Thirteenth chapter: Stand by him

Sziasztok drágáim!

Van pár fontos bejelenteni valóm, de előtte szeretném megköszönni, amiért itt vagytok és támogattok. A díjakat még a héten ki szeretném rakni, még mielőtt költözünk, hiszen nem lesz netem egy darabig az új házban. S akkor el is érkeztünk az első bejelentéshez. 

Két dolog közül választhattok, mint ilyenkor mindig: egy, a barátnőm felteszi a részeket, amiket előre megírtam nektek és ő írja az előszót stb. vagy nem lesz rész és megvárjátok, hogy visszajöjjek. Mivel az utóbbi időben annyira nem jeleztetek vissza, nem tudom, szeretnétek-e a részt vagy sem. 

A másik dolog, hogy ezt a részt szeretném kyrus-nak ajánlani, aki az előző részekhez is kitartóan írt. Nagyon köszönöm, sokat jelentett. <33

Jó olvasást, szeretlek titeket és millio puszi Xx

ui.: Drága Diana! Csak a kedvedért hamarabb feltettem :)

„Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a bennem lévő nyugtalanságot. Finom vonásainak láttán meg akartam őt védeni saját magamtól. Egy pillanatra gyengédséget éreztem közöttünk, valami olyat, amit még talán soha ezelőtt. A szívem azt súgta szeret, és bármikor számíthatok rá, ahogy ő is rám.”

°Grace Evans°

Keserű tudatlanságban tengődtem, és idegességemet még Summer folytonos nyavalygása is csak tetézte. Valami oknál fogva a fejébe vette, hogy elmondtam Louisnak mindent, és minden alatt a mocskos kis tervét értette, amit kikotyogott nekem egy óvatlan pillanatban. Hiába tagadtam bőszen, nem hitt nekem, ami csak annyit jelenthetett, hogy vagy túl jó emberismerő vagy én voltam képtelen a hazudozás művészetére. Mi tagadás, beárultam. Azonban a mi történetünkben nem én játszottam a gonosz főhős szerepét, azt már rég elorozta mindenki elől, aki eme földön valaha élt s lélegzett.

- Grace! Azonnal vonszold ide a seggedet! - jött egy udvariatlan óhaj a mellettem fekvő szobából, amit inkább katonai parancsnak neveztem volna, mintsem baráti kérésnek. Próbáltam nem törődni a rikácsoló hanggal, és gyorsan kulcsra zártam az ajtómat, mielőtt őnagysága megint arra vetemedett volna, hogy egy pohár vízzel ajándékozza meg az arcomat, puszta heccből. Csupán a saját jókedve érdekében.

Tekintetem a szobám bejáratáról, egyenesen az ágyamra tévedt és a rajta elhelyezkedő mobilra. Tudatában voltam annak, hogy a kis készülék magában hordozta Lou számát, és nemes egyszerűséggel akár fel is hívhattam volna, de nem voltam benne biztos, hogy volt hozzá jogom. A legutóbbi találkozásunk emléke még mindig a elmémben lebegett és agyam kénye-kedvére vetette szemeim elé a rémképeket, a meggyötört arcát és bántó szavait.

Végül rávettem magam a tárcsázásra. Gondosan kikerestem a nevét a telefonkönyvből, és rányomtam a hívást kezdeményező gombra. A szívem hevesen verte ritmustalan ütemét, hol kihagyott egy dobbanást, hol egyszerre kettőt vert, miközben az ajkamat harapdáltam. Lábaimmal a padlón doboltam, és azt hittem elájulok, de egyszer csak abba maradt a zúgás és átkapcsolt rögzítőre.

- Lou, vedd már fel, kérlek. Csak tudni akarom, hogy jól vagy-e. Kérlek – szinte könyörögtem a telefonba, de nem jött válasz. Mondjuk mire is számítottam?! Bizonyára azért nem vette fel, mert elfoglalt. Mégis, egy keserű érzés fúrta az oldalamat, és arra kényszerített, hogy megkeressem. Lelkem addig nem találhatott megnyugvást, amíg nem láthattam, és ezért már is elkezdtem tervezgetni a szökésem. Talán az ablak... fejem az említett nyílászáró felé fordítottam. Volt előtte egy jókora fa, de amint lenéztem a mélybe, úrrá lett rajtam a félelem. 'Miket beszélsz? Hisz nem vagy rab!' - teremtettem le saját magam és az ajtó felé igyekeztem. A zsebembe csúsztattam a telefonomat és lassan elfordítottam a zárba helyezett kulcsot, rögtön azután, hogy megbizonyosodtam afelől, csönd honolt a folyosón.

- Basszus.. – fojtottam el a további káromkodások áradatát, és mindössze ezt az egy szót szűrtem ki fogaim között, amikor megpillantottam Summert. Lehettem volna még ennél is szerencsétlenebb?!

- Én is örülök neked – szavai csöpögtek az irónia gúnyos savától, ami még a betont is képes lett volna átmarni – Nem cserélted át a lepedőmet. Na hajrá! - mutatott a szobája felé, de én az ellenkező irányba indultam. Talán, ha elérném az ajtót, akkor már nem tudna megállítani. Igen, az utcára csak nem jött volna utánam, hisz még porrá égett volna a naptól az a nyamvadt és gonosz vámpírlelke.

- Van jobb dolgom is – megengedtem magamnak ezt az egy megjegyzést, és lépteim gyorsaságát megkétszereztem, sőt háromszoroztam. Végigrohantam a lépcsőn, és éreztem, ahogy „Miss Azt teszed, amit mondok” felém kapott. Sikertelen próbálkozása feldühítette, és utánam szaladt. Meleg lehelete égette a bőröm, majd meglökött és már csak arra emlékeztem, hogy beverem a fejem a lépcsőbe. Úgy gurultam, mint egy görögdinnye a lejtőn, és képtelen voltam megállni, pedig kezeimmel egyre csak azon munkálkodtam; mindhiába. Testem minden egyes négyzetcentimétere sajgott a belé hasító fájdalomtól, olyan volt, mintha milliónyi apró tű szurkált volna belülről.

- Na, most már tényleg van – nevette el magát és átlépett rajtam, mintha csak egy gyűrődés lettem volna a szőnyegén.

- Gyűlöllek! - üvöltöttem, mire visszafordult és olyan közel hajolt az arcomhoz, mint még soha. Ha fiú lett volna, könnyen félre érthetővé válhatott volna a helyzet.

- Jól jegyezd meg ribi. Itt mindig is az volt amit mondtam és ez így marad, amíg csak élek. Te sem állhatsz az utamba. Mert könnyen azon kaphatod magad, hogy mindened elvettem, ami fontos volt számodra. Végül öngyilkos leszel egy híd alatt, én pedig élem tovább a tökéletes életem – megpuszilta a homlokom és visszament a szobájába. Kikerekedett szemekkel bámultam a plafont és a sírás szélén egyensúlyoztam, azonban pár röpke pillanat múltán elestem, és hiába próbáltam ellenállni, a gödör magával ragadott. Könnyeim sűrűn folytak végig arcomon és hirtelen már nem is volt olyan ijesztő az ablakomból látott fa. Ott kellett volna kiszöknöm, mert igenis rab voltam, egy megkeseredett nyomorék.

Nagy fájdalmak árán sikerült vízszintesbe tornáznom magam, majd kilépni a bejáraton. Átkoztam magam, amiért nem volt kocsim, és ismét csak a buszt kellett választanom, pedig egy roncs Trabanttal is többre mentem volna. Ezúttal nem gyönyörködtem a tájban, mert semmi szépséget nem véltem benne felfedezni. Komoran vártam a tömegközlekedési járműre, míg az ég beborulni látszott. Az esőfelhők hihetetlen gyorsasággal gyülekeztek a fejem felett, többségükből pedig azonnal hullani kezdett a jéghideg eső. Régen imádtam eme természeti jelenséget, amikor az égi víz végigfolyt az arcomon, és sokszor lógtam ki éjszakánként csak azért, hogy érezhessem kellemesen hűvös érintését a nyaranta felforrósodott bőrömön.

Sokkal tovább tartott, mint legutóbbi alkalommal, de határozottan ott álltam Lou lakása előtt. Nem szűrődött ki semmilyen hang vagy fény, de reménykedtem benne, hogy otthon van. Kezem felemeltem az ismerős csengőhöz, azonban többszöri megnyomásra sem történt semmi. Mivel nem akartam kinn megvárni, fogtam magam és felkapaszkodtam a kerítésre. Az oldalamba hasító fájdalom ismét utat tört magának, de töretlenül haladtam a célom felé. A lehető legmagasabbra másztam és átlendítettem először a jobb, majd a bal lábamat. A legtöbb esetben leugrottam volna a tetejéről, de ezúttal lassan és komótosan másztam le a másik oldalra, hogy aztán az ajtó felé lépkedjek, magabiztos mozdulataimmal. Hisz nem volt mit vesztenem. Már nem.

Kezemmel a bejárat kilincse felé nyúltam, és amikor végre lenyomtam, a szemem elé tárult az ismerős lakás belseje. Időm sem volt azzal foglalkozni, hogy Lou milyen felelőtlen volt, mert megrémített a bent talált fiú látványa. Pontosabban a hiánya. Az egész villa sötétségbe borult, a sötétítők elzárták a napsugarak halvány fényét, így csak az általam keltett résen át tudtam felmérni a szoba állapotát. A megjavított üvegasztal ismét porrá volt zúzva, a TV leesett a helyéről, a konyha padlóját ezer apró szilánk borította be, viszont a keresett srácot sehol sem találtam. Félelemmel telve lépkedtem az emelet felé, hogy megkeressem a szobáját. Először a mosdóra találtam rá, ahol be volt verve a tükör, és véres nyomok díszítették a falat. Olyan érzésem volt, mintha egy béna horrorfilm első áldozatát játszottam volna el a mozivásznon. A testem könyörgött, hogy fussak, azonban nem tettem meg.

- Louis – suttogtam, mivel az is megfordult a fejemben, hogy esetleg egy betörő hagyta nyitva a bejáratot, és most épp a karmai közé vetettem magam naivitásom közepette.

Feladva a szólongatását, sorra nyitottam be a szobákba, és harmadjára sikerrel is jártam. A szívem majd megszakadt, amikor megláttam, ahogy a szobájának a sarkában ült és felhúzva térdeit, beletemette az arcát a kezeibe. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy látta a fényképeimet és bűntudatom támadt az állapotát illetően. Én tehettem arról, hogy így maga alá került. A lehető leghalkabban másztam mellé, és leültem vele szemben, hogy biztos támaszt nyújthassak barátomnak a legnehezebb időkben.

Kezem rátettem a vállára, amibe beleremegett, de nem emelte rám tekintetét. Jobb ötlet híján simogatni kezdtem a hátát, és nyomtam egy puszit a feje tetejére.

- Annyira sajnálom. Nem kellett volna elküldenem – húztam el a számat és még közelebb merészkedtem testéhez, hogy ráhajthassam a fejem, azonban megelőzött cselekedetével. Haja csikizte a nyakamat, és belebizseregtem az érzésbe, ahogy magához ölelt. Egyszerre voltam boldog és szomorú, eme kettős érzelemhullám pedig szétszakított belülről. Szememet elhagyta egy kósza könnycsepp, és nem csak én voltam ezzel így. Mind a ketten szenvedtünk Summer miatt, és legszívesebben bevertem volna neki egyet, hogy neki is fájjon. Hogy érezze, amit mi.

- Köszönöm – csuklott el a hangja, mire értetlenül néztem rá, szóval folytatta – azt, hogy itt vagy, mindazok ellenére, ahogy veled bántam – fejét ismét a vállamba fúrta, én pedig a haját simogattam, mintha egy kisgyerek lett volna, akinek szüksége volt rám. Nekem is szükségem volt rá.

Nem tudtam pontosan mennyi ideig ültünk így, de aztán elegem lett ebből az egészből, és nem akartam a rossz dolgokra gondolni, mert azok magukkal hozták a szüleim emlékét, abba pedig belehaltam volna, ha valóra váltak volna a legrosszabb előérzeteim, apámmal kapcsolatban. Amikor nem gondoltam rájuk, akkor nem fájt a tény, hogy nem voltam mellettük.

- Csináljunk valamit, vagy megőrülök! - törtek ki belőlem a szavak és felálltam a helyemről, magammal rántva Lout is – Nem lógathatjuk egész nap az orrunkat – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt, mire ezúttal az ő arcán jelentek meg az értetlenség félreismerhetetlen jelei.

- Ha nem vetted volna észre, semmi kedvem elmenni itthonról – vágta le magát az ágyára, karba tett kezekkel, és nem tágított kijelentése mellől.

- Ki mondta, hogy el kell mennünk? Hisz ez a ház hatalmas. Bármit csinálhatunk idebenn is, feltéve ha kitakarítunk – vázoltam fel az ötletemet, ami ismételten nem nyerte el a tetszését, de egy kis noszogatás és ráhatás után, belement a dologba.

Nem mondom, jó sok munkával járt a rámolás, de az idő csak úgy száguldott, hála a poénoknak, amiket elsütöttünk közben. A fürdőszobával kezdtük, ezt követte a konyha, végül a nappali.

- Még a televíziót is? Pedig a plazma sokkal jobban mutatott, mint Summer a hülye rózsaszín estélyiében – húztam össze a szemöldököm és rosszalló pillantásokkal ajándékoztam meg a barátomat, aki, bár nem kacagott fel torka szakadtából, azért őszintén elmosolyodott megjegyzésemen.

- Mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? - kérdezte, amint beledobtam az utolsó lapát üvegdarabot is a kukába. Csak hümmögtem egyet beleegyezés gyanánt, végül felé fordultam és a kezébe nyomtam a megtelt zsákot.

- Ne nézz rám így! Vidd ki, addig keresek egy filmet – néztem rá tündérien, mire sóhajtott egyet és kikapta a kezemből a benne tartott szemetet.

Megtöröltem a homlokom és lassan a még épségben pihenő DVD-k felé igyekeztem, ahol nem várt dolgokra bukkantam. A kezeim között szorongattam három karaoke lemezt, és azonnal be is nyomtam őket a lejátszóba, viszont nem működött, és csak később tudatosult bennem, hogy bizony, ehhez a plazmának is működnie kellett volna. Szomorúan szedtem ki az imént betett CD-ket és visszatettem őket a tokjukba.

- Miért vagy így elkenődve? - egy hang, amit ezer közül is képes lettem volna felismerni, egy hang, aminek hatására megremegett az egész testem és egy hang, ami körülbelül egy centiméterre a fülemtől szólalhatott meg – Bocs, nem akartalak megijeszteni – nevette el magát és a legtöbb esetben szívesen megajándékoztam volna egy csípős megjegyzéssel, de ezúttal inkább csak örültem, hogy újra boldognak láthattam. Bevallom kételkedtem benne, hogy valaha is nevetni fog még az életben.

- Csak szerettem volna lejátszani ezeket, viszont TV nélkül nem igazán megy – oktattam ki és a kezeibe nyomtam az előbb talált dolgokat. Egy percre újfent komorra váltott arckifejezése és belül elkáromkodtam magam, meggondolatlanságom miatt. Miért nem tudom sohasem befogni?!

- Gyere velem! - azzal karon ragadott és egészen a szobájáig vezetett. Leültetett az ágyára, ami nagyon puha és kényelmes volt, mintha egy óriási vattacukron foglaltam volna helyet. Végre világos volt a helyiségben, így kényem kedve szerint nézhettem szét, mivel Lou egyszerűen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A birodalmában uralkodó szín a piros volt, amit eleinte lányosnak ítéltem meg, azonban jobban megnézve a csíkos falakat, illet bohókás stílusához. Mert igenis vicces srác volt, aki minden pillanatban képes volt megnevettetni. Talán ezért is nőtt ennyire a szívemhez – Itt is vagyok. Már csak be kéne kötni ezeket – mutatott a kábelekre, amik a kezében tartott lejátszóból lógtak ki. Á, nekem eszembe se jutott volna, hogy fenn is énekelhetnénk.

- Segítsek? - reménykedtem benne, hogy nemet mond, mivel fogalmam sem volt, hogyan is kell egy ilyet beüzemelni, de úgy látszik ez nagyon nem volt az én napom.

- Aha – mivel én ajánlottam fel, nem vonhattam ki magam a munka alól. Leguggoltam mellé, és bőszen koncentráltam, mintha egy vizsgát kellett volna letennem, vagy megmentenem egy ember életét, akit a szemem előtt gázoltak el. Nem volt nagyon nehéz, csak egymásba kellett dugni az egyforma színű végeket, így ötödszöri próbálkozásra sikeresen bekapcsolt a ládika. Kék fénye megvilágította a kezeinket, vagyis nem szúrtuk el és nem robbant fel a lakás. Azonban valamilyen oknál fogva rezegni kezdett a lejátszó, én pedig magam elé emeltem a kezeimet védekezésképpen. Fura hangokat adott ki magából, majd valaki megcsikizte az oldalamat, belőlem pedig egy félénk sikoly tört napvilágra.

- Beszartál, mi? - nevette el magát, amit ezúttal nem hagyhattam válasz nélkül. Ilyenkor az idegeimre ment ez a nyomi, mégis, megmosolyogtatott a szívatása, bár nem mutattam ki, és soha sem vallottam volna be neki.

- Javíthatatlan – húztam el a szám, és legyintettem egyet, mintha nem az imént csináltam volna be a gatyámba a félelemtől, az ő szavaival fogalmazva.

A nap és az este hátralévő részét is nála töltöttem. Kiderült, hogy eszméletlen jó hangja van, és neki is tetszett az enyém, így rögtönöztünk egy bandát, aminek az lett a neve, hogy „Louis and the potatoes”. Említettem már, hogy egy idióta, mert ha nem, akkor itt volt az ideje?! Egy nyomi, aki tudta nélkül lopta el a szívemet, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem fogja szétzúzni egy óvatlan pillanatában, ahogy azt a lakásában található törékeny dolgokkal tette nem is oly régen.