Sixteenth chapter: Alone

Sziasztok :)

Mindig olyan fura ide előre írni, hiszen sosem tudhatom, ki fogja elolvasni és ki nem. Mindenesetre nagyon, nagyon, de nagyon köszönöm, a támogatásotokat, a díjakat, a kommentárokat a pipákat és mindent. El sem hiszem, hogy több, mint száz feliratkozója lett a blognak... szerintem ez fenomenálisan nagy. Álmomban sem mertem remélni, hogy egyszer ennyien lesztek. Nagyon szeretlek titeket. 

Sajnálom, hogy ilyen későn tettem közé a részt, csupán annyi a mentségem, hogy most értem haza, hiszen tegnap volt a szülinapom és az egyik barátnőmmel most ünnepeltünk *.* Ti láttátok már A könyvtolvajt? Nekem személy szerint nagyon tetszett. Az első film, amiből még tanultam is. 

De nem is húzom a szót, jó olvasást és millio és egy puszi Xx <3

„Szabadság. Egy olyan dolog, vagyis jobban mondva életérzés, ami minden embert megillet, mégis kevesen becsülik meg igazán. Csak akkor jövünk rá, hogy nem tudnánk nélküle élni, amikor elveszik tőlünk, amikor már egy kalitkában ülünk, és magatehetetlenül éneklünk, akár egy pacsirta. De ahogy a madár sem szállhat szabadon, úgy te sem tudsz mit tenni a téged fogva tartó rácsok ellen.”

°Louis Tomlinson°

Van olyan pillanat, amikor az ember érzi, hogy most jött el a vissza nem térő alkalom, az esély a változásra. Arra, hogy a begyöpösödött életünk könyvében új fejezetet kezdhessünk, ami tele van újdonságokkal, váratlan eseményekkel és a reménnyel, hogy talán minden amit elkövettünk megbocsáttatik, és még esetleg jutalomban is részesülhetünk. Nem, egyáltalán nem a pénzre gondoltam, sokkal inkább egy barátra, aki mindig melletted áll, aki támogat és megért. Valamilyen isteni csoda folytán én rátaláltam erre a személyre, és reméltem, hogy sosem fogom elveszíteni. Vágytam a társaságára, a jellegzetes beszédére, a nevetésére és mindenre, amihez csak egy csipetnyi köze volt. Még magamat is megleptem ezzel az érzelgősséggel, hiszen világ életemben utáltam a nyálas dolgokat, ő mégis megdobogtatta kőkeménnyé vált szívemet. Belül egy furcsa késztetést éreztem arra, hogy azonnal felhívjam, és bár nem akartam tapadósnak tűnni, szinte rohantam a telefonomhoz, amit reggel a konyhában felejtettem. Felemelve a készüléket, kikerestem a Gracie névvel ellátott számot, egy aprócska húzás a képernyőn, és a vonal kicsöngött. Idegesen vártam arra, hogy felvegye a mobilját, így arra a szörnyű szokásra vetemedtem, hogy rágcsálni kezdtem körmeimet. Lassan ismét a nappalimban található ülőalkalmatosság felé sétáltam, majd azon elfekve, beleszóltam a telefonba.

- Szia! Mit szólnál hozzá, ha ma én vinnélek el valahova? - támadtam le kérdésemmel még azelőtt, hogy köszönhetett volna. Szám akaratlanul felvett egy görbe vonalat, amit sokan mosolynak hívtak, de ezen vidámság azonnal eltűnt a testemből, amikor meghallottam a lány hangját, aki válaszolt nekem. Arcomon megjelent egy ocsmány grimasz, szemöldökeim szinte összeértek, homlokom pedig hullámzott, mint a feldúlt óceán.

- Szia édes. Nagyon jól hangzik – kacérkodott, és biztos voltam benne, hogy a hajával babrált, ahogy azt általában szokta. Az iránta táplált gyengédség átváltott utálattá, és legszívesebben a képébe üvöltöttem volna, de türtőztettem magam, elkerülve a felesleges és hasztalan erőszakot.

- Summer?! - hangom a lehető legérzelemmentesebben csengett – Hol van Grace és miért te vetted fel a telefonját? - informálódtam, hisz az agyamon ezer és egy bajos kép és gondolat futott át, ezzel sikeresen elérve, hogy rettegjek a válaszától. Még mindig alig hittem el, hogy ennyire vaknak bizonyultam a játékaival szemben és fogalmam sem volt, mi lett volna, ha Grace nem költözött volna be hozzájuk. Minden bizonnyal egy ostoba pincsivé váltam volna, egy papuccsá, akit csak kihasznált volna, mert úgy tartotta kedve.

- Mert nem akar többé látni – nyögte be gondolkodás nélkül, oly hihetően előadva eme sorokat, hogy a leghíresebb színészeket is messze túlszárnyalta. Erősen rámarkoltam a kezemben szorongatott telefonra, már azt hittem, eltöröm és a tenyeremben esik darabjaira, de szerencsére nem így történt. Vettem egy mély lélegzetet, megacéloztam hangom és úgy folytattam a kedvemre egyáltalán nem való párbeszédet.

- Hazudsz – kijelentésemre felkacagott, ami erősen hajazott a hófehérkében szereplő banya ördögi röhögésére, de ezt inkább nem említettem meg neki, hiszen fájt bevallani, szükségem volt rá. Arra, hogy megmagyarázza a dolgokat. Bár kételkedtem abban, hogy valaha is rájövök mikor mondott igazat és mikor hazudott pofátlanul a képembe.

- Hogy mondhatsz ilyet? Én soha... - kezdett bele a szokásos lemezbe és már én szégyelltem magam helyette. Ahogy az előbb ő, ebben a pillanatban én törtem ki nevetésben. Úgy tett, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy tudtam az igazságot, mintha még nem hullott volna le a lepel a mocskos titkairól. Idegesen túrtam bele a hajamban, mivel aggódtam. Leírhatatlanul féltettem Gracet, hiszen biztos voltam benne, sosem hagyta volna, hogy bárki is felvegye a telefonját engedély nélkül. Az első opció, hogy nem tudott róla, a második lehetőségbe pedig egyenesen beleborzongtam.

- Kár tagadnod. Mindent tudok - zártam le a témát és felálltam a kényelmetlenné váló kanapéról, végül fel s alá járkáltam a szobában. A telefont a vállam és a fülem közé szorítottam, hogy szabaddá vált kezeimmel fel tudjam kutatni a házat, kocsikulcsaimat keresve.

- Mindegy. Attól még sehova sem fog menni és a helyedben eszembe se jutna keresni a társaságát – oktatott ki felsőbbrendűen, de ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy gyorsabb tempóra váltva kajtassak az épületben. Olyan voltam, mint egy bohóc, többször majdnem seggre is estem az eldobált tárgyakban, hála figyelmetlenségemnek.

- Mit tettél vele? - szűrtem ki fogaim között, és kezdett idegesíteni, hogy minden épeszű kérdésemre nevetés tört fel a torka mélyéről. Szemeimet megforgatva lépkedtem át egyszerre két lépcsőfokot, hogy az emeletre érve ott is minden zugot megvizsgáljak és szerencsémre az éjjeliszekrényemen rá is bukkantam a keresett tárgyra. Úgy tartottam a kezeim között, mintha a szent Grál lett volna, egy csodatévő eszköz, vagy valami felbecsülhetetlen műtárgy.

- Csak megmutattam neki, hogy hol a helye – hangja ártatlanul csengett és ha nem ismertem volna eléggé, gondolkodás nélkül hittem volna nyájas szavainak. Azonban az a hajó már elúszott.

- Ha bántani mered... - fenyegetőztem, bár nem sikerült elérnem a kívánt hatást. Kezem már a garázsajtó kilincsén pihent és olyan hévvel tártam ki eme bejáratot, hogy majdnem kiszakadt a keretéből a fából készült nyílászáró.

- Milyen kis lovagias hős lettél hirtelen. Nyugi szépfiú, még életben van – bár ezúttal nem röhögte el magát, beszédén érezni lehetett, hogy mosolygott, vagy legalábbis valamilyen módon elhúzta a száját, ezzel eltorzítva a kiejtett szavait. Időközben felültem a motoromra, de még nem indultam el, hiszen nem mertem megkockáztatni egy halálos mutatványt, miszerint egyszerre vezetek és telefonálok. Ráadásul a biztonságot nyújtó bukósisak amúgy sem hagyta volna kivitelezni eme próbálkozásomat.

- Szóval eltiltasz tőle? Ehhez semmi jogod! - mérgesen fújtattam, akár egy feldühödött bika, akinek a szeme előtt meglengettek egy piros posztót. Készen álltam arra, hogy felökleljem ezt a lánynak nem igazán nevezhető egyedet, de visszanyeltem cifra káromkodásaimat, és vártam, hogy pontot tegyünk a beszélgetés végére.

- Azt teszek, amihez csak kedvem van és ha jót akarsz neki, akkor messziről elkerülőd. Na csáó – és rám csapta a telefont. A vonal megszakadt én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mindenre képes volt és bár az előbb még élt bennem a tűz, miszerint azonnal odamegyek a házukhoz, utolsó mondata hallatára kissé megszeppentem. Lehet, hogy mégsem kéne odamennem? Talán ha elkerülöm, akkor megvédhetném. Belül őrlődtem és magam sem tudtam, végül hogyan fogok dönteni.

°Grace Evans°

Arcomat izzadságcseppek borították, így felemeltem egyik kezemet és egy egyszerű, de annál gyorsabb mozdulattal letöröltem őket a gyöngyöző homlokomról. Summer betartotta a nekem tett ígéretét, miszerint két nap szabadságra küldi az alkalmazottakat, így csak én és Mary maradtunk eme hatalmas kastély rendben tartására. Az ember azt gondolná, hogy szinte semmi munka nincs az ilyen helyeken, hiszen sehol egy porszem vagy szennyes ruha, de ez koránt sem bizonyult igaznak a mi esetünkben. Az említett kisasszony mindig talált valami kivetnivalót, amit azonnal helyre kellett pofoznunk, vagyis inkább pofoznom, hiszen eszem ágában sem állt szegény öreg nőt ugráltatni.

- Menj, pihenj egy kicsit, drágaságom. Majd én befejezem az ebédet – az öregasszony mosolya letörölhetetlenül díszelgett kipirosodott és enyhén ráncos orcáján, amiből sugárzott a kedvesség. Eme vidámság pedig rám is rám ragadt, miközben megforgattam a húsokat azt olajjal telt serpenyőben.

- Dehogy megyek. Nem hagyom magára – akaratoskodtam és kifújtam egy szőke tincset az arcomból, ezzel a tettemmel is csökkentve a konyhában uralkodó hőséget, amiben már szinte meg lehetett pusztulni.

- Miért nem a barátaiddal töltöd az időd? Hisz még olyan fiatal vagy – kérdezősködött, mert tegnap óta már rájött, hogy én mindig kiálltam az elhatározásaim mellett, és ez alól a jelen helyzet sem volt kivétel, miszerint maradok. Mindezzel csak az volt a baj, hogy eszembe juttatta Louist és a magányt, amit hiánya keltett bennem. Sokáig úgy gondoltam, az ember csak akkor generálhatja ezen érzést, ha egyedül van, de rá kellett ébrednem, hogy mérföldekre jártam a valóságtól. Hisz nem kell hozzá egy üres és sötét szobában tengetned az idődet, anélkül, hogy bárkivel kommunikálnál. Egyszerűen csak annak a bizonyos személynek kell távol lennie tőled és már is hatalmába kerít a keserűség.

- Tudja, nekem nincsenek barátaim – kegyes hazugság volt, amit kipréseltem ajkaim között abban a reményben, hogy Mary lezártnak tekinti a felhozott témát. Az idős nő azonban rácáfolt naiv megjelenésére.

- Nem hinném. Az a fiatalember határozottan egy fontos valakinek tűnt - arcomra hitetlenkedés ült ki, amit Mary nagyon szórakoztatónak talált, vagyis a kelleténél hangosabban kuncogott fel rajta, kényelmetlenné téve számomra a helyzetet. Éreztem, ahogy arcom lángba borult, így elfordítottam a fejem, egyenesen a húsra koncentrálva, ami idő közben tökéletesre pirult. Kicsit zavart, hogy játszi könnyedséggel átlátott rajtam, de nem tehettem ellene semmit.

- Mégiscsak lepihennék egy kicsit – gyorsan befejeztem a főétel másik felének elkészítését és kiszambáztam a konyhából, ami mintha összezsugorodott volna a kínos pillanat hevében. Nem volt benne elég levegő a számomra, és úgy éreztem azonnal szabadulnom kell onnan, különben elájulok az oxigénhiánytól.

A megszokott lassú lépteimmel közelítettem meg az emeleten található szobámat, amit még mindig nagyon szerettem lila színe miatt, és talán az volt az egyetlen hely ebben a villában, amit magaménak éreztem mindazok ellenére, hogy Esme azzal a bizonyos 'Érezd magad otthon!' mondattal fogadott az első nap. Azonban a saját kis birodalmam felé közeledve elkaptam egy-egy hangfoszlányt, ami nagyon nem tetszett, így felgyorsítva tempómat, szinte már szaladtam az utolsó métereken. Benyitva a helységbe kikerekedett szemekkel bámultam Summert, ahogy a telefonomat szorongatva beszélt valakivel, pontosítva elköszönt valakitől. Döbbenetemet hamar felváltotta a méreg, ami pillanatok alatt ellepte a testemet és számon kérően kaptam ki a karmai közül, saját tulajdonomat.

- Te mégis mit képzelsz, ki vagy? - ordítottam rá, miközben tekintetem a képernyőre tévedt, amin már csak a háttérképen mosolygó barátnőm és én virítottunk. Nyoma sem volt a hívásnak – Takarodj a szobámból! - förmedtem rá és egész karommal az kijárat felé mutattam, aminek ajtaja tárva nyitva volt, hála heves belépőmnek.

- Mi az hogy a tied? Lehet, hogy jelenleg te laksz benne, de még egy ilyen hangnem és átváltozik a gardróbommá – fenyegetett, bár engem nem különösebben hatott meg a mondandója. Kaptam már tőle rosszabbat is, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy inkább élnék a híd alatt, minthogy egy perccel is tovább maradjak ebben a kastélynak álcázott börtönben. Hisz sosem voltam egy Disney hercegnő, akinek előre meg volt írva a sorsa.

- Kivel beszéltél? - kértem számon, a fülem mellett könnyedén elengedve előző megjegyzését, mire torz vigyor jelent meg, amúgy angyali arcán. Bevallom csöppet megijesztett a látványa, de megkeményítettem magam, és akár egy szikla, úgy álltam ellen a szélnek, amit hevessége gerjesztett.

- Ha te azt tudnád. Épp megbeszéltem valakivel egy randit – mosolygott, mire felforrt az agyvizem. Hogy lehet valaki ilyen lelketlen? Nincs benne egy csöpp emberség sem?! Dühösen dobtam neki az első közelemben található dolgot, vagyis egy párnát, ami sajnos nem ütött akkorát, mint megérdemelte volna, bár határozottan jobb volt a semminél. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy visszavágás nélkül eltűrtem a sértegetésit. Nem fogom lenyelni.

- Szegény szerencsétlen – motyogtam a kelleténél hangosabban s félvállról, mire egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Orcám teljesen kipirult a hirtelen jött ütéstől, és fejem kissé oldalra hajlott az erősségétől. Lökött már le lépcsőről és hasonlók, de még sosem ütött meg szemtől szemben, ha a karom szorongatása és hasonló incidensek nem számítottak bántalmazásnak. A fájdalom, mint ezernyi tűszúrás vonult végig az érzékeny területen, de mindezek ellenére meg sem nyikkantam. Csak álltam bambán, mint egy marionett bábú, akit elhagyott gazdája, így képtelenné válva a mozgás művészetére.

- A helyedben megválogatnám a szavaimat – nézett rám, és ezúttal semmi gúny nem volt a megjelenésében, pusztán ürességet tükrözött a tekintet s azzal együtt egész lénye.

Mire észbe kaptam, már eltűnt a szobámból, de az ajtócsapkodása sokáig visszhangzott még a fejemben. Szomorúan ültem le az ágyam mellé, mivel lábaim felmondták a szolgálatot, mielőtt ellépkedhettem volna a tőlem pár centire található bútordarabig. Térdeimet magam alá húztam és a telefonomat nyomkodtam, mindhiába. Summernek épp volt annyi ideje, hogy kitörölje azt a bizonyos telefonszámot, így esélyem sem volt kitalálni, ki lehetett a titokzatos illető. Kételkedtem benne, hogy tényleg egy randiról lett volna szó, hiszen neki is volt mobilja, ami sokkal modernebb kiadású volt mint az enyém. Agytekervényeimet hiába mozgattam ide-oda, válasz után kutakodva, nem sikerült rájönnöm semmire.

Lassan tettem le magam mellé a készüléket, hogy ne okozzak benne semmiféle kárt, majd a térdemre hajtva a fejem, utat engedtem egy-két könnycseppnek, melyeknek hidegsége kellemesen bizsergette az arcomon hagyott pofon nyomát.