Sixth chapter: Sorry!

Sziasztok :)

Nem is tudom, hol kezdhetném, Szeretnék megköszönni nektek mindent, hiszen tényleg annyira kedvek vagytok, amikor hétről-hétre írtok nekem. Öröm olvasni. Remélem nektek nem olyan nehéz ez az utolsó nagy hajtás a szünet előtt... mostanában úgy érzem semmire sincs időm. Mindenesetre három dolgot is szeretnék megemlíteni nektek.

1) Van egy VERSENY az egyik design blogon, amin kritikákat írok, meg videókat szerkesztek. Ha van kedvetek, jelentkezzetek nyugodtan. Link

2) Vasárnap este felkerült a Prológus az új blogomra, ha valakit érdekel, olvasson bele nyugodtan. Link

3) Tudom, hogy még elég messze van, de Január végén lesz egy éves a blog, és gondoltam csinálhatnánk valamit. Van bárkinek különleges kérése? Esetleg még egy 'Ti kértétek novella'? Szerintem az előző nagyon vicces lett, hiszen remek jeleneteket alkottatok meg. 

Végül szeretnék mindenkinek jó olvasást kívánni, remélem tetszeni fog a rész <3

Millio puszi Xx
ui.: EZ A 100. BEJEGYZÉS *.* WÁÁÁ :) és 82 rendszeres olvasó *.* Köszönöm, köszönöm és köszönöm :)

„Az ember egyik adottsága a hazugságra való képesség; mindegy, hogy jó vagy rossz célért, haszonért vagy túlélésért, mind hazudunk. Korán eltanuljuk és idővel fejlesztjük. Olykor etetjük a szüleinket, a tanárainkat, a főnökeinket, de ami a legrosszabb, hogy néha még magunkat is.”

°Grace Evans°

Épp Summer kihívó ruháit terítettem ki a hátsó udvaron, amikor meghallottam, egy kocsi hangos motorját, amint felzúg és feltehetőleg hatalmas porfelhőt hagyva maga után, elszáguld messze a háztól, vagyis az elkényeztetett fruska elment itthonról, úgy, ahogy ígérte. Bevallom őszintén, amikor megtudtam, hogy itt kell majd töltenem az egész nyarat, valamivel kellemesebb légkörre és emberekre számítottam, arra, hogy néha majd segítenem kell a ház körüli munkákban, de ez mindenen túltett. Summer pedig meg volt róla győződve, hogy én a cselédje vagyok.

Mihelyt kész lettem a rám bízott munkákkal, felrohantam a szobámba és átöltöztem, mivel még mindig abban a cuccban voltam, amit leöntött. Fogalmam sem volt miért utált ennyire, bár nem is nagyon izgatott. Két és fél hónap, ennyit még egy lakatlan szigeten is könnyebb lenne elviselni, mint ebben a puccos kastélyban. Kissé agresszívan dobtam be a szennyesek közé, eddig rajtam lévő felsőmet és gondolkozás nélkül kaptam magamra az elsőt, ami a kezem közé akadt. Sosem érdekelt túlzottan a divat. Szerintem az embereket nem csak a ruha teszi, sokkal inkább a személyiségük. Az, hogyan viselkednek az adott szituációkban, és hogy ki mennyire bír ember maradni, amikor minden kötél szakad.

Rövidnadrágom zsebéből előhalásztam a cetlit és rákerestem az interneten, hova is kellene mennem. Az útvonaltervező ki is dobott egy három átszállásos lehetőséget, így felírtam a mobilomba, melyik megállókban kell majd leszállnom és már az utcán is voltam. A háztól körülbelül egy kilométert kellett sétálnom a napsütésben, de ez volt a legkisebb problémám, hisz a látvány, ami elém tárult, valami elképesztően csodálatos volt. Egyforma házak sorakoztak egymás mellet, a fű mindenhol egyenletesen volt lenyírva, a színes virágokról nem is beszélve. Pár gyerek az utcán biciklizett, vagy éppen ugatós házi kedvencét sétáltatta, ami kárpótolt minden szenvedéssel töltött percért.

Kedvesen köszöntem a sofőrnek, amikor felszálltam egy piros buszra, végül leültem egy üres helyre, ahonnan rálátást nyertem a kijelzőre, ami mindig kiírta melyik megállónál tartottunk éppen. Szükségem volt ennyi segítségre, hiszen még sosem jártam Londonban ezelőtt, így könnyen eltévedhettem volna, ha csak egy pillanatra is elterelődött volna a figyelmem az úti célomról a látványosságokra, amik valljuk be, határozottan csábítóbbak voltak.

A harmadik buszról is leszállva, ismét egy úri környékre kerültem, de azért egy kicsit mégis visszafogottabb volt, ha lehetett ilyet mondani olyan házakra, amik nagyobbak, mint amilyeneket Liverpoolban valaha is láttam. A tizenhatos házszámhoz érve vettem egy hatalmas levegőt és megnyomtam a csengőt, amelyre csak egy nagy 'T' betű volt firkantva, így hirtelen ötletem sem volt, ki lakhatott itt.

Már körülbelül öt perce állhattam türelmetlenül várakozva, kezemben szorongatva a cetlit, s kezdtem azt hinni nem is a jó címen vagyok, csak ismét megszívattak. Annyira csak nem lehet nagy ez a ház, hogy ennyi idő alatt ne érjen el a bejáratig a lakosa. Fejemben megfordult az a gondolat, hogy itt hagyok egy üzenetet a postaládában, de nem akartam bunkó lenni, elvégre nem ő tehetett róla, hogy éppen a legszarabb napjaim egyikét éltem. Határozott mozdulattal nyomtam meg ismét a csengőt, és elkiáltottam egy 'Hahó'-t, bár utóbbit fogalmam sem volt, miért csináltam.

- Itt vagyok már, nem kell ekkora zajt csapni – az ismerős srácnak kissé vizes volt a haja, gondolom a randira készült, amit Summer lemondott az utolsó pillanatban. Amikor meglátott, egy másodpercre, mintha megjelent volna egy kósza mosoly a szája sarkában, de ezt az aranyos kifejezést hamar leváltotta egy gúnyos grimaszra – Te meg mit keresel itt?

- Summer küldött... - nem engedte, hogy folytassam, azonnal behúzott a házába, olyan hévvel, hogy ellenkezni sem volt, nem hogy időm, de erőm se.

- Itt várj! - ültetett le a kanapéra, és eltűnt, mintha ott sem lett volna. Minden londoni ilyen lenne? Valamiféle különleges képessége lenne, akár csak Marynek? Elszórakoztatott a gondolat, hogy valamiféle kapcsolt van kettőjük között, hogy esetleg esténként összejárnak és megmutatják egymásnak az új trükkjeiket. A boldogság pedig az arcomra is kiült, hisz egy levakarhatatlan mosoly jelent meg rajta. Unalmamban a rövidnadrágomból kilógó cérnaszálat kezdtem piszkálni, de az sem segített, így jobb elfoglaltság híján inkább körülnéztem a szobában. Kicsit rumlis volt, de egész otthonos és talán még szerethető is, bár a hatalmas plazma tévé elrontotta a családias összhatást. Igazán feleslegesnek találtam – Itt vagyok, mit szeretnél?

- Igazából lemondani a randit – húztam el a számat és kerültem a tekintetét, így a lábaimat kezdtem fixírozni, hisz még az is jobb volt, mint látni a csalódottságot a szemeiben. A várt szomorúság azonban elmaradt, helyette dühöngeni kezdett. Cifra káromkodások hagyták el a száját, de nem is ettől ijedtem meg igazán, hanem a hangos csörömpöléstől, ami az üvegasztal összetörését jelentette. A srác bal keze elkezdett vérezni, én pedig azonnal a segítségére siettem. Felpattantam a helyemről és ezúttal én rángattam arrébb, messzire a szilánkok közeléből, hisz ilyen állapotban még azt is kinézném belőle, hogy kárt tesz önmagában – Fejezd be! Ezt mind Summer miatt? Te teljesen meg vagy húzatva! - üvöltöztem vele, amikor durván eltolt magától, annyira, hogy majdnem elestem. Hogy lehet valaki ennyire fafejű?! Csak segíteni akartam.

- Igen, miatta, mert nem értem mi a baja. Úgy láttam kedvel – forgatta meg a szemeit, mintha egy agyi beteg lennék, hisz nem jöttem rá magamtól, mennyire odavan ezért a csajért, ezzel viszont csak egy volt a bökkenő.

- Summer nem szeret senkit, csak önmagát – mérgesen sepertem le a ruhám, és elindultam a kijárat felé, hisz én lemondtam a találkozójukat, ennyivel el is volt intézve minden, többet nem tehettem.

- Csak féltékeny vagy rá, mert neki mindene megvan, veled ellentétben, akit cselédnek néztem az első alkalommal – vetette oda nekem sértő szavait, amit nem hagyhattam válasz nélkül, hisz egyáltalán nem volt igaza.

- Én féltékeny? Rá? Hülyeség! - már azon voltam, hogy végleg faképnél hagyom ezt a felfuvalkodott gyökeret, de akkor egy pillanatra elém tárultak igazi érzelmei. Egy percre levette álarcát, nekem pedig megesett rajta a szívem. Olyan kiszolgáltatott volt, látszott rajta, hogy fülig beleesett abba a csajba, én pedig nem voltam képes magára hagyni.

Se szó, se beszéd kimentem a konyhába és a harmadik lenti szekrénybe találtam egy mini seprűt és lapátot, amivel tisztává varázsoltam a nappalit, végül a fiú utasításait követve a kezeim közé kaparintottam elsősegély csomagját, amivel elláttam újonnan szerzett sérüléseit. Mindezek alatt beszélgetni kezdtünk, így megtudtam a nevét és ő is az enyémet, meg pár apróságot arról, melyikünk hogyan is találkozott Summerrel.

- Csak azt sajnálom, hogy lefoglaltam egy egész termet és most kárba vész az erőfeszítésem – egy percre lehajtotta a fejét, de aztán villám sebességgel emelte rám tekintetét, és akkor már tudtam, hogy ma nem érek „haza” egyhamar – Te szeretsz moziba járni?

- Régen voltam már, de igen – vallottam be az igazat, ezzel elindítva egy lavinát, ami teljesen betemetett, esélyt sem adva a menekülésre. Louis megfogta a kezemet és gyengéden húzni kezdett, mint később kiderült a garázsa irányába. A látvány, ami elém tárult, lélegzetelállítóan gyönyörű volt. A motorja egyenesen a szívembe lopta magát, hiszen mindig is akartam egyet, csak anyuék túl veszélyesnek gondolták, így esélyem sem volt, hogy meggyőzzem őket arról, nekem is kéne egy.

- Menjünk ezzel – biggyesztettem le az alsó ajkam és ráadásképp megrebegtettem szempilláimat, hátha nála is beválik a kiskutya pofi, hisz a világ kilencvenkilenc százaléka ellenállhatatlannak találta, ő miért lenne kivétel?

- Kizárt. Még összetöröd – kezdett heves ellenkezésbe, miközben fejét hol jobbra, hol balra fordította, így haja kissé összekócolódott, de ennek ellenére cseppet sem vesztett jóképűségéből.

- Nem azt kértem, hogy én vezessek, csupán rá szeretnék ülni – sóhajtoztam, de amikor rájöttem, hogy semmi esélyem, megadóan vágódtam be Range Rover-ének anyósülésére. Karjaimat összefontam a melleim alatt, de nem azért, mert duzzogtam, csupán így volt kényelmes.

Hamar elértünk a moziba, ami nem csoda, hisz Louis szerintem egyszer sem tartotta be a sebességhatárt, sőt volt olyan pillanat, amikor ki akartam szállni és hányni, akár csak a Taxi című filmben. Mindezt félretéve, élveztem a száguldást, hisz annyira felszabadultnak éreztem magam, mintha képes lettem volna bármire, akár arra is, hogy elrepüljek innen, mint egy madár.

- Hahó, ne bambulj már – zökkentett ki kellemes képzelgésemből egy durva rángatás, ami egyáltalán nem esett jól, mégis amikor elkezdett hülyén integetni és táncolni előttem, képtelen voltam megállni, hogy ne nevessek. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el ezt a srácot, hisz hogy lehetne bárki is jó fej, aki összeáll Summer Delgadoval?! Sehogy, bár örülök, hogy tévedtem vele kapcsolatban.

- Oké, menjünk mielőtt kitiltanak minket innen a hülye táncod miatt. Megrémíted a többi embert – dorgáltam le, megjátszott szigorral a hangomban, végül a hátához léptem és tolni kezdtem, több-kevesebb sikerrel.

- Ne erőlködj és amúgy is a miénk az egész terem – nyújtotta ki a nyelvét és végre bementünk az épületbe. Nem is kellett jegyet vennünk, simán beengedtek, bár egy pillanatig sem hittem, hogy elfért volna a kezembe még az is, a sok üdítő, popcorn és nachos mellett. 'Ha már itt vagyunk, együnk is.' visszhangzott a fejemben, én pedig ismét hallgattam a kis hangra – Kizárt, hogy meg tudjuk enni! - nevetett fel, én meg annyira rá koncentráltam, hogy majdnem felbuktam az utolsó lépcsőfokban.

- Tudjuk? Egyedül is menne – vágtam vissza. Olyan volt, mintha egy régi barátommal beszéltem volna, akit már ezer éve ismertem, pedig ez nem volt igaz. Nem tudtam róla szinte semmit csak a nevét és azt, hogy színész. Már reggel is ismerős volt az arca, de nem gondoltam volna, hogy híres, bár mit vártam? Summer sosem kezdene ki senkivel, ha nem lenne gazdag. Ennyire már én is ismertem.

- Fogadunk?

- Fogadjunk! - vágtam rá azonnal, majd leültem az egyik általam kiválasztott székre, hiszen egy árva lélek sem volt a teremben rajtunk kívül. A szokásos reklámok ezúttal elmaradtak, helyette egyből a film képkockáit kezdték el vetíteni, ami egy vígjáték volt, név szerint a Másnaposok 3. A duci főszereplő - sajnos a nevét nem tudtam pontosan - egy menő járgányt vezetett, amihez hozzá volt kötve egy utánfutón szállított zsiráf. Nem kellett sokat gondolkozni ahhoz, hogy rájöjjek ennek nem lehet jó vége, és nem is lett. Szegény védtelen állat feje nem fért át a híd alatt és szó szerint leesett a helyéről. Mind a kettőnkből feltört egy mélyről jövő kacaj, és nem is múlt el, amíg vége nem lett az egész filmnek.

Kilépve a moziból, még mindig világos volt, bár a nap kezdett eltűnni a horizonton, így nem volt nehéz rájönnöm, hogy jócskán elszaladt az idő, nekem pedig haza kellett volna már mennem. Mosolyogva ültem be Louis mellé, bekapcsoltam az övemet és felkészültem a legrosszabbra, hiszen a gyomrom tele volt popcornnal és a száguldozás ilyenkor a legrosszabb, hisz a hullámvasútra sem lehet ráülni teli hassal, anélkül, hogy ne legyen kellemetlen következménye, ami mondjuk az előtted ülő nyakába szabadul, amint kinyitod a szádat. Igen, a hányásról beszéltem.

- Jól vagy? - nevetett mellettem Lou, miközben én az út szélén hánytam, egy utcára Summerék házától. Igazán lehetett volna egy kicsit megértőbb, de egyszerűen nem tudta abbahagyni a vihogást, én pedig a rókázást – Mondtam, hogy azt az utolsót nem kéne.

- Inkább fogd be és segíts a hajammal – néztem rá mérgesen, ami ismét megnevettette, de egyből lefagyott a mosoly az arcáról, amikor a következő adag a cipőjén landolt – Bocsi – már mind a ketten röhögtünk, mint két idióta.

- Ha végeztél hazaviszlek – veregette meg a hátam, én pedig bólintottam egy aprót. Összességében egész jó nap volt és örülök, hogy Summer nem hagyott más választást, mert biztos vagyok benne, hogy a dolgok nem úgy sültek el, ahogy ő azt előre eltervezte. Ennek pedig csak örülni tudtam.