Number Six × Be still

Sziasztok :)

Először is, szeretném a legfontosabbal kezdeni: Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Szeretném megköszönni azt a sok kedvességet, amit ebben az évben adtatok nekem - igen, ez a 2014-es év utolsó bejegyzése ezen a blogon. Nem hiszem, hogy valaha meg tudom majd hálálni, de a részek pontos érkezésével, és az odaadással, amivel írom, azért megpróbálom.

Pihenjetek a szünetben! A tanulás ráér napi egy-egy órát is, a szünet a tiétek. Szórakozzatok, legyetek a barátaitokkal, csináljatok olyan dolgokat, amire mindig is vágytatok. <3

Ebben a részben ismételten Liam gondolatait olvashatjátok majd. Mit gondoltok, vajon elég kitartó lesz ahhoz, hogy a lány megkedvelje? Vagy ezzel a makacssággal csak még inkább ellöki magától? 

ui.: nem tudom, írtam-e már, de letöröltem a novelláimat erről a blogról, és csináltam neki egy külön oldalt. Nem rég felkerült rá egy új novella, amit egy versenyre írtam. Egy The Tomorrow People crossover... ha bárkit is érdekel, nézzen be nyugodtan: Rettenthetetlen.

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

uui.: hatalmas puszi és ölelés drága FantasyGirl-nek, aki volt olyan kedves, hogy a távollétemben elvállalta a részek feltöltését. <333

The Fray

/Liam Payne

   Fel-alá járkálok, akár egy hiperaktív kisgyerek, aki nem bír megülni a seggén. Szabad kezemmel a rövidre nyírt hajamba túrok, a másikkal egyre szorosabban markolom a telefonom, mert attól félek: annyira leizzadnak az ujjaim, hogy egyszerűen csak kicsúszik belőle, akár a homok. A légzésem másodpercről másodpercre egyre szaporább, és valahányszor meghallom azt az ismerős, monoton csöngést, egyre rosszabbá válik. Hiszen délelőtt megígérte, hogy tudunk majd beszélni, ennyire ő sem lehet elfoglalt! Szitkozódva trappolok be a konyhába, az üres tenyeremmel ráfogok a hűtőszekrény fogantyújára, úgy tépem fel az ajtaját. Már nem kell attól félnem, hogy gyomorrontást kapok a benne lapuló ételektől vagy italoktól, ugyanis reggel vettem a fáradtságot és kisétáltam a piacra, ahonnan friss gyümölcsökkel, zöldségekkel és pékárukkal tértem haza. Biztos léptekkel haladok a gyógyulás felé.

   Finoman a vállam és a fülem közé szorítom az aprócska készüléket, úgy túrom fel a polcokat, üdítő után kutakodva. Ahogy felpöckölöm a cherry coke tetejét, hallom, ahogy milliárdnyi buborék tör a felszín felé, hangjuk kedves ismerősként kopogtat az elmém kapuján. Régen volt már, hogy ehhez hasonló, meggyes nedűvel csillapítottam a szomjam, és nem a sarki boltból szerzett, olcsó alkoholos italok egyikével.

- Szia, Jordan! – köszönök, amikor meghallom egykori osztálytársam mély, rekedtes hangját. Jordan Lanchester Anglia egyik leghírhedtebb ügyvédje, dús szemöldökeinél már csak védőbeszédei híresebbek. Gyorsan lenyelem az utolsó kortyokat, majd a pulóverem ujjába törlöm a szám, és csak ezt követően kezdek bele a tényleges beszélgetésbe. - Most ráérnél pár pillanatra? Ígérem, gyors leszek.

- Persze Liam, mondjad csak – a háttérben megszólal a rádió; felismerem az egyik Coldplay számot, amitől önkénytelen, de előbújik belőlem a muzikálisabb felem. A szakítás óta ez a második alkalom – az első tegnap este volt, amikor a Pink Pleasure pultjának támaszkodva vártam a szőkeség válaszára -, hogy az ujjaim önfeledt kopogják a ritmust, hogy a combom képtelen egy helyben maradni. Az ajkaimnál már csak a szemeim mosolyognak szebben, a testemet átjárja a boldogság, amiért lassan ismételten képes vagyok felfedezni az élet apró örömeit, úgy, mint annak idején.

- Ha egy kiskorú gyermek a legidősebb testvéréhez kerül, de ő már nem tudja megfelelően ellátni a feladatát, a gyámságot megkaphatja… - egy pillanatra elhallgatok, hirtelen már nem is tartom olyan jó ötletnek ezt a beszélgetést, de ha már belekezdtem, nem visszakozom. Hiszen nem tudja, kiről beszélek. Lassú, komótos léptekkel közelítem meg a nappali közepén elhelyezett kanapét, ami mellett nyugalomra és megértésre találtam az elmúlt napokban. Itt törtem, itt váltam Sky áldozatává, itt döntöttem el, hogy segíteni fogok neki. - Mondjuk a nővére?

- Ha a bíróság is jónak látja, akkor igen, természetesen megkaphatja. De ehhez be kell bizonyítani, hogy a szóban forgó személy mellett a kiskorú nincs biztonságban – kényelmesen hanyatt dőlök, a lábaimat ráfektetem a kicsiny dohányzóasztal tetejére. Az üveg különös hangot hallat, de nem törődöm vele, az agyam mással van elfoglalva; terveket szövöget.

- Hogyan kéne bebizonyítani?

- Miért érdekel ennyire? – magam előtt látom, ahogy felhúzza hírhedt szemöldökeit, és az arcába ideiglenes krátereket váj az értetlenkedés. Igazából magam sem tudom a választ, csupán sejtem.

- Szeretnék segíteni az egyik barátomnak. Szerintem alkoholista a bátyja – kissé oldalra döntöm a fejem, a szabad kezemmel megvakarom a tetejét. Sokszor láttam már a barátaimat enyhén ittas állapotban – remélem érezhető az irónia -, de még egyikük sem kapott oly kétségbeesetten a borostyánszín ital felé, mint Nate, amikor elejtve az átlátszó üveget, a wiskeyt szó szerint bekebelezte a csatorna. Valami nem stimmel vele, ahogy Skyler reakciójával sem.

  Lehet, hogy csupán csak én képzelem be a dolgokat, az is lehet, hogy mindezt azért csinálom, mert így könnyebb. Mert tudat alatt tisztában vagyok vele, hogy mások problémáját ezerszer könnyebb megoldani, mint szembe nézni a saját démonjaimmal. Talán a lelkem mélyén abban bízom, ha rajta segítek, magamon is segítek. Pedig ez ostobaság… ugye?!

- Ha bíróságra viszitek az ügyet, akkor megnézik a lakását, hogy megbizonyosodjanak róla, milyen körülmények között él a kicsivel. Ráadásul, ha felmerül a túlzott alkoholfogyasztás eshetősége, és, ha a barátod tanúskodik ellene, akkor vért is vesznek tőle – hümmögve kommentálom minden egyes mondatát, miközben előkeresek egy üres lapot és egy golyóstollat, melyek segítségével tényleges jegyzetelésbe kezdek. Nem foglalkozom az elrontott szavakkal, még csak át sem húzom őket - arra nincs idő, hiszen Jordan úgy darálja le a lehetőségeket, mint ahogy egy felturbózott versenyautó felszántja az aszfaltot. Esélyem sincs. Ennek ellenére elismerően méregetem a papírlapot, az általam életre keltett szavak betűi olyanok, mint egy óvodás kisgyerek rajzai. Botrányosak, de ha sokáig nézed, ki tudod hámozni a lényeget.

- De ehhez ez jó ügyvédre is szüksége lenne, igaz? – kérdezem érdeklődően, míg áthúzok egy érthetetlen mondatrészt, melynek egyik tagja leginkább a banánra hasonlít, és csak később jövök rá, hogy barát akar lenni.

- Ez már csak természetes.

- El tudnád vállalni, ha úgy döntene, hogy szüksége van rád? – fűzöm tovább a beszélgetést. A jegyzetet az asztal tetejére dobom, a lábaimmal kecsesen a helyére seprem a golyóstollat, ami a nagy lendületnek köszönhetően arrébb gurul. Figyelmetlenségemben lerúgom a távirányítót, ami hatalmas csattanással esik a padlóra. A hátlap kipattan a helyéről, a benne lapuló elemek szétszóródnak a parkettán. Ennek ellenére eszem ágában sincs felvenni a földről, hiszen tegnap és tegnapelőtt is áldozatul esett a heves indulataimnak, és az óvatlan megnyilvánulásaimnak; jobb lesz neki a földön.

- Ha én nem is, majd megkeresem neki a legjobbat – bizonygatja. Jól esik a figyelmessége, hiszen az utóbbi időben őt is elhanyagoltam. A magány megszállottjává lettem, és ha Zayn nem vett volna rá, hogy hívjam fel Skylert, talán már beleőrültem volna az egyedüllétbe.

- Köszönöm, haver.

- És hogy vagy? Mostanában nemigen adtál életjelet magadról – szinte magam előtt látom, ahogy elhúzza a száját, a szomorúság lassacskán átszövi a vonásait. Igazából a lelkem mélyén számítottam erre a kérdésre, mégis eláll a szavam. Minden egyes mondat megakad a torkomon, akárcsak egy idegesítő halszálka. Nem olyan nagy, hogy megfulladjak tőle, ennek ellenére némaságra kárhoztat.

- Ilyen ez a popszakma, de jól vagyok – suttogom végül, mert még nem találok rá a megfelelő hangszínre, de legalább már nem tátogok, akár egy partra vetett hal. - Ha nem gond, most leteszem – tekintetem a falra szerelt órára terelem, kissé hunyorognom kell ahhoz, hogy le tudjam olvasni a megfelelő időpontot.

- Semmi gáz. Szia.

- Majd összefuthatnánk valamikor – teszem hozzá gyorsan, még mielőtt bontaná a vonalat, hiszen hatalmas szükségét érzem. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy csak kihasználom, mert ez egyáltalán nem tükrözi a valóságot. Fontos nekem, és hálás vagyok a segítségéért.

- Feltétlen – öblös kacaja betölti az egész szobát, pedig kilométerek választanak el tőle. Az én szám is felfelé ívelő vonallá változik, már szinte érzem, ahogy a testemet ismételten átjárja a boldogság. S pontosan ez az, ami kell! Érezni akarom, mert szükségem van rá.

  Miután mind a ketten letesszük, zsebre dugom az elektromos ketyerét, és a vékony pulóveremre felkapok egy dzsekit, majd a zokniba bújtatott lábaimra felhúzom a kedvenc bakancsom. Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy megvárjam a liftet, öles lépteimmel, kettesével szedem a lépcsőfokokat.

   Az utcára érve, megcsap a város ezen részének jellegzetes illata – a levegő molekuláival táncot jár a vattacukor, a főt kukorica és a gyros utánozhatatlan aromája. Összefut a számban a nyál, így képtelen vagyok megállni: veszek egy adaggal a kedvenc görög ételemből, csak utána intek le egy hollófekete taxit.

   Kétutcányira a Pink Pleasure épületétől végül kifizetem a fuvart. A kedves, indiai sofőr busás borravalót kap, amiért angol viccekkel szórakoztat. Bár a tréfái önmagukban nem voltak szórakoztatóak, az akcentusa a nagyközönség előtt is vinné a prímet.

   A sötét és a hideg kéz a kézben vonul át az éjszakán, a telefonom kijelzője pontosan este tízet mutat. A mindig borús város ezúttal is hű önmagához, az égen egyetlen csillag sem ragyog, pedig szebbek lennének, mint milliárd szentjánosbogár. A kezeimet szép lassan ellepi egy vékony verejtékréteg, érzem, ahogy egy kövér csepp megtelepszik az ujjaim közötti résben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, hiszen a szőkeség igencsak kiszámíthatatlan – mi is lehetne erre jobb példa, mint a tegnap este? Előző éjszaka volt egy pillanat… egy röpke másodperc, amikor azt hittem, sikerült áttörnöm az önmaga köré emelt bástya falait. Hatalmasat tévedtem.

  Finoman megnedvesítem az alsó ajkam, egy, a fejemre húzott kapucnival sétálok át a kidobó emberek között. Az egyikük ismerős, szőke, tele tetoválással; ha jól emlékszem, Golyó a neve. Meg kell hagyni, ha nem is túl kreatív, azért egész találó elnevezés. Tekintetem a padlóra szegezem, nem akarom, hogy bárki felismerjen, hiszen nem a kínálat miatt látogatok el ide lassan minden éjszaka. Engem nem a fedetlen testrészek, a hajlékony táncos lányok, hanem Skyler érdekel. Aki egyébként egy hajlékony táncos lány… hmm, végül is, mégsem olyan rossz ez a hely. Gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt magával ragadna a vágy, sötét íriszeimmel egy színben hasonló szempárt keresek, mégsem találom sehol.

   Csupán tíz percig tökölődöm, a pulóverem mégis nedves lesz az izzadságtól, a bőröm másodpercről másodpercre egyre inkább magába issza a bár jellegzetes szagát, amitől felfordul a gyomrom. Émelyítő. Így nem csoda, hogy az ajkaimat egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el, amikor megpillantom őt. Skyler csillogó, ezüst maszkot visel, színben passzoló öltözete többet mutat, mint egy átlagos fürdőruha. Mégsem tűnik közönségesnek. Az én szememben megmarad annak a törékeny lánynak, aki szótlan tűri, hogy a bátyja leribancozza.

- Skyler! – kiáltok utána, mégsem vesz észre. Mosolyogva szlalomoz az elé kerülő akadályok között, eltökélten halad a célja felé. Kezeiben egy-egy feles pohár pihen, magasított cipőjében úgy rázza a csípőjét, akár egy latin táncos – csoda, hogy nem önti magára az átlátszó folyadékot. Csoda, hogy rá tud nézni az alkoholra azok után, ami tegnap történt.

  Csöndben figyelem minden mozdulatát. Nem szeretnék balhét, így megvárom, amíg egy nyurga kölyök ölébe ülve, az utolsó cseppig kiissza a csillogó alkoholt, melynek ragyogása átszökken a szemeibe. Biztos vagyok benne, hogy nem ez az első ezen az estén, ahogy abban is, hogy itt még koránt sincs vége a féktelen mulatságnak.

   Erőteljesen harapok bele az alsó ajkamba, és egy külső szemlélő könnyen hihetné, hogy egy perverz állat vagyok, semmi több, hiszen pislogni is elfelejtek, ahogy őt nézem. Az a szemét végigsimít az oldalán, durván magához húzza és mocskos ajkait az övére helyezi. Nálam pedig itt szakad el a cérna; felállok és sebes lépteimmel feléjük sétálok. Amikor elérem a megfelelő széket, türelmetlenül megköszörülöm a torkom, a hangom olyan, mint egy beteg kutyának vagy egy girhes macskának. Irritáló, akárcsak a dörzspapír.

- Jézus Mária! – Sky felkapja a fejét, kikerekedett szemei résnyire szűkülnek, amint rájön, ki zavarta meg az idilli pillanatot. Óvatosan lecsusszan az ismeretlen srácról, figyel, nehogy a tenyere olyan helyre tévedjen, ahol maradandó károsodást okozhat. Egy részem reméli, hogy nem jár sikerrel. - Jellemző, hát persze, hogy felbukkansz!

   Íriszei szikrákat szónak, én pedig csak állok, akár egy zsinórját vesztett marionett bábu. Testsúlyomat hol az egyik, hol a másik lábamra helyezem, izzadsággal borított tenyeremet a nadrágom zsebébe száműzöm. Olyan vagyok, akár egy esetlen kisgyerek, vagy egy felelőtlen tinédzser, aki már csak a rendőrség kihallgató szobájában döbben rá, mennyire messzire ment.

- Aggódtam érted – suttogom végül. Felszegett fejjel meredek egész alakjára, miközben kényszerítem magam, hogy a szemét nézzem, és ne a kebleit, melyek majd kibuggyannak a csillogó melltartóból.

- Ne avatkozz bele az életembe, nem vagy a pasim! – vágja rá foghegyről, tekintete idegesen pásztázza az épület belsejét. Olyan, mintha minden egyes táncost és vendéget fenyegetésként könyvelne el, mintha bármelyik pillanatban elmetszhetnék a torkát. Vagy az enyémet? Paranoiája rám is rám ragad. Példáját követve, én is gyanúsan méregetem a pultos lányt, na meg a hatalmas kidobókat.

- Csak segíteni szeretnék.

- Nincs szükségem a segítségedre. Lekopnál végre? - hiába rázom nemlegesen a fejem, ő ezzel befejezettnek tekinti a témát. Hosszú ujjaival megpaskolja a vékony srác vállát, szinte látom, ahogy a fiú csontjai kirajzolódnak a bőre alatt. Kíváncsi lennék rá: a nehezen összekapargatott garasait vajon mind a táncosokra költi, vagy néha napján megenged magának egy száraz zsömlét? Szánakozva mérem végig, de még mielőtt észrevenné megvető pillantásaimat, gyorsan odébb állok – Sky után, aki időközben kecses mozdulatok ezreivel verekedi át magát az izzadt testek kreálta tömegen.

- Hallgass már meg, az ég szerelmére! – kiabálok ismét. A hangom, bár nem szárnyalja túl a hangszórókból érkező akkordok millióit, azért megállásra készteti. Látom, ahogy a vállai megemelkednek; idegesen szívja be a terem levegőjét. Mérges, az arca megvonaglik, ahogy szembe kerülünk egymással. Amíg nem süti le az íriszeit, és én nem követem a tekintetét, addig észre sem veszem, hogy az ujjaim apró, vörös foltokat hagynak a bőrén. Észbe kapva, gyorsan szabadjára engedem, és a tenyerem a pulóverembe törlöm. Zavartan nézek rá.

- Egy percet kapsz – finoman a fülemhez hajol, így suttogja bele a szavakat. Bár nem mond semmi erotikusat, egy külső szemlélő könnyen hihetné, hogy épp a következő szerencsétlen sétál bele a fekete özvegy pókhálójába. Az arcom ugyanis pipacsvörössé válik. - Gyere!

  Skyler tenyerét szorongatva, kéz a kézben sétálunk a pult felé, mégsem állunk meg a csapos előtt; töretlenül haladunk egy számomra ismeretlen hely felé. Ahogy kinyitja előttem az egyik „csak dolgozók részére” feliratú ajtót, felvont szemöldökkel mérem végig a szőkeséget, aki mit sem törődve a gyanakvásommal, beránt a sötétségbe. Nem kapcsol lámpát, vaktában tapogatózik, még sincs bennem félelem. Valamilyen különös, természetfeletti oknál fogva bízom benne. Úgy, ahogy ő bennem sosem fog.

- Hova megyünk? – a kíváncsiság könnyedén hajt az igájába, az ajkaim anélkül formálják meg a szavakat, hogy külön utasítást kapnának.

- Azt hiszed, jó szemmel néznék, ha leállnék veled beszélgetni a terem közepén? – bár nem látom, érzem, hogy a szemöldökei az egekbe szökkennek. A hangjában életre kél a rosszallás, szárnyat bont, és elemi erővel csap le rám, akár egy ragadozó gyanútlan áldozatára. Léptünk mégsem lassul le vagy gyorsul fel; megmarad a maga megszokott üteménél, így nem csoda, hogy egy hosszúra nyúlt pillanattal később elérünk egy újabb, feketére mázolt ajtóhoz. - Az épület mögé, úgyis szükségem van egy szálra.

- Cigizel? – bukik ki belőlem önkénytelen. Most, hogy kiérünk a sikátorba, ahol rajtunk kívül egyetlen lélek sem tartózkodik, valamivel nyugodtabban ülök le az egyik lépcsőfokra. Az ajtó felé szerelt, mozgásérzékelős lámpa tompa fényében látom, ahogy megforgatja a szemeit.

- Ne nézz rám így, nem hatsz meg – morogja, majd lábujjhegyre ágaskodva pipiskedik egy számomra láthatatlan dolog felé. Kikerekedett szemekkel ámulok, amikor hosszú körmeivel kifeszíti az egyik meglazult téglát, melynek rejtekében ott pihen egy lila öngyújtó és pár doboz, olcsó cigi. Nem látok rajtuk márkajelzést, egy részem érzi, hogy valami sunyiság van a dologban.

- Azt csinálsz, amit csak akarsz, nem szólok bele – mindkét könyökömet rátámasztom a behajlított térdeimre, a lábaim laza terpeszben foglalnak helyet a hideg, kőborítású lépcsőn. A fejemet a tenyereimbe temetem, az agyamban lévő fogaskerekek eszeveszett tempóban pörögnek, mégsem tudom, hogy tálaljam a dolgot. Hogyan mondhatnám el neki, hogy kitaláltam a megoldást egy olyan problémájára, amit meg sem osztott velem? Lehet, hogy leütne azzal a meglazult téglával és mosolyogva rúgna belém, amikor élettelen testem a járdára hullik.

- Köszönöm! – kikerekedett szemeimet mosolygós arcára emelem, a hitetlenkedés ráncokat rajzol a homlokomra. Persze nem vagyok süket, jól hallom a hangjában bujkáló gúnyolódást, azonban egy röpke másodperc erejéig mintha a hála is megvetné a lábait kellemes mezzojában. - Várom a pillanatot, amikor ezt valóra is váltod és békén hagysz – könnyed mosolyom azonnal az arcomra fagy, ahogy ezzel az egyetlen mondatával ripityára töri a kedvesség buráját. Az üvegszilánkok szanaszét pattannak, a legtöbb meg sem áll addig, amíg bele nem fúródik a testembe. Direkt bánt, el akar üldözni. - Szóval?

   Gyanúsan méreget, pont úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt a bár táncosait és vendégeit. Kinyitja a kezeiben szorongatott doboz tetejét, és egy hófehér szálat az ajkai közé szorít, úgy gyújtja meg a mérgező bűzrudat. Ahogy a láng megperzseli a papírt, az pillanatok alatt a tűz martalékává válik; fájdalmasan gyönyörű látvány.

   A fejem ismételten visszaesik a tenyerembe, az ajkaimat harapdálva gondolok át minden egyes szót, csak ezt követően szólalok meg:

- Beszéltem az egyik barátommal arról, amit tegnap láttam – Skyler kifúj egy adag szürke füstöt. Nézem, ahogy táncra kél a levegő molekuláival, majd tovalibben, mintha sosem létezett volna. A szőkeség ajkai elnyílnak, szinte hallom, ahogy a fejemnek vágja, mekkora köcsög vagyok. A tenyeremet határozottan fordítom felé, remélem, hogy ezzel képes leszek belé fojtani a sérelmeit. - Ne szólj közbe! – Amikor megbizonyosodom róla, hogy Sky tényleg visszanyeli epés megjegyzéseinek tömkelegét, majd a szemeim láttára biccent, és egy nagyot szippant a nikotinnal töltött csikkből, felbátorodva kezdek bele a tények felvázolásába. - Szóval, láttam, hogy mennyire a szíveden viselted annak a lánynak, Sophienak a sorsát. A húgod, nem igaz? – nem válaszol, de amikor meggyőződik róla, hogy rajtam kívül senki sem hallja, hogy a csönd az egyetlen társunk: sebtében biccent egyet. - Nos, szerinte örökbe fogadhatod.

- Nate jó apja, vigyáz rá – jelenti ki erélyesen. Szőke hajába belekap a szél; fogócskát játszik a tincseivel, melyek közül pár a szájában talál rá a megnyugvásra. Vicces nézni, ahogy ujjaival megpróbálja kiseperni őket, azok mégis ragaszkodnak a menedékhez.

- Nate nem jó, és nem is az apja! – csattanok fel, akár egy megvadult bika, ami előtt egy felelőtlen torreádor meglengette a bíborvörös posztóját. A tenyereim ökölbe szorulnak, úgy lógnak az oldalam mentén, mint két, halálos buzogány. Érzem, ahogy a düh átjárja a testem, a szívem egyszerre dobog a mellkasomban, a kezeimben, a combomban – mindenhol, ahová elérnek a vénáim.

- Nem ismered, hogy mersz róla így beszélni? – replikázza ösztönből fakadóan. Nem is várok mást, szinte már természetesnek veszem, hogy nekem esik, hogy maga elé húzza méreggel átitatott pajzsát, melyet magánál az Ördögnél készíttetett. Remegő kezekkel emeli el a szájától a csikket. Teljes erejéből a téglafalnak dobja, majd amikor megadva magát a gravitáció hatalmának, a kicsinyke cigaretta leesik a földre, magasított cipőjével halálra tapossa. A láng szépen lassan kihuny, a parázs már soha többé nem fog feléledni.

- Láttam, mit művelt tegnap és azt is, hogy ez egy csöppet sem lepett meg téged, vagyis nem ez volt az első alkalom. Alkoholista? – bár úgy köpöm a szavakat, akár egy veszett eb, a kérdésem már egy nyugodtabb, érzelemmentes tónusban szökik a napvilágra. Nem bírom tovább, muszáj felállnom.

- Ennyi, letelt az egy perc – nem erőlteti meg magát, még csak el sem játssza, hogy a nem létező órájára pillant. Durván lök arrébb, és a kecses ujjaival ráfog a fémes kilincsre. - Én léptem!

- Elvállalná az ügyet – komótosan fordulok az irányába, a szavaim kimértek; minden egyes betűt komolyan gondolok. Sky teste megmerevedik, már nyoma sincs a hevességnek, az indulatai elcsendesülnek. Egy pillanatra elhiszem, hogy átgondolja a dolgokat, hogy nem hiába jártatom a szám, viszont ismételten tévedek. Eme tünékeny másodperc is csak egy, a manipulatív megnyilvánulásai közül – én pedig bedőlök neki.

- Nincs se időm, se pénzem a hülyeségeidre! – szűri ki hófehér fogai közül. Előbb még tétova tenyere határozottan nyomja le a kilincset, ezzel feltárva a sötét, folyosószerű szobát, melyen keresztül eljuthat a Pink Pleasure belsejébe. - Nate vigyáz rá. Én nem vagyok felelősségteljes ember, olyasvalaki, aki hosszútávon elbírna egy gyerekkel, vagy akire felnézhetne egy kislány.

- Na mert ő olyan – szalad ki a számon. Zsörtölődve pufogok, akár egy játékát vesztett kisgyerek. Sky még egyszer végigmér, csokoládészín íriszei megvetéstől terhesek, a vesémbe váj átható tekintete. Pedig csupán segíteni akarok…

- Fogd be a szád! – kiált rám, ezt követően becsapja a feketére mázolt ajtót. Én meg csak állok, pont úgy, ahogy tegnap ő. Nézem, ahogy a mozgásérzékelős lámpa pislákolva kialszik, majd újra felvillan, amint megmozdítom a jéggé fagyott végtagjaim.

  Lustán indulok el a Temze felé, élvezem, ahogy a hűvös szél megcirógatja az arcom, és közben azon gondolkozom, hogyan tovább. Hogyan érhetném el, hogy bízzon bennem.