~tizenharmadik~ Randi az álompasival

Sziasztok :)

Először is, mint mindig, most is szeretném megköszönni azt, hogy itt vagytok nekem. Amikor annak idején megnyitottam ezt a blogot, sohasem gondoltam volna, hogy ennyien leszünk. Imádlak titeket <3

A részről csak annyit, hogy Harry visszatér Londonba, hogy beteljesítse Tina kívánságát. Nem is húzom tovább az időtöket, élvezzétek ki a nyár hátralévő részét, pihenjetek, legyetek a barátaitokkal. Jó olvasást!

Millio puszi Xx

ui.: gondolkoztam rajta, hogy szeptembertől tíz naponta hozom a részeket, de az is lehet, hogy csak a következő (Liam) történetnél állok át az új rendszerre. Mit gondoltok róla?

#HARRY

   Kipp-kopp. Kipp-kopp. Az ujjaim a kormányon játszadoztak, egyenletes ütemet kopogtatva a kerek tárgy szivacsos felületén. A rádió betöltötte a némaságba burkolózó légteret, mégis csupán a gondolataim háttérzajaként funkcionált. A bennem életre kelt kételyek fáradhatatlan táncot jártak az elmémben, melynek hatására egy keserű grimasz ült ki az arcomra. A szemöldökeim már-már egymáshoz értek, annyira összehúztam őket, s ajkaim jobb oldalra húzódva csücsültek az állam fölött.

  London aznap is borongós volt, pont annyira szürke, mint az emlékeimben – melyeket legszívesebben kiszippantottam volna az agyamból. A járókelők szinte észre sem vették a behemót autót, amit Mr. Berry adott kölcsön ehhez a kis kiruccanáshoz. Mindenki csupán magával törődött és olyannyira belemélyedt a saját kis világába, hogy egy kisebb földindulás sem lett volna képes kiszakítani őket monoton hétköznapjaik fogságából. Egy pillanatra eltűnődtem azon, vajon én is ilyen voltam-e. Én is ennyire szűk látókörűen szemléltem a világot, még mielőtt találkoztam volna Melissával? Képes voltam felfedezni az élet apró örömeit, vagy elrohantam mellettük, mintha sosem léteztek volna? Minden bizonnyal az utóbbi. Akkoriban a partik és a szexis, magamutogató bigék jelentették számomra a csodát, és akkor sem álltam volna le az önpusztító életformával, ha kényszerítettek volna. Most viszont, ahogy ott ültem a jármű belsejében a kormányt szorongatva, rájöttem, mennyi mindent veszíthettem volna, ha nem tértem volna le az ösvényről, melyen addig lépkedtem. S csupán csak pár, végtelenségig nyújtott másodperc elteltével döbbentem rá, hogy életemben először volt vesztenivalóm. Nem is kevés.

   Egy mély sóhaj halk, ámbár intenzív hangja ütötte meg a füleimet, s bár először azt hittem, hogy tőlem származott, rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szerettem volna, nem voltam egyedül. Tina a párás ablaknak döntötte a fejét s úgy fürkészte a borongós tájat. Hazudtam volna, ha azt mondom: ez volt az első kínkeserves megnyilvánulása azóta, hogy elhagytuk Crawleyt. Már többször is próbált beszédbe elegyedni velem, azonban olyankor vagy felhangosítottam a rádiót, vagy levegőnek néztem; más szóval egy hatalmas falat eszkábáltam közém és a világ közé. Eleinte bunkónak éreztem magam, azért, ahogy vele viselkedtem, de elég volt egy röpke pillanat, s az elmémet elözönlötték a délelőtti események halovány emlékei, ezzel száműzve belőlem minden bűnbánó érzelemfoszlányt.

- Minden rendben? Olyan szótlan vagy – ujjaival a zenedoboz felé nyúlt és egy könnyed mozdulattal kikapcsolta azt, ezzel megszüntetve a kellemes dallamot, melyet egy Hurts szám kreált. A Stay volt az egyik kedvencem tőlük, mert minden szavát képes voltam átérezni. Mintha nekünk írták volna, mintha valaki előre megjósolta volna a jövőnket. A kapcsolatunk jövőjét. Már maga a gondolat, hogy egyszer el kell őt hagynom a földre taszított. Mielőtt megjelent volna az életemben nem volt kibe kapaszkodnom, s nem volt hova futnom, valahányszor menekülni vágytam. Szükségem volt rá.

- Persze, ha nem látnád, épp parkolóhely után kutatok – válaszoltam hetykén, igencsak felsőbbrendű stílusban. Fura az élet, s a helyzetek, melyeket akadályként állított elénk. Az elmúlt hetekben, mintha újjá születtem volna, akár a főnix, mely a hamvaiból életet nyert, mégis, elég volt fél óra a mellettem ülő lány társaságában és a múltam üldözőbe vett. Vissza akart rántani, semmissé tenni a változást. Lerombolni azt, amit a tulajdon két karommal építettem újjá.

- Ja, legalább fél órája egy kihalt kávézó előtt – nem néztem rá, de ismertem már annyira, hogy tudjam, megforgatta csokoládészín szemeit. Ujjammal még inkább ráfogtam a kormányra, majd egy jól irányzott balkanyart követően jobbra rántottam azt, így elérve, hogy Tina beverje a fejét az üvegbe. Elfojtottam magamban egy feltörni kész kuncogást. Olyan erősen haraptam bele az alsó ajkamba, hogy a számban alig észrevehetően, de éreztem a vérem jellegzetes ízét; vas és só.

- Bocs, én csak… - szabadkoztam, s az arcomra erőltettem megjátszott együttérzésem maszkját, melyre egy cseppnyi igazi aggodalom hullott. Talán túl messzire mentem, de sosem viseltem jól, amikor megmondták mit tehettem és mit nem. Természetemnél fogva lázadó típus voltam, s erre mi is lehetett volna jobb példa, mint az, hogy hatévesen felmásztam a szomszéd fájára minden tiltó szó ellenére, melynek következtében eltörtem az alkaromat? Tekintetem az előbb említett testrészemre siklott, melyet nem fedett semmiféle textília. Egy seb, mely arra emlékeztetett: néha jobb lett volna hallgatni az intő szóra. Volt, hogy egy külső szemlélő jobban átlátta a dolgokat, mint azt a mi elfogult lelkünk.

- Rá gondolsz. Jellemző – horkantott, miközben bal kezével az előbb keletkezett puklija felé nyúlt. Ahogy beletúrt a hajába egész csinosnak tűnt, még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy ha nem lett volna Melissa, kikezdtem volna vele, mi több vonzónak találtam volna – elviselhetetlen modora ellenére is. Hisz egykoron a személyiség nem számított semmit sem – legalábbis számomra. Akkor úgy gondoltam, hogy a külső sokkalta mérvadóbb, hogy a „belső a legfontosabb” maszlagot egy kibaszott csúnya ember találta ki és tette közzé egy ostoba idézetes oldalon.  Vak voltam az igazi szépségre, és most, hogy végre nem csak néztem, de láttam is, elszörnyedtem saját ostobaságomon.

- Inkább menjünk, és essünk túl rajta – motyogtam az orrom alatt, majd leállítottam a megviselt jármű motorját, mely két természetellenesen rekedtes püfögést követően teljesen elnémult. A lehető legfinomabban csaptam be a kocsi ajtaját, de még így is minden másodpercben attól rettegtem, hogy képes lesz leesni az alváza vagy valami elengedhetetlen alkatrésze.

  Csupán pár lépésnyire álltam meg a bejárattól, így hamar feltárult előttünk a Moomdo’s fiatalos beltere. A falak az alma és a lime keverékére, míg a függönyök leginkább a reggeli napfényre hasonlítottak. A lakberendező fából készült, ámde kényelmes székeket helyezett a pulthoz és a sarokban található, eldugott asztalokhoz, melyek mintha a hozzám hasonló ifjú és kicsikét idősebb, de még középkorú sztároknak lettek volna kitalálva.  A fiúkkal gyakran megfordultunk ezen a helyen, és be kellett valljam, már nagyon hiányzott, hogy ehessek egy szeletet a német recept alapján elkészített, lekváros és csokis torták egyikéből.

- Jó napot! – észre sem vettem, hogy megérkezett a pincérlány, annyira lefoglalt a sok-sok gondolat, mely táncot járt az elmémben. Szerettem volna, ha az előttem ülő lány helyett egy másik jött volna el velem. Kíváncsi voltam, Melissának tetszett volna-e a hely, vagy sem? Vajon ebben is hasonlított volna az ízlésünk vagy már túl giccsesnek érezte volna? Egyszerűen ki nem állhattam a „volna” kezdetű mondatokat, hiszen eszembe juttatták, hogy mindez csak feltételezés volt, egy meg nem történt esemény utáni vágyakozás, mely felemésztett belülről. - Egy habos forró csokit és egy szelet répatortát szeretnék.

- Egy feketekávét és két szelet csokis tortát – löktem oda félvállról, majd az étlapba temetkeztem, mintha nem épp egy másodperccel ezelőtt adtam volna le a rendelésemet. Ujjammal végigsimítottam a laminált papír sima felületén és szemöldök ráncolva vártam, hogy a percek peregjenek. Az idő azonban különös szerzet; képes egyetlen röpke pillanat alatt ezer évet öregíteni egy emberen s oly gyorsan elillanni, hogy már csak azt veszed észre, kész vége, ennyi volt; ahogy arra is, hogy egy másodpercet egy egész évmilliárddá változtasson.

- Egy bánatos kiskutyusra emlékeztetsz – Tina tenyere kiszakította az enyémekből, a védőbástyaként funkcionáló kártyalapot, így kénytelen voltam a szemeibe nézni. Csokoládészín íriszei a vesémig hatoltak, s éreztem, ahogy az egész testemet ellepte a frusztráció. Ajkaimon megjelent egy ostoba vigyor, de nem jóleső, sokkalta inkább fanyar, melyet leginkább arra tudtam volna hasonlítani, amikor egy nyári napon a strandon hűsölve, felhevült testemhez egy hideg üdítőt nyomtak.

   Az óra mutatója újabb játékba kezdett, ezúttal a lassítást tűzte ki céljának, így csupán csak egy végtelenségig nyújtott perc elteltével voltam képes szavakat erőltetni összepréselt ajkaimra. Mintha elakadtak volna felfelé menet, s valószínűleg a torkomban keletkezett gombóc volt megrökönyödésük oka.

- Mit vársz tőlem, hogy mosolyogjak, mint aki önszántából van itt? – kérdésemet néma csend követte. Tina ajkai hol elnyíltak, hol összepréselődtek, szavak azonban nem hagyták el a száját. A szituáció kezdett egyre kényelmetlenebbé válni, és már épp azon gondolkoztam, hogy jobban tettem volna, ha bele sem mentem volna az alkunkba, amikor válaszolt.

- Régen kedveltél – nem néztem a szemébe, egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy akár csak egy másodpercig is, de kedvességet sugározzak az irányába. Igaza volt, régen kedveltem, mert akkoriban együtt érző volt, kedves és megértő. Minden este meglátogatott, és elmesélte, milyen volt a napja, hogy milyen a város és hasonló hasztalan apróságokat, amitől úgy éreztem, én is érek valamit. Támaszt nyújtott, ő volt a horgony, ami az élethez kötött, hiszen a sérüléseim miatt nem hagyhattam el a vendégszobát. Akkoriban börtönnek éreztem a Berry házat, már otthonná nőtte ki magát. - Rengeteget beszélgettünk, mielőtt Melissa…

- Régen kedves voltál – látszott rajta, hogy még nem fejezte be a témát, hogy még folytatta volna elkezdett mondanivalóját, de belefáradtam abba, hogy azt hallgassam, mennyire zavarta a Melissával közös kapcsolatunk, ha egyáltalán lehetett olyasmit kapcsolatnak nevezni, ami eleve halálra volt ítélve. - Vagy már akkor sem hajtott más, csak a becsvágy?

- Milyen nagy szavakkal dobálózol, édes! Én mindig is ilyen voltam – hallani azt, ahogy az édesének nevezett… felért egy gyomorszájon rúgással. Ha már most ilyen rosszul viseltem azt, hogy becézgetett, akkor milyen lesz, amikor az újságírók találnak ki hasonlókat. Ahogy az összemixelt neveken agyaltam, melyekből semmi értelmes sem született, csupán csak Tarry és társai, fejemmel az ablak felé fordultam. A szürke köd mindent elfedett, és már csak abban reménykedtem, hogy ránk is ránk teríti puha takaróját, ezzel eltüntetve a kapcsolatunk szépséghibát.

- Akkor lehet, hogy nem énekléssel, hanem színészkedéssel kéne próbálkoznod – eresztettem el egy enyhén gúnyos megjegyzést, majd az asztalra tettem a fejemen pihenő napszemüveget. Reggel még csak tíz dollár volt nálam, de egy kisebb kerülőnek köszönhetően, mire átléptük a Moomdo’s küszöbét, addigra ismételten az angliai fiatalok egyik leggazdagabbjának mondhattam magam. Ujjaimmal a zsebemben pihenő telefonomat piszkáltam, hiszen belül égtem a vágytól s a kellemesen bizsergető izgalomtól. Beszélni akartam a barátaimmal, elmondani nekik, hogy jól vagyok és ne aggódjanak, ám amint gondolatban összeálltak ezek a mondatok, már nem tudtam eldönteni, ezzel mekkorát hazudtam volna nekik. Jól lettem volna? Ha összességében néztük, akkor igen, mivel minden csontom épségben megúszta és már a horzsolások is eltűntek az arcomról, de attól, hogy kívülről egészségesnek tűntem, a lelkem még megsérülhetett… és meg is sérült.

- Ha híres leszek, talán még az is szóba jöhet – bár még mindig ült, jól észrevehetően feljebb tornázta magát a széken, miközben ide-oda mozgatta a hátsóját a lehető legkényelmesebb pozíció után kutatva. Ujjaimmal a sószórók egyikét bökdöstem, melynek következtében kis híján levertem az asztalról. Az, hogy feszült voltam, koránt sem fejezte ki eléggé az érzelmeimet, hiszen azok annyira összekuszálódtak, hogy egy terapeuta sem látott volna bele a lelkembe.

   Az épület légköre felforrósodott, a homlokomon pedig apró izzadságcseppek váltak egyre nagyobbakká, míg végül el nem érték a megfelelő méretüket ahhoz, hogy végigszánkázhassanak az arcom mentén.

- Ugye tudod, hogy ha az emberek meglátják a képedet, amin együtt sétálunk London utcáin, egyből ezer meg ezer féltékenykedő és utálkozó levéllel fognak bombázni? Nem túl fényes jövő, és egyáltalán nem pozitív reklám.

- El sem hiszem, hogy híres vagy – fújtatott, majd akár egy nagymenő üzletember, összefonta az ujjait és végigfektette őket az asztalon. - Mikor tanulod meg végre? Nincs olyan, hogy negatív reklám – a mosolya olyan hatalmasra sikeredett, hogy mind a harminckét foga kilátszott. A szám önkénytelenül megremegett, s mintha még a szemem is tikkelt volna értetlenkedésem okán. Pontosan úgy beszélt, mint a legelső menedzserünk, akinek hamar s igen készségesen megmutattuk merre volt az a bizonyos ajtó. - A lényeg, hogy nagyot szóljon, és mindenki megismeri a nevedet.

- Nem tudom, hogy ismerhettünk ennyire félre – hitetlenkedtem. Egy ember jelleme a cselekedeteiben rejtőzött. Mutathatta magát bármily hűséges barátnak, ha az első adandó alkalommal a hátadba döfte a kést. Bármily őszintének, ha a csillagokat is lehazudta neked, amint arra került a sor. Bármily okosnak, ha az összes szava ostobaság volt; az érvei, a felfogása s az élethez való hozzáállása. Mert minden színész mögött igazi ember rejtőzött és minden díszlet szürke falakat takart. Semmi sem tartott örökké, s ha egyszer lehullt a lepel, hiába takargattad magad, már mindenki megtudta, milyen színű az igazi éned. Fekete, akár egy csillagtalan éjszaka.

- Rólad nem tudok mit mondani, de róla igen – itt egy kis szünetet tartott, azonban a levegőbe emelt kezei belém fojtottak minden felszínre kívánkozó reagálást. Már akkor tudtam, hogy mit fog mondani, mielőtt megformálta volna a szavait. Mindig ugyanaz a lemez szólt a lejátszóban… „Ő túl gyerekes, ártatlan, naiv. Béna, szerencsétlen, magának való. Könyvmoly, prűd, ostoba...” - Naiv, ennyi az egész. – Hát nem megmondtam?! - Hisz hallotta, miket mondott neked az a férfi a sikátorban, azt is látta, hogy meg akart ölni, mégis hazahozott. Mi ez, ha nem ostobaság?

- Önzetlen jóindulatnak hívják. Nem csodálom, hogy nem ismered – horkantottam, és már épp nyitotta a száját, hogy visszavágjon, amikor egy szőke hajú, kissé tömzsi alkattal megáldott lány lépett mellénk a kezében egy megrakott tálcát szorongatva. Bár az előbb nem figyeltem meg eléggé, most erre is szántam időt. Egy jellegzetes halszálkacsíkos nadrágban, egy fekete kötényben és egy fehér ingben toporgott előttünk. Megzabolázhatatlan, göndör fürtjeit ezúttal a megszokottól eltérően egy laza kontyba rendezte, melyből még így is rengeteg hidrogén szőke tincs lógott a szemébe. Tengerkék íriszei minden embert arra késztetettek, hogy hosszas bámulásba kezdjenek; szinte magába szippantotta a vendégek elméjét. Niall már többször is bepróbálkozott nála, hiszen roppant különleges szépségnek számított, de a lány – név szerint Elena – minduntalan visszautasította a pincér-vendég kapcsolatra hivatkozva, aminek szerintem semmi értelme sem volt, de rájuk hagytam.

- Köszönjük, nagyon jól néznek ki. Te is így gondolod, édesem? – El szőkés barna szemöldökei az egekbe szöktek Tina utolsó szava hallatán, s kérdő pillantásai egészen a vesémig hatoltak.  Kényelmetlenül éreztem magam, így képtelen voltam ellenkezni, pedig legszívesebben mindent elmagyaráztam volna neki. Tina ujjai megérintették a kezeimet és szorosan az enyémek köré fonódtak, ezzel egy kényelmetlen láncot kötve rájuk. Már nem csak képletesen, de szó szerint is gúzsba voltam kötve. Gondolkozott már bárki azon, hogy mit is jelentett szabadnak lenni? Manapság olyan könnyen dobálóztak az emberek olyan fogalmakkal, mint szabadság vagy egyenlőség. De tényleg azok lettünk volna? Hiszen a sok-sok kötelezettség igencsak lecsökkentette a lehetőségeink számát. Nem mehettünk szabadságra, amikor csak akartunk, hiszen dolgoznunk kellett. Nem utazhattunk el, amikor csak szerettünk volna, hiszen nem volt pénzünk, amivel kifizettük volna a költségeket. Szabadnak lenni szép és jó… csakhogy nem voltunk azok – még annak ellenére sem, hogy nekem az egyik feltétel ki volt pipálva.

- Ja… - sóhajtottam egy kínkeserveset - pont így.

   Bármennyire is fájt a férfiúi hiúságomnak, ki kellett jelentenem, hogy legyőztek. Én magam vágtak el a köteleket, amik életben tartottak, melyek még képesek lettek volna megvédeni a zuhanástól. Ha reggel tiszta fejjel beszélgettem volna Tinával, akkor nem mentem volna bele ebbe az ostobaságba. Már abban a pillanatban el kellett volna mondanom Melissának, hogy visszatértek az emlékeim. Talán megbékélt volna a híres énemmel is, hisz önmagamért szeretett, nem a pénzért. Mit ért egy kapcsolat, ha nem bizalomra és őszinteségre épült? Semmit. Vajon még volt mit megmentenem, vagy ezzel mindent tönkretettem?

- Ne legyél így elkenődve, az üzlet az üzlet és ezzel mind a ketten megkapjuk, amit akarunk. Én egy karriert, te pedig egy ártatlan szerelmét – ujjbegyei végigszánkáztak a bőrkeményedésekkel teli tenyeremen, s csak akkor tudatosult bennem, hogy még mindig a kezemet fogta. Gyorsan kirántottam magam az általa kreált fogságból és inkább a villám felé nyúltam, hogy egy falat csokoládétortával enyhítsem a bűntudatomat. El akartam tüntetni a keserű szájízem és valami édeset csempészni a helyére. Fejemmel körbenéztem az épületben, Elenát keresve, de ő már egy másik asztal rendelésével foglalatoskodott, ügyet sem vetve a Tinával alkotott párosunkra. Minden vendég a kávéjába és a kezében szorongatott telefonjába, esetleg egy újságba temetkezett, így még nem szúrtak ki minket. Mégsem lehettem nyugodt. Ami késett, az nem múlott. S csupán idő kérdése volt, hogy felbukkanjon az első paparazzi.

- A hozzád hasonló emberek miatt létezik a sztárvilág árnyoldala – elengedte a füle mellett megrovó mondatom, s úgy tett, mint aki egy másodpercre elmélyedt a gondolataiban. Talán tényleg így volt, bár én sokkalta inkább egy újabb színészi malőrnek véltem az előbbi megnyilvánulását. Már képtelen voltam hinni neki. Ha azt mondta volna, hogy az ég kék, akkor sem hittem volna el, amíg meg nem bizonyosodtam volna a hallottakról, tulajdon két szememmel.

- Szóval, mindig is érdekelt. Miért akart megverni az az ember? – terelt. S bár sokkal jobb témaváltást vártam volna tőle, azért határozottan a színvonal felett repkedett. Semmi kétség, volt hozzá tehetsége. Kérdése hatására pedig, maguk alá gyűrtek az emlékek…

  Az az este is pontosan olyan volt, mint az összes többi. Laza voltam és felelőtlen, olyasvalaki, akinek nem voltak korlátai. A határok ismerete nélkül repültem, nem használva semmiféle ejtőernyőt. A poharak egymás után teltek meg, majd ürültek ki. Az agyam percről percre egyre tompábbá vált, míg végül a csapos többé már nem szolgált ki. Egy vörös hajzuhatag röppent be szemeim látómezejébe. Ajkai résnyire elnyíltak, valahányszor találkozott a tekintetünk, mire ösztönösen beleharaptam a szám alsó részébe. Kívántam őt, - nem is kicsit -, és a rózsaszín ködfelhő olyannyira ellepte az elmém, hogy már az is csodaszámba ment, hogy épségben eljutottunk a londoni lakásomba. Nem sokra emlékeztem arról az alkalomról, hiszen mire másnap felkeltem, már rég elment, én pedig még csak nem is foglalkoztam a részletekkel, inkább csak örültem a szerencsémnek, miszerint nem nekem kellett kidobnom a szobából.

  Két hét telt el, s azalatt tíz különböző lánnyal múlattuk át az estéket, míg végül azon a napon a fiúk megelégeltek mindent és az eltervezett parti helyett egy kisebb bárba ráncigáltak – ahol a pia még a vécétisztítónál is gusztustalanabb volt. Akkor nem vágytam másra, csak egy szál cigire, valamire, ami lenyugtathatott volna, azonban amint rágyújtottam, egy idióta mamlasz nekem rontott. Beszólogatott, én pedig felelőtlenül és fölényeskedve visszaszóltam. Majdnem ott hagytam a fogamat.

- Lefeküdtem a lányával, aki fiatalabb volt, mint azt elsőre gondoltam. Mentségemre legyen, tényleg huszonegynek nézett ki – vontam meg a vállam, miközben minden energiámat arra összpontosítottam, hogy a hangszínem megmaradjon a maga magabiztos és érzelemmentes tónusában. Egy ilyen helyen nem lett volna túl szerencsés a részemről kiverni a balhét, heves megnyilvánulásom inkább a hazaútra tartogattam. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon az emberek mit gondolhattak, mi állhatott az eltűnésem hátterében. Hiszen lassan három hete, hogy Crawley lakosainak számát növeltem, magam mögött hagyva mindent és mindenkit. A fiúk képesek voltak pótolni? Mit mondtak az interjúkon, amiken nem jelentem meg?

- Mennyi volt igazából? – a kezemben forgatott villára szúrtam egy falat tortát és a számba tömtem. Eltartott egy darabig, mire felidéztem a férfi szavait, hiszen a fájdalom minden mást eltompított, végül kiböktem az igazságot.

- Tizenhat.

- Te mennyit ittál azon az estén? – a kávém már kezdett kihűlni. Amikor Elena letette elém, akkor még jól láthatóan gőzölgött, azonban mostanra már semmi jelét sem adta annak, hogy életveszélyes lett volna beleinni. Hatalmas kortyokban csúszott le a torkomon a langyos innivaló, s hozzám hasonlóan Tina is rágyorsított a falatozásra. Nem tudom, mióta lehettünk a városban, de oldalra fordulva, elém tárult egy barna hajú lány sziluettje, aki még azzal sem fáradozott, hogy egy épület fala, esetleg egy vastagabb fa menedékébe bújjon. Szorosan a Moomso’s üvegének dőlt, s a kezében szorongatott fényképezőgéppel gyors kattintgatásba kezdett.

- Nagyon sokat – időközben megráztam a fejem és beletúrtam göndör fürjeimbe, hogy azok a lehető legjobban nézzenek ki a fényképeken. Bár Tina úgy gondolta, hogy rossz reklám nem létezett, én tisztában voltam vele, hogy ebben nem volt igaza - csoda, hogy nem egy szomszéd ágyában csináltuk.

- Nem hiányzik? – kérdése hallatán felhúztam az egyik szemöldököm és értetlenkedve figyeltem minden egyes rezdülését. A villa megremegett a kezeiben és megállt félúton a tányér és a szája között. Ajkait résnyire elnyitotta, finoman beszívta az alsó részét, ezzel igen szexis külsőt kölcsönözve magának.

- Mi?

- Az egyéjszakás kalandok. Én megadhatnám neked. Melissa meg sem tudná – szaggatottan vettem a levegőt, s becsuktam a szemeimet, miközben belül önuralomért imádkoztam. Nem azért, mert a kicsi Harry nem bírt magával, nem erről volt szó. Sokkalta inkább a bennem életre kelő dühöt kellett megfékeznem. Hiszen a barátjának tartotta! Melissa a barátjának tartotta, mégis hátba szúrta volna. Éreztem, ahogy a gyomrom megremegett s bár biztos voltam benne, hogy hányni nem lettem volna képes, az émelygés kellőképp kikészített.

- Látszik, hogy még sosem voltál szerelmes - a nap folyamán először, még csak meg sem próbáltam visszafogni magam. A szavaim beleestek egy bödönnyi méregbe, így teljesen átitatódott vele a felületük. Az ellenszenv beszivárgott a legrejtettebb pórusokba is, nem kímélve sem eget sem földet. Kissé agresszíven ittam ki a poharam tartalmát, majd olyan ingerülten emeltem a számhoz a villámat, hogy elharaptam a nyelvemet.

- Szerinted szép vagyok? – kis híján félrenyeltem a számban rágcsált falatot és még a szemem is könnybe lábadt a hirtelen támadt sokktól, mely köhögésre késztetett. A tüdőm nem kapott elegendő oxigént, így a fejem lassan egy jól megérett szilva színeit öltötte magára.

- Igen – nem volt mit tagadnom, hisz tényleg szépnek tartottam. Kívülről. A belső azonban már egy teljesen más tészta volt. Emlékszem, egyszer láttam egy filmet, amiben a férfi főszereplő a lányok belső szépségét látta a külsejük helyett. Akkor nagyon sokat nevettem azon a balekon, mára viszont rájöttem, hogy a személyiség tényleg megszépítheti egy ember külső vonásait - viszont a szépség relatív. Számomra akkor is közömbös lennél, ha te lennél a világ leggyönyörűbb lánya. Nekem Melissa a… - tökéletes lány.

- Elfogult vagy vele kapcsolatban – nem hagyta, hogy befejezzem, csúf módon belevágott a szavamba, miközben az ablaknál álló nő mellé újabb fotósok gyülekeztek. Ha valaki megkérdezte volna, mit utáltam a legjobban a hírnévben, akkor gondolkozás nélkül rávágtam volna, hogy a paparazzikat. Gusztustalan piócák voltak, egytől egyig.

- Mit mondhatnék? Ezt érzem. „Elvárni valakitől, hogy tegye félre az érzelmeit, annyi, mint arra kérni, szűnjön meg létezni.” Jeanette Winterson – büszke voltam magamra, amiért pontosan emlékeztem Melissa egyik idézetére, amit szintén a jól ismert füzetecskéjében olvastam. A szám szélén megbújt egy halvány mosoly, miközben felszegett állal, feljebb tornáztam magam a kényelmes széken.

- Ha most jön a duma a szeretet erejéről, és hogy mindez képes megváltoztatni egy embert, akkor inkább ne beszélgessünk tovább – megvontam a vállam és bekaptam az utolsó falat süteményt is, hogy aztán a pénztárcámhoz nyúlva, kifizethessem az elfogyasztott ételeket. Ennyi bőven elég volt ebből az erőszakos randiból, és amúgy is, otthon várt rám egy tündér, akit még el akartam vinni valahová. Hiszen az otthon ott volt, ahol szerettek – az enyém közvetlen Melissa mellett.

- Végre egy ötlet, ami nekem is tetszik.