Fifteenth chapter: You have to do, what I want

Sziasztok :)

Nagyon szépen köszönök mindent, azt, hogy még az előző bejegyzésemhez is írtatok, hiszen ezzel tényleg nagyon, de nagyon sokat segítettetek a barátnőmnek, aki minden egyes sort elolvasott. 

Remélem jól telnek a napjaitok és fel a fejjel, lassan vége a télnek, hát nem szuper? 

Ebben a részben megtudhatjátok mit gondol Summer Grace és Louis kapcsolatáról és elhihetitek, hogy nagyon negatív véleménnyel lesz minderről. Nem lett a legjobb, elnézést is kérek, de próbáltam a maximumot nyújtani...

Millio puszi és Jó olvasást mindenkinek! Xx

„Boldog voltam, egy bizonyos pillanatig úgy éreztem engem semmi sem rángathat vissza a fellegekből, hogy már túl messzire repültem ahhoz, hogy lezuhanhassak. Nos, tévedtem. A gonosz elsötétítette az egem, és vakon szállva, már túl késő volt, mire észrevettem az előttem tornyosuló akadályokat, és nekimentem egy hatalmas fának, ezzel végérvényesen elveszítve a boldogság halovány érzését.”

°Summer Delgado°

Az idő körülbelül három felé járhatott, amikor normális gyorsaságú léptekkel átszeltem az ágyam és az asztalom közötti csekély távolságot. Kétségbeesetten kutakodtam a megfelelő színű körömlakk után, ami a legjobban illett a rajtam lévő világoskék ruhához, de a nagy kínálatban egyszerűen megbénított a bőség zavara. Nem kis idő elteltével végül rátaláltam a tökéletes árnyalatra, így visszaérve az alvásra alkalmas bútoromhoz, egyszerűen lefeküdtem rá és lecsavartam az üveg, fiola alakú tégely tetejét. Kissé be volt száradva, de enne ellenére sikeresen eltávolítottam a már említett fedelet s már épp az utolsó ujjamnál jártam, amikor egy autó idegesítő zúgása megzavart a kedvenc együttesem vadonatúj számának hallgatása közben. Frissen szedett, íves szemöldökeim az egekbe szöktek és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem Louis lesz az, bár szerencsére már rég nem keresett. Pontosabban a legutolsó randink óta. Óriási érdeklődéssel és annál is nagyobb hévvel rohantam az ablakom felé, hogy félrehúzva a vékony, selyem függönyeimet, rálátást nyerhessek a hívatlan látogatóra.

Mit ne mondjak, teljesen összezavarodtam az elém táruló látványtól, és ez alkalommal nem arra értettem, hogy Louis Tomlinson a házunk előtt parkolt le, hiszen ez az utóbbi időben elég gyakori eseménynek számított. Sokkalta inkább azt találtam furának, hogy egy szőke lány szállt ki az anyósülésről, méghozzá nem is akárki. A nyamvadt kis Gracie. Kikerekedett íriszeim majd kiestek a szemem üregéből, állam pedig a padlót súrolta, ezzel mutatva, mennyire letaglóztak a látottak.

- Az a rohadt lotyó – suttogtam magamban, minden egyes szót alaposan kihangsúlyozva, azonban továbbra is szótlanul meredtem a két, általam megvetett személyre és arra, hogy mennyire boldogok voltak együtt. Felszínre tőrt bennem a megsértettség kínkeserves és félreismerhetetlen érzése. Bántott a tudat, hogy már nem én érdekeltem Louist, annak ellenére, hogy a pizzázóban világosan a tudtomra adta mennyire szeretett. Nem. Nem azzal, hogy kimondta eme bűvös szót, hanem pusztán a ténnyel, hogy nem rágalmazott meg bizonyítékok nélkül, pedig jól tudta, hogy átverem.

Szépen lassan megvártam, hogy egy baráti öleléssel elbúcsúzzanak egymástól, majd amikor Grace az ajtó felé tartott, még egyszer megfordult és úgy integetett Tomlinsonnak, mint egy reménytelen szerelmes csitri.

Nem rohantam le a földszintre, hagytam, hogy kiélvezze az édes pillanatokat, amik feltehetőleg az utolsó ilyen, boldog és vidám élmények voltak az életében. Főleg, ha rajtam múlott! Az ajtóm keretének támaszkodva vártam a leányzóra, akinek még a léptein is hallani lehetett, hogy jó napja volt. Kivételesen nem csodálkoztam azon, hogy sikerült elmennie mellettem anélkül, hogy észrevett volna - bár már máskor is megpróbálkozott vele, de akkor nem volt túl sikeres a kivitelezésben. Ami nem csoda, hisz feltűnő egyéniség voltam a férfiak és a nők körében egyaránt.

- Hova-hova? - köszörültem meg torkomat, ezzel magamra vonva a nekem kijáró figyelmet. Hangom hatására olyan gyorsan fordította felém tekintetét, hogy szőke haja lágy hullámai meg-megrezdültek, mintha a szellő játszadozott volna kénye-kedve szerint a tincseivel.

- A szobámba – válaszolta flegmán és hozzá még grimaszolt is, de ezzel csak azt érte el, hogy még a pillanatnyinál is dühösebb lettem rá, ha egyáltalán lehetséges volt eme érzelmet ilyen magas fokon generálni egy másik élő ember irányába. Mielőtt elrejtőzhetett volna a szobája nyújtotta kis világában, visszahúztam és a karjánál fogva rángattam a folyosóra. Nem féltem attól, hogy esetleg valaki megláthatja a közöttünk lezajló vitát, hiszen a szüleim nem voltak itthon – de ez már mindennapos volt, és inkább az ment volna csodaszámba, ha nem dolgoztak volna – a cselédek pedig mindig is vakok voltak ilyen szempontból. Ezt nem úgy kell érteni, hogy nem látták, csak éppen mind hiába. Nem tehettek ellene semmit és az évek során a fejükbe vertem, hogy aki árulkodik, az repül. Rengeteg alkalmazottól megszabadultam már, rövid életem során és nem esett nehezemre növelni az áldozataim listáját. Csak egy szavamba került, hogy bárki, aki itt dolgozik hirtelen munkanélkülivé váljon.

- Nem hiszem – elővettem legelragadóbb mosolyomat és rávillantottam hófehér fogaimat, mire lenézően mért végig.

- Hát azt nagyon nem te döntöd el – erősködött, de ezúttal nem sikerült kiszabadulnia fogságomból. A lehető legerősebben szorongattam és titkon reméltem, hogy marad rajta pár árulkodó jel, mondjuk lila foltok, amik emlékeztetni fogják rá, hogy rossz emberrel kezdett ki.

- Dehogynem. És tudod mi az, amit még én döntök el?! Minden. Tűnés és csinálj nekem kaját, ha jót akarsz magadnak – lökdöstem a konyha irányába, bár nem volt olyan szerencsém, mint a múltkor és nem esett le a lépcsőn - azért így is élvezhető volt a dolog. Mi több, egyenesen pazar látványt nyújtott.

- Túl sokat képzelsz magadról - szűrte ki a fogai közül, mire rántottam rajta egyet és a lehető legtöbb gúnnyal a hangomba suttogtam egy aprócska mondatot a fülébe, ami tudtam, hogy hatalmas pofon lesz a számára.

- Látod, ebben nagyon is hasonlítunk – kacajom betöltötte a lakás egész légterét, hisz szórakoztatott a pufogás, ami a mondandóm miatt tört felszínre belőle. Fogalmam sem volt, miért voltam vele ennyire ellenszenves és nem csak most, hanem úgy általában értve. Egy röpke pillanatig még a mellkasom is szúrni kezdett, mintha bűntudat vagy valami hasonló növekedett volna odabenn, ami ki akart volna szabadulni, de aztán megráztam a fejem ezzel eltüntetve eme ostoba, kósza gondolatokat az agyamból. Azért utáltam, mert tökéletesnek hitte magát, és másokkal is elhitette ezt a baromságot. Gyűlöltem, mert leleplezett a kiszemeltem előtt és végül megvetettem, mert már az első pillanatban a szüleim szívébe lopta magát és fájt, hogy általa megkapták a tökéletes kislányt, aki jó, szép, okos és kedves mindenkivel. Falra másztam ezektől a tulajdonságaitól és legszívesebben arcon köptem volna, amiért, bár gyenge, mégsem voltam képes megtörni.

- Semmiben sem hasonlítunk. Te egy szörnyeteg vagy – köpte, és most az egyszer kedveltem benne valamit. Azt, ahogy olyan utálattal nézett rám, mint még senki és arcvonásai megmutatták nekem azt a lányt, aki nap mint nap visszanézett rám a tükörből.

- Miért? Akkor te mi vagy, talán a földre szállt angyalka, aki megment mindent és mindenkit a hozzám hasonló emberektől? - hangomat a lehető legjobban eltorzítottam, ezáltal olyan lett, mintha héliumos lufit szívtam volna. Grace megremegett, de próbálta türtőztetni érzelmeit és lassú, lomha léptekkel sétált egészen addig, amíg nem ösztönöztem gyorsabb tempóra, vagyis amíg nem taszítottam rajta egy hatalmasat. Csak csöndben hallgatott, némaságba burkolózva, így nem válaszolt a feltett kérdésemre, bár nem is vártam el tőle – Gondoltam – adtam szót véleményemnek, amikor megérkeztünk a keresett helyiségbe.

- Á, szóval erre is képes vagy? - tátotta el a száját, mintha komolyan megdöbbentette volna a tény, hogy az agyamat használni is tudtam. Csak megforgattam a szemeimet béna visszavágásán és a pultra dobtam egy jegyzetfüzetet és egy ceruzát, amiket a felső fiókok egyikéből szedtem elő. Általában a bevásárlólista felírására szoktuk használni, de jelen pillanatban tökéletesen megfelelt a céljaimnak.

- Jegyzetelj, édes – küldtem felé egy puszit, és kezeimmel az óceán hullámzását utánoztam, jelezve, hogy siessen, mert nem érek rá egész nap. Volt ezer más jobb dolgom is annál, hogy vele foglalkozzam – Először is, mint már mondtam... készíts nekem kaját, majd menj el bevásárolni, takarítsd ki a szobámat, tudod, azt, amiben olyan lelkesen kutakodtál – egy röpke pillanatig átfutott az arcán a döbbenet, majd ledermedve, mozdulatlanul állt a papírlap felett. Igen, jól tudtam, hogy olvasta a naplómat, hiszen nem jó helyre tette vissza és bár az eltérés csak egy párnányi volt, azért nekem mégis feltűnt – Végül terítsd ki a ruhákat és portalaníts a nappaliban, mert szabadságra küldök mindenkit, így ez rád marad – eleinte unottan írta le a dolgokat, azonban mire a végére értem, már nem láttam, hogy mozgott volna az a bizonyos íróeszköz a kezében.

- Nem csinálom meg! - akaratoskodott és mivel már nem tartottam a kezeim fogságában, nemes egyszerűséggel a konyha ajtaja felé sétált, mintha oda mehetett volna ahova csak akart. De ezt az opciót sikeresen kiikszelte, amikor Louisszal kezdett.

- De igen. Mindent meg kell tenned, amit csak mondok vagy akarok, megértetted?! - nyomatékosítottam kijelentésemet a 'megértetted' szóval, mire megrántotta a vállát és úgy haladt tovább, mint akinek az egyik fülén ki, a másikon bement az információáradat – Soha többé nem találkozhatsz vele! SOHA! - üvöltöttem végső elkeseredettségemben, de nem érdekelt, hogy lelepleztem előtte az érzéseimet, mert kitörésem hatásosnak bizonyult. Megállt és felém fordult. Kék szemeiben dühöt és értetlenséget véltem felfedezni, így rendeztem összeráncolódott vonásaimat és nyugodt arckifejezést erőltettem magamra.

- Ehhez semmi jogod. Azzal találkozok, akivel akarok és amúgy is csak kihasználtad. Ne próbáld nekem beadni, hogy féltékeny vagy vagy hasonló, mert nem vagyok hülye. Még csak nem is a pasid és már nem is szeret – velem ellentétben ő nem kiabált, hangereje egy csöppet sem lett magasabb, ami jobban idegesített, mintha leordította volna a fejem. Hangjának érzelemmentes csendülése felsőbbrendűnek hatott, mintha már a markában érezte volna a győzelmet, azonban a játszmának még koránt sem volt vége. Ördögi vigyorra húztam szám széleit, ezzel ismét elképesztve az előttem ácsorgó lányt, bár fogalmam sincs miért lepte meg a viselkedésem, hisz megszokhatta volna már ez alatt a pár hét alatt.

- Azt majd meglátjuk mihez van jogom és ki szeret. Mellékesen, ha nem hagyod abba a szemforgatást esküszöm kikaparom a tengerkék íriszeidet, mert már nagyon az agyamra megy! - karjait széttárta egy amolyan nem törődöm stílusban és elhúzta ajkait, mint akinek nagyon nem tetszett amit az előbb hallott – Mindent megcsinálsz, ami a listán van, plusz azokat is amiket nem írtál fel, vagy beváltom az ígéretem, miszerint megkeserítem az életedet – kacsintottam, hogy ezzel is az agyára menjek.

- Mintha most nem azt tennéd – motyogta az orra alatt, ám olyan hangerővel, hogy én is jól érthetően halljak minden egyes szót, amit kiejtett a száján.

- Várjunk csak – a felismerés villámcsapásként cikázott végig az agyam minden egyes szegletéhez elérve. Az arca, a mozdulatai, az, ahogyan róla beszélt és ahogy minden porcikája ellenezte a tiltásomat. Ajkaimat 'O' formájúvá kerekítettem ami hamar átment egy gúnyos nevetésbe – Te beleszerettél...

- Nem! - tiltakozott, mielőtt befejezhettem volna amit akartam, de ezzel nem hogy megrendítette bennem a hitet, hanem csak jobban megerősítette az elképzeléseim alapjait. Ez a csitri beleszeretett abba a sztárocskába, akit érzelmileg rokkanttá akartam tenni, és ezzel segített neki begyógyítani a sebeket, amiket oly nehezen tudtam a bőrébe karmolászni.

- Ha te mondod... na de most húzz a konyhába, mert már éhen halok – jobb karomat a levegőbe emeltem és az említett szoba irányába mutattam. Dühösen csörtetett be az ajtón, és még annak ellenére is hallottam mozdulatinak apró neszeit, hogy próbált halk lenni. Amikor kijött a tenyerében ott díszelgett egy papírgalacsin, amit egyenesen a képembe dobott.

- Baszodj meg!

- Jól hallottam? Azt akarod, hogy az anyucid megtudja, hogy mégsem lettünk barátok? Hogy képtelen voltál beilleszkedni és ismételten csalódást okoztál neki? - már a lépcső tetején járhatott, amikor mérgesen lekiabált az emeletről egy 'Majd megcsinálom'-ot és becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

Száz százalékig biztos voltam benne, hogy elkeseredettségében lerogyott a földre és bőgni kezdett, akár egy óvodás, de Gracie érzéseivel mit sem törődve, diadalittasan foglaltam helyet a kanapén, hiszen öt perc múlva kezdődött a kedvenc sorozatom, amit a világért sem hagytam volna ki.