ebből pedig majd konfliktus lesz! Remélem, Harry mindent el fog mondani Melissának arról, hogy emlékszik! Nagyon várom a következő részt, remélem hamarosan érkezik!!! :))) ♥ ♥ ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kata!
      Hahaha, ugyan, hiszen annyira nem is vészes... vagy mégis? Mindenesetre nem éri utol a korai halál, hiába átkoztad el, hiszen még fontos események várnak rá, csak úgy, mint Harryre vagy Melissára. Nagyon szépen köszönöm a bókjaidat, nagyon jól esik, hogy ennyire fantasztikusnak találsz, pedig hidd el, nem csinálok semmi extrát, csupán leírom a gondolataimat. Köszönöm, hogy itt vagy és támogatsz <3 Igen, a szombati nap mindkettejüket fontos választás elé állítja. Ha Melissa marad, Harrynek akkor is vissza kell mennie... az pedig egyelő azzal, hogy el kell mondania az igazságot, amihez ez a "randi" is hozzá tartozik. Lehet, hogy könnyebb lenne, ha nem maradna, viszont fájdalmasabb is... hamarosan úgyis kiderül, mi fog történni. Nem mondhatom meg, hogyan fogja megtudni - vagy kitől -, hogy Jem nem is Jem, de pár rész, és robban a bomba. Sietek a folytatással <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Avecc!!

    Ugye tudod,hogy imádlak amiért csak később kell több ideig várakozni?!Nagyon köszönöm!! :D Eddig leginkább az érdekelt,hogy hogy fognak dönteni főszereplőink és,hogy lesz-e happy end és,ha igen,akkor hogyan.Most megkapta a második helyet Tina "sorsa".Kíváncsi vagyok mi fog történni vele,hova jut ilyen emberként.De valljuk be,leginkább a szerelmeseink érdekelnek. :)) Örülök,hogy a fiúk is szóba kerültek.Nagyon tetszett az idézet,az eddigi kedvencem és szerintem nem csak a történetből.Jó,hogy tényleg úgy oldottad meg,hogy érződjön a fiúk között teljes a baráti kapcsolat.Elég velük annyit megosztani ami pont elég,de ők tudni fogják mire van szükséged.Várom a folytatást mint eddig!Szeretem a fogalmazásod és az írásaidat,mint mindig.Dioner forever!! <3 ;)) *-*

    U.i.:Ha kapnál tőlem egy e-mailt,valószínűleg valami gagyi "Mesélj" vagy hasonló szöveggel,mit csinálnál?

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucy!
      Haha, reméltem, hogy örülni fogsz a hírnek, hiszen te ösztönöztél arra, hogy így döntsek. Szívesen, hiszen ilyen olvasókért, mint te, megéri <3 Á, szóval most már Tina sorsát is felírtad a listára. Megsúgom, hogy erre hamarabb meg fogod kapni a választ, mint arra, Happy End lesz-e vagy sem. Körülbelül akkor, amikor eldől, hogyan döntenek a főszereplőink. Nekem is ez az eddigi kedvenc idézetem, nem hiába, ez került fel a fejlécre is (nem tudom, észrevetted-e). Az pedig, hogy a fiúk is bekerültek a képbe...számomra evidens volt, hogy nekik is szerepet kell adnom, hiszen Harry életéhez tartoznak. Ez olyan, mintha az én életemből kiírnák a barátaimat. Nem tudom elképzelni! Sietek a folytatással és nagyon szépen köszönöm, hogy itt vagy és feltétel nélkül támogatsz <33 Sokat jelent :)
      Ha kapnék egy ilyen mailt, kedvesen válaszolnék :)
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Drága Bűbájos és Elképesztő Szerecsendio(m)!
    Ismét csak nem tudom mivel kezdjem ezt a kis szösszenetet. Írtad, hogy ez csak Harry érzéseiről fog szólni és én ezt nem bántam, hiszen néha ilyen is kell, hogy egy történet kerek legyen. Valamilyen szinten megtudom érteni Harry érzelmeit, hiszen ha két fele húz az ember szíve nehéz választani és akkor sem biztos, hogy a jó utat választjuk. Sajnálom Hazzt, mert megízlelte az egyszerű élet ízeit, de neki ott van az az élet amit Londonban maga mögött hagyott. Azt hiszem a következő részen sírni fogok, hiszen el kell mondania Melnek, vagy Mel fog mindenre rájönni ami még fájdalmasabb lesz számára. Imádtam *-*
    Várom a következő Szerecsendio művet!
    Bocsánat a helyesírási hibákért, a kommentár hosszáért.
    Puszi, Szeretlek <333
    Bells

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Bells!
      Örülök, hogy nem bántad, amiért ez a fejezet részben csakis Harry érzéseiről szólt, én sem tudtam volna másképp ezt a történetet, hiszen ő kulcsfigura, és ahhoz, hogy megértsétek, mit miért tesz, tisztában kell lennetek a gondolataival, az érzéseivel. Az egy dolog, hogy én tudom milyen - hiszen én alkottam meg -, de ti csak annyit tudtok, amennyit leírok. Köszönöm, jól esik ezt olvasni, boldog vagyok, amiért megérted a helyzetét. Szerintem a következő részen nem fogod elsírni magad, hiszen ez még nem olyan, de egyszer annak is eljön az ideje, hogy robbanjon a bomba... akkor lehet, hogy megkönnyezed. Nem tudhatom, mennyire vagy érzékeny :)
      Sietek a folytatással, nagyon aranyos vagy és nagyon szeretlek <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  4. Kedveském!
    Mit írjak? Elképesztően, fenomenális-t kevertél kimondhatatlanul tökéletessel. Mondd, hogy csinálod? Úgy írsz le mindent, hogy úgy érzem, én teszem meg, esetleg valaki vagy valami körülöttem teszi azt, amit leírsz. Csodálatos!
    (Remélem Tinát "véletlenül" elüti egy autó, vagy, ha ez még sem történik meg, akkor én bérellek fel rá.)
    Zsepit bekészítettem, könnycsatornáim kitisztításra készen!
    Puszi:
    Bella

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bella!
      Nagyon szépen köszönöm, annyira aranyos tőled, hogy így gondolod, és hogy le is írtad nekem mindezt. Esküszöm nincs semmiféle titkom, én magam sem tudom, hogy csinálom. Leírom a gondolataimat, ennyi az egész. Jó ezt hallani, nincs is annál nagyon öröm egy írópalánta számára, ha valaki azt mondja neki, hogy át tudja érezni a sorait. Köszönöm <3
      Nem tervezek autóbalesetet, de szerintem azért nem lesz olyan rossz a kilépője. :)
      Millio puszi Xx <3

      Törlés
  5. Drága, lenyűgöző, nagyon tehetséges szerecsendiom!

    Hú, ebbe több olyan dolog is volt, aminek köszönhetően kicsit normalizálódtam, és nem akartam kivételesen Tina szenvedését. Bár azért még titkon reménykedem benne, hogy alaposan megfogja szívni a végén, megérdemelné. És azért is tetszett nagyon ez a fejezet, mert Harry végre beszélt Zayn-nel, és még Perrie-ről is szót ejtettél, akit személy szerint imádok! Úgyhogy ez már alapból mosolyt csalt az arcomra. Aztán szerintem jól tette Hazza, hogy kiöntötte valakinek a szívét, hiszen ha ettől a probléma elmúlni nem is múlik, attól még biztosan megkönnyebbült.:)
    Nagyon szeretlek, még mindig rettenetesen szeretem a történetet is, kíváncsi vagyok, hogy mit tartogatsz még! <333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, tehetséges, túlzó és aranyos Azym!
      Igen, nem szerettem volna egyből tönkretenni mindent, amit olyan nehezen felépítettek, tudva, hogy talán semmi jövője sincs az egésznek, mert Tom bácsi érkezése rohamosan közeledett. Az, hogy Tina meg fogja-e szívni a végén. Ha azt nézzük, hogy mit szeretett volna elérni mindezzel, akkor igen, viszont el is ért valami szörnyűt, ami nélküle soha, de soha nem következett volna be. Igen, már mondtad, hogy szereted Perriet, és én is nagyon szeretem, mióta megírtam Zayn&Tori történetét. Már alig várom, hogy írhassak róla. Aztán pedig ott van Zayn, hát nem elképesztő, hogy milyen aranyos? Ő a bandából az egyetlen olyan személy, akiről el tudom képzelni, hogy ilyen kedvesen és megértően viselkedjen, hogy a megfelelő tanácsokkal lássa el a barátját és még egy rosszindulatú megjegyzést se tegyen arra, hogy több hétre eltűnt. :) Boldog vagyok, amiért sikerült megmosolyogtatnom téged, mindig örülök, ha ilyet olvashatok (bárkitől). Igen, ilyen esetben mindenkinek jót tesz, ha megbeszélheti valakivel az aggályait, a problémáit. Nekem is sokszor segített már :)
      Nagyon szeretlek, hálás vagyok azért, amiért itt vagy nekem, töretlenül, részről részre <3333 Sosem tudom majd meghálálni!
      Millio puszi Xx

      Törlés