Sziasztok :)
Jesszus, hihetetlen, hogy még csak szerda van, nekem már most egy évezrednek tűnik ez a hét! Tegnap első három órán, mindegyiken írtunk, kicsit le is szívott, úgyhogy remélem, nektek sokkal lazábban telnek a hétköznapok.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki az előző rész alá írt vagy pipált, mert a visszajelzések (bármilyen formában) nagyon sokat jelentenek számomra. Hála nekik, érzem, hogy van értelme annak, hogy közzéteszem a gondolataimat. Ebben a részben egy anya-lánya beszélgetés szemtanúivá válhattok majd. Bevallom, imádtam írni, még annak ellenére is, hogy Melissa kitartott a nézetei mellett. Remélem, mindenkinek tetszeni fog!
Apropó, jövőhéten kedden vizsgázom elsősegélyből, és nagyon izgulok miatta. Hiába olvasom a könyvet, egyszerűen nem érzem, hogy bármivel is okosabb lennék. Veletek volt már ilyen? Borzalmas! Szurkoljatok <3
Millio puszi Xx
#MELISSA
„- Hová? – kérdezte Micimackó.
- Akárhová – mondta Róbert Gida.
Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük
útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje
mindig játszani fognak.”
Ahogy
a könyv utolsó sorának is a végére értem, lassan becsuktam a világoskék,
kemény-borítású kötetet és szeretetteljesen végigsimítottam az oldalán. Amikor
kisiskolás voltam, édesanyám mindig ebből olvasott fel nekem elalvás előtt, és
valószínűleg A. A. Milne ezen kötete volt az első történet, amit
végighallgattam szerény tizennyolc évem során. Önkénytelenül is mosolyra húztam
az ajkaimat, ahogy elképzeltem, a húgaim is – csak úgy, ahogy én – ezen a mesén
fognak felnőni.
Eddig
Tessa ágyán ültem, de ahogy megéreztem mocorgó testét, közvetlenül az enyém
mellett, lassan felálltam és a szoba sarkában elhelyezett asztal felé sétáltam
lassú, kimért lépteimmel. Mivel apu megvetette a regényeket, így nem volt külön
könyvespolcunk, csupán egy rozoga fiók, ami épp, hogy ki nem esett a helyéről -
mégis, ennél biztosabb helyet keresve sem találhattunk volna Micimackónak és
barátainak.
- Jaj, Mel! – hallottam meg a húgom
vékonyka hangját, ahogy a nevemet suttogva, egyszerre félénken, mégis bátran
szólongatott. Semmi kétségem sem volt felőle, mitől – jobban mondva, kiktől – retteghetett.
A szüleinktől. Nem mintha valaha kezet emeltek volna rá, vagy akárkire a
családból. Fenyegetőzni már fenyegetőztek, de tettlegességig sosem fajultak a
vitáink. Ezt mi is bizonyíthatta volna jobban, mint az, hogy az édesapám nem
lőtt le, amikor meglátott Harryvel? - Csak egy utolsó mesét. Ígérem, utána
alszom és téged is békén hagylak.
- Anyu megmondta, hogy hamar az ágyban a
helyed, lurkó – közelebb lopakodtam hozzá, majd óvatosan összeborzoltam a
haját. Apró ujjacskáival magára húzta a takaróját, ezzel védekezve hirtelen
támadásom újabb csapásai elől, mire megjátszott csalódottsággal tettem csípőre
a kezeimet. - Nem rajtam múlik.
- Szerintem csak irigykedik, amiért őt
sosem nyaggattuk emiatt. - Tessie egy rosszalló sóhaj kíséretében ülésbe
tornázta magát, majd szorosan összefonta a karjait, és úgy pillantott rám
azokkal a nagy szemeivel. Annyira más volt, mint én. Mindig is irigykedtem rá,
amiért fiatal kora ellenére ilyen erélyesen ki tudott állni a nézőpontjai
mellett. Vajon, ha fele ennyire vakmerő lettem volna, már London felé
kocsikáztam volna, feledve minden kötelességemet? Valószínűleg.
- Micsoda rágalom! – Mind a ketten
összerezzentünk, amikor meghallottunk azt a mindig kedvesen csilingelő hangot,
ami az ajtó felől érkezett. Fogalmam sem volt róla, mióta hallgatózhatott, de
örültem, amiért a gondolataimba nem láthatott bele. Akkor mérhetetlenül nagyot
csalódott volna bennem; és úgy éreztem, a mai nap már épp elég embernek törtem
ripityára a velem kapcsolatos illúzióit. - Lámpaoltás!
- Anyu kérlek, tényleg csak egy mese lenne
– Tessa még egyszer bepróbálkozott, azonban tündérkeszemei ezúttal egy masszív
vaskapunak ütköztek, ami nem hogy nem nyílt ki, de még csak meg sem rezzent.
Kár volt minden próbálkozása, ugyanis én láttam, amit ő nem: édesanyánk
sziklaszilárd vonásait, melyek megkeményítették szeretettel teli orcáját.
- Ma este nem. Beszédem van a
kisasszonnyal – bár nem néztem rá, a hátamon éreztem számon kérő tekintetét.
- Rendben, azonnal megyek, csak
betakargatom – motyogtam az orrom alatta, azonban addig a másodpercig még csak
a kisujjamat sem mozdítottam, amíg el nem hagyta a világoskék szobát; nem
mintha utána rágyorsítottam volna. Minden mozdulatomban tükröződött a félsz,
amitől mintha még a vér is megfagyott volna az ereimben, megdermesztve a
végtagjaimat, és szépen lassan a szívemet is. - Aludj jól Tessie. – Lassan fölé
hajoltam, majd egy cuppanós puszival szépséges álmokat kívántam neki.
Önkénytelenül
jutott az eszembe ezernyi este és reggel, amikor hasonló, elnyújtott és nedves
puszikkal halmozta el a testem minden egyes porcikáját. Jem - vagyis Harry -
mellett úgy éreztem, gyönyörű vagyok, és ami még ennél is fontosabb: hogy élek. Mellette igazán önmagam lehettem. Csak
remélni tudtam, hogy egyszer majd ugyanilyen boldog leszek Jeremy karjaiban is.
- Sok sikert anyával – suttogta a fülembe,
majd magához ölelte a mackóját, akit minden osztálytársa elől bőszen rejtegetett.
Többször hallottam már tőle azt a kijelentést, hogy kinőtt az ilyen ostoba
játékokból… pedig a szíve mélyén igenis odavolt ezért a darabért. Azon sem
csodálkoztam volna, ha titokban a táskájába csempészte volna egy-egy nehéznek
ígérkező nap reggelén. - Szeretlek.
Az ajtóból még egyszer utoljára visszafordultam, mielőtt végleg
leoltottam volna a lámpát, ezzel sötétségbe borítva az aprócska szobát, amit
két évvel ezelőtt még a sajátomnak mondhattam. Azóta már a régi kamránkban
tengettem a mindennapjaimat, amit egy kis átalakításnak és festéknek
köszönhetően teljesen egyedivé varázsoltam.
Nesztelen léptekkel közelítettem meg a fényárban úszó konyhát, ami
szinte az egész belteret megvilágította, a zárt szobákat kivéve. Sosem volt
nagy házunk, csupán egy kisebb kunyhó, amit az otthonunknak nevezhettünk, de ez
addig a pillanatig igazából fel sem tűnt, amíg át nem léptem a Berry házaspár
kétszintes házának küszöbét. Még most sem zavart a nélkülözés - nem vágytam
saját laptopra vagy telefonra. Nem hisztiztem volna a szüleimnek azért, hogy
vegyenek nekem egy autót, méghozzá a legújabb, legkihívóbb és legdrágább márkák
egyikéből. Megnyugtatott a szolidaritás, amiben felnőttem, hiszen itt nem
létezett az a fogalom, hogy kísértés. Ez pedig mindennél jobban hiányzott.
- Ha te is le szeretnéd ordítani a fejem,
akkor közlöm, hogy semmi újjal sem tudnál szolgálni. – Úgy törtem rá
édesanyámra, mint egy bűnözőre, amiért egy kicsit bűntudatom volt, de mindezen
érzéseket gondosan az arcomra öntött álarc mögé rejtettem. Nem akartam
megtörni. Nem akartam ismételten szipogva végighallgatni a sértéseiket arról,
mennyire neveletlenné változtatott a nagyvilág. Hiszen nem voltam az. Miért
lettem volna tiszteletlen vagy szajha azért, mert a vőlegényem nélkül egy másik
férfival találkoztam? Én sem így terveztem, ráadásul Harry sokkal több volt számomra
egy egyszerű fiúnál. Neki sokkalta több joga lett volna rám aggatni ezt a
mocskos jelzőt. Mégsem tette. - Kár a gőzért, apa már minden útszéli libának
elhordott.
- Nem szeretnék kiabálni – sóhajtott, majd
belekortyolt a kezében szorongatott teába, ami nem rég készülhetett, ugyanis a
bögre tetejéből meleg gőz szökött az éterbe. - Csak érdekel, hogy viseled.
- Mit hogy viselek? – Felhúzott
szemöldökeimnél már csak összeráncolt homlokom fejezte ki jobban az értetlenségemet,
ami szépen lassan beszivárgott a vonásaimba. Fogalmam sem volt róla, mire akart
kilyukadni, és ha őszinte szeretettem volna lenni: eszem ágában sem volt kivárni
a végét. Ez egy roppant hosszú nap volt és a végtagjaimra már ólomként
nehezedett a fáradtság. Nem vágytam
másra, csak a puha ágyamra és arra, hogy magával ragadjanak az álmaim.
- Az a fiú… - édesanyám többször is
megismételte a fiú szót, mire képes
volt megfogalmazni igencsak indiszkrét kérdését. Mióta hazajöttem, egyetlen
egyszer sem említettem neki a szóban forgó személyt, és ha ma nem lépett volna
át egy bizonyos határt, ezzel ismételten berobbanva az életembe, talán magammal
vittem volna a sírba, létezésének tényét. - Az a fiú, akivel találkoztál és, aki
beszökött a kedvedért… - lesütötte a szemeit, akár egy szemérmes diáklány, aki
belezúgott a tulajdon tanárába, majd egy újabb frissítő korty után folytatta
elkezdett vallatását. - Szereted?
- Mit számít? Ne legyél álszent, te is
nagyon jól tudod, hogy pontosan egy hét múlva ilyenkor már Jeremy felesége
leszek. Kit érdekel, kit szeretek és kit nem? – minden egyes szót jól
érthetően, már-már kiabálva ejtettem ki, amin magam is meglepődtem. Még sosem
bántam ilyen tiszteletlenül azzal a személlyel, aki megajándékozott engem a lét
jogával, és bevallom, bár jogosan voltam felháborodva, mégsem volt kedvemre ez a szituáció. Utáltam kiabálni. Gyűlöltem veszekedni – mostanában mégis egyre
többször előfordult velem. Először Harry és Tina, majd Jeremy, apu és anyu… túl
sok ember, túl sok sértettség, ami szépen lassan, akár egy féreg, mely kirágta
magát kínzó zárkájából, engem is elpusztított. Belülről kebelezett be a
keserűség, az elfojtott düh.
- Az anyád vagyok. Érdekel, mit érzel.
- Rendben – beláttam, hogy túl messzire
mentem, így próbálva menteni a menthetőt, kihúztam egy széket és szépen lassan
leültem rá, pontosan anyával szemben. Eddig észre sem vettem, hogy szorosan a
tüdőm belsejében tartottam minden csepp oxigénmolekulát, csupán akkor tűnt fel
mindez, amikor az egészet egy nagy sóhajtás kíséretében a napvilágra engedtem. Még
koránt sem álltam készen arra, hogy megosszam vele a lelkem mélyén őrzött
emlékek keserédes szépségét, de túlontúl elszabadultak az indulatok ahhoz, hogy
mindent titokban tartsak. Egy kis őszinteségbe még senki sem halt bele. - Volt
idő, amikor mindent feladtam volna érte. Egy különös pillanat erejéig
elgondolkoztam azon, milyen lenne, ha nem jönnék haza.
- Sejtettem.
Visszanyeltem feltörni kész, epés megjegyzéseimet, melyek már a torkomat
kapargatták. Mérges voltam, amiért képes volt egy laza sejtettemmel kommentálni a szavaimat. Ő akarta, hogy beszéljek,
most mégis magamra maradtam a nagy lelkizésben. Ujjaimat ökölbe szorítottam,
majd lassan tördelni kezdtem őket, szépen sorjában. Hüvelyk-, mutató-,
középső-, gyűrűs- és kisujj. Mindezt addig ismételgetve, amíg le nem nyugtattam
felborzolt idegeimet.
- De, mint azt már mondtam, nem számít.
Ezek már csak feleslegesen lefutott körök. Késő van, megyek, lefekszem. – Azzal
a lendülettel felálltam és komótosan az ajtó felé sétáltam. Az én szobám volt a
legközelebb az étkezőhöz – ami egyet jelentett a konyhával -, hiszen régen ott
tároltuk a felesleges eledeleket, de még ennek ellenére is egy évezrednek tűnt,
mire elértem az ajtajához. Ott viszont megtorpantam. Nem azért, mert hirtelen
minden fáradtság kiröppent a testemből, hanem mert édesanyám szavai megállásra
késztettek.
- Megbántott és most dühös vagy. De amikor
pár év múlva visszagondolsz majd a vele töltött pillanatokra, amikor majd már
elmúlik a sértettség… - nyelt egyet, kereste a szavakat, miközben én szorosan a
keretbe kapaszkodtam. Szédülni kezdtem, ahogy eljutott a tudatomig a
mondanivalójában rejlő igazság, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a lábaim
felmondják a szolgálatot, ezzel a padlóra küldve gyönge testem. - Meg fogod
bánni, amiért mellettünk döntöttél.
- Mit tudsz te erről? – a könnyeimmel
küszködve kiabáltam, már az sem érdekelt volna, ha apa kijött volna a
szobájából és betessékelt volna a sajátomba. Elviseltem volna ezer és egy nap
szobafogságot a néma csöndért cserébe. De minden kívánságom lehetetlennek bizonyult;
anya szavai ugyanis szüntelen megismételték önmagukat az elmémben. De amikor pár év múlva visszagondolsz majd a
vele töltött pillanatokra, amikor majd már elmúlik a sértettség… meg fogod
bánni. Meg fogod bánni. Meg fogod bánni…
- Nem szeretném, ha elkövetnéd ugyanazt a
hibát, amit én. – Ennél a résznél viszont önkénytelen, de fellelkesedtem.
Minden szaván csüngtem, újabbra és újabbra vágytam, azok mégsem érkeztek.
Tisztában voltam vele, hogy anya és apa, csak úgy, mint a faluban élő emberek
kilencvenkilenc százaléka, előre eltervezett házasságban tengették
mindennapjaikat, azonban eddig a pillanatig úgy gondoltam: az övék valamivel
különlegesebb volt. Hogy teljes szívből és visszavonhatatlanul szerették
egymást, hogy bármit megtettek volna a másikért. Kislányként például mindig
abban reménykedtem, hogy nekem is olyan szerető férjem lesz, mint apu és
legalább feleannyira házias leszek, mint anyu. Hogy minden reggelen virággal
vár rám a szerelmem, amiért cserében egy tál rántottát adok majd neki. Túl naiv
voltam – még most is.
- Úgy mondod, mintha nem szeretnéd apát –
felvontam az egyik, szépen ívelt szemöldököm, s úgy fordultam felé, akár egy
híres balett-táncos; kecsesen.
- Tévedés! – Erélyes kijelentésével minden
bennem érlelődő kételynek gátat szabott, amiért roppant hálás voltam neki.
Segített abban, hogy egy részem megmaradjon annak a kisgyermeknek, aki még hitt
a csodákban. Óvatosan visszasétáltam hozzá, majd amikor ismételten szemtől
szemben ültünk egymással, egy kedves mosoly kíséretében folytatta
szeretetteljes vallomását. Az arca minden egyes szónál ragyogott. - Rajta kívül
csak titeket, hármatokat szeretlek jobban. – Megsimogatta az asztalon
pihentetett kezemet, amit nagy döbbenetére nem húztam el előle. Félt, hogy az
este folyamán túl messzire ment, de be akartam bizonyítani neki, hogy nem
zavart. Legalábbis annyira, hogy ezért megorroljak rá. - De ez nem jelenti azt,
hogy neked is ilyen szerencséd lesz.
Utolsó kijelentésére elfintorodtam, de ez neki fel sem tűnt; tekintete a
kezeimen időzött.
- Egy nap én is beleszeretek Jeremybe.
Pont, mint ti. Én is képes vagyok meghozni egy ekkora áldozatot. Nem vagyok olyan
gyenge, mint azt gondoljátok – ezúttal nem emeltem meg a hangom, de ettől
eltekintve ugyanolyan fenyegetőnek tűntek, mintha kiabáltam volna. Megfeszült
izmaim szöges ellentétben álltak érzelemmentes arckifejezésemmel, ami azonnal
lebuktatott. Anyu rájött, hogy egy ócska maszk mögé próbáltam elrejteni az igazi
érzéseimet. Azokat az érzéseket, melyekben egyszerre keveredett a dac és az elkeseredettség.
Nem akartam Jeremy felesége lenni. Nem akartam elfelejteni az idei nyarat, sem pedig Harryt. De az, ahogy a szerencséről hadovált, igenis rosszul esett. Mintha
megkérdőjelezte volna a lelki erőmet; engem.
- Tudom, hogy nem vagy az. De egy
pillanatra hunyd be a szemed. Mit látsz? – nem értettem, mire ment ki a játék,
de szó nélkül megtettem, amit kért. Ahogy a szoba elsötétült, éreztem, hogy akár
ott helyben képes lettem volna elaludni bármiféle kényszerítés nélkül.
Borzalmasan fáradt voltam, olyannyira, hogy azt képtelen lettem volna szavakba
önteni.
- Sötétséget.
- Jaj, kincsem. Ne csináld már! Mi az,
amit látsz, valahányszor lehunyod a szemed? – A lehető legkisebbre szűkítettem
a szemeimet. De nem azért, mert nem láttam, amire kíváncsi volt, hanem épp
ellenkezőleg. Ezzel szerettem volna eltüntetni a fejemből azt a méregzöld
szempárt, azt a kacér mosolyt, azokat a jellegzetes mozdulatokat, ahogy a
száját harapdálta, vagy, ahogy beletúrt göndör fürtjeibe. Hiszen valahányszor
lecsuktam a szemeimet, mindig Őt láttam. Mert már visszavonhatatlanul beleégett
az elmémbe. Mert már a részemmé vált.
Ahogy pörögtek a percek, egyre inkább belefeledkeztem a fantáziám által
életre keltett hamis valóságba. Szinte már magamon éreztem langyos leheletét,
amint az megcsiklandozta a bőröm. Az ujjai végigcirógatták az arcomat, majd a
hajammal játszadoztak. Homloka az enyémnek dőlt, s ajkai lassan és lágyan
feküdtek az enyémekre. Megcsókolt, én pedig szó nélkül tűrtem, mi több…
bátorítottam.
A
boldogság azonban, mint egy szappanbuborék: szétdurrant, kipukkadt majd tovatűnt,
mintha sosem létezett volna. Már nem láttam az olthatatlan vágyat azokban a
szépséges íriszekben, csak szomorúságot és mérhetetlenül nagy csalódottságot.
Megbántottam azzal, hogy visszautasítottam. Nem lehetett tisztában azzal, hogy
eme tettemmel magamnak is hasonlóan nagy fájdalmat okoztam. Ő csak annyit
tudott, hogy egy hét múlva egy másik fiúnak esküszöm örök hűséget. Mást
szeretek majd azzal a szerelemmel, amivel őt szerettem.
Megráztam a fejem, majd kinyitottam a szemeimet és mérges pillantások
tömkelegével ajándékoztam meg tulajdon édesanyámat.
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni, de
mint már mondtam, késő van ez pedig egy nagyon hosszú nap volt. – Már épp
felálltam volna, hogy végérvényesen magam mögött hagyjam, amikor váratlanul a
kezem után kapott. Bár az asztal közöttünk volt, így könnyedén elszaladhattam
volna, mégsem tettem. Álltam a tekintetét és életemben talán először: nem
hagytam, hogy a vesémbe lásson.
- Csak ígérd meg nekem, hogy nem a szabályok
miatt fogsz úgy dönteni, ahogy. Ne miattunk aggódj, hanem magad miatt. Most az
egyszer legyél önző. Minket nem bánthatnak. Az apád is megbocsátana… - nem sok
hiányzott ahhoz, hogy elnevessem magam. Rosszmájú mosolyomat azonban még így
sem tudtam visszafogni. Olyan voltam, akár egy megszállott.
- Azt te csak hiszed. Nem láttad, hogy
nézett rám, amikor meglátott minket! Gyűlölet csillogott a szemeiben.
- De megbékélne vele, hisz szeret.
Boldognak akar látni, minden szeszélye ellenére – kétségbeesetten szorongatta a
karomat. Éreztem, ahogy minden csöpp vér kiszökött belőle és lassú zsibbadásnak
indult. - Az édesapád nagyon… régimódi és makacs. De ettől még nem rossz ember.
- Hallgassak a szívemre? – vontam le a
gúnyos következtetést, melyre éllel kérdeztem rá. Fájt a fejem, fájt minden
egyes végtagom és abban a pillanatban ölni is képes lettem volna egy pihe-puha
ágyért és egy kellemes meleg takaróért. - És ha nem suttog semmit?
- Lehet, hogy most még túl halk…
Elfordítottam a tekintetem, mire szabadjára engedte a kezemet.
Megkönnyebbültem a tudattól, hogy bármikor elmehettem volna, ha ahhoz tartotta
volna a kedvem, de a szemeiben meg-megcsillanó könnycseppektől a hátamon is
felállt a szőr. Őszintén szólva, nem értettem őt. Hangos, erőltetett sóhajtásai
beletörődésről árulkodtak, mintha belátta volna: veszített. Ami egyet jelentett
azzal, hogy én nyertem. Csakhogy fogalmam sem volt róla, miféle játékot
játszottunk, hogy mik voltak a szabályok, hogy mi volt a nyeremény…
- Jó éjt anyu – lassan mellé léptem és
szorosan megöleltem, ezzel tompítva a bűntudatom, mely szomorúsága okán
keletkezett a lelkemben. Megbántottam, mert végre valahára kiálltam magamért.
Örülnie kellett volna, hogy végül helyesen döntöttem. Mert helyesen döntöttem, ugye? - Szeretlek.
Ahogy
a szobám felé sétáltam – az este folyamán legalább századszorra -, a szemeim
önkénytelen, de megakadtak egy vázán, amiben a tegnap kapott rózsám
hervadozott. Még Jeremy hozta nekem, állítása szerint azért, mert amint
meglátta, én jutottam az eszébe. Én erre rávágtam, hogy annyira azért nem vagyok
szurkálódó, mire ő egy kedves mosoly és egy szeretetteljes csók kíséretében a
fülembe suttogta a következőt: nehezen
megkapható, hiszen a tüskéi miatt sok fájdalommal jár, mire magáénak tudhatja
az ember, de a szépsége megér minden csepp szenvedést.
Ujjaimmal végigsimítottam haldokló szirmain, miközben egyfolytában
Harryre gondoltam. Arra, mit veszettem azzal, hogy elfordultam tőle.
„A virágban van valami szörnyű rémség,
Egy szál élete csak egy kurta óra,
Miután odakint a kertben letépték;
S sok ezer van még; kinek hiányzik egy rózsa?”
Charlotte Mew szavai a szívemig hatoltak. Vajon hiányoztam volna az
édesapámnak a mai nap után, ha végül mégis úgy döntöttem volna, hogy elszököm?
Vajon édesanyám magát hibáztatta volna a meggondolatlanságom miatt, vagy velem
együtt örült volna? Vajon Jeremy más mellett lelt volna rá a boldogságra? Olyan
sok hasztalan kérdés kavargott a fejemben, hogy észre sem vettem, időközben
annyira szorosan markolásztam a szobám kilincsét, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek.
- Én megpróbáltam. Ha majd egyszer
visszagondolsz erre… - nem fordultam anya felé, de ennek ellenére tudta, hogy
még hallottam utolsó szavait - én előre szóltam. Minden rajtad áll!
Egyszerűen fantasztikus lett. Annyira szeretem ezt a blogot, hogy az valami hihetetlen, még így is, hogy most elég szomorkásak a részek, márpedig én alapjába véve boldog ember vagyok. Nem tudnám elképzelni a szerdáimat az új részek olvasása nélkül. Olyan rossz, hogy mindjárt vége, de legalább megtudom mi lesz a történetük vége. Várom a következőt, remélem olyan gyorsan eltelik ez a hét, mint a mostani. Imádom a blogjaidat!!! <333 :))
VálaszTörlésDrága Kata!
TörlésNagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett, és annak is, hogy ennyire szereted ezt a blogot, hiszen hétről-hétre megteszek minden tőlem telhetőt, hogy izgalmas, érzelmes részeket hozzak. Én sem tudom elképzelni a szerdáimat anélkül, hogy közzé ne tennék egy-egy friss bejegyzést, már előre sajnálom, hogy a következő történetnél csak tíznaponta lesz új. Pontosan, mindennek a pozitív oldalát kell nézni. Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd a lezáráshoz. Vajon meg tudlak lepni? vagy kiismerhető vagyok? Sietek a folytatással, nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, nagyon imádlak <333
Millio puszi Xx
Drága Hihetetlenül Elképesztő Szerecsendió!
VálaszTörlésLesül az arcomról a bőr, hogy ilyen hosszú idő után írok neked néhány szösszenetnyi sort. Kifogásként sok mindent írhatnék, de a legnyomosabb érv a tanulás. Remélem te jobban bírod a nyomást, mint én, mert én nem sokára összeroppanok.
Ismét nem csalódtam benned! <3 Őszintén nem ilyen részt vártam - magamse tudom milyet -, de ez minden várakozásom felülmulta. Miközben olvastam, azt kivántam, hogy bárcsak ilyen anyám lenne mint Melnek. Nem tudok mit mondaniarról hogy a kinek a pártján a beszélgetés, de talán Melnek az anyukája pártján. Jó szándékú nő! Ami a folytatást illeti: vagy megszökik Mel; vagy nemet mond az oltár előtt.
Sajnálom, hogy ilyen rövidre futotta de mennem kell tanulni, mert holnap két dogát is írunk. Sok sikert a suliban! <333
Izgatottan várom a kövit! <33
Puszillak, Szeretlek <3333
Bells
Édes, drága Bells!
TörlésEgyáltalán nem kell, hogy lesüljön a szép pofikádról a bőr egy ilyen miatt, hiszen teljesen megértem, hogy az embereknek nincs túl sok idejük olvasni vagy véleményezni az iskola és a magánélet mellett. Én is próbálom úgy beosztani az időm, hogy mindent egybesűrítsek, és semmivel se maradjak le, de lehetetlen. Kitartás, már csak egy hét, és jön az őszi szünet, nehogy összeroppanj nekem! Hogy én hogyan bírom a nyomást? Nehezen. Az utóbbi időben kicsit nagyon feszült voltam, idegileg meg érzelmileg, de tegnap elhatároztam, hogy változtatok, és a mai napom már sokkal jobb volt, mint az előző másfél hónap. Csak egy kis eltökéltség hiányzott :)
Boldog vagyok, amiért annak ellenére is tetszett a rész, hogy nem erre számítottál. Én is szeretnék hasonló kapcsolatot az anyukámmal, de mi egyébként nem is szoktunk lelkizni (én eleve nem szeretek, így ez nem az ő hibája, hanem az enyém). Én is Mel anyukájának a pártján állok. Amikor írtam, úgy gondoltam, hogy én beszélgetek vele, így vehetjük úgy, hogy én vagyok Mel anyukája (akinek egyébként nem is adtam konkrét nevet, így Kinga is lehetne ^^). Sajnos, bármennyire is szeretném, nem mondhatom el mi lesz a folytatásban, mert ha valaki később olvasná, megláthatná a spoilert, viszont neked már nem kell várnod, fenn van a folytatás, amiből minden kiderül :)
Ne sajnáld, eszméletlenül örültem ennek az aranyos kommentárnak <3333 Sok sikert a dolgozatokhoz így utólag is, remélem sikerültek <33 Nagyon szeretlek <33
Millio puszi Xx
Avec!!(milyen rég köszöntem így...)
VálaszTörlésElőször is sajnálom,hogy csak most írok,bár meséltem is min mentem keresztül,és sajnos csak elolvasni tudtam a részeket.(És egyébként ezt a megjegyzést már másodjára írom,szóval köszönöm goggle,hogy mennél nyugovóra.)
Szóval,mint már sokszor mondtam,imádom a családjával való kapcsolatát.A testvéri viszonyukat,mikor a kicsik a ki nem mondott mondataikat is elmondják neki és bíznak benne.Az édesanya hozzáállását,aki bár tudta,hogy nem mindennapi az olvasás fantasztikus szeretete és tudta,hogy férje se rajong lánya e tulajdonságáért,mégis nem mondott semmit,sőt remélem és sejtem,hogy a szíve mélyén még örül is neki,bár lehet csak azért,mert látja,hogy boldogsággal tölti el a lányát.A jóakaratát,hogy a lány ne kövesse el azt a hibát,amit Ő.(Engem nagyon érdekel az anyuka története is,így,ha nem is itt,de egy üziben nagyon örülnék,ha megosztanád velem elképzelésidet.) Édesapja nem a legpozitívabb szereplő,mégis megjegyezném a szabályokhoz és a dolgokhoz való hozzáállását,a féltést ami benne van és ha mélyen elgondolkozunk tudunk mi még,jó tulajdonságokat az biztos.
Még mindig fantasztikusan írsz,és nem tudom elképzelni,hogy ti,tehetségek írók,hogy vagytok képesek ilyeneket alkotni.Elképesztő.Rohanok kommentelni a kövi részhez,mivel már azt is olvastam,és még egyszer bocsánat a késői megjegyzésekért.
xoLucy
Drága Lucy!
TörlésBizony, jó régen köszöngettünk már itt egymásnak, de ami késik, nem múlik. Aranyos tőled, hogy mind a két rész alá írtál, hiszen már fenn volt a folytatás. <3 Ne sajnáld, hogy csak most írsz, hiszen neked is van életed, és tudom, hogy senkinek sem könnyű, de végre itt a szünet, úgyhogy legalább a suli miatt nem kell izgulni, vagy szorongani. Nekem is van, hogy kétszer kell nekikezdenem egy kommentárnak, néha már le is másolom küldés előtt, hogy meglegyen, ha nem küldené el.
Én is nagyon imádom Melissa családját, mert bár nem tökéletes (az apukája részéről), azért mindenkiben van jóság és szeretet. Majdnem mindent meg tudnak beszélni... azt hiszem ő az első olyan szereplőm, akinek semmi problémája sincs ilyen szempontból (kivéve az apukáját, aki nem érti meg az olvasás mennyire fontos neki, ennek ellenére nagyon szereti). Ott volt Kelly, akit elüldöztek otthonról, Tori, akinek meghaltak a szülei, Grace, akinek haldoklott az apukája, az anyukája pedig hatalmas elvárások elé állította. Szóval érted... :) Szívesen elmondom neked, hogyan képzeltem el az anyukája múltját, bár nem olyan nagy durranás. :)
Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Nagyon aranyos vagy, amiért így gondolod. Ezért már megéri írni a részeket és egy kicsit bűntudatom is lett, amiért az utóbbi időben ellustultam. Csak az előre megírt részeknek köszönhető, hogy lett friss :(
Millio puszi Xx
Drága, tökéletes és egyetlen szerecsendiom!
VálaszTörlésMost egy kicsit megörültem neki, hogy Harry nem bukkant fel újból, és inkább tényleg elment, minthogy tovább rontotta volna a helyzetet. Amikor Melissa anyukája beszélni szeretett volna a lányával, egy kicsit tartottam, hogy ő is hasonlóképpen, mint az apja, szeretné meggyőzni, hogy ez az ő élete. Ennek ellenére kellemesen csalódtam, hiszen pont nem így történt. Persze nem feltétlen azt mondta neki hogy csapot-papot hagyja el őket, a családját, és rohanjon Harry karjaiba, hanem csak az igazságot. Hogy könnyedén megbánhatja majd a döntését, hiszen ha lehunyja a szemét, Harry-t látja maga előtt, és egyáltalán nem a férjét. Az anyukája lehet nem szeretett az apja előtt még senkit igazán, így nem volt nehéz lemondani róla. Azonban úgy, hogy van már egy konkrét személy az életedben, akit magad mögött kell hagynod... Sokkal nehezebb.
Szóval boldoggá tett, amiért ez a beszélgetés lezajlott kettejük között, és nagyon remélem, hogy hatással lesz Melissára. A családja egy idő után lehet tényleg elfogadja a döntését. Ez pedig megkönnyítene számára mindent. :)
Nagyon szeretlek, csak így tovább! Iszonyú büszke lehetsz rá, hogy a már nem tudom hányadik blogodat írod végig ilyen kidolgozottsággal és tökéletességgel! Rettenetesen tehetséges vagy! <333333
Rengeteg puszi, Azy
Édes, drága, egyetlen Azym! (másodjára... gonosz blogger!)
TörlésHűha! Azt hiszem te vagy az első ember, aki azt írta, hogy örül, amiért Harry elment, és nem maradt, ami meglep, még annak ellenére is, hogy egyet értek veled.
Amikor megalkottam Mel családját - a többi történettel ellentétben - megpróbáltam az egyensúlyra törekedni. Így Mel apjának maradisága együtt járt az édesanyja nyitottságával. Egyébként Mel anyukája is mást szeretett, még mielőtt ténylegesen beleszeretett volna a férjébe, és épp ezért figyelmeztette a lányát. Félt, hogy ő nem lesz olyan szerencsés, hogy el tudja majd felejteni az első nagy szerelmét. Én fogalmaztam ködösítve, sajnálom!
Mint már tudod, ez a beszélgetés valóban nagy hatással volt Melissára, csak itt még nem merte bevallani sem nekik, sem magának. Egyébként pedig mind a családja, mind Harry belenyugodott volna a döntésébe, mást aligha tehettek volna,
Nagyon szeretlek! Köszönöm, hogy vagy nekem, hogy támogatsz és olvasol és írsz <3333
Millio puszi Xx