Number Seven × Demons

Sziasztok :)

Elsősorban szeretnék mindenkinek sikerekben gazdag, Boldog Új Évet kívánni. Remélem mindenkinek olyan jól, ha nem jobban, telt a szilvesztere, mint nekem. Tudom, hogy még itt van az egész nap, de kitartás az utolsó félévi hajtáshoz!

Szeretném megköszönni azoknak, akik írtak nekem az előző részhez, remélem ezúttal sem fogok csalódást okozni nektek. A zene, amit linkeltem, az egyik kedvencem és szerintem körülírja Nate érzéseit és cselekedeteit, így ezúttal ezért választottam pont ezt.

Rossz szokásom, hogy a részek elején annyira belelkesülök, hogy ebben a kis szösszenetben túl sok mindent elárulok az aktuális fejezetről, így ezúttal ezt nem teszem meg, csupán "Jó olvasást!" kívánnék.

Szóval, tényleg köszönök mindent, minden visszajelzést, remélem ezúttal is megajándékoztok pár szóval vagy pipával.

Millio puszi Xx

Imagine Dragons

/Skyler Malone

   Benedvesítem a fehér vattakorongot, és óvatosan az arcomhoz emelem. A testápolótól ragacsos pamacs szépen lassan szürkévé válik, majd végleg elfeketül. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy megszabadulok a rajtam lévő vastag sminkrétegtől. Szabályosan könnyebbnek érzem magam, amikor a falra szerelt csaphoz hajolva, langyos vizet engedek az egymáshoz préselt tenyereimbe, és azt az orcáimhoz emelve, felfrissítem magam.

- Te meg hol a fenében voltál? – hallom meg barátnőm számon kérő hangját, ahogy kicsapódik az öltöző ajtaja. Carmen haja megemelkedik, amikor levágja magát az átellenben pihenő székek egyikére. Füstös szemeit kíváncsian vezeti végig rajtam, a vonásaim mégsem árulják el neki a válaszokat. Némák maradnak és megőrzik a titkom.

- Az elmúlt egy órában melletted táncoltam, ha nem vetted volna észre – felelem félvállról, majd lehámozom magamról a fellépő ruhám. Nem vonulok félre, hiszen nincs mit takargatnom. Csupán Jess, a Pink Pleasure legújabb üdvöskéje szemérmeskedik. Vörös haját megregulázva, kecses léptekkel sétál a sarokba, hogy ne legyen szem előtt. Emlékszem, az első hónapban még én is ezt csináltam. - Az a cucc tényleg ütős lehet.

  Carmen mélybarna szemei elkerekednek, ahogy leteszi a kezei közt szorongatott, sminklemosóval átitatott vattát. Lajhárokat megszégyenítő sebességgel fordul felém, miközben lekicsinylően és dacosan méreget. Tisztában vagyok vele, hogy kényes témára tapintottam, mégsem érzek bűntudatot. Ő kezdte.

- Te is tudod, hogy nem erre értettem! – elhúzom a szám és megrántom a vállaimat. Némaságba burkolózva folytatom a készülődést. Szőke tincseimet laza kontyba fogom és hagyom, hogy pár szabad-szellemmel megáldott szál a szemembe lógjon. - Te is láttad, amikor elment, nem? – fordul Golyó felé, aki az ajtókeretnek dőlve, szórakozott mosollyal hallgatja a gyerekes vitánkat. Megforgatom csokoládészín szemeimet, csak ezt követően kezdek neki a pakolásnak. A melltartóm új pántja mégsem vált be, a színpadi tánc utolsó öt percében felmondta a szolgálatot, így bosszúsan dobom bele a fal melletti, fémes szemetesbe. Vennem kéne egy másikat.

- Carmen! Szerintem hagyd békén – mosolyogva csomagolom el az ezüstös maszkomat és a csillámló alsómat, sebtében lépek Golyó mellé. Megkérem, hogy segítsen a nyakláncommal, amit még az anyukámtól kaptam. Két éve beleejtettem Carmen forró levesébe, azóta nehezebb ki- vagy bekapcsolni, egyedül sosem sikerül. Legszívesebben egyetlen másodpercre sem venném le, de félek, hogy az egyik idióta vendég elszakítja.

- Csak egyszer élném meg, hogy mellém állsz vele szemben! – siránkozik barátnőm, majd magára veszi sötétbarna bőrdzsekijét és belebokszol Golyó jobb vállába. Derek finoman végigsimít a vállamon, megigazítja az ezüstös ékszert. Ujjai megremegnek, szinte érzem szívének heves lüktetését – semmi kétség, hogy Carmen ismételten az idegeire megy. Idegesen mérem fel a kialakult helyzetet, a vállaim görcsbe rándulnak, az izmai megmerevednek, ahogy felismerem a jeleket: Derek vörösödő fejét és barátnőm önelégült mosolyát.

- Liammel voltam – nyögöm ki végül, hogy magamra vonjam a figyelmüket, ezzel megelőzve a harmadik világháborút. Természetesen már abban a pillanatban megbánom, hiszen mindketten elnyílt ajkakkal merednek rám üveges tekintetük mögül. Megpróbálok semleges arcot vágni, leplezve feszélyezett érzelmeimet, de amikor elsétálok a színpad mellett álldogáló barátnőm mellett, ő nem hagyja annyiban.

- Azzal a híres Liammel? – amúgy is magas hangja még csilingelőbb, amikor belém karol és kiráncigál a főbejáraton. Eleinte még ellenkezem, a lábaimat megvetem a padlón, de küszöb híján semmi esélyem. Segélykérően fordulok Derek felé, de ő egy mégis-mit-vársz-tőlem pillantással válaszol. Csöndben marad, megbújik az ajtó mögött, szinte teljesen beleolvad a sötétbe.

- Miért, hány Liamet ismersz még, aki folyton a nyakamon lóg? – felelem hetykén. Rámarkolok a vállamon pihenő táskára, hogy még véletlenül se essen le a nagy lelépőm közepén. Az nagyon ciki lenne!

   Összehúzott szemöldökökkel és vad grimaszokkal szabadítom ki magam Carmen karjai közül. Dús pilláimnak hála, alig látok valamit, ahogy összeszűkítem a szemeimet. Az őszi levegő egyre hidegebbé válik, érzem, ahogy libabőrbe borul az egész testem, valahányszor megcirógat egy hideg szellő. Életemben először, várom a búcsút, mégsem hátrálok. Képtelen vagyok megmozdulni, a barátnőm tekintete ugyanis a talajhoz láncol. A kezeim erőtlenül hullnak az oldalamhoz, és feladják a gravitáció ellen vívott, értelmetlen harcot.

- Az a szemüveges is Liam – Carmen kissé oldalra fordítja a fejét, mint mindig, amikor ki akar engesztelni, vagy el szeretne csábítani egy helyes pasit. Reménykedem benne, hogy nem az utóbbiról van szó. - Tudod, aki húsz font borravalót adott, alig fél órája.

- Tökmindegy – képtelen vagyok megállni, muszáj elmosolyodnom ezen a lehetetlen szituáción. Szorosan magamhoz ölelem, fekete haja eltakarja előlem a holdfényes utcákat és a lámpával megvilágított sikátort. Amikor elválunk egymástól, a megszokottól eltérően, nem a Temze felé fordulok, hiszen ezúttal nem haza megyek. Kétutcányira innen van egy éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt, ahol vennem kell egy új melltartót, pár felvágottat, friss kenyeret és tejet.

- Mit akar tőled? – kérdezi, miközben elhaladunk pár pislákoló lámpa mellett, magunk mögött hagyva a sztriptíz bár kivilágítatlan, ódon épületét. Egy ideig némán hallgatok, fogalmam sincs, hogyan tálaljam a valóságot, hogy mi is a valóság. A szakadt tornacipőm bár halkabb, mint Carmen magasított topánkája, a kettő együttese csodálatos melódiát kreál, amit még Derek trappolása sem képes elrontani.

- Megmenteni – kiseperek a szememből egy kósza tincset, de hiába tűröm a fülem mögé, túl rövid ahhoz, hogy a helyén maradjon, így folyton folyvást visszatér. Zavar, de ami még inkább kikészít, az Carmen, aki megtorpan és abbahagyja a sétálást. Értetlenkedve követem a példáját, a homlokomra mély csíkokat rajzol a bosszankodás. - Ne is kérdezd! – pirítok rá, mielőtt szólásra nyitná igencsak lepcses száját. Hallom, ahogy Golyó elneveti magát, majd azt is, ahogy a barátnőm a légtérbe ereszt egy adag megfáradt levegőt.

- Ezt a témát még folytatjuk! – világosít fel, bár egyébként sem várok mást. Szorosan magához ölel, az orcáimra egy-egy cuppanós puszi kerül. - Szép estét, drágáim.

   Csöndben figyelem, ahogy belevész az estébe, miközben valaki belebokszol a vállamba. Mosolyogva fordulok Derek felé, együtt sétálunk el a boltig. Hálás vagyok neki, amiért nem hagy magamra, ugyanis ez a környék elég lelakott.

- Szóval, mi az, amit nem mondasz el neki? – kérdezi, miközben én a kenyerek között válogatok. Megpróbálom megtalálni a legpuhábbat, de hajnali háromkor már annak is örül az ember, ha rábukkan egy olyanra, amibe még nem kóstoltak bele a helyiek. Végül elhúzott szájjal dobom bele a kosaramba a kőkemény pékárut.   

- Semmi – amikor rájövök, milyen kétértelműen fogalmazok, gyorsan kijavítom magam. - Mármint mindent elmondok.

  Persze ez nem fedi a valóságot, hiszen rengeteg dolgot eltitkolok előle, mióta összejött Damiennel. Nem kedvelem a srácot és ezt ő is tudja, és talán épp ezért épül közénk az a papírvékony fal, ami napról napra egyre vastagabbá válik. Az elmúlt hónapokban belefáradtam abba, hogy én legyen az érett, az, aki gondol a jövőjére.

- Hogy van Sophie? – beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy Derek hozzám beszél. Észre sem veszem, hogy ösztönösen a kosaramba teszem a gyümölcsöket, melyekre sajnos nincs elég pénzem, így zavartan látok neki a visszapakolásuknak. Ha nem Golyó lenne mellettem, nagyon gáznak érezném, így viszont nincs miért szégyenkeznem. Ismer, ismeri a helyzetem. Sophie szülinapi ajándéka miatt ebben a hónapban nem maradt elegendő font a zsebemben. Mégsem bánom - egy kis koplalásba még senki sem halt bele! Nem én leszek az első.

- Két hete, hogy utoljára találkoztunk. Boldognak tűnt – felelem, és lassan tovább haladunk. Leemelek az egyik polcról két doboz tartós tejet, és végül egy üveg narancslé is a kosárba kerül, hiszen le van értékelve, így belefér a képzeletbeli keretembe. Az agyamban lévő fogaskerekek megállás nélkül kattognak, elvégzik a bonyolult matematikai feladványokat, melyeket egyébként a kasszánál üldögélő nő és a kínaiban vett számológépe szokott. - Kifestettük a szobáját.

- Kitalálom – Derek segít a csomagommal, amíg körbenézek a melltartók között. Nem teketóriázok sokat, egy szimpla fehér mellett döntök, amit majd holnap délelőtt felturbózok, és a munkámhoz igazítok. - Tele van tenyérlenyomatokkal.

- De még milyen tenyérlenyomatokkal! – hangos nevetésem betölti a kisbolt légterét, még az eladó rosszalló pillantása sem képes lecsillapítani a féktelen jókedvem. Ahogy visszagondolok a múltheti pepecselésünkre, arra, hogyan készült el az esőerdő és a benne élő állatok pusztán a kezeink segítségével, büszkeség tölti el a testem. Mindig is imádtam a művészet ezen ágát, és boldog vagyok, hogy a húgom is osztozik velem ebben a szenvedélyben.

   Elsétálunk a kasszáig, kipakoljuk a kosár tartalmát és gyorsan belepakoljuk a tejet, a narancslét, a kenyeret, a felvágottakat és a melltartót a táskámba. Annyira teletömöm, hogy nem tudom összehúzni a tetejét, de nincs mit tenni. Nem veszek szatyrot, hiszen magamat ismerve már az első sarkon szétszakadna.

   Belenyúlok a melegítőnadrágom zsebébe, és az utolsó fontig leszámolom a kért összeget. Az öreg nő szemforgatva méreget, türelmetlenkedve ropogtatja az ujjait. Lenyelem a torkomon akadt megjegyzéseket, és egy köszönöm kíséretében magam mögött hagyom az épületet.

- Holnap látlak – motyogom az orrom alatt, még mindig a csomagjaimmal küszködve. Derek segít a cipzárral, valahogy sikerül behúznia, így a szokásos ölelésen kívül egy hálás puszit is kap.

- Aludj jól!

  Aprót biccentek, végül ő balra, én jobbra fordulok. Amikor elérek a Temzéhez, megcsap a hideg, az arcomra apró rózsákat fest az időjárás. A kerülőnek hála észre sem veszem, de elszalad az idő, mintha maga az élet rohanna el mellettem. A végtagjaim fájnak, a bokám felduzzad, az edzőcipőm tovább töri a lábam, mintha a magassarkú nem készítené ki eléggé estéről estére. Az agyam egyfolytában Liamen kattog, ugyanis képtelen vagyok kiverni a fejemből őt, vagy az ajánlatát. Egy részem dühös, amiért mesélt rólam, amiért leszólta a testvéremet, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretek, viszont a hiú oldalam mosolyogva gondol arra, mennyire fontos lehetek neki, ha meg akar menteni. Csak azt nem értem, miért.

  Ösztönösen az ég felé fordulok, a szemeim képtelenek betelni a szentjánosbogarak szépségével, de nem is akarom, hogy mindez megtörténjen. Így jó, most tökéletes. Ha nem sietnék, talán meg is állnék, vagy nekitámaszkodnék az egyik korlátnak és úgy gyönyörködnék a tájban. A londoni éjszaka beköltözik a szívembe, virágot bont benne.

   Összehúzom a szemöldököm, ahogy lenézek a folyópartra és meglátok két részeg fazont. Olyan hangosan vihognak, hogy ösztönösen felhúzom az orrom, majd megforgatom a szemeimet. Hunyorogva bámulom őket, úgy figyelem minden léptük, várom a műsort. A férfi belegabalyodik a nő ruhájába, kis híján letépi róla, és egy pillanatra elhiszem, hogy egy pornófilm forgatásába csöppentem. Kényszerítenem kell magam, hogy a másik irányba nézzek, mert egy belső hang egyfolytában a férfi ismerős alakjáról pusmog. Nézd a vállait! Na, és az a dzseki! Mintha már láttad volna valahol. S valóban, ahogy elsétálnak az egyik lámpaoszlop előtt, és a fény megvilágítja a két idegen arcát, az egyikük ismerőssé válik. A bátyám.

- Nate? – kiabálok torkom szakadtából, ahogy átbújok a korlát alatt és lerohanok a folyó partjára. Igaz, tíz méterre tőlem van egy lépcső, én mégis a befüvesített, kissé kavicsos részt választom, így nem csoda, hogy majdnem hanyatt esek. Végül mégis megúszom bármiféle komoly sérülés nélkül. Nathan megtorpan, kíváncsian és talán kissé félve tekint körbe, de amint meglát, megszaporázza a lépteit. - Te meg mégis mi a jó büdös francot képzelsz magadról? - mérgesen kapok a dzsekije után, a karjánál fogva rántom vissza.

- Ki ez a picsa? – próbálom figyelmen kívül hagyni az idegesítő bögyöst, de amikor lihegve az arcomba hajol, legszívesebben felpofoznám. Az tenyereim ökölbe szorulnak, az izmaim remegnek a dühtől, amiért a bátyám háta mögül ugat nekem.

- Nyugi bébi, senki, aki számítana – nem foglalkozom az idióta testvéremmel, inkább a lányra koncentrálok; felmérem az ellenfelem. Fekete haja ziláltan omlik a szemeibe, a sminkje bizonyára megélt már szebb napokat is, vörösre festett körmeiről lepattogzott a lakk. Fogalmam sincs, Nate mit ehet rajta, bár ahogy jobban szemügyre veszem a push-up melltartóját, kezd derengeni. Újabb ribanc, újabb éjszaka, melyen megpróbál tovább lépni; felejteni. Már két hónapja, hogy Alison kidobta, és még mindig a padlón van.

- A húga vagyok, és először nézz végig magadon, csak azután szólj le másokat. Tudod ki a picsa, te ribanc! – az egyik kezem a táskámon, a másik a névtelen ribi homlokán. Idegesen bökdösöm, amitől amúgy sem angyali arca még inkább eltorzul, a tehetetlenség bosszúsággal szövi át a vonásait. Műszempillái félrecsúsznak a béna ragasztótól, ahogy maga elé emeli csökevény kezeit és elkeni panda stílusú sminkjét.

- Nate! – kislányos hangja két oktávval magasabb a normálisnál, és a testvérem neve egyszeriben káromkodásnak tűnik a szájából. Máris utálom. - Szólj rá, hogy ne beszéljen így velem!

- Beszélhetnénk négyszemközt? – Nathan lehelete bűzlik az alkoholtól, keserű íze szinte lemarja a bőröm, amikor közel hajol hozzám és suttogni kezd. Kelletlenül biccentek, magamban elszámolok tízig, csak ezt követően szólalok meg, és a hangom még akkor is indulattal teljes.

- Pont ezt akartam kérni – elsétálunk a lépcsőkig, kényelmesen helyet foglalunk a legalsó fokon és némaságba burkolózunk. Tudom, érzem, hogy azt akarja, én kezdeményezzek, mégsem vagyok rá képes. Csak bámulok ki a fejemből, akár egy idióta és Liam szavain gondolkozom. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha Nate mégsem elég jó? Gyorsan megrázom magam, eltűntetek minden tévképzetet. Nate imádja Sophiet, sosem lennék képes elvenni tőle. - Mit csinálsz?

- Szórakozom, és örülnék, ha nem rondítanál bele az estémbe – nem kiabál, csöndben veti a szememre az összes hibám, az összes alkalmat, amikor elrontottam a mókáját. Egymás után jutnak az eszembe azok az esték, vele együtt idézem fel az összeset. A napot, amikor rányitottam, miközben a vécécsészén élvezte a férfilétet, és a hétvégét, amikor sorban döntögette a lányokat és véletlenül felcseréltem Cara és Tara nevét, ezzel lebuktatva az érintettek előtt. Nem tehetek róla, hogy annyira hasonlítottak, akár az ikrek!

- Nem kellek én ahhoz, a csaj így is elég ronda – szűröm ki a fogaim között, miközben a fülem mögé tűrök egy rakoncátlan szálat, amit egyfolytában a számba fúj a szél. Mosolyogva lököm oldalba a bátyámat, de ő csak felhúzott orral méricskél. Tisztában vagyok vele, hogy a melegítőnadrág és a dzseki röhejes párosítás, de hideg van és kényelmes. Amúgy sem számítottam egyetlen ember társaságára sem. - Egyébként is, miért az utcán csináljátok? Ez beteg!

- Épp úton vagyunk a lakásomra, oké? – már ő is nevet. Szorosan magához von, összeborzolja a hajam, pont úgy, ahogy annak idején, amikor még együtt laktunk. Emlékszem a napra, amikor mindez megváltozott. Amikor minden megváltozott. Az éppen aktuális barátnője választás elé állította: „Vagy Ő vagy én.” Nos, inkább leléptem, mert képtelen lettem volna elviselni, hogy miattam menjenek szét.

- Sophie? – kérdezem, ahogy közelebb simulok hozzá. Magamba szívom Nathan jellegzetes, cigarettás illatát, és ezzel egy időben megpróbálok eltekinteni az alkohol keserű aromájától. Nehezen, de sikerül, ezzel megalkotva egy meghitt, már-már családias pillanatot, amit az elmém mélyére rejtek, hiszen sosem szeretném elfelejteni.

- Otthon – elhúzódom tőle, összevont szemöldökkel mustrálom megfáradt vonásait. Kétségbeesetten keresem benne azt a fiút, aki mosolyogva kergetett a házunk udvarán, aki segített felállnom, ha elestem a gördeszkámmal; mégsem találom. A névtelen bögyös megköszörüli a torkát, türelmetlenül toporog, amin nem csodálkozom. Bizonyára halálra fagy, hiszen szinte semmi sem takarja a testét; a szétszaggatott textíliát is csak jó indulattal nevezhetném ruhának.

- Egyedül van otthon? – meglepően higgadtan kérdezek rá, mintha valahol mélyen számítanék minderre. Valami, jobban mondva valaki mégis kihoz a sodromból. Nate új csaja megjátszott kecsességgel ül le mellénk, ujjait ráfekteti a fiú vállára és kéjes puszikat lehel a szájára, mintha ott sem lennék. S a legrosszabb, hogy Nathan számára is levegővé válok. Feldúltam köszörülöm meg a torkom, de semmi sem változik, csupán a vérnyomásom szökik az egekbe. - Ráadásul képes lennél megbaszni ezt a kurvát a szomszéd szobában?

- Vastagak a falak – nyögi két nyelvcsatározás között. Akár egy felbőszült bika, úgy pattanok fel a lépcsőről, és mérgesen tarkón csapom a csókkirályt. Hallom, ahogy összekoccannak a fogaik, mégsem zavartatják magukat, mintha ez is csak egy újabb érdekes módja lenne annak, hogyan nyeljék le egymást. Akadálypályás kéjelgés, első szint teljesítve. Felfordul a gyomrom!

- Nate!

- Nekem is lehet magánéletem – szűri ki a fogai közül, a hangja eltorzul a vágytól, ami látszólag szétfeszíti belülről; és nem mellesleg a nadrágját sem kíméli. Reményvesztetten, keserűen nevetek, miközben az ujjaim szórakozottan szántanak végig a hajamon, amiből kihullik a hajgumi. Szeretnék lehajolni és felvenni a földről, hiszen ez az egyik kedvencem, mégsem teszem meg. Eszem ágában sincs leguggolni, hogy ezáltal felettem álljanak. Inkább a halál! - Vigyázok rá, méghozzá zokszó nélkül, míg te illegeted magad egy lepratanyán…

- Részeg vagy – mondom ki a nyilvánvalót, ezzel belé fojtva a sértéseit. Tegnap már végighallgattam mekkora kurva vagyok, képtelen lennék elviselni ugyanazokat a gúnytól csöpögő kijelentéseket, főleg nem egy harmadik személy társaságában. Elég, hogy Liam hallotta. Szinte magam előtt látom a fiú rosszalló grimaszait, ahogy beletúr a hajába és a tenyereibe temeti az arcát. Megbántottam, mert meg kellett bántanom, most pedig itt állok egyedül, bármiféle védelem nélkül és hagyom, hogy engem bántsanak. Mosolyognom kell, ha arra gondolok: ha itt lenne, megvédene. Ha itt lenne, rászólna a testvéremre. Ha itt lenne… de nincs itt. Nem is hagynám, csupán imponál a feltételezés. A képzeletem szárnyra kap, a boldogság virágszirmai kinyílnak a lelkemben, valahányszor eszembe jutnak kedves gesztusai.

- Csak szórakozom, már ez is bűn? – nem válaszolok. Megszorítom a táskámat, visszacsúsztatom a vállamra és hátat fordítok neki. Monoton lépteim hangja visszhangzik a kihalt utcarészen, töretlenül haladok a lakásom irányába. Majd holnap megbeszéljük, vagy jövő héten, amikor már biztosan lenyugodnak a kedélyek. - Álszent vagy, Sky! – kiabál utánam, azonban levegőnek nézem. Kirekesztem, ahogy ő kirekeszt engem.

- Megyek és hazaviszem magamhoz. Majd gyere el érte, ha kimúlattad magad és kellően kijózanodtál – lököm oda félvállról, anélkül, hogy megfordulnék. Még hallom, ahogy újabb csókba kezdenek, cuppogásuk hangját hosszú métereken át szállítja a szél. Észre sem veszem, hogy sírok, csupán azt a sokat mondó sós cseppet, ami ráhullik a kézfejemre. Megkeményítem a vonásaimat, küzdök a könnyek ellen, bár tudom, egynél sosincs megállás.