Eighth chapter: Funny morning

Sziasztok :)

Egy nappal hamarabb, mint ahogy ígértem, de itt vagyok. Azért most rakom ki a részt, mert hamarosan indulunk a nagymamámhoz - amiről én el is feledkeztem - és ott nincsen internetkapcsolat. Épp ezért, csak akkor tudok majd válaszolni a kérdéseitekre, kommentjeitekre meg hasonlókra, ha haza értem. Szeretném megköszönni  a támogatásotokat, nagyon sokat jelent számomra. Kellemes Ünnepeket és Boldog Karácsonyt Mindenkinek <3 Nagyon szeretlek titeket. Majd írjátok le, ki mit kapott, mert tényleg érdekel <3

A rész egy kicsit talán sablonos lett, tudom, hogy elkapkodtam, de ígérem, hogy a következő sokkalta jobb lesz.

Millio puszi és Jó olvasást! Xx

ui.: Boldog Szülinapot Louis*.* (hiszen Evertől megtudtam, hogy ma ünnepli)

„A jókedv olyan, mint egy villámlás, amely egy tündöklő pillanatra áttör a felhők sötét takaróján; a vidámság napfényt lop a lélekbe, és azt állandó, véget nem érő nyugalommal tölti meg. Vidámnak lenni nem csak annyit tesz, hogy mosolygunk, hisz az nem mindig szívből jövő vagy igazi. Sokkal inkább azt jelenti, hogy van melletted valaki, aki bármit megtenne azért, hogy boldog légy, és a tudat, hogy sikerült téged megnevettetnie őt is őszinte mosolyra készteti.”

°Grace Evans°

Gondolkozott már bárki is azon, mi helyes és mi helytelen? Tegnap este óta csak ez járt fejemben, és fogalmam sem volt róla, hogyan tüntethetném el mindezen hülye gondolatokat az elmémből. Rá kellett jönnöm arra, nincs olyan, hogy valaki csak jó vagy csak rossz. Az élet nem fekete vagy fehér, sokkal inkább a szürke ezernyi árnyalatával lehetne jellemezni. Hisz olyan sok ellentmondás volt a hétköznapjainkban. Rögtön fel lehetne hozni példának egy egyszerű mondatot, amit szinte mindenki ismer: Minden rosszban van valami jó. Nos, Louis is pont ilyen. Egy beképzelt idióta rengeteg pénzzel, de ugyanakkor néha kedves és megértő, engem pedig teljesen összezavart. Az egyik pillanatban úgy éreztem, a háta közepére se kívánt és bármit megtett volna Summer kegyeiért, a következőben pedig megölelt és őszintén elmondott mindent, ahogyan én is elmesélhettem neki bármit, hisz megértően végighallgatott.

Lassan elzártam a csapot és befejeztem a kora reggeli zuhanyzást. Testemet csontszárazra töröltem egy pihe-puha törölközővel, ami olyan bársonyos volt, mintha egy szállodában lettem volna, és valójában majdnem ott is éreztem magam, hisz ha úgy vesszük nyaraltam. Hajamat leengedtem a rögtönzött kontyomból, amit annak érdekében készítettem, hogy ne legyen vizes, bár pár hajszálam még így is hullámos lett a ráhullott vízcseppek miatt. Nem igazán törődve ezzel, belebújtam egy tiszta fehérneműbe és egy kényelmes póló-nadrág szettbe, végül fogat mostam és visszasétáltam a szobámba. Kényelmesen elnyúltam a takaró tetején és bekapcsoltam a laptopomat. Ausztráliában körülbelül délután négy óra lehetett, hisz nálunk még csak reggel hét volt. Olyan fura ez az időeltolódás, de már könnyebben észben tartottam, mint az elején.

Mosolyogva léptem fel a híres közösségi oldalra, hisz mindent el akartam mesélni a legjobb barátnőmnek a motorozásról és arról, ami azon kívül történt, de nem volt elérhető.

@Carter_Moore amint vagy írj, le fog esni az állad! Xoxo

Igazából szívesebben írtam volna egy kisregényt, de le voltam korlátozva és ha egyszer belelendültem, akkor nekem nem volt elég száznegyven nyamvadt karakter. Elégedetlen dörmögésemet egy ismerős zaj szakította félbe, jobban mondva egy motor doromboló hangja, így arrébb lökve laptopomat, szinte rohantam az ablakom felé, hogy leellenőrizhessem, igazam volt-e. Fentről egy borzas fejet pillantottam meg, aminek tulajdonosa nem más volt, mint Louis.

- Szia – kiabáltam le, magam sem tudtam miért, mire felém pillantott és integetett. Kedves mosolya elfeledtette velem a hülye veszekedésinket, és ismét gyorsítottam a lépteimen, hogy ki tudjam nyitni neki az ajtót. Kettesével ugrottam át a lépcsőfokokat, olyan sebességgel, hogy majdnem orra buktam. Kis közjátékom megnevettette Maryt, aki lassú, öreg lépteivel cammogott a bejárati ajtó irányába – Majd én kinyitom, ne fáradjon – simogattam meg a hátát, amikor mellé értem, ő pedig gyanakvóan mért végig, de nem szólt egy rossz szót sem, aminek kimondhatatlanul örültem.

- Szia – köszönt Lou is, és megölelt, végül bejött a házba, én pedig visszazártam mögötte a hatalmas ajtót. Kezem kissé remegett, fejem beleszédült kölnijének bódító illatába, de egy nagy levegővétel után visszanyertem egyensúlyomat – Summer itthon van? - kérdezte, én pedig csalódottan, hamiskás mosollyal válaszoltam neki. Mit is vártam? Hogy miattam jött el idáig, kora reggel?!

- Igen, de még alszik – válaszoltam keserű szájízzel, amit próbáltam titkolni előle, hogy ne higgyen egy hibbant és féltékeny tyúknak, hisz semmi okom nincs ezt érezni. Louis csak a barátom, ha ilyen kevés idő után egyáltalán annak nevezhettem.

- Tökéletes. Szeretnék neki reggelit készíteni, segítesz? - ajkait lebiggyesztette és megrebegtette szempilláit, úgy ahogyan én tettem azt, akárhányszor el akartam nála érni valamit. Kezeimet a csípőmre tettem és szúrósan bámultam rá, végül mégis én adtam fel hamarabb. Elnevettem magam és a konyha felé kezdtem húzni, ahol elővettem egy serpenyőt és hozzávalók után kutakodtam a hűtőben és a szekrényekben.

- Palacsinta jó lesz? - kérdőn suttogtam, miközben lázasan kerestem valami gyufaféleséget, amivel meggyújthattuk volna a sütőt, de valahogy nem akart a kezeim közé kerülni, mintha direkt bujkált volna előlem.

- Ühüm – hümmögött beleegyezően a hátam mögül, majd megrázott valamit a kezében – Ezt keresed? - kikerekedett szemmel néztem az apró dobozkát, ami a gyufákat rejtette és mérgesen kaptam utána, ám Louis még épp időben húzta arrébb, így nem tudtam megszerezni. Bal kezét ökölbe szorította és felemelte a feje fölé, én pedig csak ugráltam és ugráltam, mint egy idióta – Már csak pár centi, Grace – incselkedett, mire beleütöttem a gyomrába. A hirtelen jött támadásomra összerándult, abban a percben pedig, amikor nem figyelt, kikaptam a kezéből a gyufásdobozt.

- Nem kell egy milliméter sem – kacsintottam, ő pedig a hasát fogdosva felnyögött egy kínkeserveset. Eleinte biztos voltam benne, hogy nem is ütöttem olyan nagyot, de kezdtem elbizonytalanodni, így odasétáltam hozzá és rátettem a kezem a hátára. Gyengéden simogattam, mire felkapott a vállára és elkezdte játékosan ütögetni a fenekemet – Tegyél le, te őrült! Nem mondom el még egyszer – nyávogtam, de fenyegetésem nem volt túl meggyőző, hisz egész végig nevettem. Képtelen voltam abbahagyni a kacagást, pedig már az egész fejem paradicsom színűre változott.

- Kérdd szépen! - forgott össze-vissza, miközben én még mindig a vállán pihentem.

- Emlékszel, mi történt a legutóbb? - próbáltam utalni arra az estére, amikor kihánytam a belemet az utca szélén, mire elbizonytalanodott. Lelassította pörgő mozgását és letett a földre. Igazából még nem is ettem, így ha akartam volna, se tudtam volna hányni, de ő ezt nem tudhatta – Köszönöm – igazítottam meg a ruhámat, hajamat pedig egy laza kontyba fogtam össze a fejem tetején, hogy a palacsintákba egyetlen egy szőke hajszálat se süssünk bele, bár Summernek készítettük, szóval... Elhessegettem gonosz gondolataimat és a nyomomban Louisszal visszasétáltunk a konyhapulthoz, ahol már elő voltak készítve a hozzávalók.

- Mivel kezdjük? - fordult felém. Kissé lihegett, az arcán megjelenő halvány pír, olyan hatást keltett, mintha épp egy gyors meneten lett volna túl, nem is beszélve szétnyílt ajkairól, amik csábították tekintetem – Ha befejezted a mozizást – kuncogott – Válaszolnál?

- Öhm... - lányos zavaromba levertem egy tálat, ami hangos csörömpöléssel ért földet, de szerencsére nem tört el. Leguggoltam, hogy felvegyem, amikor kezünk pár másodpercre összeért, de azonnal elhúztam – Keverjünk össze mindent, aztán egyszerűen csak süssük ki. Summer imádni fogja, anyu receptje – nem néztem rá, hisz nem lettem volna rá képes anélkül, hogy arcom ismét pipacsvörössé ne változott volna. Szégyelltem magam, így inkább a főzőcskézésre koncentráltam, ami nehezebben ment, mint valaha.

°Louis Tomlinson°

Grace olyan furán viselkedett, de az is lehet, hogy csak szétszórt és fáradt volt, elvégre az idő nagyon koraira járt még. Én is szívesebben otthon aludtam volna, de a meglepetés miatt már megérte a fáradozás, főleg, ha ezzel boldoggá tehettem Summert.

- Szerintem ez így nem jó. Nem megy – néztem rá a tálban lévő masszára, ami túl ragacsos volt ahhoz, hogy finom palacsintát lehessen belőle készíteni. Sosem voltam egy nagy mesterszakács, de azt még én is tudtam, hogy ennek nem így kellett volna kinéznie. Grace felhúzta egyik világosbarna szemöldökét és értetlenkedve bámult hol rám, hol pedig a tálra.

- Pedig a receptben ez áll. Liszt, tojás, vaj...- kezdte el sorolgatni a hozzávalókat, de nem tudtam rá teljes mértékben odafigyelni, fantáziám ismét szárnyra kapott. Elképzeltem, ahogy Summer a nyakamba ugrik örömében, ahogyan kezeim lágyan végigsimítanak puha, már-már tökéletesnek nevezhető, porcelánszerű bőrén, majd csókos ajkai hozzásimulnak az enyémhez, vadul és szenvedélyesen – Tej! - kiáltott fel a mellettem szorgoskodó lány, és szinte feldöntött, amikor elrohant a hűtőszekrény felé.

- Te meg miről beszélsz? - fordultam felé, kezem között egy tállal, amit gyorsan vissza is tettem a pultra, mielőtt leejtettem volna. Nem akartam még takarítani is, bár gondolom muszáj lesz, mert Grace nem olyan, aki az öreg nőre, vagy bármelyik másik cselédre hagyná a piszkos munkát. Én pedig nem hagyhattam cserben, ha már segített.

- Kihagytad a tejet – öntötte bele a fehér folyadékot, majd kevergetni kezdte a masszát, ami lassan folyékony halmazállapotúvá változott az undorító ragacsos helyett, és kis idő után elnyerte tökéletes formáját.

- Ügyes vagy – pusziltam meg a feje búbját, mire összerezzent. Elkapta tekintetét és nekilátott a reggeli elkészítésének utolsó fázisához. Egy merőkanálnyi keveréket tett a meleg serpenyőbe, aminek isteni illata betöltötte az egész konyhát. A régi időkre emlékeztetett, amikor anya minden reggel finomságokkal várt, és csak akkor engedett el az iskolába, ha jól belakmároztam mindenből.

- Te nem is figyelsz rám – húzta el a száját, gondolom mondott valamit, én pedig nem reagáltam. Leírhatatlanul kellemetlen érzés járta át az egész testem, amikor megpillantottam a szemében csillogó csalódottságot. Valahogy fel akartam vidítani, azonban egyetlen használható ötletem sem jutott az eszembe.

- De figyelek, csak elbambultam... - nem engedte, hogy befejezzem a magyarázkodást, kimondta, azt, amit igaznak hitt, és valljuk be, nem járt messze a valóságtól.

- Megint rá gondoltál – keserű mosolyra húzta száját, amit képtelen voltam megérteni. Miért csinálta ezt? Miért reagált így a dolgokra? Hisz a barátom volt, és még akkor is támogatnia kellett volna, ha nem kedvelte azt a lányt, akit szerettem. Vajon túl sokat vártam ettől a rövid ideje tartó barátságtól? Értelmetlen gondolatok hada zavarta össze az elmémet, és mintha egy kicsit belefájdult volna a fejem. Attól, hogy Grace szomorú lett én is azzá váltam. Egyik kezemmel a liszt felé nyúltam és rászórtam a lány fejére. A sok fehér portól úgy nézett ki, mint Mary, hiszen még a szempilláit is belepte – Ezt még megbánod, Tomlinson!

- Hú, de félek Evans – én is a vezetéknevén szólítottam, mire megfogott egy tojást és megdobott vele. A sárga trutyi végigfolyt az arcomon és hirtelen sokkal rosszabbul festettem, mint ő. Szája egy felfelé ívelő, görbe vonallá változott. Próbálta összepréselni ajkait, hogy visszatartson egy óriási kacajt, de minden próbálkozása ellenére kudarcot vallott. Nevetésének hangja engem is mosolyra késztetett, olyan volt, mintha a tudat, hogy ő boldog engem is azzá tett volna. Mintha itt állt volt előttem a lelki társam, egy ember, aki szavak nélkül is megért, akivel bármit megoszthatok és aki talán ugyanolyan fontos lehet a számomra, mint én saját magamnak.

- Kapj el, ha tudsz – mutatóujját begörbített, majd kinyújtotta, ezzel is heccelve, én pedig belementem a játékba. Kergetni kezdtem, de a középen lévő asztal miatt nem tudtam elkapni, hisz ha én balra mozdultam, ő jobbra, ha viszont jobbra, akkor ő balra. Ott álltunk egymással szemben, és csak néztük a másik elbűvölően kék szemét.

- Itt meg mi folyik? - egy ismerős hang szólalt meg mögöttem, de ennek ellenére nem tudtam rájönni, ki lehetett az, hiszen elvesztem Grace aranyos vonásaiban. Arcáról azonban eltűnt minden boldog érzelem, amikor ránézett hívatlan vendégünkre és gyorsan megköszörülte a torkát, hogy megfelelő hangnemben tudjon válaszolni.

- Csak neked készítünk reggelit – a 'neked' szóra hihetetlen sebességgel fordultam meg, de bár ne tettem volna. A látvány, ami fogadott szörnyű volt. Summer mérgesen mért végig, mintha zavarta volna, hogy itt voltam, ami leírhatatlanul fájt.

- Sietek el, úgyhogy hiába fáradtatok, bár a füstből ítélve épp odaégettétek azt a valamit a viháncolásotok közepette – mutatott a serpenyő felé, ami tényleg égett. A koromfekete füst annyira büdös volt, hogy Gracenek be kellett fognia az orrát, hogy egyáltalán a közelébe tudjon menni.

Harminc perccel az incidens után csalódottan terültem el a kanapén. Ennyit arról, hogy a karjaimba fog ugrani örömében. - gondoltam magamban. Szőke barátnőm kimerülten huppant le mellém, fejét a vállamra hajtotta, így megéreztem a citrom illatú samponjának kábító illatát. Mind a kettőnknek muszáj volt elmennünk tusolni, mivel a konyha kinézeténél már csak a mi állapotunk számított katasztrofálisabbnak.

- Nézünk valamit? - kapcsolta be a TV-t, és mivel jobb dolgom úgy sem volt mára, beleegyezően bólogattam neki. Sokáig keresgélt a jobbnál jobb csatornák között – remélem érezhető volt az irónia – mire rátalált egy elviselhetőre, végül abban maradtunk, hogy azt fogjuk nézni.

Épp egy autós üldözés kellős közepén voltak a főszereplők, amikor monoton szuszogást hallottam meg magam mellet. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy Grace elaludt, miközben rajtam pihentette fejét, így óvatosan, hogy ne keljen fel, megsimogattam az arcát, majd becsuktam a szemeimet, hogy én is kipihenhessem ezt az eseménydús reggelt.