Number Twenty-four × Holding on and letting go

Sziasztok :)

Hmm, egy elég hosszú és eseménydús nap felén vagyok túl, fáradtan és meggyötörve, egy jeles informatika érettségivel a hátam mögött. A kialvatlanság miatt - ma értünk haza a nyaralásból és a repülőút igazán kínkeserves volt - nem vagyok benne biztos, hogy az átolvasásom minőségire sikeredett... kérlek nézzétek el nekem. És élvezzétek az utolsó előtti részt, ugyanis tiszta szívvel írtam. Nagyon szeretlek titeket <3 Kellemes nyarat, és köszönöm a sok támogatást, amit ebben a tanévben adtatok nekem!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

Ross Copperman

/Liam Payne

   Az ujjaimat tördelve harapdálom az ajkaimat, miközben hol felemelem a kezem, hol az oldalaim mellé rántom mindkettőt, mindezt addig ismételgetve, amíg a szomszéd lakó el nem fordítja a kulcsát a zárban és ki nem lép az előtérbe, ezzel cselekvésre ösztönözve. Ha akárcsak egy másodperccel is tovább várakoznék, az gyanút keltene, és bár erősen kételkedem benne, hogy ezen a környéken bárki is kihívná a rendőrséget, nem szeretnék kockáztatni.

   Egy mély lélegzetvételt követően megnyomom az ajtó mellé szerelt, ütött-kopott csengőt.

   Valaki mozgolódni kezd az ajtó mögött, a tompa neszezés pedig magával hozza az emlékeket, melyeket a palacsintakészítős reggelről őrizgetek, ezért kénytelen vagyok megrázni a fejem, hogy eltüntessem a fájó pillanatokat, melyek kis híján megelevenednek a lelki szemeim előtt.

- Szia! – köszönök azon nyomban, ahogy meglátom a kissé kócos, a sírástól puffadt arcú lányt. Sky ujjai görcsösen markolásszák a fából készült nyílászárót, az ajkai pedig megremegnek, ahogy végignéz rajtam. Ezúttal nem visel semmiféle maszkot, így minden egyes érzelmet ki tudok olvasni a vonásaiból. Harag, szomorúság, kétségbeesés, döbbenet. Nem akarja elhinni, hogy itt vagyok, és hogy ennyire „jól vagyok”. Vele ellentétben az én életem egyenesben maradt, míg ő szemmel láthatóan nem találja a helyét a világban.

- Liam… - suttogja elgyötörten, majd becsukva a szemeit, szótlanul hagyja, hogy egy árva könnycsepp végigfolyjon a kipirult orcáján. Majd, mint derült égből villámcsapás, Sky hezitálás, és ami még rosszabb, bármiféle előjel nélkül rám csapja a bejáratot, ezért nem tudok védekezni. Ahogy az ajtó és a keret egymásnak ütköznek a zár elfordul, ezzel kirekesztve nem csak a lakásból, de az életéből is.

  Újra megtörténik, és hirtelen nem is tudom, mi mást vártam, amikor fejet hajtva Danielle unszolásának, stúdiózás után egyből ide jöttem.

- Hé! – kiabálok, ahogy csak a torkomon kifér, hiszen fogalmam sincs róla, milyen messze jutott az eltelt másodpercek alatt. Ám a kilincs megmozdul, amikor hangos kopogtatásba kezdek, ez pedig meggyújtja bennem a remény szikráját. Mert bár lehet, hogy csak az elmém játszadozik velem, az sem kizárt, hogy alig egy karnyújtásnyira tőlem, Sky az ajtónak dőlve várakozik. Akkor pedig előbb-utóbb be fogja adni a derekát. - Nyisd ki! Sky, kérlek szépen, nyisd ki az ajtót! – könyörgöm, és amikor elfárad a kezem, gondolkodás nélkül nekidöntöm a fejem a falnak, a tenyerem pedig szomorúan végigsimítom a festékkel lekent fán. Annyival könnyebb lenne, ha szörnyi is itt lenne. Nélküle fogalmam sincs, hogyan törhetném át Skyler védgátjait, hiszen ha jobban belegondolok, egyedül még sosem sikerült.

- Minek? – kérdezi mégis, mire ösztönösen elmosolyodom, pedig a kialakult helyzet sokkalta inkább röhejes, mintsem szórakoztató, ám úgy látszik, ezúttal nem számít a különbség. Az ajkaim elnyílnak egymástól, a szám pedig a fülemig ér. - Menj el!

- Szeretném, ha meghallgatnál – válaszolom az igazsághoz hűen, miközben ökölbe szorítva a jobb kezem, meglengetem a levegőben, jóllehet végül mégis a némaságot választom az eszeveszett dörömbölés helyett. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ezzel csak elijeszteném, márpedig ez az utolsó, amire vágyom. Muszáj bejutnom oda, muszáj megmutatnom neki azt, amin az elmúlt két hétben dolgoztam annak reményében, hogy visszacsempészhetem az életébe a boldogságot.

- Nem akarlak meghallgatni! – nyöszörgi, akár egy tízéves kislány az iskolaév legelső napján. Szinte magam előtt látom egykori önmagam, ahogyan a hatalmas, ódon vaskapu előtt ácsorogva, lehajtott fejjel a földet kapargattam. Akkor ugyanilyen esedező hangon próbáltam kikényszeríteni az anyukámból plusz egy nap végtelen nyarat.

- Kérlek! – kérlelem, de amikor ez sem segít, valami egészen drasztikushoz folyamodom. Bele sem gondolok, milyen következményekkel járhatnak a szavaim, ugyanis a célon kívül semmi más nem lebeg a szemeim előtt. A hozzá vezető út értékét veszti. - Gondolj szörnyire! Ő mit tenne?

  Egy másodperc nem sok, annyi sem telik el, az ajtó kitárul és egy érdes kéz csattan az arcomnak, a szégyen bíborvörös foltjait hagyva a bal orcámon. A fejem jobbra csuklik, a nyakam nem képes többé egyenesben tartani, és hosszú ideig nem is vesződöm azzal, hogy ezen változtassak, hiszen megérdemlem az ütést.

- Hogy merted? Hogy merted kiejteni a nevét azok után, ami történt? – kérdezi indulatosan. Minden szavánál megfeszülnek az izmai, a karjai pedig megremegnek, valahányszor önmaga nyugtatására a kelleténél mélyebb lélegzetet vesz.

  Különös, hogy egy szó vagy egy név mennyire fájdalmas lehet még azután is, hogy az idő valamelyest fakít a hozzá tartozó kínkeserves emlékeken. És ez elgondolkoztat: vajon lesz-e olyan pillanat, amikor mindez megszűnik? Vagy örök életére így marad, csupán megtanul együtt élni a veszteséggel, ami legszívesebben nap mint nap a mélybe rántaná?

- Te is tudod, hogy nem én öltem meg – suttogom magam elé, és hála a fiúknak, a családomnak és Daninek, napok óta először, komolyan is gondolom. Mert hiába Carmen bármely vádja, nem én vezettem a kocsit, nem én kreáltam az esőt és nem én voltam figyelmetlen. Nem én öltem meg Sophiet, az egész csupán baleset volt.

  Skyler szemei megtelnek könnyel, ám ezúttal foggal-körömmel harcol minden csepp ellen, egyiket sem engedi lefolyni az arcán. Egy röpke pillanatra mindketten elhisszük, hogy sikerrel járhat, ám akkor valaki nekimegy az egyik szekrénynek, a sós folyadék pedig kiszabadul a képletes ketrecéből.

- Sky? – a mély, dörmögős hang ismerős, mégsem tudok nevet kapcsolni hozzá egészen addig, amíg a szőke férfi meg nem jelenik a lány háta mögött. Aztán minden a helyére kattan. Golyó; a kidobó, aki a Pink Pleasureben dolgozik. - Valami baj van?

  Skye gyorsan a szemei elé emeli a kezeit, majd egy elegáns, mégis feltűnő mozdulattal eltünteti a gyengeségét jelképező cseppeket és egy halvány, ám őszinte mosollyal Golyó felé fordul.

- Nem, semmi olyan, amit ne tudnék elintézni – dünnyögi. A hangján érezhető, hogy nevet, és a szórakozott legyintése csak még inkább alátámasztja a sejtésemet. Hirtelen kellemetlenül érzem magam, és bánom, hogy a jelenlétemmel elrontottam valamit, valami személyeset. Már épp azon vagyok, hogy szólásra nyitva a szám elnézést kérjek, amikor a szőke fiú elhúzza a száját, mintha valami olyat hallana, amit a fülembe tóduló vér dübörgésétől én képtelen vagyok. - Ráadásul neked is menned kellene. Köszönöm, hogy hoztál kaját, de az egyetlen dolog, amire jelenleg vágyok, az a magány – Sky sebtében megveregeti Golyó vállát, és már fordulna is vissza, mint aki jól végezte dolgát, amikor a kidobó egy gyors, de annál határozottabb mozdulattal a karjaiba zárja a megszeppent lányt. Mintha meg akarná mutatni, kettőnk közül kinek van joga Skyler mellett lenni… zavaromban lehajtom a fejem, miközben a tarkómat vakargatva a fekete bakancsaimat, és a rajtuk fénylő esőcseppeket mustrálom.

- Biztos vagy benne? – kérdezi, azonban ezt a három szót válasz helyett némaság követi, ami letöri a srác érthetetlen lelkesedését. Golyó hosszúra nyúlt, kínos másodpercek elteltével hümmögve hagyja maga mögött a lépcsőházat. Lépteinek visszhangja elnyúlt pillanatokig cseng a fülemben, szellemként kísért utamon.

  Mire sikerül összeszednem magam és visszatérek a jelen eseményeihez Skye ismételten kész rám zárni a bejáratot, ám ezúttal elég előrelátó és gyors vagyok ahhoz, hogy a lábammal megakadályozzam mindezt. A lábfejembe nyilalló tompa fájdalom arra a bizonyos szeptemberi délelőttre emlékeztet.

- Nem megyek el, amíg nem hallgatsz meg – makacskodom, a kezeimet pedig összefonom a mellkasom előtt, hogy a megjelenésem még határozottabbnak tűnjön.

  Skyler elmélyülten méreget, a tekintete hol a cipőimre, hol a dzsekimre vándorol, míg el nem ér a szemeimig, melyek láttán a sajátjai egészen elhomályosodnak. Mintha elrévedne egy emlékben, és ebben a percben azt kívánom, bár én is látnám, amit ő. Vajon mire gondol? Ő is szörnyit látja, valahányszor visszagondol a kapcsolatunkra, ami már azelőtt szilánkosra tört, hogy igazán kibontakozhatott volna?

- Miért? – az értetlenségem nagy valószínűséggel az arcomon is megmutatkozik, ugyanis érzem, ahogy az ajkaim elnyílnak, szavak mégsem szöknek a levegőbe. Sky dühtől vörös arccal ismétli meg a kérdését, ezúttal valamivel erősebben nyomja meg a szavakat, mintha attól félne, máskülönben nem fogom fel a jelentésüket. - Miért nem tudsz egyszerűen csak felszívódni, ahogy azt az elmúlt két hétben tetted?

  Nem tehetek róla, minden bunkóság ellenére megmosolyogtat a kérdése, jóllehet egy érzelemmentes maszk mögé bújtatom az örömöt, amit a szemrehányása kelt életre. Biztos vagyok benne, hogy félreértené, és azt hinné a nyomorúságán nevetek, pedig igazából csak boldog vagyok, amiért nem csak nekem hiányzott az elmúlt napokban.

- Meg szeretném mutatni, miért nem kerestelek – válaszolom valamivel kedvesebben, ugyanis nem szeretném elijeszteni. A kezeimet monoton a zsebeimbe száműzöm, hogy még véletlenül se essek kísértésbe, és hogy biztosan lefoglaljam az ujjaimat, a kulcscsomómmal és a telefonommal játszadozom.

- Liam… - nyöszörgi, miközben megpróbálja arrébb rugdosni a cipőmet; mindhiába. Túl erőszakos vagyok, ő pedig túl gyenge, a szüntelen sírás kimerítette a testét. Ahogy a beálló csöndben végignézek rajta, felfedezem a mások számára talán láthatatlan, apró változásokat. A lenőtt, kócos haját, és a karikás, felduzzadt szemeit, melyeket korrektor takar. A látszólag összement pólót, ami igazából nem is az övé, hanem a húgáé, hiszen elnézve a méretet, még én vettem neki.

- Egy óra. Ennyit kérek, semmi többet – próbálkozom a jól bevált módszerrel, amivel a paintballra is sikeresen rávettem. Sky felhúzza az egyik, szépen ívelt szemöldökét, ami ezúttal kissé borzos, majd egy erőltetett sóhaj után szélesre tárva az ajtót, ellép az útból.

- Gyere! – a jobb kezével a konyha felé mutatva invitál beljebb, és bár átlépem a küszöböt, még mielőtt bezárná a bejáratot, halk szabadkozásba kezdek:

- Igazából, inkább neked kellene jönnöd – motyogom, jóllehet a hangom elég hangos ahhoz, hogy meghallja a szavaimat.

- Hova? – kérdezi, majd ezt követően bereteszeli az ajtót és se szó se beszéd elindul a konyha felé. A már ismerős pulton egy virágos bögre díszeleg, amiből halovány gőzfelhő száll a plafon irányába.

- Meglepetés. – Sky példáját követve leülök az egyik üres székre, és megtámasztva a könyökeimet, összefonom az ujjaimat, akár egy ügyvéd, aki a végső ítéletre vár. Türelmes vagyok, hiszen ráérek, ugyanis direkt olyan napot választottam az ajándékom átadására, amikor semmi dolgom sincs. Skyler egy ideig csöndben szürcsöli a forró italát, ám amikor eljut az agyáig, miről is beszélek, felháborodottan megforgatja a szemeit, ezzel jelezve, mennyire nem rajong az ötletemért. - Ne mondj semmit, tudom, hogy mennyire utálod a meglepetéseket, de ezt szeretni fogod. Esküszöm.

  Amikor az előttem ücsörgő lány enyhén felegyenesedik, szabályosan összerezzenek, ám ha bárki rákérdezne, könyörtelen tagadásba kezdenék. Minden alig látható, rángatózó mozdulatot az ablakon beáramló hidegre fognék, miközben igazából a félsz remegteti a testem.

- Legyen – mondja, ezt követően pedig az ajkaihoz emeli a bögrét és hátra dönti a fejét, ezzel elpusztítva minden cseppet, ami a pohárban lapul.

  Skyler komótosan a csapba helyezi a porcelánt, mintha egy lenne a legféltettebb kincsei közül, majd magamra hagy és bezárkózik a szobájába. Az ujjaimmal ritmustalan ütemet kopogtatva, a széken ide-oda dőlve várakozom, miközben Sky lecseréli a ruháit és felfrissíti magát a fürdőszobában. Tizennyolc unalmas, monoton percbe telik, mire felkapva a védjegyévé vált dzsekit, egy kopott bakanccsal a talpán megköszörüli a torkát.

  Nem szólunk egymáshoz, amíg a kocsiban ülve le nem ragadunk egy piros lámpánál és a rádió el nem halkul, majd ismételten fel nem hangosodik. Lana Del Rey This is what makes us girls című dalának remix változata pillanatokon belül betölti az utasteret.

  Mialatt Skyler a nedves nadrágjából kikandikáló cérnaszálakkal foglalatoskodik, addig a gondolataim szárnyra kélnek, és hirtelen azon kapom magam, hogy ismételten az ajtaja előtt ácsorgom, ám ezúttal minden másképp történik. Amikor kopogásra emelem a bal kezem, az ujjaim nem akadnak el az ajtóban, hanem átsiklanak rajta, mintha szellem lennék, egy átlátszó kísértet. Felhúzott szemöldökkel, értetlenkedve, de kíváncsian sétálok át a falakon, melyeken túl őt és a kidobót találom. Együtt teáznak, beszélgetnek, mosolyognak…

- Láttam, ahogy egymásra néztek – bukik ki belőlem anélkül, hogy belegondolnék, tulajdonképpen miről is beszélek.

  Sky elkerekedett szemekkel fordul felém.

- Hmm?

  Valaki a hátam mögött rákönyököl a dudára, így észbe kapok, és gyorsan egyesbe kapcsolok és elengedem a kuplungot, ezzel beindítva a járművet. A mellettem ülő lány feje hátracsuklik, ahogy a kényelmetlen helyzet miatt a kelleténél durvábban lépek a gázra.

- Szerelmes beléd, Skye – suttogom, amikor Sky kikapcsolja a rádiót ezzel beszédre ösztökélve - és szerintem te is szereted őt.

  Meglepően könnyen jönnek a szavak, pedig az ember azt hinné, a féltékenység eltorlaszolja az ehhez hasonló vallomások útját. S csak ekkor döbbenek rá igazán, mennyire eltávolodtunk egymástól az elmúlt két hétben. A messzeség áthidalhatatlan.

   Amikor egy röpke másodpercre oldalra fordulok, tisztán látom, miként préseli össze az ajkait, hogy miként nyeli vissza azt a jól kiérdemelt, epés megjegyzést, amit egykor könyörtelenül az arcomba vágott volna. Kétségtelen, hogy Sophie büszke lenne rá. 

   A jobb kezemmel óvatosan megérintem a tenyerét, ő mégis elhúzódik.

- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak – válaszolja hetykén, miközben a lehető legtávolabb húzódik tőlem -, de jelenleg a szerelem az utolsó dolog, amire vágyom. Nem fog megtörténni, ahogy ez a beszélgetés sem.

  Skyler egy gyors mozdulattal visszakapcsolja a rádiót és megkétszerezve az eddigi hangerőt, maximumra tekeri a megfelelő gombot, mintha ezzel elejét vehetné a beszélgetésnek, pedig ha nagyon akarnám, könnyedén túlkiabálhatnám a csacsogó műsorvezetőt. És ezúttal nem foglalkozva a következményekkel, meg is teszem.

- Az, hogy nem akarod, nem jelenti azt, hogy nem fog megtörténni. A szerelem a legváratlanabb pillanatokban talál rá az emberre – ordibálom. A nyakamon végigfutó inak megfeszülnek, ahogy egyre hangosabbá válok, miközben az ujjaim automatikusan szorosabban fogják a kormánykereket. Érzem, ahogy a körmeim felszakítják az éjszínű borítást.

- Ha nem hagyod abba, kinyitom az ajtót és kiugrom a mozgó kocsidból! – Skye azon nyomban kicsatolja a biztonsági övét, pedig tudom, hogy valójában esze ágában sincs kiugrani a kocsimból, hiszen mind a szülei, mind szörnyi autóbalesetben vesztették el az életüket. Bármennyire mérges, sosem kockáztatná meg, hogy ez másokkal is előforduljon, márpedig ha kinyitná az ajtót én gondolkodás nélkül elrántanám a kormányt.

- Ahogy akarod… - legyintek felhúzott orral, ismételten az útra összpontosítva. Az út további részében nem beszélgetünk.

  Alig négysaroknyival később fokozatosan lelassítok, majd amikor találok egy szabad helyet, végleg megállok. Ezúttal meg sem próbálok udvariaskodni, egyszerűen kiszállok és megvárom, hogy Skyler is megtegye ugyanezt anélkül, hogy átsétálva a jármű másik oldalára kinyitnám neki az ajtót. A csípős, novemberi szél megcsapja az arcom, így gyorsan összébb húzom magamon a dzsekimet, jóllehet a textília még így sem védi meg az orcáimat, nem is tudom, minek erőlködöm.

- Hol vagyunk? – kérdezi a mellém lépő lány, aki végignézve az emberektől kopár utcán, összevont szemöldökkel kémleli a helyenként még kint felejtett halloweeni lámpásokat.

- Türelem, már csak egy pillanat az egész – azzal hátat fordítva Skynak, megindulok a megfelelő irányba. Nem sétálunk sokat, de azt a pár métert néma csöndben tesszük meg, mintha nem lennénk többek két idegennél, és visszagondolva a kertmozis randinkra szíven üt mennyire megváltoztak a dolgok. Mégsem panaszkodom, hiszen a kialakult helyzet ugyanannyira az én hibám, mint az övé. Én sem kerestem az elmúlt hetekben.

  Amikor elérünk a 34-es épülethez, gyorsan beütöm a négy számból álló kódot, mire kiold a biztonsági rendszer, az ajtó pedig kinyílik még mielőtt bármelyikünk is hozzáérne a kilincshez. Sky közömbösen mustrálja az egyhangú belteret, és monoton köveket, amikor ellépkedek a lépcsősor felé.

  A ház egy semleges előtérből és két emeletből áll. Amikor másfél hete rátaláltam még graffitik csúfították a falakat, most minden fehér és szürke. A rozoga, fából készített, szúette lépcsőfokok helyén pedig laminált padlódeszkák lapulnak, ami alatt gipsz tartja meg az egész szerkezetet. Mosolyogva gondolok rá, mennyi munkám van abban, hogy végre fényárba öltözik az emelet összes szobája, amikor felkattintom a villanykapcsolót.

- Istenem! – Skyler elhűlve figyeli, ahogy lerántom a vásznat a sarokban lapuló állványok egyikéről, az ecsetekről és a különböző festékekről, melyek mellett zsírkréta halmok és ceruzák pihennek. - Ez csodálatos.

- És az egész a tiéd – mondom mosolyogva, mialatt kihúzva a szemközti falhoz állított szekrény fiókjait, újabb és újabb apró ajándékokat tárok a szemei elé. Az egyikben egy rakás fehér papír, a másikban milliónyi színes origami, a harmadikban elhasznált magazinok találhatóak. És a legjobbat még nem is látta.

  Óvatosan megfogom a sokkos állapotban lévő lány kezét és egy száznyolcvan fokos fordulat után becsukom az ajtót, aminek a felületén egy ismerős rajz felnagyított másolata kapott helyett. Sky szemeire egy leheletvékony fátyolréteg kerül, ahogy felismeri Sophie jellegzetes vonalait.

- Tessék? Nem! Nem fogadhatom el – motyogja önmaga elé. Már akkor tudtam, hogy ellenkezni fog, amikor elkezdtem a renoválást, így nem ér meglepetésként, hogy Skyler lábai elindulnak a kijárat felé. Könnyedén az útjába állok.

- Dehogynem! – az ujjaim puha láncot tekernek a lány csuklói köré, majd amikor megbizonyosodom róla, hogy nem megy el, a tenyereim édes börtönbe zárják az arcát. A hüvelykujjam apró karikákat rajzol a szeme alatti, sírástól duzzadt bőrre, amitől potyogni kezdenek a könnyei. - Tudom, mennyire szereted, itt pedig kedvedre festhetsz, ráadásul az emeleten akár saját kiállítást is rendezhetsz.

- Nem tudom, mit kellene mondanom – nyöszörgi, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne a világ. Ahogy a sós cseppek elérik a száját, a mosolya egészen elterebélyesedik. Még sosem láttam ilyen szépnek, és hirtelen kedvem támad a karjaimba zárni, ám ismerve őt mégsem teszem meg. Helyette egy lágy, szeretettel átitatott puszit nyomok a homlokára és ezt követően ellépek tőle, ezzel visszaadva neki a személyes terét. A szabadságát.

- Semmit. Ha ez segít átvészelni a legkilátástalanabb napokat, ha így tovább tudsz lépni, akkor ez a legkevesebb, amit tehetek – a jobb karomat vízszintesbe emelve körbemutatok a műtermén, és akkor sem hagyom abba a biztató mosolygást, amikor már fájnak a nevető-izmaim. - Szeretném, ha tudnád, hogy mindazok ellenére, amin keresztül mentünk, a barátod vagyok.

  Sky arcát látva tudom, hogy Daniellenek mindenben igaza van. Néha egy kedves és önzetlen baráti gesztus sokkal többet segít, mint a fojtogató szerelem.

  A szőkeség megtörli a szemeit, majd elsétál az egyik hatalmas ablakig. Remegő kezekkel, de biztosan fordítja el a reteszeket, s hideg ide vagy oda, gondolkodás nélkül kitárja a keretbe foglalt üveglapokat. A szél táncra kél a hullámos tincseivel, és mire mellé érek, már vörösre csípi az orcáit, mégsem mozdul egy tapodtat sem. A könyökeit a párkányra támasztva gyönyörködik a városban.

- Mit látsz bennem? – először nem értem tisztán a szavait, így nem is válaszolok, csupán oldalra fordítom a fejem és elmeredve nézem a vonásait. - Mi az, amiért ennyi durvaság ellenére sem hagysz fel a megmentésemmel? – most már ő is engem néz, és ahogy a tekintetünk egymásba fonódik, úgy érzem, haza találtam és végre otthon vagyok.

- Fontos vagy. Szeretném, ha boldog lennél – válaszolom az igazsághoz híven, és kényszerítve önmagam, visszafordulok a londoni látkép felé. Ahogy pislogok egyet, az utcai lámpák sorra felderengenek, sárga csíkot rajzolva a betonra és az épületekre, így a mi arcainkra is.

- Segítesz? – összevont szemöldökökkel, ráncos homlokkal fordulok Skyler irányába, aki az egyik állvány mellett ácsorogva, épp egy üres vásznat helyez a szerkezetre. Fogalmam sincs róla, mikor sétálhatott el mellőlem, de gondolkodás nélkül ellépek az ablaktól, és követem a festékes dobozok felé.

- Örömmel.

Number Twenty-three × Say something

Sziasztok :)

Jesszus, el sem hiszem, hogy már itt a nyár a nyakunkon, ez annyira király, hogy esküszöm, nem találom a szavakat,pedig annyi mindent mondanék nektek! Mindenesetre a legfontosabbat ezúttal sem hagynám ki: KÖSZÖNÖM! Borzalmasan hálás vagyok, amiért itt vagytok nekem, a kedves szavakért a fejezetek alatt, remélem ezúttal is lesz, aki megajándékoz velük, főleg most, amikor az utolsó fordulópont is bekövetkezett (hiszen már csak két rész van hátra a történetből, de a folytatásról majd később...).

Emellett szeretnék kérdezni valamit: A következő fejezet feltöltésének ideje alatt nem leszek itthon, így azon gondolkoztam, hogy csupán 24-én tölteném fel, de kárpótlásul az utolsó rész nem tíz nap múlva, hanem egy héttel később érkezne. Megfelel?

Kellemes nyarat mindenkinek, jó olvasást!

Millio puszi Xx

A Great Big World feat. Christina Aguilera

/Liam Payne

  Karcsú, ám őszinte mosollyal az arcomon hagyom magam mögött a menedzserünk irodáját, majd végigsétálva a folyosón, a lift helyett ezúttal a lépcsőt választom, így elköszönök a többiektől és egy egyszerű mozdulattal megtolom a kilincs nélküli lengőajtót. A hétvége nagy részét a szobámban töltöttem, hamburgert majszoltam és a dalon dolgoztam, a fájdalmas, véget érő szerelemből merítve ihletet. S bár többször is azon kaptam magam, hogy felvettem a cipőimet, igazából sosem léptem át a bejárat keskeny küszöbét.

  Ahogy kiérek az utcára, a fény szabályosan elvakít, ezért hunyorogva sétálok át a zsúfolt útkereszteződésen. A siető járókelők neki-neki ütköznek a vállamnak, azonban a harmadik figyelmetlen ember után abbahagyom a számolást és inkább a fontosabb dolgokra összpontosítok. A kutyát sétáltató vagy fülhallgatóval és telefonnal futkorászó emberekre, a kisbabákra és a mosolygós, büszke szülőkre. A délre költöző madarakra, akik sebesen, csapatosan menekülnek a téli hónapok elől, de azért tesznek még egy tiszteletkört a város felett, amit egész nyáron az otthonuknak mondhattak.

  A fogadalmamhoz hűen, kétségbeesetten keresem az önfeledt boldogságot, és már majdnem elhiszem, hogy rátalálhatok, amikor valami egészen másba botlok. Valaki egészen másban.

  Az érzelmek zavaros kavalkádja ellepi az elmém. Amikor meglátom Daniellet, oly meggyötört és ártatlan, hogy minden porcikám meg akarja védeni, miközben kettőnk közül én vagyok az, aki nagyobbat eshet, aki jobban megsérülhet. A lábaim fokozatosan lelassulnak, majd végleg megdermednek, így egy tapodtat sem mozdulok.

  A vállam nekidöntöm az egyik vasból kovácsolt utcai lámpának, ezt követően összekulcsolom a karjaimat és elmélyülten figyelem a kávébarna bőrű lányt, aki kecsesen mozog az egyik kolduló zenész muzsikájára. A táskája pár lépésnyire tőle, a földön hever, a dzsekije közvetlenül mellette, az öreg férfi kalapja előtt.

  Egy közeli templom harangja hangos kongással jelzi a delet, a kellemes dallam különös melódiát kreál a gitár egyedi akkordjaival, Dani mégsem zökken ki, pillanatok leforgása alatt, észrevétlenül alkalmazkodik az új zenéhez, amit egy elégedett tapssal jutalmazok. Ez így megy legalább egy percig, azonban nem bírom tovább a csendes szemlélő szerepét, természetellenes késztetést érzek rá, hogy közelebb sétáljak.

  Elmormogott sajnálomok közepette verekedem át magam a londoni tömegen, és a zsebembe nyúlva előkeresem a pénztárcám, amiből két tízfontost teszek a férfi kalapjába. A sárga bankjegyek szabályosan kitűnnek az érmék alkotta óceánból, akárcsak a tengeren hánykódó csónakok mentőmellényes utasai, így szinte már törvényszerű, hogy az öreg zenész elkerekedett szemekkel figyeli minden mozdulatomat. Azt, ahogy hátrálva egy bizonytalan lépést kedvesen elmosolyodom, majd ütemes tapsolásba kezdek.

  A szám végeztével Dani megsimogatja a férfi vállát, majd sebtében magára kapkodja levetett dzsekijét, és felveszi a földről a bézsszínű táskáját, amit még az anyukámtól kapott tavaly Karácsonyra. Miközben kiengedi a szoros kontyba tekert fürtjeit, egy másodpercre összeakad a tekintetünk, de ahogy tudatosul benne, kit lát, elfordítja a fejét és elsétál.

  Mindössze egy lélegzetvételnyi ideig hezitálok. Ennyi kell ahhoz, hogy az érzelmek felülkerekedjenek az észérveken.

- Mi az, már nem is köszönsz? - kérdezem gúnyosan, akár egy sértett kisgyerek, akinek a szülei megtiltják, hogy elhagyja a szobáját. A kezem anélkül cselekedik, hogy külön utasítást kapna, az ujjaim szorosan tartják az ex-barátnőm karkötővel díszített csuklóját. Danielle bőre ugyanolyan puha, mint régen, az érintése olyan kellemes, ahogy az az emlékezetemben is él.

- Szia, Liam! – válaszolja. A köszönése gyenge, akár egy lágy, tavaszi szellő, de elég közel állok hozzá, ezért minden hangba öntött szava eljut hozzám.

  Danielle nem néz rám, jóllehet megfordul, így a mellkasa az enyémnek ütközik. A kezem, ami a csuklóját szorongatva fokozatosan ellazul, végül megadva magát a gravitációnak, egyszerűen az oldalam mellé esik.

- Szóval még emlékszel rám – gúnyolódom, és bár tudom, hogy hátrálnom kéne, egy lépést sem teszek, mert jól esik a közelsége. Most, hogy érzem a leheletét, azt, ahogy a tüdejéből kiszabaduló levegő megcirógatja a bőröm, tudatosul bennem, hogy miért is tartottam meg azt a bizonyos nyakláncot, ami még mindig a nyakamban lóg. - Azt hiszem, hazamegyek, és megünneplem egy doboz sörrel.

  Gyorsan hátat fordítok a lánynak, akit már tinédzser korom óta szeretek, és anélkül, hogy látná, megérintem az ezüstös láncon függő medált.

- Mikor lettél ennyire szarkasztikus? – kérdezi. Nem ér hozzám, nem tart fel, mégis az utamba áll, mert hiába tudom, mi a helyes, képtelen vagyok magam mögött hagyni, és ekkor egy újabb dolog tudatosul bennem: mindenképp veszíteni fogok. Nem szerethetem, mert képtelen vagyok megbízni benne azok után, amit tett, de nem is utálhatom, mert az olyan lenne, mintha magamat gyűlölném; tönkretenné az életem.

- Nem is tudom, hadd gondolkozzam! – erélyesen, a sarkaimon fordulok felé. A szavak fröcsögve hagyják el a számat, miközben a jobb karom a magasba lendül, majd amikor a bal is csatlakozik hozzá, együttes erővel nekicsapódnak a combomnak. - Talán akkor, amikor a lány, akit kész lettem volna feleségül venni, elhagyott egy másik férfiért.

  Ez az első alkalom, hogy hangosan is kimondom: tényleg megkértem volna a kezét és tényleg megadtam volna neki mindent, ha hagyta volna, hogy szeressem. Épp ezért Danielle szemei elkerekednek, és nem is nagyon tudja, mit mondhatna, ugyanis az ajkai többször elnyílnak és összepréselődnek, mielőtt ténylegesen megszólalna.

- Ha hiszed, ha nem, nem minden fekete és fehér – dünnyögi, majd prüszkölve arrébb fúj egy durva szálat, amit szüntelen az arcába sodor a feltámadó szél. Dani összeszorított fogakkal, a táskáját piszkálva mér végig, a szemei mindent körüljárnak, jóllehet a tekintetem gondosan elkerüli.

- Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy az én hibám az egész? – érdeklődöm, egy kicsit talán gúnyosabban, mint azt a helyzet megköveteli.

  Egy figyelmetlen járókelő nekimegy a vállamnak, ezért meginog az egyensúlyom és kis híján a földre esem, de az utolsó pillanatban sikerül elkerülnöm a teljes megaláztatást, amiért magamban elrebegek egy néma hálaimát. Duzzogva, összefont karral folytatom:

- Hogy igazából te vagy az áldozat?

  Danielle hol az egyik, hol a másik lábára helyezi a testsúlyát, hümmögve reagál a kérdéseimre, és hiába várok, percekkel később sem válaszol, helyette az ajkait harapdálja, mint aki szüntelen mérlegel. Nekem viszont ennyi nem elég, vagyis helyesbítek: ennyi pontosan elég. Betelik az a bizonyos pohár, és hátat fordítva neki, egyszerűen elsétálok.

- Félreérted! – kiabál utánam, de nem hátrálok meg, ugyanis már döntöttem. - Mindketten áldozatok vagyunk.

  Férfiatlan könnyek gyülekeznek a szemeimben, miközben beleveszve a tömegbe, egykori szerelmem utolsó szavait ismételgetem. Belül hangos káromkodások közepette szidom az ostobaságom, amiért ismételten ekkorát hibázok. Amiért mindig túl későn sétálok el, és amiért mindig meghallgatom azokat, akik egyetlen szóval is képesek a lelkembe gázolni.

  A gyalogátkelőhely lámpája pirosra vált, ezért kénytelen vagyok lelassítani. A jobb kezemet a szemeimhez emelve, félre seprek egy sós cseppet, majd egy hangos nyelés után kihalászom a zsebemből a telefonomat és a hozzá tartozó fekete fülhallgatót, amiket összeillesztve egy rögtönzött zenelejátszót kapok. Ám mielőtt kikapcsolva a világ zajait egy másik dimenzióba kerülhetnék, egy apró, kecses kéz a vállamra simul.

  Danielle egy szót sem szól, de az érintése minden másodpercben emlékeztet rá, hogy nem képzelődöm, tényleg itt van. A némaság pedig gondolkodásra ösztökél, elhozza az eltemetett emlékeket, a múlt keserű pillanati pedig megmérgezik az elmém.

  Amint zöldre vált a lámpa és a tömeg mozgásba lendül, teljesen kifakadok:

- Szóval mégsem olyan jó az ágyban? Nincs elég pénze? Nem ad meg mindent? Nem hordoz a tenyerén, ahogy én tettem? – kérdés kérdést követ, és mintha minden egyes feltett talány egy újabbat és egy újabbat szülne, úgy tűnik, képtelen vagyok kifogyni belőlük. Danielle elhúzott szájjal és lehajtott fejjel, csöndben és türelmesen álldogál. Egyszer sem szól közbe és semmire sem válaszol. Egy részem hálás neki, amiért hagyja, hogy kiengedve a fáradt gőzt, megszabaduljak a tehertől, ami öntudatlan, de a vállaimon pihent, a másik felem azonban megveti, amiért némaságra kárhoztatja önmagát. Amiért megtagadja tőlem a válaszokat. Hiszen megérdemlem az igazságot, nem?

- Nem létezik! – kiabálja torkaszakadtából, és még a füle is belevörösödik, ahogy elrángat az egyik közeli utcai lámpához. Nem ellenkezem, a szavai ugyanis olyan szinten lesokkolnak, hogy szinte lélegezni is elfelejtek.

- Tessék? – eltátott ajkakkal, némán suttogok, jóllehet Danielle ennyiből is tudja, mi jár a fejemben, mintha a szemeimen keresztül a lelkembe látna, épp ezért amilyen gyorsan csak tudom, elkapom a tekintetem. Nem szeretném, ha látná, milyen könnyen elgyengülök a közelében.

  Az idő mintha megállna, a világ megszűnik létezni és csak mi ketten vagyunk. Annyi mindent szeretnék mondani neki, annyi kérdésem lenne, mégsem tudom szavakba önteni a gondolataimat, azok ugyanis túl zavarosak. Semmit sem értek.

- Kitaláltam, oké? – dünnyögi az orra alatt. A hangja tiszta, egyetlen akkord sem akad a torkán, pedig fordított esetben biztosan összegabalyodna a nyelvem. Danielle óvatosan és kimérten a füle mögé tűr egy rakoncátlan tincset, majd egy fanyar mosoly kíséretében hosszú idő után végre valahára elszakítja a tekintetét a cipőjéről.

- Az előbb is hallottam, de még most sem értem – replikázom, majd összefonom a karjaimat. Az inak nekifeszülnek a bőrömnek, a dzsekim pedig minden egyes lélegzetvételnél együtt mozog a mellkasommal. Ahogy becsukom a szemeimet, a világ szó szerint a feje tetejére áll, majd amikor kinyitom, olyannyira elvakít a fény, hogy szabályosan megszédülök, ezért kénytelen vagyok belekapaszkodni az egyetlen masszív tárgyba, ami a közelünkben van; az utcai lámpába.

- A volt évfolyamtárs, akiről beszéltem, nem létezik – az ujjaim egyre szorosabban, egyre kétségbeesettebben markolják a vékony, öntöttvas rudat, és hirtelen már nem tudom biztosan, mi miatt szédelgek pontosan. - Én találtam ki, mert tudtam, ha ellöklek, küzdeni fogsz értem. El kellett érnem, hogy utálj. Ez volt az egyetlen lehetséges opció.

  Az ujjaim ritmusosan dobolnak a hideg fémen, miközben a fejem nekidöntöm a lámpának. Hagyom, hogy a megfáradt levegő elhagyja a tüdőmet, hogy a friss, tiszta oxigén az orromon keresztül átjárja a testem. Túl sok az információ, túl sok és félek, képtelen vagyok megbirkózni a fejleményekkel.

- Ne kezd… - könyörgöm, ezt követően finoman elemelem a fejem, és visszaengedem a vasra, így büntetem saját magam, amiért nem fordítottam hátat már abban a másodpercben, hogy megláttam az utcán. - Ne mond, hogy nem volt választásod. Az mindenkinek van.

- Szeretlek, Liam. Bárcsak elhinnéd! – a szája sarkában megjelenik egy fanyar mosoly, jelezvén: sosem gondolta volna, hogy mi még találkozni fogunk egymással. Ezzel pedig nincs egyedül.

   Ellököm magam a lámpától, és szembe fordulok vele.

- Én is ezt kívánom – vallom be esetlenül, majd lehajtom a fejemet, mert bár Dani most is elragadóan néz ki, a padló valamiért sokkal érdekesebbnek tűnik. A beton repedései végigcikáznak az utcán, ezzel nonfiguratív ábrák nyomát hagyva a hozzám hasonló járókelők számára. – Miért? Miért nem kerestél soha? – először valami teljesen mást szeretnék kérdezni, de tudom, hogy még nem állok készen arra, hogy a füleim hallják a válaszokat.

- Nem tehettem, és mire lett volna rá lehetőségem, addigra túl késő lett. Továbbléptél, ami nekem sosem sikerült – zavarában a táskájával játszadozik, míg én kissé elnyitom az ajkaimat.

- Szóval azt állítod, mindent értem tettél – ahogy kimondom, az egész csak még szürreálisabbá válik, ezért összeszorítom a hüvelyk- és mutatóujjam, majd többször is belecsípek az alkaromba. Mégsem ébredek fel.

- Ha adnál egy esélyt, mindent elmesélnék és talán… - képtelen vagyok a szemeibe nézni, és nem is várom meg, hogy befejezze, amit elkezd, egyszerűen lehajtom a fejem, veszek egy mély lélegzetet és elfordulok, még mielőtt a saját kardomba dőlnék. Bármennyire szeretném, nem hihetem el, amit mond, mert azzal esélyt adnék neki, hogy ismételten összezúzzon.

   A londoni csúcsidő ellenére is hallom, ahogy a talpaim alatt összemorzsolódnak az apró kavicsok, miközben lerövidítve az otthonomig vezető utat, átvágok egy kisebb parkon. A fák itt koránt sem olyan egyformák vagy gondozottak, mint a Hyde parkban, ahol szörnyiékkel vattacukroztunk közvetlenül a per megnyerése után, ennek ellenére megmelengeti a szívem, amikor jobbra nézve megpillantok három kislányt, akik az itteni galambokkal játszadoznak.

- Nem várom el, hogy barátok legyünk, de… – Danielle hangjára szabályosan összerezzenek, jóllehet számítanom kellene rá, hiszen ismerem. Amióta csak az eszemet tudom, sosem hagyta, hogy mások mondják meg neki, mit tegyen, és hogyan tegye. Ostobaság volt azt hinni, hogy ezúttal elenged, miközben még van, amit nem osztott meg velem. – Nem szeretném, hogy gyűlölj.

  A kijelentésére megdermedek, és legszívesebben a képébe vágnám, hogy ezzel elkésett, a durvaság azonban Skylerre emlékeztet, így eltekintek felőle és hű maradok egykori, udvarias önmagamhoz. Az ujjaimat ropogtatva, megvárom, hogy a mögöttem csoszogó lány beérjen, majd a bal karomat a park vége felé lendítve, elhúzott ajkakkal, de előre engedem.

- Fél óra. Egy perccel sem több – hozom a tudtára, mire beleegyezően bólogat. Danielle szemei ragyognak, miközben elrebeg egy csendes köszönömöt, majd egy számomra ismerős úton, egy ismerős helyre vezet.

  Emlékszem az első alkalomra, amikor megpillantottam a kovácsoltvas kaput, a vörösre festett, fából készült épületet, melynek az ajtaja fölött egy virágokkal díszített szélcsengő jelzi minden egyes vendég érkezését. Csütörtök volt, az eső kövér cseppekben hullott alá az égből, rajtam viszont nem volt más, csupán egy sötétkék trikó és egy térdig érő vászonnadrág. Esernyő híján átfutottam a parkon, majd amikor egy figyelmetlen sofőr az összes sáros vizet sikeresen a nyakamba zúdította, bemenekültem az első épületbe, amit megláttam.

  Másnap neki is megmutattam a helyet, ahol a világ legfinomabb hosszú kávéját készítik, és egy hónapba sem telt, a közös kis búvóhelyünkké vált, amiről az égvilágon senkinek sem beszéltünk.

- Nos, hallgatlak! – mondom, rögtön azt követően, hogy helyet foglalunk az egyik gyertyával és virágokkal díszített asztalnál. A kezeimet óvatosan megtámasztom a színesre festett borításon, majd összefőzöm az ujjaimat, akár egy türelmes rendőr egy sorozatbeli kivallatáson.

  Danielle ide-oda mozgolódik, míg végül meg nem találja a számára legkényelmesebb pozíciót, vagyis egészen addig, amíg a jobb lábát önmaga alá húzva, rá nem nehezedik a vádlijára.

- Augusztus végén kaptam egy levelet – suttogja önmaga elé meredve. A tekintete egyszeriben üvegessé válik, mintha a lelki szemei előtt megelevenednének mindazon emlékképek, melyek sosem voltak a birtokomban. Feszülten, és remélhetőleg jól titkolt izgatottsággal várom a folytatást. Azt, hogy összeszedje a gondolatait. - Kézzel írott, tört fehér, kemény papírral. Először azt hittem egy meghívó, hiszen manapság senki sem használ hasonlót, ezért az sem zavart, hogy nem volt rajta más, csupán a nevem. Amikor kibontottam, mindössze egy sort találtam a belsejében. „Ha szeretsz valakit, engedd el, még mielőtt megölné a közelséged.” Nem értettem, így nem is foglalkoztam vele, és neked sem szóltam róla.

  A velem szemben ülő lány elgyötört arcát nézve minden porcikám hinni akar neki, hinni benne, hinni a szavaiban, egy részem mégsem képes elfogadni a magyarázatát. Épp ezért borzalmasan hálás vagyok a felénk közeledő pincérlánynak, amiért a jelenlétével időt nyer számomra.

- Hozhatok valamit? – kérdezi közvetlen, csicsergő hangon, egy hatalmas, fogsoros mosollyal az arcán, ami minden kellemetlenség ellenére engem is jobb kedvre derít, így rá szegezve a tekintetem én is kierőszakolok magamból egy őszinte mosolyt.

- Igen! Egy hosszú kávét kérnék, egy lattét és két szelet csokoládétortát – a grafit sercegve formálja meg a szavakat, ahogy a lány minden kiejtett szótag után egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra kapcsolva körmöli a rendelést. Szőke haja ide-oda libben, hiszen a vállára omló tincsek egyszerre mozognak a karjával, ám ő egy másodpercig sem zavartatja magát, amint végez, hátat fordít nekünk és kitépve a legfrissebb cetlit a vonalazott jegyzettömbjéből, leadja a pultnál, ezt követően tovasétál az ablak melletti asztalokhoz.

  Egyedül maradunk.

- Még emlékszel… - Danielle összevont szemöldökökkel méreget, mint aki alig akarja elhinni, hogy emlékezhetek ilyesmire, ám a szája szegletében megbújó mosoly a tudtomra adja, hogy minden hitetlenség ellenére boldog, amiért nem felejtettem el.

- Aha – hümmögöm félvállról, és hogy még hatásosabb legyen, legyintek is, mert nem akarom, hogy tudja, a kedvenc édességénél sokkal többet is megőriztem a múltunkból. Ha egy valamit megtanultam Skylertől, az volt, hogy az önmagam köré épített falak nem feltétlenül rosszak. Védelem nélkül bárki átgázolhatna rajtam, viszont ha hagyok időt, a megfelelő személy még mindig lerombolhatja a bevehetetlennek hitt bástyákat.

- Nos, egy hétig nem kaptam új üzenetet, ezért teljesen elfeledkeztem az elsőről, azonban egy este felhívott egy lány, méghozzá ismeretlen számról. Azt mondta, ő előre figyelmeztetett, és innentől minden felelősség engem terhel – válaszolja, de hiába vagyok türelmes, hiába várok, nem folytatja. Csak néz, azokkal a hatalmas, csokoládébarna szemekkel, melyekben még mindig megül némi bohó ártatlanság.

  Aztán bekattan.

- Ez…

- Igen! Aznap ütközött nektek az a kocsi, aminek a sofőrje elfelejtette behúzni a kéziféket, amíg beszaladt a boltba – miközben beszél, összehúzza a vállait és közelebb hajol hozzám, hogy rajtunk kívül senki se hallhassa, mekkora szavakkal dobálózik. Mert azzal, hogy szép lassan felfedi előttem a lehetséges valóságot, megvádol valakit, aki talán sosem ártott nekem. Egy szétszórt, fiatal lányt, aki előtt még ott áll az egész élet, tele lehetőségekkel, melyek nekünk már sosem adatnak meg.

- És te… - kezdeném, ám ezúttal nem Dani, hanem a szőke pincérünk szakít félbe, aki elénk pakolva a rendelt finomságokat, egy kedves mosoly és egy Jó étvágyat! kíséretében azon nyomban magunkra hagy minket. Ám akkor már túl késő, képtelen vagyok felvenni a beszélgetés fonalát…

   Daniellenek azonban látszólag nincsenek ilyesfajta problémái.

- Minden a helyére kattant. Nem hagyhattam, hogy még egyszer megpróbáljon ártani neked, ezért eljöttem – motyogja maga elé, miközben a tenyerei közé fogva a bögréjét, ide-oda forgatgatja a hófehér porcelánt. A beálló némaságban pedig én is ugyanígy teszek, ám vele ellentétben én bele is szürcsölök a gőzölgő italba, ami másodpercek alatt végigmarja a torkomat. A lángcsóvák okozta fájdalomtól bekönnyezik a szemem.

- Azt mondtad, mire visszajöhettél volna, már késő volt – mondom kimérten, miután visszahelyezem az asztalra a félig üres poharat és magam elé húzom a süteményes tányért. Az ezüstösen csillogó desszertvilla pillanatok alatt kiszakít egy darabkát az omlós tésztából, amit a számhoz emelve, könyörtelenül elpusztítok. Nem élvezem ki az ízeket, monotonon rágok, miközben abban reménykedem, az idő ezúttal a pártomra áll, és meggyorsítja lehetetlen tempóját.

   Eltelik huszonegy és fél perc, marad nyolc és egy kicsi.

- Az egyik volt osztálytársam egy nyomozó, és két hete sikerült elkapnia a zaklatómat – válaszolja egy leheletnyit csicsergőbben, mintha az igazságtól minden teher lehullana a válláról, és ezáltal ő maga is szabadabbá válna. Kár, hogy én nem érzem ugyanezt. - Elmentem hozzád, de ott volt az a szőke lány, és ahogy a szemeid mosolyogtak… - Danielle ide-oda tologatja a süteményét, ám a külső, csokoládés borítás, amit annyira szeret, érintetlen marad. - Tudtam, hogy boldog vagy.

- Az voltam – helyeselek egy újabb korty, forró kávé után, miközben az ajtón távozó és érkező vendégeket bámulom. Elég csak Skyra gondolnom és az addig biztos talaj eltűnik a talpam alól, én pedig zuhanni kezdek, méghozzá egy olyan szakadékba, melynek mélyén senki sem vár rám. Senki, aki elkaphatna, vagy aki felfoghatná az esést.

- Összevesztetek? – önkénytelen, de felkacagok Danielle szóhasználatán, ugyanis az összevesztünk az utolsó, amivel jellemezhetném a kialakult helyzetet.

- A háta közepére sem kíván – az ajkaim összerándulnak, ezáltal az arcom egy része eltorzul, és a vonásaimba költöző grimasztól elkerekednek az engem mustráló lány szemei. Kimondottan hálás vagyok neki, amiért minden, számára érthetetlen zagyvaság ellenére nem kérdez rá a miértekre, és épp ez vesz rá arra, hogy megnyíljak neki. Egy szempillantásba sem telik, és máris magyarázkodom. - A fejébe vette, hogy én tehetek a kishúga haláláról.

- És te tehetsz? – kérdezi és rá jellemzően enyhén megdönti a fejét, akárcsak a régi szép időkben, amikor olyasmi érdekelte, ami még számára is nyilvánvaló volt. Dani mosolyogva emeli az ajkaihoz a bögréjét, és velem ellentétben, gyermeki félsszel fújja meg a lattéját, ezáltal a hab tetejére szórt, olvadt kakaópor különös mintákat kreál az ital tetejére.

- Baleset történt – válaszolom, egy újabb falat süteménnyel a számban.

- Akkor keresd meg! – Dani erélyes hangjától összerezzenek, így ügyetlenül feldöntöm az egyik vázát, amiből zubogva ömlik a földre a benne található víz. A színes virágszirmok liliomként úsznak a tócsa tetején. Mindketten egyszerre nyúlunk a maradványok felé. - Van, hogy egy kedves, baráti gesztus is sokat segít – suttogja bölcsen, miközben a vízben tapicskolva a tenyerébe gyűjti az összes épen maradt virágot. Mosolyogva néz fel rám. - Többet, mint a fojtogató szerelem.

  Egy másik, ezúttal kissé duci, fekete szemű és hajú pincérlány segít ki minket. Akitől – elfeledkezve az általam szabott időkorlátról – rendelünk két tányérnyi színes muffint két bögrényi forrócsokoládéval.

- Na, és te hogy vagy? – kérdezem, amikor már mindent kiveséztünk az új lemeztől kezdve a sztriptízbárban tett első látogatásomig.

- Megvagyok. Képzeld, két hét, és megnyitom a saját tánciskolámat… - és ő csak mondja és mondja, amíg a délután észrevétlen éjszakába nem torkollik, és minket vissza nem rángat a valóságba egy aggódó telefonhívás.

  Daniellet már várja a lakótársa, és őszintén? Nekem is mennem kellene, hiába maradnék még.

Number Twenty-two × Tears of an angel

Sziasztok :)

Először is, el kell mondanom, hogy eddig (szóbeli nélkül) 96 pontom van az előrehozott informatika érettségin, ami eszméletlen ahhoz képest, mennyire rossznak éreztem... nem tudok nem mosolyogni!

Másodszor, szeretnék elnézést kérni, amiért csak ilyen későn érkezett a rész, tegnap este már nem volt erőm átolvasni, így kitenni sem, ma pedig később érkeztem haza, mint szerettem volna, mert váratlan programom lett, remélem nem haragszotok meg.

Harmadszor, szeretném megköszönni azoknak, akik még mindig itt vannak velem, sosem mondhatom elégszer, mennyire hálás vagyok minden egyes pipáért és kommentárért, amit a részek alatt hagytok, nagyon szeretlek titeket!

Kitartást az utolsó másfél héthez, pihenjetek, amennyit csak tudtok, hiszen már nyár van, itt a meleg és hasonlók!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

Ryan Dan

/Skyler Malone

  A szemeim alatti bőr vörös és duzzadt, a légzésem akadozott, a testem mégsem rázkódik meg, sokkal inkább olyan, akár egy élettelen tárgy, ami képtelen megmozdulni. Ködös tekintettel, pislogás nélkül figyelem a fehérre mázolt szobát; azt, ahogy a Nap sugarai sötét árnyékot vetnek a világos falra. Minden olyan nyugodt, már-már idilli, hogyha a szívembe nyilalló fájdalom nem emlékeztetne rá, talán képes lennék elfelejteni az elmúlt huszonnégy óra történéseit. De a kín nem ismer kegyelmet. Mindig akkor bánt, amikor a legboldogabb lehetnék – hiszen egy röpke másodpercre mindenem megvolt. Liam törődése és szörnyi feltétel nélküli szeretete jellemezte a mindennapjaimat.

  És most mi maradt?

  Semmi, csupán egy fekete lyuk ott, ahol a szívemnek kellene lennie.

 Carmen éjszínű tincsei lebegnek a levegőben, amikor sebtében behajtja maga mögött a szobám ajtaját. A lábai alig érintkeznek a talajjal, ám ezen már meg sem lepődöm, reggel nyolc óta úgy jár-kel az egész lakásban, mintha egy szellem lenne. Nem akarja megzavarni a nyugalmam, mintha egyáltalán birtokomban lenne bármi ehhez fogható.

- Ki volt az? – kérdezem, jóllehet tisztában vagyok vele, ki próbált meg bejutni a szobámba alig egy perce. A falak ugyanis túl vékonyak, a némaság pedig felerősíti a beszélgetések hangját. Carmen szemei elkerekednek, miközben vesz egy mély lélegzetet és rendszerezi a gondolatait. Ismerem már, tudom, hogy egy ütős, de egyben kegyes hazugságon töri a fejét, épp ezért nem zavarom meg az összpontosításban. Kíváncsi vagyok, mivel hozakodik elő.

  Az ágy finoman besüppedt mellettem, az összegyűrt takaróba újabb és újabb ráncok költöznek, ahogy Carmen a lehető legkényelmesebb pozíció után kutat; mindhiába. Ebben a házban többé nem létezik olyan, hogy kényelem vagy boldogság, ugyanis bárhova nézek, mindenhol őt látom. A nappaliban, ahol rajzolgatott, a szobában, ahol duzzogva, de mindig befejezte a feladatokat, amelyekkel a tanárok napról napra elhalmozták őt és az osztálytársait.

  A barátnőm végül megelégszik a mocorgással és lenyugszik. Sötét, mélybarna szemeit rám emelve túr bele fekete tincseibe. Elveszettnek tűnik, ami más esetben aggasztana, most azonban túl nehezek a súlyok, amik a vállaimra nehezednek, képtelen lennék elviselni még egyet. Nem kérdezek rá, mi bántja.

- Csak az egyik baszott szomszédod megint eltévesztette a házszámot – mondja végül a tőle megszokott, csicsergő hangon, ami olykor idegesítőbb, mint a komor, esős időjárás, ám ezúttal valami biztosat, valami állandót jelképez az életemben, így önkénytelen, de megrándul a szám széle. - Hihetetlen, hogy még reggel tízkor sem józanok.

  Carmen hanyatt dől az ágyon, a haja a szélrózsa ezernyi irányába repül, a kezei pedig egymáson pihenve fonódnak össze a mellei alatt. Vele ellentétben én egy kicsit sem mozdulok meg, ugyanolyan fásultan és reményvesztetten bámulom az árnyékokat, amelyek a falakra festik a démonjaimat.

- Szerintem inkább már nem józanok – suttogom. A hangom olyan erőtlen, hogy szinte én sem értem, miről beszélek, így nem meglepő, hogy a tőlem egy karnyújtásnyira fekvő barátnőm sem tudja pontosan kivenni a szavaimat.

- Figyelj drágám… - Carmen kecses tenyere végigsimít a bal vállamon, az ujjai olyan puhák, hogy a bőrömet pillanatokon belül ellepik az apró pontocskák, amiket annyira utálok - nekem lassan el kell mennem, mert ismételten engem osztottak be a leltározásra, viszont ha szeretnéd, megvárom, amíg Derek ideér.

  A testem összerándul, ahogy meghallom a fiú nevét. Heves fejrázással tiltakozom a jelenléte ellen, pedig már semmit sem tehetek, tisztában vagyok vele, hogy mindenképp el fog jönni. A lábaimat, melyek egész idő alatt a hideg padlón pihentek, felhúzom az ágyra, majd a karjaimmal egymáshoz láncolom őket, úgy hajtom rá a fejem a térdeimre. Pillanatnyilag semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre.

- Nagy vagyok már, nem kell bébicsősz – ellenkezem, ám a viselkedésemmel csak megcáfolom az állítást, miszerint elég érett vagyok ahhoz, hogy magamra hagyjanak egy ekkora trauma után. A körmeimmel a fekete lakkot kapargatom, ám egy óvatlan pillanatban sikerül olyan durván belemarnom a bőrömbe, hogy felszakad a széle és vérezni kezd, épp ezért gyorsan a hátam mögé rejtem a kezeimet, hogy senki se láthassa. - Nem kellett volna felhívnod – dünnyögöm, miközben hanyatt dőlök az ágyon és kapkodva magamra húzom a takarót.

- Nincs igazad. Tudom, hogy mennyire nehéz most neked, és épp ezért a magány a legrosszabb, amit magaddal tehetsz – becsukom a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet, ezt követően kifújom a tüdőmben rekedt, üszkös levegőt. Szívem szerint belekiabálnám Carmen arcába, hogy mekkorát téved, ő ugyanis semmit sem tud a lelkemben dúló háborúról.  Nem tudja, mennyire nehéz itt lennem, miközben szüntelen szörnyi arca lebeg a lelki szemeim előtt, nem érzi az űrt, ami lassan magába szipolyoz. Csak eljátssza, hogy megért, hátha attól könnyebb lesz; azonban hatalmasat téved. Már soha, semmi sem lesz könnyű vagy okés.

  Sután a hátamra fordulok, többször is belegabalyodom a vastag paplanba, így akaratlanul, de felnyögök, valahányszor megteszek egy negyed fordulatot.

- Beszélni sem könnyebb – vágom oda foghegyről, ám cseppet sem gúnyosabban, mint azt megérdemelné. Az előző kijelentése még mindig éles késként pihen a bordám között, ha lenne hozzá elég erőm, azonnal kidobnám a lakásomból a tapintatlansága miatt.

- Rendben, akkor mit szólnál egy filmhez? – kérdezi, így próbálva menteni a menthetőt, de nem engedek. Egyszerűen a fejemre húzom az egyik nagyobb párnámat és elmenekülök a társasága elől. Tisztában vagyok vele, hogy hálásnak kellene lennem, amiért a legnehezebb pillanataimban is mellettem van, főleg, hogy az utóbbi hónapokban sokat veszekedtünk az exe, Damien miatt, de jelen helyzetben képtelen vagyok bármire, ami csupán egy leheletnyit, de hasonlít a pozitivitáshoz.

- Inkább aludnék egy kicsit, ha nem gond – dünnyögöm két légvétel között. A durva anyag nem csupán a hangokat szűri meg, de az oxigént is, így szinte fuldoklom, mégsem hátrálok meg. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy Car szemeibe nézzek.

  A szobára alászáll a némaság. Carmen nem kérdez, én nem válaszolok és így végre abba a hitbe ringathatom magam, hogy teljesen egyedül vagyok. Ám hiába kapom meg, amire annyira vágyom, nem érzek elégedettséget, sem semmi mást. Csak fekszem, akár egy zsák krumpli, amit fellökött pár óvatlan kölyök, és képtelen vagyok felállni.

  A szemeimben ismételten megjelennek az első könnycseppek.

- Legyen, addig csinálok egy csésze teát. – Carmen megpróbálja elfojtani a sóhajt, ami végül bár akaratlanul, de mégis kiszökik az ajkai közül. Elhúzott szájjal, lustán menetel az ajtó felé, hallom, ahogy a talpa minden egyes lépésnél nekicsapódik a hűvös padlónak. A barátnőm járása akadozott, amiből arra következtetek, hogy többször is megáll, hogy hátranézzen a válla fölött, mintha abban reménykedne, hogy kibújok a csigaházamból. - Ha megjött Golyó, majd megkérem, hogy ne ébresszen fel, oké?

  Nem válaszolok, mert nem tudom, mit válaszolhatnék.

  Car végül elhagyja a szobát.

  Először csupán alig egy milliméternyit húzom lejjebb a textíliát, félénken és esetlenül lesek ki a párna alól, de amikor megbizonyosodom arról, hogy tényleg egyedül vagyok, egy határozott mozdulattal a falhoz csapom a fullasztó anyagot.

  A tekintetem a hajszálrepedésekkel átszőtt plafont mustrálja, és elszomorít, ahogy arra gondolok, alig egy napja még művészinek találtam az absztrakt motívumokat, most mégsem látok mást, csupán ocsmány csíkokat. Mintha a húgommal együtt eltűnt volna belőlem az ember, aki bár alpári volt és bunkó, azért néhanapján meglátta az élet apró csodáit. Az életet a naplementében, a csillogást a szivárványban, ami zuhogó esőt követ, vagy a reményt a napfényben, ami áthasít a legsötétebb lombokon is.

  A mikró sípolását egy durva puffanás követi, amitől ösztönösen összerezzenek, így a testem egészen apróra zsugorodik. A kezeim összefonódnak a térdeim körül, a lábam egyenesen nekiütközik a hasamnak, mégsem érzek mást, csupán tompa ürességet.

  A kezeimet a füleimre szorítva ringatom magam, egy ismerős dalt dúdolva próbálok álomba szenderülni.

- Hogy van? – a szemeim szabályszerűen szétpattannak, ahogy meghallom Derek hangját közvetlenül a szobám ajtaja mögül. A kilincs nyikorogva sikoltozik, ahogy a fiú kezének súlya a föld felé nyomja, majd elengedve azt újra az ég irányába szökken. Kapkodva ülök ki az ágy szélére, miközben lélegzetvisszafojtva próbálom meg kivenni a tőlem mindössze egy-két méterre zajló beszélgetést.

- Még magának sem vallja be, de teljesen összeomlott – válaszolja Carmen, majd belekortyol a kezeiben szorongatott csészébe, amiből nagy valószínűséggel kellemesen meleg gőz szökik az arcába. - Tudom, hogy látni szeretnéd, de szerintem várj egy kicsit, mielőtt rátörnéd az ajtót.

  Magamban elmormolok egy esetlen köszönömöt, jóllehet Carmen egy szót se hall belőle, így nem is tudja, mennyire lekötelez azzal, hogy az érveivel falakat emel közém és Golyó közé, akivel egyébként már azóta nem beszéltünk, hogy megcsókolt a Pink Pleasure épületében. Derek édes ajkainak emlékétől a mai nap folyamán másodszorra, ismételten megrándul a szám.

- Car… - hamisan mosolygok, amint magam elé képzelem a barátaimat, akik önmagukhoz híven vörös fejjel vitatkoznak, ezúttal nem egy gyerekes ostobaságon, hanem rajtam; jobban mondva: miattam. Nem lenne szabad hagynom, hogy az én nyomorúságom az ő életüket is megbélyegezze, de hiába minden elhatározás, nincs elég erőm felállni és kimenni hozzájuk. Önző vagyok, és visszafekszem az ágyra, ezzel hátat fordítva a problémáiknak, amelyek nélkülem nem is léteznének. - Rendben. Megvárom, amíg készen áll rá, hogy beengedjen.

  Derek végleg elengedi a kilincset, és az ajtó nyikorogni kezd, amikor nekidönti a hátát és lecsúszik az egyenletes felület mentén. A feje gyengén, de nekicsapódik a keretnek, amikor a feneke eléri a padlót.

  A bejárati ajtó előtti deszkák nyikorognak, így pontosan tudom, Carmen mikor éri el, és mikor tárja ki. A hang azonban egyszer csak elhallgat.

- Ó, és ha Liam visszajönne… - nem hallom a mondat végét, pedig kis híján leesem az ágyról, annyira próbálkozom. Egy másodpercre megfordul a fejemben, hogy Golyóhoz hasonlóan én is nekidöntöm a fejem a szobám ajtajának, azonban a tény, hogy a barátnőm talán nem is fejezte be a mondatot elég ahhoz, hogy nyugton maradjak. - Ne engedd be!

  Az utolsó kérését hallva elsápad az arcom, a vérem pedig szó szerint megfagy, és olyan keményre dermed, mintha a vénáimban keringő folyadék örökre lemondana a mozgás jogáról.

- Mi van, ha jót tenne neki a jelenléte? – hümmögve bólogatok, bár igazából én sem tudom, hogy melyikük pártján állok. Vajon jót tenne Liam közelsége? Talán. De az is lehet, hogy csupán megfojtana a folytonos törődésével, és a társasága csak még mélyebbre nyomna a keserűség tengerében. Oda, ahonnan már nem tudnék visszatérni, mert nem lenne elég erőm ahhoz, hogy a felszínre ússzak…

- Szerinted jót tenne neki, ha látná azt az embert, aki meggyőzte, hogy engedje el a húgát? – bár nem mondja ki a nevét, Sophie említése borzalmasan érint. Olyannyira, hogy kényszeredetten a fejemre húzom a takarót, mintha az ölelésében békére lelhetnék, pedig ahogy elsötétül a világ a szemeim előtt kirajzolódnak a démonok. Egyfolytában ugyanazokat a szavakat suttogják a fülembe: gyilkos, szerencsétlen, áruló; gyilkos, szerencsétlen…

  Az ajtó ismételten megmozdul, hallom, ahogy az illesztés hangosan tiltakozik Derek érintése ellen, ám a fiú nem hátrál meg. Állásba tornázza magát, hogy Carmen fölé magasodhasson. Mindig ezt csinálja, amikor megpróbál kiállni a saját nézetei mellett, ugyanis a lány vehemens szavait csupán a magasságbeli különbségével tudja überelni.

- Nem Liam hibája… - kezdené, de a bejárat előtti padló ismételten megszólal, ezzel elállva a szavak útját.

- Csak fogd be és figyelj rá, hogy ne csináljon semmi hülyeséget! Puszi – azzal Carmen becsapja maga mögött az ajtót. Esélyt sem ad a Pink Pleasure kidobójának, az észérvek helyett a hatásvadász kilépőt választja.

  Miután a fekete hajú lány eltűnik, az egész lakás elcsendesül. Egy ideig még hallom Derek motoszkálását, valószínűleg takarít, vagy a csatornákat kapcsolgatja, azonban én már nem figyelek rá. A fejemben folyamatosan a barátnőm szavai keringenek, majd elnyel a sötétség és álomba szenderülök.

  A távolban álló templom harangja hangos kongatásba kezd, a természetellenes dallam mindenhová eljut, így engem sem hagy magamra, jóllehet teljesen egyedül állok a színek híján igencsak ingerszegény temetőben. A vastag felhőréteg teljesen elállja a napfény útját, már sehol sincs a két nappal ezelőtti tavaszias időjárás. London szépen lassan visszatér régi önmagához és jelenleg úgy tűnik, borúsabb, mint valaha.

- Jól van, hölgyem? – összerezzenek, amikor egy apró, de ráncos tenyér megérinti a vállamat. Az ajkaim elnyílnak, majd összezárulnak, miközben a fekete ruhába öltözött férfi felé fordulok. George atya csokoládébarna szemei részvéttel és szeretettel teljesen figyelik minden mozdulatomat, így azt is, amikor a kezeimmel kitörlök a szemeimből egy-egy kósza könnycseppet.

- Persze – szipogom, ám a hangom megremeg, így újra kell kezdenem az egész „rendben vagyok” monológot, amit tegnap kellőképp begyakoroltam, majd tökélyre fejlesztettem a tükör előtt. Az apró fürdőszobában állva többször is eljátszottam a gondolattal, hogy szörnyi után megyek, azonban a kezeim minduntalan megremegtek, valahányszor az ujjaim közé fogtam a borotvát. Eddig azt hittem, aki annyira elkeseredett, hogy megölje magát az gyáva, jóllehet most már tudom, semmihez sem kell több bátorság, mint véget vetni valami állandónak, ezzel valami újba kényszerítve önmagad. Valamibe, ami talán nem is létezik. Hiszen senki sem tudhatja, mi történik a lélekkel, miután a szív megszűnik dobogni. Vajon létezik mennyország? És vajon mennyire kell romlottnak lenni ahhoz, hogy a pokol tüze feleméssze a lelked? Ha pedig egyik sem valódi, fáj majd, amikor az elméd megszűnik létezni és eggyé válik az univerzummal? - Kezdheti, atyám.

  A pap elkerekedő szemei keserű mosolyra késztetnek. Érzem, ahogy a szánalma kiteljesedik, miközben megpróbálja megállni, hogy a háta mögé nézzen. A sírra, ami hozzám hasonlóan magányos, hisz kísértetiesen egyedül van.

- Biztos benne? Hiszen még… - kérdezi, azonban a tenyereimmel némaságra kárhoztatom.

- Nem hívtam senkit, így nincs senki, akire várni kellene – válaszolom kimérten, majd anélkül, hogy akár egy szóval is többet mondanék, megkerülöm az idős férfit és elsétálok a zárt koporsóig, amit percekkel korábban egy több méter mély, sötét verem aljára helyeztek. A hullaházban tett látogatás óta nem láttam a kishúgom sápatag orcáit, sem a fénytelen, barna tincseit, és hogy őszinte legyek, direkt fordítottam hátat a munkásoknak, akik a végső nyughelyére száműzték a fekete dobozt. Képtelen lettem volna végignézni.

- Rendben. Nos, akkor… - George atya a sír másik oldalára áll, egyszerre közel és távol a koporsótól, mintha valamiféle nyakatekert egyházi szabályt követne. A jobb kezét a gödör felé emelve, bal kezében egy bibliával nyitja szólásra az ajkait, miközben én hagyom, hogy a szemhéjaim elfedjék a szörnyiéhez olybá hasonló íriszeimet. - Itt az ideje, hogy örök búcsút vegyünk egy kedves kislánytól, akit az Isten túl korán hívott magához. – Érzem, ahogy egy meleg könnycsepp végigfolyik az arcomon, majd a szám megremeg, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy megállítsam a kényszeres mozgásban. - Sophia Malone most már egy, az égen ragyogó csillagok közül. S bár eltávozott, a szívünkben örökre jelen lesz, az emléke enyhülést hoz a fájó napokon. Reményt, amikor már készek lennénk feladni…

  A tiszteletes szüntelen beszél, szebbnél szebb jelzőkkel illetve Sophiet. Szavakkal és dicséretekkel, amiket már sosem ismételhetek el neki, úgy nem, hogy meghallaná vagy válaszolna rá.

  A megható monológ után én is lehetőséget kapok a búcsúra, a szavak azonban a torkomra fagynak és bármennyire próbálkozom, képtelen vagyok ódákat zengeni a szeretetemről, de még egy szimpla sajnálom sem csúszik ki az ajkaim közül. Így hát csupán egyetlen dolgot teszek: leguggolok a gödör mellé és óvatosan a fekete koporsóra ejtem az ujjaim között szorongatott, tövis nélküli rózsákat.

  Tizenegy percbe és tizenhat másodpercbe telik, mire sikerül elküldenem a körülöttem legyeskedő George atyát, aki mintha a fejébe vette volna, hogy nem hagy magamra. Az idősödő férfi egyre csak Isten mindenható erejéről és a soha el nem múló szeretetéről beszélt, meg arról, hogy velem lesz a gyász mind az öt szakaszában. Vigyáz rám, oltalmaz és fogja a kezem. Hiába magyaráztam neki, hogy rendben vagyok, nem hitte el, sőt! A fejébe vette, hogy elkezdődött.

  Tagadás. Mindig a tagadás az első fok, amit aztán a düh, a megalkuvás, a depresszió és az elfogadás követnek.

  Amikor végre egyedül maradok, lekuporodok a friss sír mellé, a fejem pedig a márványtáblának döntöm, amin íves, aranyozott betűkkel a Sophia Malone név díszeleg egy-egy négy számjegyből álló számmal körítve. 2005-2014. Kilenc év. Olyan kevés, hogy fáj rágondolni, így inkább nem teszem. Kiürített elmével és lehunyt szemekkel szipogok, miközben a hűvös földet kapargatom. A fekete szoknyám vékony anyaga pillanatok alatt átengedi a hideget, így meg sem lepődöm, amikor a dzsekim alatt libabőrbe borul a karom.

- Szeretlek, és nagyon-nagyon sajnálom – motyogom, és nem győzöm ismételgetni most, hogy végre rátalálok a megfelelő szavakra. Ugyanis tényleg, borzalmasan bánom, amiért nem akadályoztam meg a balesetet. S mindezen felül, történjen bármi, sodorjon bárhová az élet, legyek bármilyen szegény, tudnia kell, hogy őszintén, tiszta szívből szeretni fogom.

- Tudtam, hogy itt leszel – szabályosan összerezzenek az ismerős, kissé rekedtes hang hallatán, ami közvetlenül a fejem fölül érkezik, mintha a zaklatóm alig egy karnyújtásnyira magasodna a földön kuporgó, és minden bizonnyal szánandóan festő testem fölé.

- Akkor azt is tudnod kellene, hogy egyedül szeretnék maradni – replikázom ösztönből fakadóan, gúnyosan és olyan sértően, ahogy az tőlem telik, mégsem vagyok több egy halovány árnyéknál, amit magába kebelez a sötét. A hangom megremeg, csakúgy, ahogy a karjaim is, és ha a hátamat nem tartaná meg a sírkő, nagy valószínűséggel elterülnék a földön, miközben Derekre emelem a tekintetem.

  Golyó szőkésbarna haja ezúttal nincs felzselézve, kusza, olykor megregulázhatatlan tincsei nem meredeznek az ég felé. Ezen az apróságon kívül azonban pontosan úgy néz ki, mint mindig. A felsőtestét egy fekete bőrdzseki, a lábait egy kopott farmer takarja, míg a kezeit a zsebeiben pihenteti, így a feltámadó szél nem kezdi ki a bőrét.

- Megértem Sky, de nézz fel az égre! – Amikor nem reagálok, Derek óvatosan leguggol, így egy síkba kerülnek az íriszeink. A srác, aki már több éve az életem részét képezi, finoman kinyújtja a tenyerét, majd megcirógatja az arcom. Az ujjai hidegek, akár a hó, ezért szabályosan megremegek, amikor önmaga felé fordít. - Meg fogsz fázni.

  Tisztában vagyok vele, milyen sötétek a felettünk gyülekező felhők, mégis vetek rájuk egy kósza pillantást, mert így elhúzódhatom az engem simogató kezek elől. A törődés elől, amit meg sem érdemlek. A feltétel nélküli szeretet elől, amit a barátsága jelent a számomra. A férfi elől, aki egyszer régen, egy távoli valóságban úgy csókolt meg, hogy egyszerre vesztem el, és találtam rá az útra, amit mindig is kerestem.

- Nem jelent semmit, egy kis felhő nem tántorít el attól, hogy vele maradjak egész este – dünnyögöm, mialatt közelebb bújom a márványhoz, ami a megmásíthatatlant szimbolizálja. Az állandóságot és a véget; azt, hogy Sophie már nincs többé.

  Amikor szörnyi még csupán csak négy éves volt, hatalmas vihar söpört át London egész területén. Sem Ő, sem én nem éltünk még át hasonlót, így mindketten megijedtünk, amikor az egyik szomszéd udvarán kidőlt egy fa, aminek az egyik ága betörte a közös szobánk ablakát. Szörnyi sikítozott, és hetekig képtelen volt villany nélkül aludni. Azóta minden este együtt hajtottuk álomra a fejünket, valahányszor beborult az ég, és tekintettel arra, hogy hol élünk, vagyis élek, ez elég gyakran előfordult.

- Akkor itt maradok veled! – Hiába ellenkezem, Golyó ezúttal nem hunyászkodik meg. Nem úgy cselekszik, ahogy a szavaimmal kérem, hanem úgy, ahogy a meggyengült lelkem kívánja. Mintha belém látna, mintha jobban ismerne, mint én önmagam, és ez őszintén megrémít, így ökölbe szorítom a tenyereimet, megfeszítem az állkapcsom és meglendítem a karom. A kezem durván csapódik neki a mellkasának, ám Derek meg sem rezzen. Hagyja, hogy kiadjak magamból mindent… a keserűséget, a dühöt, az elkeseredettséget, a félelmet a magány érzésétől.

- Annyira hiányzik – szipogom, ám nem hagyom abba az értelmetlen erőszakot, mert ez végre arra a Skylerre emlékeztet, aki Liam előtt voltam.

  Egy idő után mégis elfáradok, így figyelmetlenné válok és egy rosszul megválasztott mozdulattal eltalálom Golyó dzsekijének tüskézett csatját, ami felsérti a bőrömet. A vér eleinte nem is látszik, csupán egy vékony, vörös csík mutatja a sérülés helyét, de ahogy telik az idő a vonal megvastagodik, a cseppek pedig gombostűfejnyivé válnak.

- Ssh… - Derek magához húz, a tenyerei szórakozottan játszadoznak a tincseimmel, amitől egészen megnyugszom, így a fejem a vállgödrébe temetve óvatosan rátapasztom az ajkaimat a karcolásomra és becsukom a szemeimet. A sötétség pillanatokon belül a barátommá válik. - Tudom, hogy nem hiszed el, de jobb lesz.

  Először az arcába szeretném üvölteni, hogy igaza van, nem hiszek neki, azonban az utolsó pillanatban mégis meggondolom magam és csöndben maradok. Mert bár elképzelni sem tudom, hogy valaha is jobb lesz, biztos vagyok benne, hogy borzalmasabb sem lehet.

  Mi mást kérhetnék?