Number Twelve: Hall of fame

Sziasztok :)

Ezúttal több bejelenteni valóm is lenne, de szeretném a szokásomhoz híven egy hatalmas köszönömmel kezdeni. Minden egyes szóért és pipáért leírhatatlanul hálás vagyok, a támogatásotok igazán sokat jelent. Kicsit bűntudatom is van, amiért ilyen lassan haladok a részek begépelésével, holott a vázlatom már nagyon rég készen van.

A napokban lettem 18 éves *éljen a nagykorúság*, aminek alkalmából FantasyGirl és én egy új, közös blogot nyitottunk. Egy Útvesztő fanfictiont, ami a POINTLESS névre hallgat. Ha bárkit is érdekel, nyugodtan nézzen be. 

A kvízversenyre mindössze egyetlen megfejtés érkezett, Kata válaszai azonban egytől-egyig helyesek voltak, így kedves nyertesem, ha írsz nekem egy mailt, amiben kifejted, mit szeretnél, igyekszem elkészíteni az ajándékod. (biro.kinga97@gmail.com)

Kellemes olvasást mindenkinek, remélem élvezni fogjátok ezt a fejezetet, én nagyon szeretem.

Millio puszi Xx

The Script feat. Will.i.am

/Skyler Malone

  Az ujjaim remegve kopogtatják az eső ütemét, a szemhéjaim ráborulnak az íriszeimre, némán rettegek. A kemény, fából készült padok egyike sem elég kényelmes ahhoz, hogy békére leljek, és egyszerre úgy érzem, hiába minden felkészülés, még ellenfél nélkül sem nyernénk meg a pert.

- Hogy vagy? – Liam hangjára úgy pattannak szét a szemeim, mintha az íriszeim tüzes vasként égetnék a bőrömet, pedig nem érzek fájdalmat. A rettegés felemészt minden mást, ami az útjába kerül. Az utóbbi órákban szüntelen az jár a fejemben, hogy ezt máshogy kellene, hogy egyszerűen csak ki kéne sétálnom a tárgyalóteremből és időt kérni. Csak az a baj, hogy tudom, egy örökkévalóság sem lenne elég ahhoz, hogy eldöntsem, mi helyes és helytelen. Milyen ember az, aki hátba támadja a saját testvérét, aki nem mellesleg mindig ott volt neki, amikor szüksége volt rá? Gerinctelen. Az ujjaimmal átfésülöm a frissen festett tincseimet, ezt követően gyorsan átpörgetem a fejemben az elmúlt héten tanultakat. Elsőszámú szabály: légy kedves!

- Jobban lennék, ha nem kérdeznél ilyen ostobaságokat – ráharapok az alsó ajkamra, a szemgolyóim kétszer is megfordulnak a tengelyeik körül, ahogy ráeszmélek: már az illemmel is problémáim vannak. Gyorsan kihúzom magam, és egy hamiskás mosolyt varázsolok az arcomra, akár egy jól nevelt kisiskolás. Próbálok nem arra gondolni, hogy ha most veszítünk, mindent elvesznek tőlem, ami valaha fontos volt számomra. Mert ebben az egyben biztos vagyok: ha Nate nyer, keservesen megbánom, hogy bemocskoltam a nevét. Talán benyújt egy újabb keresletet és örökre kizár Sophie életéből. Semmi kétség, ha így lesz, harcolni fogok, és elbukom. A tárgyalások felőrölnék a megtakarított pénzem, így egyszerre semmizne ki anyagilag és érzelmileg. A tökéletes bosszú, és ha őszinte akarok lenni, egy részem úgy érzi, megérdemelném. Elárultam őt.

- Nem lehetsz olyan rosszul, ha még mindig van energiád a sértegetéseidre – a hangja játékos, egy cseppnyi neheztelés sincs benne, amitől én is jobban érzem magam, de nem nézek rá, mert ha megtenném, ismételten szétesnék. Így nincs mit tenni, az ablakot figyelem, és az esőcseppeket, melyek egymással versenyezve siklanak végig az üvegen. Liam játékosan belebokszol a vállamba, de amikor észreveszi, hogy nem figyelek rá, hogy ezúttal nem tud felhúzni, abbahagyja az értelmetlen próbálkozását.

   A másodpercek percekké nőnek, és én még mindig ugyanazt csinálom. Várok, a gondolataimba temetkezve. Megpróbálom felidézni az elmúlt három hét legviccesebb pillanatait, hogy erőt gyűjtsek belőlük, de csak egyetlen egyet találok.

  Egy reggel, még az éjszakai műszak előtt átmentem Liam lakására, hogy átvegyük az illem alapjait és az etikus kommunikációt, mert Jordan szerint a dühkitöréseim hátráltathatják az ügyet. Amíg ő elkészítette a reggeli gofrikat, addig én fellapoztam az egyik könyvtári kézikönyvet, amit puszta önszorgalomból olvasgattam, mert szerettem volna a lehető legtöbbet megtudni a jogaimról. Emlékszem, Liam bosszankodva vette ki a kezemből a vaskos, már-már lexikonszerű könyvet, és egy tál, forró, eperlekváros finomság társaságában leültetett a tévé elé. Az egész napot filmezéssel töltöttük, és ha nem néztünk meg minimum tíz részt a Shark - Törvényszéki ragadozó című sorozatból, akkor egyet sem.

- Az esküdtek megérkeztek, úgyhogy legyetek imádni valóak – Jordan Lanchester vaskos tenyerei megpaskolják a vállainkat, dús, már-már bozontos szemöldökei összesimulnak, ahogy őszinte kacajra húzza az ajkait. A fejét a terem jobb oldala felé biccenti, a tekintetem ösztönösen fordul abba az irányba, így az én figyelmemet sem kerülik el az idősödő nők és férfiak. Különös mód egyetlen velem egyidős személyt sem látok, ami kicsit aggaszt, ugyanis tapasztalatból tudom, hogy a középkorú emberek konzervatívabbak a fiatalabb generációnál. - Senki sem bízna egy káromkodó rúdtáncosra egy kisgyereket – a szemeim elkerekednek az ügyvédem megjegyzésétől, még annak ellenére is, hogy az utóbbi hetekben sikeresen hozzászokom a nyers modorához. A tenyereim ösztönösen ökölbe szorulnak, a szám felfelé ívelő görbületté válik, ahogy elképzelem őt teljesen kiszolgáltatottan egy sötét sikátor legmélyén.

- Csak, hogy tisztázzuk: nem dörgölőzök rudakhoz – a pad egyszeriben kényelmetlenné válik, így felállok, és kicsusszanok Liam mellett. A nadrágom súrolja az övét, és érzem, ahogy megfeszült a közelemben. Értetlenkedve szegezem rá a tekintetem, de ő csupán egy vállrándítással reagál. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy mégis mi baja van, de nem szeretném, ha azt hinné, hogy kedvelem.

- Tökmindegy – Jordan megcsipkedi az arcomat, amitől apró tűzvirágok rajzolódnak a bőrömre, és tükör nélkül is tisztában vagyok vele, hogy ettől ellágyulnak, amúgy zord vonásaim. - Mosolyogj, Skye – cukkol, mintha én lennék a világ következő Miss Agyoncicomázott Kiskirálylánya. A türelmem vészesen fogy, mintha párologni kezdene, és verejték formájában csapódna a fejemnek. A homlokomon megjelennek az első ráncok, a völgyek mélyén izzadságcseppek keletkeznek.

- Már mondtam, hogy utálom, ha becézgetnek, Jordi – a férfi elneveti magát és látszólag nagyon örül, amiért beszállok a játékba. Az első napokban még nem voltam ennyire toleráns, volt, hogy összetörtem a bögréjét, vagy „véletlenül” lelöktem a papírjait az asztalról, amit aztán ismételten el kellett rendeznie. Ha Liam nem lett volna jelen a megbeszéléseknél, szemrebbenés nélkül kirugdosott volna az irodájából, pedig olyan magas árat kér a munkájáért, hogy abba a szívem is belesajdul.

  A karjaimat összefonom a melleim alatt, a nyakamban futó inak megfeszülnek, ahogy egymáshoz préselem az ajkaimat. A tekintetem a terem másik oldalán időzik, a testem teljesen elveszíti az önkontrollt. Nathan látványa magába szipolyoz, hirtelen nem tudom, merre van a jobb, merre a bal, és hogy fiú vagyok-e vagy lány. A bátyám egy éjszínű farmernadrágot és egy hajszálcsíkos inget visel, a haja ezúttal nem meredezik az ég felé. A megjelenése idegen, olyan, akár egy jómódú úriemberé, de ahogy jobban szemügyre veszem, feltűnnek az apró jelek. A szeme alatt sötétlila karikák díszelegnek, messziről sikoltozva a kialvatlanságtól, az ujjai pedig egymás tördelve hozzák a tudtomra, hogy az idegesség nem csak rajtam vezeti le a felesleges energiáit. Ő is fél, ő is feszült, és ebből erőt merítek.

- Most már tudom, hogy mi vonz hozzá, de nem értem, miért élvezed a társaságát. Fárasztó, sőt! Egyenesen lehangoló – amikor visszafordulok a fiúk felé, már mindketten állnak. Látszólag teljesen belevesznek egymás társaságába, ami kicsit bántja az önérzetem, de aztán meghallom, hogy rólam beszélnek, és a kényes téma ellenére is mosolyra görbül a szám.

- Még mindig itt vagyok – nyafogom megjátszott bosszússággal, majd hátat fordítok nekik és leülök az egyik székre a felperes oldalán. Az ujjaim ezúttal a keményfa asztal lapján kopogják az ütemet, a lábaim fel-alá járnak, mintha azon versenyeznének, melyikük hangosabb, hogy melyik hang lökdös előbb az őrület peremére. Hirtelen olyan csábítónak tűnnek a tincseim, hogy legszívesebben beletúrnék a kezemmel és megtépkedném a hajhagymáimat, de Sophie kedvéért türtőztetem magam.

   Talán két napja történhetett. Elmentem hozzá az iskolába, hogy beszélhessek vele a tárgyalásról, mert el szerettem volna mondani neki, hogy mennyire szerettem, és ki akartam deríteni, megutált-e. A magasított cipőm durván érintette az udvar betonját, a lépteim mégis belevesztek a gyerekkacaj okozta ricsajba. Az ajkaim egészen addig mosolyogtak a vidám légkör látványától, amíg meg nem pillantottam a húgomat. Szörnyi lehajtott fejjel ült az egyik mászóka tetején, a sapkától és a sáltól alig látszott az arca, mégis tudtam, hogy szomorú. Gyorsan odaszaladtam hozzá, és elővettem a zsebemből a csokit, amit még Liam vett neki, így nem kellett kétszer kérnem, hogy jöjjön le a játékról, azonnal lemászott. Ahogy a talpai megérintették a durva homokot, elsétáltunk az egyik padig és beszélgetni kezdtünk. Még mindig magam előtt látom azt a lila foltot a homlokán, amit állítása szerint véletlenül szerzett.

- Tisztában vagyok vele, kedveském – Jordan hangja visszarángat a valóságba, a látásom fokozatosan kiélesedik, a szemeimről felszáradnak a kezdetleges könnyek. Az igazat megvallva még mindig kételkedem benne, hogy a bátyám valaha is kezet emelne szörnyire, de ha folyton őt védeném, akkor rájönnék, hogy velem nagyobb veszélyben van, mint vele. Nem gyengülhetek el egyetlen lépésnyire a céltól.

  Az ügyvédem leül a másik székre, Liam pedig az első padsorba, így a közvetlen közelemben marad, hogy szükség esetén lenyugtathasson, vagy legalábbis megpróbálhassa menteni a menthetőt. Nem tudom eldönteni, aranyos-e vagy naiv, amiért elhiszi, hogy képes lenne az utamba állni, amikor tudja, mennyire szeszélyes vagyok. Félek, hogy az utóbbi.

  Amikor a bíró elfoglalja a helyét a hatalmas pódiumon, minden szem rászegeződik, az enyém mégis az esküdteket vizslatja. Az egyik férfi furcsán ismerős, mintha már láttam volna valahol, de fogalmam sincs, ki lehet, vagy mi a neve. A tárgyalóterem levegője fülledt, mintha egy óriási sütőzacskóban ülnénk, és őszintén aggódom, hogy a hajam és a külsőm túl csapzottá válik ahhoz, hogy jó benyomást keltsek az esküdtekben. Az ízületeim hangosan  kattognak, ahogy sorjában meghúzom az ujjaimat, Jordan mérgesen int nyugalomra. Ő is feszült, hiszen az első tanú a bátyám egyik legjobb barátja.

   Randy önfeledten válaszolgat, egy másodpercet sem gondolkozik, amitől egy laikus számára úgy tűnik, a színtiszta igazságot mondja, ám én tudom, hogy hazudik. Bal kezével a jobb hüvelykujján pihenő gyűrűt forgatgatja, a szemöldökei megremegnek, amikor Jordan belekérdez a részletekbe. Elmeséli, hogy Nate mennyire felelősségteljes, hogy volt, amikor együtt vigyáztak szörnyire, azt viszont kifelejti, hogy a legutóbb, amikor ők felügyeltek a húgomra, akkor a kanapén fetrengtek. Megforgatom a szemeimet, bosszúsan fújtatok, valahányszor összetalálkozik a tekintetünk.

  A bírónő erélyes hangja kettévágja a légteret, az ajkai az én nevemet formázzák, így egy halvány mosoly kíséretében, tetetett magabiztossággal lépkedek a megfelelő irányba. Egy apró, három fokból álló lépcső vezet fel a fával körbekerített, magasított székre, ami fele annyira sem kényelmes, mint amilyennek kinéz. Talán az idegesség teszi, de úgy érzem, mintha apró tűpárnákon ülnék.

- Miből gondolja, hogy jobb gyámja lenne a húgának, mint a bátyja? – kérdezi a kopaszodó ügyész. Vizenyős szemeivel kétkedően méreget. - Az elmúlt hetekben mindkettejük hátterét ellenőrizte a hatóság, és nincsenek elragadtatva az eredményektől – veszek egy mély lélegzetet, és határozott tartással viselem a szemkontaktust. Nem tud megfélemlíteni, mert nem hagyom neki.

- Úgy gondolom – egy pillanatnyi szünetet tartok, csak a hatás kedvéért. Be szeretném bizonyítani, hogy kettőnk közül én vagyok a dominánsabb, ezért mindent pontosan úgy csinálok, ahogy azt a fiúkkal gyakoroltuk -, hogy képes vagyok elkülöníteni a magánéletemet a munkámtól. Az, hogy a Pink Pleasure-ben dolgozom, nem zárja ki, hogy szeressem a kistestvérem. Ugyanolyan ember vagyok, mint maga, vagy bárki más – az utolsó mondattal beviszem az első ütést, ezzel elindítva egy kisebb lavinát, ami szépen lassan maga alá terít. Everett Mosby arca megrökönyödik, keskeny ajkai elnyílnak, amitől olyanná válik, mint egy partra vetett hal, aki az oxigén dús levegőtől fuldoklik. Az ügyész összefűzi az ujjait, a tenyereit a kerek hasán pihenteti, miközben fel-alá járkál. Megpróbálja rendszerezni a gondolatait, és kiköszörülni a tekintélyén esett csorbát.

- Bárki más? – kérdezi, így kénytelen vagyok elkapni a tekintetem az ügyvédemről, aki lemondóan rázza a fejét. Csak akkor tudatosul bennem, hogy az előbb túl messzire mentem. Már abba beleszédülök, hogy őt nézem, vaskos lábai szüntelen róják az idegtépő köröket, míg végül megáll közvetlenül előttem. Mosby bozontos szemöldöke kétkedően ugrik a magasba. - Tisztában van vele, hogy ebbe a kategóriába a bűnözők, a drogosok és a kurvák is beletartoznak? – az állam a padlóra koppan, szinte hallom, ahogy megcsókolja a kemény parkettát. Nem ez az első alkalom, hogy ítélkeznek felettem, mégis meglep, hogy ez egy tárgyalóteremben is megtörténhet. Az arcomra apró pipacsokat rajzol a düh és a zavarodottság, a tenyereim ökölbe szorulnak az indulatoktól. Veszek egy mély lélegzetet, majd kifújom a stagnált levegőt, csak ezt követően folytatom a gyerekes szócsatát.

- És Ön azzal, hogy minden embernek megvan a saját története? – kérdezem hetykén, már-már ostobán fölényeskedően. Túl későn kapok észbe, és hiába harapom el a mondat végét, az még így is érthető, szinte visszahangzik a csendes teremben. Az agyam gyorsan pörög, kétségbeesetten keresem a megoldást, amivel egyszerre kérhetnék bocsánatot, és tarthatnám meg a tekintélyem, anélkül, hogy konkrétan megalázkodnék. Sajnos túl nagyok a kritériumok, így csak az utóbbit veszem figyelembe. - Nem illendő ítélkezni, amíg nem ismeri a teljes igazságot – bár a hangom visszafogott, a testvérem elégedett vonásaimból arra következtetek, hogy a szavaim még így is túl tiszteletlenre sikerülnek.

- Na, és mi lenne a maga története? – Mosby olyan, akár egy esetlenül összetákolt madárijesztő. Néha sikerül megfélemlítenie, néha azonban olyannyira szórakoztató látványt nyújt, hogy képtelen vagyok visszafojtani a kacagásom. Összepréselem az ajkaimat, még csak a mosolygást sem engedem meg magamnak, helyette feszülten figyelek. A sötétszürke öltönyére és a hófehér nyakkendőjére koncentrálok, ami teljesen beleolvad az ing anyagába. - Szívszorító tragédia, ami önutálatba és önpusztításba torkollott? - gúnyolódik rajtam, megpróbál fogást találni a védelmemen, kizökkenteni és lejáratni az esküdtek előtt. Ha Jordan nem piszkált volna az elmúlt három hétben, képtelen lennék figyelmen kívül hagyni a gúnyos kérdéseit. - Esetleg a tandíja túl magas volt, és csak így tudott plusz pénzhez jutni?

   Van valami az ügyész tartásában, ami megdöbbent. Úgy áll, olyan az arckifejezése, mintha személyesen is érintett lenne az ügyben, pedig eddig még sohasem találkoztunk. Aztán rájövök. Talán ő is egy olyan apa, aki elüldözte a saját gyermekét. A Pink Pleasure legtöbb táncosa hasonló körülmények között talált rá a bárra.

- Félreismer – suttogom halkan, valahogy mégis határozottan. Az ajkaim lassan ízlelgetik a szavakat, szüntelen az idővel játszadozom. A jobb kezem bizonytalanul túr bele az ismerős, mézszínű tincsekbe, a mozdulataim lomhák, elnyúzottak. Nem szeretek a szüleimről beszélni, mert olyankor muszáj múlt időt használnom, ami valóságossá teszi a hiányukat. - Igen, a szüleink meghaltak, amikor még kisebb voltam, de tisztességes emberek neveltek fel. Sosem pusztítottam magam azért, mert itt hagytak, nem vagdostam az ereimet, ha erre gondol – a tárgyalóteremre mintha ráterítenének egy vastag takarót, már a szívem dübörgését sem hallom, minden elnémul körülöttem. A tekintetem Nathant keresi, hiszen kíváncsi vagyok, hogyan viseli az emléküket, de amikor rátalálok, megdöbbenek az ürességtől, amit az íriszeiben látok. Mintha a pupillái fokozatosan bekebeleznék a bátyám lelkét. Mosby türelmetlen és erőltetett köhögése rángat vissza a valóságba. Egy suta fejrázást követően készségesen folytatom a félbehagyott monológot. - Nem hagytam ott az egyetemet, mert el sem kezdtem. Én magam választottam ezt az életstílust, mert megtetszett, de ettől nem lettem kevesebb.

   Liam mosolya láttán megkönnyebbültem lazítom el eddig görcsös vállaimat, egyszerre szabadnak és legyőzhetetlennek érzem magam. Már nincs semmi, amivel befeketíthetne az esküdtek vagy a bírónő előtt. A szám megremeg, képtelen vagyok elrejteni az örömöt, hiszen bár az ajkaim nem, a szemeim szikrázóan mosolyognak.

- Eddig miért nem fordult a bírósághoz? Miért most? – az ügyész halántékán bőszen gyülekeznek a verejtékcseppek, a tenyereit egymásnak nyomva, kíváncsian ütögeti a száját. Erről eszembe jut az egyik Shark - Törvényszéki ragadozó epizód, amiben a rettenthetetlen ügyvéd egy hasonló mozdulattal árulta el önmagát. A reménytelenségét, a kétségbeesését, mely most megmásíthatatlanul ott ül Mosby vonásaiban. A nap folyamán először hiszek abban, hogy nyerhetünk.

- Rájöttem, hogy a bátyámon túlnőtt az alkohol, és féltem a húgomat – újra szörnyi duzzadt homlokára gondolok, és ennek hála az elszántságom egyre hatalmasabb méreteket ölt. Lehet, hogy tévedek, és tényleg baleset történt, de mi van akkor, ha nem? Ha Nate megütötte, meglökte vagy valami rosszabb? Nem kockáztathatok, mert túl nagy lenne az ára. - Tudja, a testvéri szeretet elvakítja az embert – folytatom. A szentjánosbogarakra gondolok, arra, hogy mennyit nevettünk a kertünk hátsó részében. Még most is teljes szívemből szeretem őt, és a lelkiismeretem azzal nyugtat, hogy mindezt érte teszem. Az egészségéért, hogy még lehessen belőle valaki. - Nem akartam észrevenni a hibáit, de felnyitották a szemem.

- Mégis ki? – ránézek, és ő bizalmasan bólogat, mintha engedélyt adna, pedig nem kérek. Akkor is elmondanám, ha megtiltaná, hiszen muszáj. Ha elkezdenék titkolózni, azzal rossz fényt vetnék magamra, a megbízhatóságomra. Nem engedhetek meg egy ekkora hibát, amikor már olyan közel a cél. Szinte érzem a kishúgom apró kezeit a nyakam körül, ahogy magához ölel és megpuszil. Érzem a gyümölcsös tusfürdőjének illatát, ahogy bekúszik az orromba, miközben egy karnyújtásnyira fekszik tőlem.

- Liam Payne – válaszolom. A köpcös ügyész abbahagyja a céltalan sétálgatást, kimért léptei meg sem állnak, amíg az arcomba nem hajol. Öntelt vigyorának hála elővillannak sárgás fogai, az ujjbegyeit egymáshoz érintve tornáztatja az ujjait. Egyszeriben túlontúl vidám lesz, a boldogsága pedig megrémít. A vonásaiban cikázó indulatok azokra a szomszédokra emlékeztetnek, akik azt hiszik, bármit megtehetnek, hogy az egész világ a lábaik előtt hever, és ettől nem csak ön-, de egyenesen közveszélyesekké válnak.

- Hogyan találkoztak? – felhúzom az egyik gondosan szedett szemöldököm, az íve meghajlik az értetlenkedéstől. Nem tudok rájönni, ennek mi köze lehet szörnyihez, amikor a palacsintareggeli óta egyszer sem találkoztak.

- A munkahelyemen futottunk össze először – válaszolom, miközben felidézem az aznap este történteket. Emlékszem, mennyire szorongott azon a nyamvadt széken, miközben táncoltam neki, ahogy arra is, amikor odajött hozzám, és elkérte a számom. Ugyanolyan baleknak hittem, mint az összes többit, aki bepróbálkozott azon az éjszakán, így egy olyan pizzéria telefonszámát adtam meg neki, ami kemény, elsózott tésztával készítette az olasz ínyencséget. Azt akartam, hogy elmenjen a kedve nem csak a társaságomtól, de még a bártól is. Soha többé még csak látni sem akartam.

- Volt maguk között valaha szexuális kapcsolat? – ha vizet innék, az arcába köpném, és addig rugdosnám, amíg könyörögni nem kezdene, de pohár híján csak elkerekedett szemekkel szolgálhatok. A tenyereim ökölbe szorulnak, az ujjaimból kiszökik minden csepp vér, így hófehérek, akár a frissen esett szűz hópelyhek. Jordan valószínűleg ismer már annyira, hogy lássa, mire készülök, mert a hangja visszarángat a valóságba, és az önuralmam a helyére billen. Veszek egy mély lélegzetet, megvárom, hogy az oxigén dús levegő kisimítsa az összekuszálódott idegeket. Lassan, de működik. Lenyugszom.

- Tiltakozom! Ez provokáció, semmi köze sincs a kislány elhelyezésének ügyéhez – őszinte kíváncsisággal figyelem az előttem kibontakozó vitát, de még mielőtt konkrét szópárbaj kerekedhetne az ügyvédem és a bíró között, a nő egyetlen erélyes kijelentéssel csöndre inti Jordant. Sajnálkozóan néz hol rám, hol a barátjára.

- Elutasítom. Kérem, válaszoljon – egy végtelenségnek tűnő másodpercig nézünk farkasszemet a kakaó-barna hajú, zöld szemű nővel, akinek az arcát ezer és egy mély ránc keretezi. Van valami a megjelenésében, ami kivívja a tiszteletem, így visszafordulok Mosby felé. A férfi várakozóan néz, alig várja, hogy kimondjam a választ. A szavakat, amiket igaznak hisz, de amikben semmi valóság sincs.

- Soha – nem mintha nem fordult volna meg a fejemben az elmúlt hetekben, hogy lehetne. Azon a délutánon, amikor megtaláltam az egyik kottafüzetét, és benne azt a kezdetleges szöveget, elmesélte nekem, hogyan került a Pink Pleasure épületébe. Meg akartam csókolni, meg szerettem volna érinteni a testét, mégsem tettem. Örülök, amiért így alakult, és teljes vállszélességgel állíthatom: a kapcsolatunk teljesen szűzies.

  Nate a markába köhög, olyan esetlenül kapkodja a levegőt, mint egy fuldokló. Mosby reakciója is hasonlóan döbbent, már-már hitetlen, de a bátyámmal ellentétben visszafogott, csupán egy torokköszörüléssel reagálja le a hallottakat.

- Nincs több kérdésem – suttogja, majd int a bírónőnek és elsétál a terem másik végében elhelyezett asztalhoz, végül leül Nathan mellé.

- Hívják be a következő tanút! – kéri a bírónő.

   Felállok a kényelmetlen székről, kinyitom az apró ajtócskát és lebotorkálok a lépcsőfokokon.

   Az esküdtek elvonulnak egy másik terembe, némán méregetem azt az ajtót, ami elrejti őket a szemeim elől. Magamban számolom a perceket, tíz, húsz, huszonöt, de semmi sem történik. Liam megkérdezi, hogy nincs-e kedvem sétálni egyet, hogy kinyújtóztassam az elgémberedett végtagjaimat, de nemmel felelek. Végül egy pohár kávéval és egy csomag sós ropival tér vissza. Elmeséli, ő hogyan látta a kivallatásom eseményeit, általa megtudom a testvérem összes reakcióját, de ez sem képes megnyugtatni. Eleinte még türelmetlenül kopogtatom a csillapodó eső ütemét, majd az asztalra teszem a kezeimet, és ráhajtom a fejem. Jordan szólítgatására térek magamhoz. Átaludtam egy egész órát.

   Egy sötétbarna szvettert viselő, idős, ősz hajú nő lépked a pódium elé. Ráncos kezeiben egy normálméretű papírt szorongat.

- Mélyen tisztelt bírónő, tisztelt jelenlévők – megköszörüli a torkát, ezzel magára vonva a bágyatag embertömeg figyelmét. - Az esküdtszék engem bízott meg azzal a feladattal, hogy megosszam Önökkel a végleges döntésüket. Nagyon sokáig mérlegeltünk, mi lehetne a legjobb a szóban forgó kislány számára – ösztönösen oldalra fordul, én pedig követem a tekintetét. Sophie két biztonsági őr között ácsorog, összeráncolt homlokkal várja az ítéletet. Innen úgy néz ki, mint egy kész felnőtt; érett, a szemei intelligenciától csillognak. Legszívesebben már most magamhoz szorítanám, és addig ölelném, amíg csak engedné. - Végül úgy döntöttük, hogy Sophia Malone törvényes gyámja a mai naptól fogva a felperes, Skyler Malone lesz. Továbbá, az alperesnek kötelessége beköltöznie egybe a kijelölt elvonó intézetek közül, ahol heti öt alkalommal előadásokon vesz majd részt.

  Az ismeretlen esküdt átnyújtja a papírlapot a bírónőnek, aki gondosan átfutja minden egyes sorát, mintha hibákat keresne benne. Amikor nem talál rájuk, felemeli a fejét, és érzem, ahogy azok a méregzöld íriszek lyukat égetnek a homlokomba. A meleg tűzrózsákat kreál a bőrömre.

- Köszönöm – az esküdt tiszteletteljesen bólint, végül eltűnik a többi között, és onnantól fogva ténylegesen láthatatlanná válik a számomra. Már nem érdekel, mi történik vele, csupán egy dolog izgat. Szörnyi, és a per, amit... amit megnyertünk. - Az ítélet megszületett, az ülést berekesztem.

   A fülembe tóduló vértől már nem hallom a kalapács kopácsolását, sem a jelenlévők elégedett és elégedetlen társalgását. Meredten bámulok a semmibe, nem érzékelem sem az időt, sem semmi mást. Nehezemre esik feldolgozni a hallottakat.

- Győztünk? – kérdezem reménykedőn, amikor megérzem Liam ujjait a vállaimon. Nem válaszol, csak mosolyog, de ez is elég. - Győztünk!

- Mondtam, hogy csak mosolyognod kell – Jordan játékosan meglök, idiótán vigyorog, amitől nekem is jobb kedvem lesz, ha ez egyáltalán még lehetséges. A testem bizsereg az öröm mámorától, megrészegít a valóság, és a sok lehetőség, ami csakis ránk vár. Szörnyire és rám. Egy másodpercre elfeledkezem róla, hogy mennyire félek az „anyaságtól”, attól, hogy nem vagyok elég jó példa egy kislány számára. Csak a jóra összpontosítok, a problémáim porszem méretűre zsugorodnak, majd felkapja őket a szél, és végleg elszállnak. Nem nézek utánuk. - Értem a dolgom.

- Köszönöm, Jordi – az ügyvédem nyakába ugrok, és megfojtom a felkarjaimmal. Jordan feje fokozatosan elszíneződik. Eleinte még rózsaszín, majd piros, végül teljesen lila lesz.

- Javíthatatlan… - szitkozódik jókedvűen, és összeborzolja a hullámos tincseimet - inkább menj, búcsúzz el a bátyádtól, vagy keresd meg a húgodat.

   Készségesen bólogatok, akár egy kisdiák, csak ezt követően vetem bele magam a ritkuló tömegbe. Durván nyomulok előre, abba az irányba, ahol nemrég még szörnyi állt, de nem csak őt találom ott. Nate megvetően méreget, én pedig egy hangos nyeléssel készülők fel az ideiglenes búcsúra.