Seventh chapter: Let's be friends

Sziasztok :)

Először is, szeretnék mindent megköszönni, hiszen eszméletlenül kedves és figyelmes olvasók vagytok. Nálatok jobbat nem is kívánhatnék. Amint tudom, kiteszem a nekem ajándékozott díjakat, csak sajnos mostanában aludni sincs időm, nem hogy levegőt venni, vagy leülni a gép elé és bepötyögni a válaszaimat. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok értük leírhatatlanul hálás <3

Másodszor, mint észrevettétek, eltűntek a rendszeres olvasók. Nem tudom, hogy ez átmeneti-e, vagy sem, de ha végleges és szeretnétek követni a blogot, akkor ott van oldalt a Bloglovin' linkje, ha jól emlékszem. 

Harmadszor, nyitottam Cher Brooks-szal közösen egy karácsonyi történetről szóló blogot, ha bárkit is érdekel, akkor kukkantson be - ennek szintén van Bloglovin' oldala - Unforgettable Christmas break

Végül, de nem utolsó sorban a héten még két általam írt bejegyzéssel jelentkezem. Holnap teszem közzé az első fejezetet a Halálmadár című blogomon és vasárnap pedig hozok nektek egy karácsonyi novellát, ami remélem tetszeni fog legalább egy-két embernek.

Millio puszi és kitartás, mindjárt szünet *.* apropó, ti megvettétek már az ajándékokat? Én szerencsére már letudtam ^^

Jó olvasást mindenkinek! Sajnálom, hogy ilyen hosszú lett az ez előszó, vagy mi. Legközelebb rövidebbre fogom <3

„A bizalom bizalmat szül, ha megérdemeljük, mert a bizalom érdem. Minden kapcsolat alappillére, ami nem jön varázsütésre. Egy barát bízik a másikban, nem manipulálja, mindig megmondja az igazat, még akkor is, ha ezzel megbántja a másikat. Őszinteség nélkül nincs bizalom, nincs igaz barátság. Barátok nélkül pedig nem is élünk igazán.”

°Louis Tomlinson°

Reggel kivételesen nem az ébresztőórám idegesítő rikácsolására vagy a telefonom csengőhangjára keltem fel, hanem a madarak csiripelésére és az ablakon beáramló töménytelen fényességre, ami égette a pupillámat, még akkor is, amikor becsuktam a szememet. A nap sugara még soha ezelőtt nem világított ennyire, de az is lehet, hogy igen, csak eddig nem érdekelt és nem figyeltem rá eléggé. Tegnap azonban olyan jól éreztem magam a moziban, hogy még most is megmaradt bennem a vidámság egy picinyke szikrája, ami nem engedte, hogy bosszankodjak a lemondott randi miatt, sőt. Elhatároztam, hogy ma megint próbálkozok. Átfordultam a másik oldalamra, hisz az ágyamból csak így láthattam rá az éjjeliszekrényemen pihenő digitális órára, és elképedve fedeztem fel, hogy még csak hét óra volt. Nem emlékeztem rá, mikor keltem utoljára ilyen korán, de nem is számított igazán, hiszen egy csodás ötletem támadt. Meglepem Summert egy reggelivel, amit én magam készítek el.

Mivel fogalmam sem volt róla, mikor is kelhet fel, azonnal kipattantam, kényelmesnek mondható franciaágyamból és berohantam a fürdőbe. Ledobtam magamról a pizsomaként használt alsónadrágomat és beléptem a zuhanykabinba, ahol kellemes hőmérsékletű vizet engedtem magamra. Sosem szerettem, ha túl meleg, vagy túl hideg volt a víz, mivel sosem adtam alább a tökéletesnél. Mégis miért?! Erre egyszerű volt magyarázatot találnom: én magam is tökéletes voltam.

Zuhanyzás után magamra rángattam egy lila pólót és egy kantáros nadrágot, végül, mint minden egyes nap, belenéztem a tükörbe. Arcomon már észrevehetően ott díszelgett egy kis borosta, ami érettebbnek mutatta egész lényemet, engem mégis zavart. Mindig is utáltam az arcszőrzetet, így nem gondolkoztam sokat azon, amit pár másodpercre rá megtettem. A legfelső fiókból előhalásztam a borotvámat és a hozzá szükséges habot, amit egy kis rázogatás után a kezembe nyomtam. Hűvös érzés volt, ahogyan hozzáért bőrömhöz, de mire felkentem az arcomra, hőmérséklete már kellemesen langyosnak volt mondható. Úgy néztem ki, akár egy öreg nagyapó, vagy maga a nagy szakállás télapó, ám amint az éles penge végigszánkázott a bőrömön, az inkább egy baba popsijára emlékeztetett. Mindezen rutinos művelet után locsoltam magamra egy kis arcszeszt, végül felvettem egy cipőt és már a motorom tetején ülve száguldoztam az utcán. A gyorsaságról és a lágy szellőről eszembe jutott Grace, ahogy az utca mellett görnyed és kiad magából minden ételt, amit nagy nehezen magába lapátolt apró kezeivel. Kétségtelen, hogy megnyerte a fogadásunkat, ezért úgy gondoltam, hogy veszek neki egy tábla csokit, ha már megszenvedett érte. Aranyos lány, egész megkedveltem, de nem mozgatott meg bennem semmit sem, ha értitek mire célzom.

Megérkezve a ház elé, levettem a bukósisakom és megráztam a fejem, hogy minden hajszálam ismét a helyére kerüljön. Sóhajtottam egy hatalmasat és felvettem magabiztos stílusom, hisz ha bizonytalankodnék, azt észre venné és akkor lenne esélye kikosarazni, viszont ha rettenthetetlenül állók a szemei elé... lesz esélyem.

Sima, monoton léptekkel pakolgattam egymás után lábaimat, majd megérkezve az ajtóhoz, kopogásra emelem kezemet. Kíváncsian vártam, vajon ez alkalommal ki nyithat majd ajtót, de számomra ismeretlen okból csalódott lettem, amikor megpillantottam az öreg néni kedves, ráncos arcát. Nem tudom mégis mit vártam.

- Jó napot, Summer itthon van? - kíváncsiskodtam, de választ helyett csak betessékelt és a következő percben már a kezembe is nyomott egy pohár gőzölgő teát, akár csak a legutóbbi alkalommal.

- Ha Summert keresed, akkor hiába jöttél. Tegnap a barátnőjénél töltötte az estét és még nem jött haza – hallottam meg a hátam mögül egy ismerős hangot, de nem fordítottam arra a fejem, helyette belekortyoltam az italomba. Grace kecsesen sétált elém, és leült velem szemben. Szőke haja ez alkalommal össze volt fogva, ami bár jól állt neki, nekem mégis kevésbé tetszett, mint kiengedve.

- Mikor jön haza? - a lány elhúzta a száját és gyengéden megrándította vállait, jelezve, hogy ő sem tud sokkal többet nálam. Az öreg nő időközben visszatért egy tál süteménnyel, amire azonnal összefutott a nyál a szánkban és rávetettük magunkat. A vaníliás krém szinte bizsergette az ízlelőbimbóimat, amikor beleharaptam a házilag készített kalácsokba. Nagyon rég ettem már ilyet és kedvem támadt megnyalni minden ujjamat, de inkább türtőztettem magam, ellenben Grace. Már az egész arca krémes volt, ami ismét megnevettetett, akár csak tegnap.

- Mit csinálsz ma? - kérdezte meg két falat között, mire felhúztam egyik szemöldököm.

- Be kell mennem a stúdióba pár szerződés miatt – meséltem, ő pedig felállt a helyéről és az ablak felé közelített, ahol elhúzta a fehér bársonyfüggönyök egyikét, hogy kilátást nyerjen az udvarra. Egy ideig csak bambult, de aztán felém pillantott, kacérsággal a szemeiben, ami mindent jelentett csak jót nem. Amikor utoljára nézett rám így egy csaj, egy Vegasi-i kápolnában kötöttünk ki részegen és kis híján össze is házasodtunk. Azóta minden nap hálát adok az égnek, hogy kidőltem, mielőtt kimondhattam volna a „boldogító” igent.

- Elviszel a mociddal? - nézett rám angyalian, akár csak tegnap, mire próbáltam kerülni a tekintetét, mert kezdett egyre nehezebbé válni a visszautasítása – Kérlek. Mindig is akartam egy ilyet. A városból már hazabuszozom, csak vigyél be – biggyesztette le ajkait.

- Tényleg? - ledöbbentett hirtelen kirohanása, hisz nem nézte volna ki belőle senki, hogy szereti a motorokat. Olyan ártatlan volt ehhez – Most az egyszer, de én vezetek és talán még haza is hozlak- kacsintottam, rögtön azután, hogy nyelvemmel kissé benedvesítettem ajkamat.

- Köszi – izgatottan rohant ki az óriási ajtón, szinte félrelökött mindent, ami az útjába került, ez pedig megrémített. Lehet, hogy még sem volt olyan jó ötlet, hogy engedtem neki? Mire utolértem már a járgány mellett állt, ami csak még nagyobbnak tűnt Grace termetéhez képest. A csodálat, ami a szemeiben csillogott elképesztően gyönyörűvé tette, csak még vonzóbbá és kezdtem kételkedni abban, hogy nem mozgatott meg bennem semmit sem. Ha nem lett volna Summer, tuti rávetettem volna magam ebben a szent pillanatban – Mehetünk? - kezeivel az arcom előtt integetett, hisz észrevette, hogy belemerültem a gondolataimba. Csak azt nem tudta, hogy éppen róla fantáziáltam.

- Aha, pattanj fel! - először én ültem rá, ő pedig mögém. Elővettem a hátsó részből még egy bukósisakot és már készen is voltunk. Párszor megszólaltattam a motort, végül elindultunk. A szél jólesően belekapott a felsőmbe, csak úgy, ahogyan Grace kilógó szőke tincseibe, amik a sebesség hatására lobogni kezdtek. Először hátul kapaszkodott, de hamar megunta, így átkarolt. Teste szorosan simult az enyémhez, és komoly erőfeszítésembe telt az útra figyelni.

- Milyen gyönyörű ez a város – ámuldozott, amikor elszlalomozva pár autó mellett s szemei elé tárult a Tower Bridge. Engem mindez hidegen hagyott, hisz itt éltem, mióta csak az eszemet tudtam, így egy idő után már inkább találtam unalmasnak, mint érdekesnek London látványosságait – Üljünk fel arra – mutatott a híres óriáskerék felé, így kérését teljesítve lefékeztem előtte és beálltam vele a kacskaringózó sorba. Hihetetlen mennyi ember kíváncsi erre, épp ésszel nem tudtam felfogni – Ne legyél ilyen befásult. Élvezd ki a csodákat!

- Ez neked a csoda? Én már legalább ezer ennél szebb helyen jártam – eszembe jutottak azok a különleges országok, ahova a színészi karrieremnek köszönhetően eljutottam már, és számomra például az Eiffel-torony sokkal különlegesebb volt, de Grace lelkesedését még az én bunkóságom sem tudta letörni. Olyan volt, akár egy kisgyerek, aki végre eljutott a cukorkaboltba vagy valami hasonló. Képtelen voltam szavakat találni rá, talán csak az őrült jelzővel lehetett volna jellemezni, persze jó értelemben.

- Nekem ez a csoda, bármit is mondasz – nyújtotta ki a nyelvét és előrébb lépett úgy fél méternyit, miközben körbe-körbe nézelődött, mint aki örökre bele akarja vésni az emlékezetébe ezt a helyet. Ez a gondolat kérdések sokaságát keltette az elmémben, de nem voltam benne biztos, hogy fel is tehetem őket. Elvégre Grace amolyan barátféle lett a számomra, de végül kíváncsiságom felülkerekedett nem létező figyelmességemen.

- Hogy kerültél Summerék házához? - kezdtem egy egyszerű, kevésbé személyes kérdéssel, mire ismét tett előre pár lépést, így haladva előrébb a sorban, végül felém fordult és kedvesen elmosolyodott.

- Hát... - kissé megnyalta alsó ajkát, ezzel is húzva az időt, csak utána folytatta – Anya elküldött a sulis barátnőjéhez, mert otthon nincs minden rendben és most nem lehetek „láb alatt” - kezeivel idézőjeleket rajzolt a levegőbe, de én nem értettem teljesen amit mondott, ez pedig minden bizonnyal az arcomra is rá lehetett írva, hiszen folytatta – Apunál súlyos betegséget diagnosztizáltak és anyu nem szeretné, ha látnám ahogy esetleg belehal, bár szerintem csak azt nem akarja, hogy lássam összetörni – húzta el a száját és ismét előrébb lépet párat. Hirtelen tisztelni kezdtem őt, amiért nyíltam beszélt róla, és őszintén válaszolt, még akkor is, ha ez nehéz volt a számára.

- Sajnálom – nem tudtam értelmesebbet kinyögni, de ő csak vett egy mély levegőt és legyintett egyet, mintha mi sem történt volna. Erősebb, mint azt gondoltam.

- Semmi baj – mosolygott elragadóan, bár egy csöpp szomorúságot azért sikerült felfedeznem a hangjában – Nem tudhattad. Na és te miért vagy ilyen... megkeseredett? - szemeim elkerekedtek a szóhasználatán, de aztán rájöttem, hogy mire értette. Arra, hogy nem láttam meg az élet csodáit, ahogy ő nevezte őket.

- Mert az élet nem ilyen. Nem tündérmese, ahol az emberek segítenek egymásnak meg hasonlók. Tőlem mindig mindenki akar valamit, így hamar rájöttem, hogy nincs semmiféle csoda – rántottam meg a vállam és megtoltam egy kicsit hátulról, mivel megint elindult a sor. Már csak körülbelül három ember állhatott előttünk, így hamar elfoglalhattuk a helyünket az egyik kapszulában, körülbelül tizenöt emberrel összezárva.

Meg kell hagyni a kilátás szuper volt, de ami még inkább tetszett, az a mély és komoly, vagy esetenként vicces beszélgetés volt Grace és köztem. Egyáltalán nem voltak már meg azok a védelmet nyújtó falak, amik az első pillanatban még elzártak minket egymástól.

Épp kezdett sötétedni, amikor beléptünk a stúdió hatalmas szürke ajtaján, ahol Bill mérgesen és kissé türelmetlenül várt rám, hisz öt kerek percet késtünk, ezúttal cseppet sem szándékosan, bár ő ezt nem tudhatta. Már épp szabadkoztam volna, mire ő csupán felemelte a kezét és az orrom alá nyomta a papírrengeteget, amit alá kellett írnom, hogy elkezdődjenek a forgatások.

- Annyira...

- Nem érdekel az újabb kifogás. Tudtad, hogy ma van az évfordulónk Marissaval, de te ismét szartál a fejemre. Mindegy, csak írd alá ezeket és mindenki mehet a maga dolgára – húzta el keserűen a száját, nekem pedig szúrni kezdett valami a mellkasomban. 'Ez a bűntudat, te gyökér!' Hallottam meg egy hangot a fejemben, de ahelyett, hogy ismét bocsánatkéréssel próbálkoztam volna, csak tettem a dolgom és egy halk 'Viszlát' után elhagytam a helyiséget.

- Sajnálom, ha nem állunk meg a kajáldánál... – hallottam meg Grace meggyötört hangját a motoromhoz érve, mire kedvesen rámosolyogtam, amitől ő is azon nyomban jobb kedvre derült.

- Semmi baj – húztam közel magamhoz és összeborzoltam a haját, amit aztán kénytelen volt kiengedni a tönkretett copfból.

- Pocsék barát vagyok – nevetett torka szakadtából, miközben próbált arrébb lökni, sikertelenül, mivel csikizni kezdtem, időt sem hagyva neki, hogy összefogja szőke lóboncát.
- A legjobb vagy – vigyorogtam rá teli fogsorral, mire megforgatta a szemeit és felült mögém a motorra. A hazafelé vezető út során egy szót sem szóltunk egymáshoz, hisz felesleges lett volna, a nagy hangzavarban semmit sem lehetett volna érteni. Helyette Grace szorosan ölelt én pedig életemben először figyeltem a sebességhatárra, hisz nem akartam balesetet szenvedni. Nem akartam, hogy a felelőtlenségem miatt megsérüljön a mögöttem pihenő lány. Az egyik legjobb barátom. Fura ezt így, ilyen hamar kijelenteni, de nem mindig kell sok idő ahhoz, hogy rájöjjünk ki is az igazán fontos. Nekem elég volt két nap vele kapcsolatban, hogy rájöjjek, feltétel nélkül megbíztam benne.