Number Thirteen × Blue blood

Sziasztok :)

Nos, kinek hogy telnek a napjai? Vannak rajtam kívül még olyanok, akik már most paráznak a kisérettségi/érettségi miatt? Ha igen, akkor nyugodjatok meg, minden rendben lesz... azt hiszem. Addig pedig örüljünk annak, hogy később sötétedik, vagy annak, hogy eljött a csütörtök.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki itt van velem és olvas, igazán jól esik látni a folytonos oldalmegjelenítéseket, eszméletlenek vagytok! Köszönöm mindazoknak, akik időt szánnak egy-egy kommentárra vagy pipára. Feldobjátok a napjaimat.

Ehhez a részhez az egyik kedvenc számomat csatoltam, szerintem igenis illik az aktuális fejezethez, ráadásul gyönyörű, szóval ha nem is feltétlenül az olvasás alatt, de azért hallgassátok meg!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

Laurel

/Liam Payne

   A vaskos folyosón megannyi ember beszélget, az ügyvédek és ügyészek fennhangon készülnek a soron következő tárgyalásra, míg én a falnak dőlve, mereven bámulom a szemközti automatát. Várok. A tekintetem elidőzik az egyik soron, a kínálat csábít, mégsem állok fel, mert tudom, ha egy pillanatra is elhagynám a helyem, Skyler elmenne, és még csak esélyem sem lenne arra, hogy beszéljek vele.

  A világon rengeteg ember él, a legtöbben különbözünk, mégis van bennünk valami közös. Senki sem vágyik önként a magányra. Persze vannak, akik azt állítják, hogy jólesik számukra az egyedüllét, de ha el is hiszik, csak önmagukat álltatják. Amikor Danielle kidobott, én is ezt tettem. Bebeszéltem magamnak, hogy így lesz a legjobb, hogy meg tudom oldani, hogy csak idő kérdése és egyedül is menni fog. Elutasítottam a barátaimat, a közös programokat, a munkát; magát az életet. Az elmúlt három hét azonban mindent megváltoztatott. Az elméletem, miszerint már sosem tudok majd szeretni, megdőlt.

   Szórakozottan túrok bele a hajamba, félhosszú tincseim hanyag mód meredeznek az ég felé, a reggel használt zselé legalább annyira kitartó, mint én. A percek lassabban telnek, mint szeretném, ám az idő különös játéka sem szegi a kedvem, kényszeredetten nevetek, valahányszor felidézem a bírónő utolsó szavait. Hihetetlen, hogy tényleg megnyertük. A mellkasomat szorító súly, mely az elmúlt napokban egyre nehezebbé és nehezebbé vált, már a múlté. Sophie hangjára önfeledten fordulok a tárgyalóterem ajtaja felé.

  A kislány halvány rózsaszín kardigánja alól minden lépésnél kikandikál a fehér pólója, apró kezeivel ösztönösen, kissé kelletlenül igazgatja az öltözetét. A nővére pár méterrel mögötte, mosolyogva hallgatja a kislány élménybeszámolóját a biztonsági őrök különös humoráról, amit csak elvétve talált viccesnek. Engem szinte észre sem vesznek, így csak az erőltetett torokköszörülésem után fordulnak felém. Szörnyi mosolyog, Skyler inkább csak grimaszol. Nem tudom hova tenni a viselkedését.

- Azt hittem már elmentél – a kezeit összefűzi, a karjai nekifeszülnek a mellkasának. Az elmúlt hetek mosolygós lánya, aki elhozta számomra a gyógyulást, egyszeriben köddé válik. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni a hangjában megbújó élt, de a szemöldökeim önálló életre kelve emelkednek a magasba. A szék, amin ülök, egyik pillanatról a másikra kényelmetlenné válik, feszengve állok fel, a testsúlyomat a lábaimra helyezem.

- Gondoltam megvárlak titeket – mosolygok, ezzel leplezve a kisfiús zavaromat, de Sky nem segít. Számon kérő tekintetétől megszületnek az első izzadságcseppek, melyek ellepik a homlokom, végül a halántékom mentén hullanak a földre. - Elég messze laksz, nekem pedig van kocsim – megemelem a jobb kezem és megvakarom a fülem tövét. Habogva ejtek ki minden egyes szót, mintha szabadkoznék. Tulajdonképpen pont ezt teszem. Magyarázkodom, mintha valami rosszat tettem volna azzal, hogy megvártam őket, pedig csak segíteni szeretnék. Az egész helyzet abszurd és logikátlan.

- Már így is túl sokat segítettél – a szavai kedvesek, a tekintete mégis megtévesztő. Olyan, mintha egyszerre két külön személlyel beszélgetnék. A kedves, megértő és roppant szerény Skye-val, aki képtelen elhinni, hogy ennyi mindent megtennék érte; ő az, aki csupán a képzeletem szüleménye, és jó eséllyel még csak nem is létezik. S a feminista, „mindent megoldok, senkire sincs szükségem” elvet valló Skylerrel, aki a háta közepére sem kíván most, hogy mindent megkapott. - Metrózunk.

  A szőke lány megfogja szörnyi kezét, és egy erélyes, ám óvatos rántással a kijárat felé terelgeti a húgát, aki elkerekedett szemekkel figyeli az eseményeket. Ő sem érti, mi történik.

- Meg sem ünneplitek, hogy nyertetek? – szólok utána, a kezeim kérdően tárulnak szét, majd esnek az oldalam mellé. Egy röpke pillanatig elhiszem, hogy az elmúlt hetek ellenére is képes lenne kisétálni azon az istenverte kétszárnyas ajtón, ami a főutcára nyílik, de tévedek. Az, hogy megtorpan, és a testsúlyát hol az egyik, hol a másik lábára helyezi, melegséggel tölti el a szívem. Legutoljára talán az ékszerüzletben éreztem hasonlót. Akkor, amikor megvettem az eljegyzési gyűrűt, ami mára már a Temze mélyén pihen, pedig akár Dani ujjain is lehetne. Gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt bárki is észrevehetné, hogy kire gondolok.

- De igen – Sky lassan felém fordul, a haja a vállairól a hátára siklik, amitől az arca is nyitottabbá válik -, viszont a parti zártkörű, és sajnos nem vagy a listán. Pech – kicsit oldalra dönti a fejét, az ajkain egy idétlen vigyor játszadozik, gúnyt űzve belőlem. Értetlenül, meglehetősen laposakat pislogok, amitől a szempilláim olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy szinte összeérnek, ezzel elhomályosítva a látásom.

- Most miért vagy ilyen ellenséges? – kérem számon, egy cseppet kedvesebben, mint tervezem. Egy türelmetlen fickó teljes erejéből nekicsapódik a vállamnak, az ismeretlen idegen a bajsza alatt mormolja el a bocsánatkérését.

- Kik vannak a listán? – már épp szólásra nyitnám a szám, amikor Sophie megelőz, ezzel megkönnyítve az igencsak nehézkes helyzetet. Sky mintha megfeledkezne arról, ki áll mellette, grimaszolva fordul a testvére felé, aki elkerekedett szemekkel mustrálja a nővérét. A kiskutyapofi mögött azonban egy intelligens ember lakozik, aki kihasználva a bájait, ismételten az én malmomra hajtja a vizet, akárcsak a palacsintázás reggelén. Kuncogva várom Skyler válaszát.

- Te és én – vágja rá azonnal. Sky megsimogatja a húga fejét, a kislány fonatai viszont egy helyben maradnak, mint egy bevehetetlen kastély bástyái. Egy rövid ideig néma csatát vívnak egymással, az alsó ajkamat beszívva várom a végkifejletet. Az agyam szüntelen egy ürügy után kutat, amivel elérhetném, hogy a közelében maradhassak. Most, hogy egyikünk sem szorul megmentésre, itt az ideje, hogy bevalljam magamnak: igenis kedvelem. Nem akarom elveszíteni.

- Szerintem még Liam és ráfér – szörnyi hangjára felkapom a fejem. A gondolkodástól üvegessé vált tekintetem megtelik élettel.

   Bár egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztunk eddig, Sophie bátran nyúl a tenyerem után. Apró ujjai megszorítják az enyémeket, majd erélyesen a kijárat felé húz. Skyler nem ellenkezik, így nemleges válasz hiányában, töretlenül haladunk az ajtó irányába. Bevallom őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz.

  Ahogy kitárul a kétszárnyas ajtó, a hideg, októberi levegő végigcsípi az arcomat. Kelletlenül engedem el a kislány kezét, hogy össze tudjam húzni magamon a bőrdzsekim cipzárját, ami sál hiányában átengedi a követelőző fuvallatokat. Az egész testem beleborzong a hűvös érintésbe. Sophie a fejébe húzza a piros sapkáját, a rózsaszín, kötött sálat azonban nem veszi fel. Nekem adja.

- Köszönöm – hálálkodom, de nem fogadom el. Amint kiveszem a kezéből a pamut anyagot, lehajolok hozzá és a nyakába kötöm. Szörnyi mosolyogva biccent, amikor a mutatóujjam játékosan megkopogtatja az orrát. - Na, és hova szeretnél menni?

  Egy ideig csendben figyel, a mutatóujját az ajkaihoz emelve gondolkozik.

- Etessünk galambokat a Hyde parkban, és együnk vattacukrot – válaszolja végül. Egy pillanatra nem tudom hova tenni a jókedvét az egyszerű program hallatán. A banda tagjainak összes ujja is kevés lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor voltam már a Hyde Parkban. London legnagyobb zöld övezete alkalomról alkalomra veszített a varázsából, mára már nem több egy kupacnyi fűnél pár göcsörtös fával.

- Nem is szereted a vattacukrot – Skyler csípőre tett kezekkel kéri számon a húgát, aki önmagához hűen, állja a szőkeség pusztító pillantásait, melyek tűzében már számtalanszor elégtem. Gyorsan zsebre dugom a kezeimet, hogy megvédjem a hidegtől, úgy figyelem a kialakult helyzetet, hiszen az utóbbi hetek alatt megtanultam, hogy ilyenkor a hallgatás a legcélravezetőbb taktika. Emlékszem, csütörtökön is ezzel vettem rá Skylert, hogy megnézze velem az Annabellet. A film alatt elfojtottam a félelmem, az utcán viszont már könyörögtem neki, hogy maradjon velem éjszakára. Én a kanapén, ő az ágyamon aludt, végül mindketten a nappaliban ébredtünk.

- Ez nem igaz, csak még sosem ettem – Sophie megmakacsolva magát, dobbant egyet, de elveszíti az egyensúlyát és csak a szerencsének köszönheti, hogy nem zuhan le a lépcsősorról. Az idő még nem elég hideg ahhoz, hogy beszéd közben apró gőzfelhőt kreáljanak a szavai, az arca azonban percről percre egyre vörösebbé válik, így nem tartom túl jó ötletnek a galambetetést. A vattacukor mégis hívogat.

- Még sohasem? – kérdezem felhúzott szemöldökkel, mert tapasztalatból tudom, hogy a kisgyerekek hajlamosak eltúlozni a dolgokat. Sophie helyeslően bólogat, amitől pár mogyoróbarna tincs kihullik a sálja alól. Képtelen vagyok eldönteni, mi az igazság, így végül elhiszem a szavait. - Van egy kisebb bódé, a barátaim szerint ott árulják a világ legfinomabb vattacukrait.

   Szörnyi hol rám, hol a nővérére néz, aki egy laza vállrándítással reagálja le az állításom. Már meg sem lepődöm azon, hogy bizalmatlan. A mai nap folyamán századszorra gondolkodom el azon, hogy vajon az elmúlt három hét csupán egy hosszúra nyújtott álom volt-e. Talán most sem kellene erőltetnem. Mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha én jobbra, ők pedig balra sétálnának. Csupán azért nem teszem meg, mert képtelen vagyok rá. Túlságosan kedvelem ahhoz, hogy elengedjem. Egy részem még mindig meg akarja menteni. Meg akarom mászni a falakat, amiket nap-nap után maga köré emel.

- Ezt most csak úgy mondod – szörnyi megforgatja a szemeit, és akár egy büszke dáma, legyint a kezeivel.

- Így görbüljek meg! – lehajolok hozzá, hogy egy szintben legyünk, majd kiveszem a kezem a kabátom zsebéből és begörbítem a kisujjam. A bőröm kérges – a munkám ártalma -, ennek ellenére érzem a szelet, amely végigszánkázik verejtéktől nedves felületén. Sophie hezitálás nélkül kap a tenyeremhez, az ujja finoman érinti az enyémet.

- Pazar! – Skyler fújtatva tekeri a nyaka köré a sálját, idegesen rendezi el a szőke tincseket, melyek a pamut alá ragadnak. - Mennyire számító vagy! Komolyan képes voltál kihasználni, hogy a húgom még naiv és ártatlan…

- Szeret engem – nem hagyom, hogy befejezze. Közbevágok, még mielőtt valami olyat mondana, amit mindketten megbánnánk.

- Mindenkit szeret, aki cukorral kínálja – jelenti ki közömbösen. Most rajtam a sor, hogy megrántsam a vállaimat. A tekintetem a telefonom kijelzőjére téved, az óra mutatója pontosan délután fél négyet mutat, vagyis még van kerek két órám a bandagyűlésig. Fejben kiszámolom, milyen messze vagyunk a parktól, belekalkulálom a forgalmat és az esetleges kitérőket. Ha szerencsénk van, még egy forró csoki és egy kávé is belefér.

- Túlzol – motyogom az orrom alatt. - Te is tudod, hogy sokkal okosabb annál – Skyler elhúzza a száját, de alig észrevehetően bólint, amin önkénytelen mosolyognom kell. Ha bárki megkérdezné, hogy szeretem-e, nem tudnám kijelenteni, hogy nem, ahogy azt sem, hogy igen. Van benne valami, ami egyszerre vonz és taszít. Még sosem éreztem hasonlót.

- Jöttök már? – Sophie kérdésére felkapom a fejem. A bal kezemmel megvakarom a tarkómat, egyszerre két lépcsőfokot is átlépek, hogy utolérjem az utcán ácsorgó kislányt. - Lehet, hogy elfogy, mire odaérünk, és akkor az a ti hibátok lesz.

- Nem hiszem – amíg Skyler és Sophie beszélget, végigpásztázom a padka mentén parkoló autókat. A bíróságnak nincs külön mélygarázsa, így a legtöbb diplomataautó egymás mögött pihen, elfoglalva a legjobb helyeket. Amikor délelőtt leállítottam a motort, még nem tűnt olyan nagynak a távolság, most mégis elveszem a választékban. Minden egyszínű, csupán egy citromsárga Chevy töri meg a fekete menetet.

- Meg mered kockáztatni? – hallom a hátam mögül, amikor előkeresem a slusszkulcsot és végső elkeseredésemben megnyomom a megfelelő gombot. Az Audim a hátam mögött kiált a figyelemért.

- Oké, oké – Skyler felemeli a karjait, ezzel egy képletes pajzsot emelve önmaga és a húga közé, mintha szörnyi valaha is képes lenne bántani őt. Egy személyként fordulunk a hang irányába, Sky összecsapott tenyereinek visszhangja elvész a londoniak alkotta tömegben. - Lássuk azt a gyors járgányt.

  A szőkeség öles léptekkel közelíti meg az egyik Bentleyt, céltudatosan simít végig a csillogó fényezésen. Az alsó ajkamba harapok, még mielőtt hangosan elnevetném magam, végül mellé lépek és hagyom, hogy kigyönyörködje magát. Sosem gondoltam volna, hogy egy hozzá hasonló lány szereti a kocsikat.

- Tényleg nem rossz – motyogja. A tekintete elhomályosodik a csodálattól, mintha épp a múltba révedne. Szinte látom, ahogy egy kedves emlék megmelengeti a lelkét, így csöndre intem a túlbuzgó testvérét, és kinyitom szörnyinek az Audi ajtaját, még mielőtt porrá zúznám a meghitt pillanatot.

- Az nem az enyém. Ez az enyém.

  Skyler elkerekedett szemei fokozatosan visszanyerik eredeti méretüket, ahogy az elnyílt ajkai is összepréselődnek. A kezei visszaesnek az oldala mellé, szótlanul lépked az anyósülés felé.

- A másik jobban tetszett – löki oda lazán, miközben szándékosan nekimegy a vállamnak. Felhúzott szemöldökkel kerülöm meg a fekete járművel, majd beszállok a volán mögé. Miután egyesbe kapcsolok, kiteszem az irányjelzőt és körülnézek, csak ezt követően sorolok be a többi autó közé.

  A londoni forgalom hű önmagához, még a szokottabbnál is akadozottabban haladunk, így bekapcsolom a rádiót. Az egyesen az egyik kedvenc számom akkordjai szólnak, a Serial Killer remix változata betölti a légteret, szinte beleremegnek az ablakok.

  A délelőtti esőzés nyomai belepik az egész várost, a járókelők sorra kerülgetik a nagyobb pocsolyákat, míg a kisgyerekek mosolyogva ugranak bele a koszos vízbe, ezzel összepiszkolva mindent és mindenkit. Elmélázva kopogtatok a kormánykeréken, türelmetlenül várom, hogy a piros lámpa zöldre váltson, míg Skyler másodpercenként hátra fordul, hogy leellenőrizze a húgát. A bal oldali tükörben én is ugyanígy teszek. Szörnyi számomra kiolvashatatlan betűket rajzol a bepárásodott ablak üvegére.

   Három perccel – plusz, mínusz egy – később lehúzódom a padka széléhez, felhúzom a kéziféket és leállítom a motort, melynek doromboló hangja fokozatosan elcsendesül.

- Itt is vagyunk. – Kikapcsolom a biztonsági övem és kihúzom a slusszkulcsot a gyújtásból, csak ezt követően nyitom ki az Audi ajtaját. Skyler és Sophie némán követik a mozdulataimat.

  Gyorsan zsebre dugom a kulcsot és a kezeimet, hogy a szél még véletlenül se kezdje ki a bőröm, mert elég Louis anyukájának zsálya illatú kenőcsére gondolnom és még a gyomrom is felfordul. Inkább nem kockáztatok, hiszen amúgy sem tudom, mit kezdhetnék a karjaimmal. Skye nem a barátnőm, így nem foghatom meg a tenyereit, ahogy azt normál esetben tenném.

  A kikövezett úton halkan koppan a cipőm talpa, melankolikus dallamot vonva néma hármasunkra. Még szörnyi sem beszél, mintha hirtelen elmúlna a lelkesedése és már bánná, hogy ránk erőszakolta ezt a programot. Legalábbis én így hiszem, egészen addig, amíg rám nem villantja kislányos mosolyát.

- Epreset szeretnék – helyeslően bólintok, jelezve, hogy megjegyzem a kívánságát, majd hagyom, hogy tovább szemlélje a fagyoskodó galambokat. A mozdulatain látszik, hogy legszívesebben sikoltozva rohanna utánuk, elkergetve az összeset, mégsem teszi. Csak sétál. Sokkal érettebb, mint amilyen én voltam. Emlékszem, amikor nyolcévesen Londonban kirándultunk, majdnem elütött egy rendőrautó, olyan figyelmetlenül rohangáltam a járda legszélén. Megrázom a fejem és hagyom, hogy a múlt tovaszálljon.

  A kicsiny bódé olyan apró, mint a fürdőszobám, mégis könnyen kiszúrom. A fémből eszkábált falakon színes cukorkák és díszes betűk cikáznak, így szinte világít a londoni szürkeségben. Sophie futva teszi meg az utolsó métereket. Lábujjhegyre ágaskodva támaszkodik neki a pultnak.

  Amikor beérjük, rutinszerűen nézem át az oldalra függesztett listát, kíváncsian keresem az eheti újdonságokat. Az egyik szemöldököm a homlokomra szökik, elborzadva olvasom el a cseresznye és a sárgadinnye szavakat, végül a megszokott ízek mellett döntök. Abban nem csalódhatok.

- Egy epreset, egy szedreset és egy? – kérdően fordulok Skyler felé, de nem válaszol. Unottan böngészi át a gyümölcsös kínálatot, a szeme többször is megakad az eladó háta mögött pihenő polcon, melyen gumicukrok és nyalókák sorakoznak. Sóhajtozva hajol a férfi arcába, kelletlenül könyököl rá az ingatag pultra.

- Csak ennyi lesz – suttogja. Eric gyakorlott mozdulatokkal keveri az ízeket, a tompán berregő gép szélén hamar megjelennek az első felhőszerű csíkok, melyeket egy hurkapálcikára teker. Eleinte apró, ovális formájú, de amikor a kezembe adja már olyan, mint egy miniatűr bárányfelhő. A vattacukor édes illatától megszédülök, csupán a szerencsén múlik, hogy nem rogynak össze a lábaim és nem esek pofára, mert rá emlékeztet. Danielle kedvenc parfümje is pontosan ilyen volt. Egy másodpercre elmerülök az emlékében; ajkának teltségében, szemöldökének határozott ívében, nyakának kecses vonalában.

  Sophie ártatlan kérdése rángat vissza a valóságba.

- Megkóstolhatom? – esetlenül adom a kezébe az édességet, amibe hezitálás nélkül beleharap. A fogai mentén besötétül és megkeményedik a cukor, az arcán rózsaszín, ragacsos foltok éktelenkednek. Valamivel boldogabban nyúlok a szedres vattacukorfelhő felé. Gyorsan kifizetem mind a kettőt, végül elköszönök az eladótól.

  Eleinte céltalanul bolyongunk, élvezzük a gyér napsugarakat, melyek mintha megmelengetnék az arcomat, bár az is lehet, hogy csupán képzelődöm. Az ujjammal letekerek egy jókora darabot a szedres finomságból, és mohón a számba nyomom. A tömény cukortól teljesen felpörgök, és olyanná válok, akár egy hiperaktív kisgyerek. Ökölbe szorítom az ujjaimat, nevetve bokszolok bele a mellettem menetelő, durcás szépség vállába, de amikor nem reagál, kissé elszontyolodom.

- Azt hittem boldog leszel, ha megnyerjük a pert – a lábai mintha gyökeret eresztenének, hirtelen megtorpan és egy tapodtat sem mozdul. Talán észre sem veszi, de a fejét ösztönösen oldalra biccenti, mint akkor, amikor ideges, vagy nem tudja, mit is mondhatna. Arcának kedves vonásai megfeszülnek, a karjait úgy fonja össze, akár egy pék a perecet. Engesztelésképp mellé lépek és az orra alá nyomom a vattacukrot.

  Mérgesen veszi el a felkínált édességet, ami a legközelebbi kukában landol.

- Boldog vagyok – motyogja, miközben leül az egyik fehérre festett padra. Hitetlenkedve figyelem a mozdulatait, azt, ahogy dühében felületesen lélegzik, ezzel elárulva, mennyire labilis. Nem értem, mi a baja.

- És bunkó – teszem hozzá elkínzottan. Óvatosan leülök mellé, megtartva azt a fél méter távolságot, ami a függetlenséget és a szabadságot jelképezi. A szemeimmel a galambokat kergető szörnyit figyelem, mégis Skylerre koncentrálok. - Miért utálsz ennyire?

  Meglep, hogy nem válaszol azonnal. Azt hittem már rég kitalálta, mivel fog a lelkembe gázolni, ehelyett csak meredten bámul a semmibe, üveges szemei csillognak a gyenge napsütésben.

- Nem utállak – a hangja erélyes, határozottságot és elszántságot sugall, ahogy a combjaira támasztja a könyökét és a tenyerére fekteti az állát -, csak nem szeretném, hogy azt hidd, ettől minden megváltozik.

- De hisz minden megváltozott – válaszolom hitetlenkedve. Más esetben idegesen járkálnék fel és alá, most viszont csak ülök, akár egy megkövült idióta. A hátamat a pad kemény, de egyenletes támlájának döntöm, feszélyezetten keresem a legkényelmesebb pozíciót.

- A barátom akarsz lenni? – őszinte tekintetét rám szegezve mustrálja az arcomat, és amikor mélybarna szemiben felfedezem a saját tükörképem, rájövök, hogy még sosem láttam ilyen nyíltnak. Mintha egyszeriben megtörne a jég, ami körülölve a szívét, kizárja onnan a kedvességet. A gyengéd érzelmeket, amitől az ember igazán ember lehet. Mosolyogva bólintok.

- Miért ne? – megforgatja a szemeit, a pillái beleremegnek a kényszeres mimikába, amitől ismételten elnevetem magam. Túl késő visszakoznia, mert ezzel a kérdéssel elhintette bennem a reményt, ami az Istenért sem akar eltűnni onnan. Hosszú idő óta fényesebben lángol, mint egy mécses lángja, vagy a déli, tikkasztó napsütés a legforróbb nyári napokon.

- Mert nem szeretek barátkozni – Sky is nekidől a pad hátsó részének, azzal a különbséggel, hogy ő a lábait is felhúzza. A térdei egy vonalba kerülnek az orrával, a könyökei a kemény csonton időznek, míg a tenyerei magatehetetlenül lógnak a levegőben. Skyler tekintete a kishúgát őrzi, szörnyi azonban ügyet sem vet ránk, mosolyogva kergeti a tarka galambokat.

- Akkor majd én barátkozom kettőnk helyett is – közelebb csúszok hozzá, és akár csak a nyálas tini filmekben, egy jól megválasztott pillanatban átlendítem a karom, magamhoz ölelem és nekidőlök a vállának. Két másodpercig bírja, aztán elhúzódik.

- Miért nem állsz fel, és sétálsz el? – számonkérése szánakozó, ami idegesít, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa, mennyire dühös vagyok. Továbbra is mellette maradok és kivárom, amíg mindketten megnyugszunk. - Könnyebb lenne.

  Tudom, hogy igaza van, így nem válaszolok, csak nézek a semmibe. A napsütés hatására egyre több ember sétál az utcákon, maga a hangulat mégsem lesz boldogabb. Vele ellentétben én nem szeretném elfelejteni az elmúlt heteket, az órákat, amiket együtt töltöttünk, miközben felkészültünk a perre. Képtelenség lenne, és nem értem, ő miért nem érzi azt a szoros köteléket, ami szinte hozzáláncolja az életemet. Éreznie kellene.

- És abban hol a mulatság? – kérdezem elgyötörten, kényszeredett nevetésem sikolt a hazugságtól.

- Nem vagyok mulatságos – Skyler ujjai a nadrágjával játszadoznak, jobban mondva: azzal a cérnaszállal, ami kilóg az összeillesztésnél és, amit ha túl sokáig rángat, tovább foszlik az anyag. Mégsem szólok rá, mert nem látom értelmét. Hagyom, hogy úgy dolgozza fel a történteket, ahogy kedve tartja. Talán, ha a fiúk is ezt tették volna, most minden könnyebb lenne. Hetek múltán túlléptem volna a szakításon, és mára már nem lennének gondjaim. A rajongóink megőrülnének értem, az egóm visszakerülne az elfogadható magasságba és vidám, szerelmes dalokat írnék az új albumra.

- Akkor ezen majd dolgozunk – biztatom, mire elhúzza a száját. Nézem, ahogy gondolkodik, ahogy összeráncolja a homlokát, és azt kívánom, bár beleláthatnék az elméjébe. Így minden olyan zavaros.

  Pár hosszúra nyúlt másodpercet követően rám emeli a tekintetét és szólásra nyitja az ajkait, mégsem hallom a szavait. Szörnyi sikoltva kiabál, ezzel belé fojtva a feleletet.

- Sky! Ezt nézd! – Skye összepréseli a szemeit, fújtatva ereszti ki a tüdejében rekedt levegőt, csak ezután fordul a kislány felé. Sophie integetve kérleli, amitől ellazulnak addig görcsös izmai. A talpa halkan érinti meg a hűvös talajt, és anélkül hagy magamra, hogy akár csak egy pillanatra is rám nézne.

- Megyek.