A gyönyörű fejléc Azy érdeme, minden más, amit ezen a blogon látsz az én munkám. Kérlek ne lopd, és ha lehet, ne becsméreld!

2014. március 19., szerda

Twentieth chapter: Is this love?!

Sziasztok :)
Először is, szeretnék bocsánatot kérni,amiért az előző rész előtt kicsit kiakadtam, nem kellett volna. Köszönöm, hogy ennek ellenére mellettem voltatok és írtatok nekem. Nagyon szeretlek titeket, és tényleg nem túlzok, amikor ezeket a sorokat írom.
A részről annyit, hogy szerintem nagyon aranyosra sikeredett és épp itt volt már az ideje egy ilyennek, főleg, hogy ezen kívül már csak öt rész van hátra. Tudom, hogy az még több, mint egy hónap, de akkor is... szerintem nagyon gyorsan elrepült az idő.
Millio puszi Xx és Jó olvasást!
ui.: az egyik barátnőmnek megígértem, hogy kiírom ide, így megteszem. Aki csak tudja és van ideje, kérem töltse ki ezt a kérdőívet. Az egyik órájára kéne ez a felmérés és még hiányzik vagy negyven ember. Előre is köszönöm <3 KÉRDŐÍV

„A felismerés, mint villámcsapás égett elmémbe, és magával ragadó fénye beragyogta a borús éjszakát. Egyszeriben minden megváltozott... míg eddig barátként tekintettem rá, hirtelen többnek láttam. Meg akartam védeni mindentől, törődni akartam vele és hiába tagadtam volna, az életemnél is fontosabb lett a számomra.”

°Louis Tomlinson°
Lily Collins ajkai az enyémekre tapadtak, miközben ismét az általunk eljátszott karakterek bőrébe bújtunk. Ezúttal sokkal gördülékenyebben ment minden, ami szerintem annak volt betudható, hogy Summer végérvényesen eltűnt az életemből. S nem csak az enyémből, hanem Grace életéből is. A lány említése önkéntelenül juttatta eszembe gyönyörű, szőke tincseit, barack színű ajkait, melyek csak úgy kívánkoztak a csókok után, és kedves mosolyát, ami még az én kőszívemet is képes volt meglágyítani. Ő volt az, akinek sikerült a szívembe lopnia magát, ahonnan, ha szeretett volna, sem lett volna képes eltűnni, ahhoz már túl késő volt. Mert aki egyszer már magáénak tudta eme kivételes helyet, az örökre szóló bérletet kapott, hisz bármennyire is ki akartam űzni dobogó szervem szegleteiből az igazi szüleim lényét, hogy azon emberek kapják meg a becses helyeket, akik örökbe fogadtak, s ezzel esélyt adtak egy normális, lehetőségekkel teli életre, egyszerűen nem ment. Ahányszor felejteni akartam, csak még inkább az elmémbe égett megmaradt emlékük, így a próbálkozásaim kudarcba fulladtak. Hiszen a felejtés önmagában hordozta az emlékezést, mivel a görcsös kísérletezések közepette, agytekervényeink szüntelen az adott dolog, személy, esetleg esemény tengelye körül forogtak.
A jelzőlámpa fénye pirosról sárgára, majd zöldre váltott, s ezt már csak akkor vettem észre, amikor a mögöttem lévő kocsi, türelmetlen sofőrje elkezdett dudálni. Testem összerándult, majd megrázva a fejem, ráléptem a gázra, még mielőtt az imént említett elmebeteg fazon neki ment volna a verdámnak. Akkor tuti biztos kicsaptam volna egy világvége méretű balhét. London utcái valami hihetetlen történés folytán, a megszokottnál is zsúfoltabbak voltak, így nem csodálkoztam rajta, hogy kis híján egy évtizedig tartott, mire haza értem, s beparkoltam a biztonságot nyújtó garázsba.
Belépve a lakásba, egyszerre örültem és szomorkodtam a mindent ellepő sötétség miatt. Az egész olyan volt, mintha még mindig egyedül éltem volna az ismerős falak között, s nem is költözött volna ide az a szőke hajú lány, akit annyira könnyű volt megnevettetni, és akinek a mosolya még a legrosszabb napjaimon is képes volt görbe, felfelé ívelő vonallá varázsolni, igen morcos ajkaimat. Hirtelen megfordult a fejemben, az, az eshetőség, vagyis gondolat, hogy elment. Itt hagyott, mert mégis csak az otthonát választotta a tágas házammal szemben. Hogy nem számítottam neki annyit, amennyi elegendő lett volna a maradásához. Hogy a szobájába érve, csak egy ostoba papír fecnit találok majd, amiket teleírt a kifogásaival.
Lassan ballagtam az emeletre vezető lépcső irányába, anélkül, hogy fényárba borítottam volna a nappalit, hisz tisztában voltam vele, mit merre találtam. Itt éltem, mióta csak az eszemet tudtam, a beképzelt és híres eszemet, ami valljuk be, elég nagy idősíkot foglalt magába. Önkénytelenül nyitottam be a vendégszobába, abba, melyben Gracenek kellett volna lennie, de nem volt ott. Lehajtott fejjel, szomorkásan túrtam a hajamba, rögtön azután, hogy becsaptam magam mögött az említett nyílászárót. Dühös voltam rá, mégis, egy részem örült, amiért így történt. Az a részem, amelyik félt attól, hogy ez a lány legyengítette volna, már pusztán azzal, hogy a közelében volt. Hisz tényleg rettegtem attól, hogy nagyobb hatással volt a testemre, mint én magam.
A saját szobám felé gyalogolva, vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam lenyugtatni, igen felhevesedett érzelmeimet, hisz le akartam szokni arról a csúnya szokásomról, miszerint egyes esetekben összetörtem mindent, ami csak az utamba került. Nos, másnak a körömrágás volt a tiltott gyümölcs, nekem pedig a tombolás. Ujjbegyeimet ráhelyeztem a jéghideg fémre, ami a kilincset takarta, majd lenyomva azt, sikeresen beléptem a saját kis birodalmamba. Szerettem a szobámat, és bár egy külső szemlélő számára nem lett volna több egy rendetlen rezidenciánál, én megláttam benne a logikát. Tudtam mi hol volt, s mit hova kellett tennem, ha legközelebb is meg szerettem volna találni. Rendezettség a káoszban. Igen, határozottan ezzel tudtam volna a legjobban körülírni.
Nem vágytam másra, csak egy jó, forró zuhanyra, hogy kimossa belőlem a felgyülemlett feszültséget, amikor is kinéztem az ablakon. Először csak a telihold tündöklő fényében szerettem volna gyönyörködni, de szemeim elé egy sokkal csodálatosabb látvány tárult. Grace ott ült a hintaágyon és karjaival átkulcsolta felhúzott térdeit, miközben előre hátra lökdöste magát, valahányszor megállt volna a pokoli szerkezet.
Azonnal visszakaptam magamra az időközben levett felsőmet, és lábaim, mintha maguktól mozogtak volna. Már csak azt vettem észre, hogy a kertre nyíló ajtó előtt toporogtam, és idegesen nyeltem egy hatalmasat, mely olyan hangosra sikeredett, hogy még Kínában is meghallották az ott élő emberek. Tagadhatatlanul feszengtem. Az egyik pillanatban még vissza akartam menni a szobámba és lefeküdni, hogy szemeimre rászálljon a mámorító álmaim egyike. A másikban pedig legszívesebben kirohantam volna hozzá, hogy vele töltsem az egész estét, hogy a karjaimba zárva hallgassam meg minden búját-baját.
Végül úgy döntöttem, hogy a bátraké a szerencse alapon, kimegyek hozzá. Zavaromban beletúrtam a hajamba, s elé lépkedve, megköszörültem a torkom, hogy a térdére hajtott fejét végre rám emelje. Szemei fátyolosak voltak, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a szomorúságtól, vagy a fáradtságtól csillogtak íriszei.
- Még fenn vagy? – tettem fel a világ legidiótább kérdését, amire még egy elmeroggyant is tudta volna a választ, hisz ha nem lett volna fenn, akkor most nem is ült volna itt, hanem az ágyában pihent volna.
- Nem tudok aludni. Úgy érzem, csak kihasználom a kedvességedet – magyarázta álmatlansága okát, miközben arrébb ült, hogy én is kényelmesen mellé tudjak ülni. Kék szemei az óceánra és annak hullámaira emlékeztettek, ahogyan tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen elvesztem benne, és kellett egy kis idő, mire eljutott a tudatomig, milyen butaságokat hordott össze.
- Ne beszélj hülyeségeket! Inkább mondd el, mi történt... – biztattam, így játékosan bele is ütöttem a vállába, persze csak annyira, hogy az még ne okozzon neki fájdalmat. Hisz eszem ágában sem állt bántani őt. Sőt, engem egy teljesen ellentétes érzés kerített hatalmába, ami nem volt más, mint a feltétel nélküli törődés. Meg akartam óvni mindentől. Még saját magamtól is.
- Summer elrejtett a cuccaim között egy ezüst nyakláncot, amin egy gyémánt szív alakú medál lógott. Reggel pedig, egy műbalhé után azt állította, hogy elloptam – mesélte, és a rögtönzött kis beszámolója közben hevesen artikulált. Kezei ide-oda mozogtak, ami megmosolyogtatott, s viccessé varázsolta, az amúgy komor történetet. Nem akartam elhinni, hogy én komolyan szerelmes voltam abba a lányba. Hisz ő nem volt más, mint egy fekete özvegy, aki gondosan szövögette ragacsos hálóját, melybe én is beleragadtam, s talán még most is ott lettem volna, ha Grace nem buktatta volna le. Ebbe belegondolva, nem is csoda, hogy kitették a szűrét. Hisz abban a házban tényleg Summer volt az úr.
- Azt az ékszert még én vettem neki – jegyeztem meg, lazán, félvállról. Kicsit bűntudatom volt a kialakult helyzet miatt, hisz ha nem vettem volna meg neki azt a nyamvadt nyakláncot… Bár ez ostobaság, hisz ennyi erővel a szülei hibája volt, amiért megszületett, vagy a kis négereké, akik kibányázták a gyémántot. Hisz mindig volt valami előzmény, és ha ezt a sémát követtük volna, akkor már csak azt vettük volna észre, hogy a dinoszauruszokat hibáztattuk, amiért kihaltak abban a kibaszott nagy ősrobbanásban vagy miben. Talán meteor.
- Gyönyörű, bár nekem túl drága. Félnék hordani, mert mindent elhagyok – nevette el magát, mire én is mosolyra görbítettem málé ajkaimat. Képtelenség volt megállítani a felszínre törő boldogságot, hiszen az akadályokat nem ismerve ragadt rám egyik pillanatról a másikra.
- Én egyszer elhagytam a fogadott öcsémet a játszótéren. Volt ott egy csinos kislány és teljesen lefoglalt – meséltem el az elmémbe kúszó gondolatot, ami valóban megtörtént velem, amikor körülbelül tíz éves lehettem. Utána három órán keresztül kerestem az öcsémet, akire egy szökőkútban találtam rá. A mai napig nem jöttem rá, hogyan jutott el a főtérre, s miért képzelte a közszemlére épített tárgyat egy óriási fürdőkádnak, de határozottan emlékezetes nap volt. Ahogyan az azt követő két hét szobafogságom is.
- Ne! Mekkora egy szoknyavadász voltál már akkor is! – Lökött oldalba, amitől majdnem lefordultam a hintaágyról. Ha nem kapott volna utánam az utolsó pillanatban, akkor bizonyára fejjel mentem volna a padlónak. Vagyis a fűnek, hisz a kertben voltunk.
- Kikérem magamnak! – karjaimat összefontam a mellkasom előtt, ezzel is hangsúlyozva sértettségemet, mire lebiggyesztett ajkakkal és a jól ismert kiskutya módszerrel próbált kiengesztelni, s levenni a lábamról.
- Amúgy szép teljesítmény, de nem múlja felül azt, amikor a strandon elhagytam a felsőmet. Mármint a bikinimét – magyarázta, míg zavarában a hajával babrált. Kikerekedett szemekkel, és felhúzott szemöldökkel meredtem rá, és kipirult arcára.
- Azt hogy sikerült?! – tettem fel a bennem megfogalmazódott kérdést, hisz látszott rajta, hogy biztatás nélkül nem igazán folytatta volna azt, amibe belekezdett. Pedig engem nagyon érdekelt. Kezemmel arca után kaptam, hogy gyengéden magam felé fordítsam lehajtott fejét. Kedvesen mosolyogtam, mire vett egy mély lélegzetet és végre valahára megadta a választ, melyre oly mohón szomjazott egész lényem.
- Carter ötlete volt a hullámmedence és khm... – köhintett egy aprót - szóval érted – húzta el az utolsó szót, ezzel a fantáziámra bízva a következőket. Ezzel pedig csak az volt a baj, hogy a perverz énem felülkerekedett a nyugodt Louison, és a szemeim elé vetített pár pikáns képet a mellettem ülő lányról és napbarnított bőréről. Vajon libabőrössé válna a teste, ha puszikkal hinteném be minden négyzetcentiméterét? Vajon engedné, hogy megtegyem?
- Szívesen megnéztem volna – csúszott ki a számon, mire felhorkantott. Megforgatta szemeit és gondolkodás nélkül vágott oda egy keserű megjegyzést, pedig én tényleg komolyan gondoltam a felelőtlen szavaimat.
- Gondolom – agyam szüntelen valami más téma után kutakodott, és száz százalékban azon voltam, hogy minél hamarabb kijavítsam a hibámat, mellyel feszültté változtattam a minket körüllengő légkört. A föld golyóbisa még életében nem szült nálam nagyobb idiótát, s hiába sietettem magam szüntelen, az elmém már csak azért is behúzta a kéziféket, pont egy csekély méterrel a kockás zászló előtt.
- Amúgy itt maradhatsz egész nyáron, ha úgy jó neked. Vagy tovább is – löktem oda az első értelmes mondatot, amit sikerült összeraknom, s ami tényleg megütötte a mércét, mert a legelső eszmefuttatásom végére egy fehér plüss nyuszi képe villant az agyamba. Határozottan nem a megfelelő téma.
- Louis... – nevem hallatán rávettem magam, hogy ismét a szemébe nézzek. Idegesen tördelte az ujjait, és láttam rajta, hogy szüntelen valamiféle kifogáson kattogott az agya, de ahogyan nekem se, úgy neki se jöttek a megfelelő szavak. Bár, ennek kivételesen nagyon is örültem.
- Szeretném, sőt! Ragaszkodom hozzá, hogy maradj – nem tűrve ellenkezést, kihúztam magam és összefontam a karjaimat, szorosan a mellkasom előtt, s határozott hanglejtésemmel még inkább kihangsúlyoztam akaratom. Nem mehet el, egyszerűen nem teheti és kész. Valamilyen oknál fogva szükségem volt rá, és belül rettegtem attól, hogyha itt hagyna, akkor visszatérnék régi, öntelt, beképzelt személyemhez. Hogy nélküle nem tudtam volna felfedezni azokat az apróságokat a mindennapokban, amikért érdemes volt élni. Legyen az egy puszta dicséret, vagy a napfelkelte, melynek vöröses fénye, pompás színkavalkádjával a rózsaszín különböző árnyalataiba öltöztette az eget.
- Rendben. - Arcán megjelent egy félénk mosoly, amit nem hagyhattam figyelmen kívül, hisz miattam öltött felfelé görbülő formát, így melegség öntött el belülről. Éreztem, ahogy a kellemes forróság végigáramlott a testemen, mintha csak a vérem része lett volna, ami az ereimben keringett körbe és körbe. Nagy karjaimmal magamhoz húztam és szorosan megöleltem, majd adtam egy puszit a feje búbjára. Csak ültünk ott egymás mellett, szinte levegőt is elfelejtettem venni, ahogy mereven bámultam ki a fejemből. Zavaromban összeborzoltam a haját, hisz nem akartam, hogy azt higgye, hogy megmozgatott bennem valamit. Pedig, határozottan, s tagadhatatlanul így történt.
- Megnézünk egy filmet? – Törtem meg a ránk telepedett némaságot, miközben a ház belsejébe vezető ajtó irányába biccentettem a fejemmel.
- Aha, mit? – kíváncsiskodott, és azon nyomban fel is pattant a hintaágyból, kezeivel pedig az enyémek után kapott, hogy így húzzon fel engem is, kényelmes helyzetemből. Kis híján lefordultam a még mindig mozgó szerkezetről, s ahhoz sem hiányzott sok, hogy magammal rántsam ezt az energiabombává vált lányt.
- Hozok popcornt, addig válassz! A szobámban vannak a kedvenceim – motyogtam, amikor már a villában voltunk, s míg őt a lépcső felé terelgettem, addig én már el is indultam a konyhába, hogy a mikróba dobva, elkészítsem a pattogatott kukoricát. Egyszerre több csomagot. - Ne nézz így! – szóltam rá nyafogva, amikor egy hitetlenkedő, vagyis amolyan jó-vicc-és-egyben-a-legrosszabb-csajozós-duma-a-világon fejet vágott. Pedig ha elhitte, ha nem, még sosem csináltam a saját szobámban. Mindig egy motelbe mentünk, esetleg az éppen aktuális csaj lakására, ahonnan könnyedén ki tudtam osonni az éjszaka közepén. – Tényleg –nyomatékosítottam minden szavam, és még mielőtt szólásra nyithatta volna lepcses száját, sarkon fordultam és azzal a lendülettel a lépcsőnél hagytam a kíváncsiskodó Graciet.
A konyhában, mint egy őrült, úgy rohangáltam fel s alá, hogy megtaláljam a legnagyobb tálat, amibe beleszórhattam volna az elkészült popcornt, de mintha valaki elátkozott volna – volt egy sejtésem – egyszerűen sehol sem akadtam rá a keresett műanyag formára. Feladva a folytonos próbálkozást, legalább három darab kicsibe tuszkoltam bele az elkészült ételt, majd azokkal egyensúlyozva ballagtam fel az emeletre, azon belül is a szobámba. Grace már kényelmesen el volt helyezkedve, kezében a távirányítóval, ami arra engedett következtetni, hogy már a filmet is beletette a lejátszóba.
- Mit nézünk? – kíváncsiskodtam, de ő egyszerűen csak a szája elé helyezte a mutatóujját, és megpaskolta maga mellett a nekem kialakított üres részt. Mikor észrevette, hogy eléggé meggyűlt a bajom a kezeim közt tartott edényekkel, felállt, és kedvesen segített, majd elindította a filmet.
Egy vígjátékot választott, amin nagyon sokat nevettünk. Egymás szájába dobáltuk a kukoricát, több-kevesebb sikerrel, így az étel fele a padlón ért földet, de mi ezzel mit sem törődve, önfeledten röhögtünk, mint két idióta. Még a könnyem is kicsordult – bár nem éppen örömömbe -, amikor Grace pofán dobott, s a szememet égetni kezdte a sós rágcsa.
Fél óráig bírhattuk, amikor a mellettem pihenő lány elaludt, miközben a feje a vállamon pihent. Óvatosan betakartam, majd megsimogattam az arcát. A mai nap folyamán rengeteg dolog a helyére került a számomra, és a legmegdöbbentőbb az egészben az imént tett felfedezésem volt, miszerint sokkal többet jelentett számomra egy egyszerű barátnál. Én… én öntudatlanul is beleszerettem.
- Szép álmokat, Gracie – fordultam vissza az ajtóból, amikor kikapcsoltam a televíziót, és elindultam egy vendégszoba felé. Nem akartam befurakodni mellé a takaró alá, bár minden jogom meg lett volna hozzá, tekintve, hogy az én hálómban néztük a filmet, s az én ágyamban talált rá a pihentető álom. Azonban volt annyira fontos a számomra, hogy tiszteletben tartsam, és bármennyire is hihetetlen, ez most fordult elő velem először egész eddigi életem során.

8 megjegyzés:

  1. Nagyon aranyoss!!! Alig várom a kövi részt. :DD

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucy!
      Nagyon örülök, amiért ennyire tetszett a rész. Igen, szerintem is nagyon aranyosak együtt. Jó volt végre egy ilyen fejezetet közzé tenni azután a sok gonoszkodás után <3
      Millio puszi Xx köszönöm, hogy írtál <3

      Törlés
  2. Édesdrága szerecsendió!
    Imádom, ahogy írsz, de ezt már leírtam neked. És ilyen fontos pillanatban befejezni a részt? Ez kegyetlenség! De nagyon örülök, hogy Louis kijelentette a dolgot és kíváncsi vagyok, hogy vajon Grace-nek mikor mondja el! Nagyon remélem, hogy hamar!
    xoxoKyrus

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves kyrus!
      Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Annyira édes vagy, hogy az megfogalmazhatatlan <3 Sajnálom, hogy itt fejeztem be, de egyszerűen így éreztem kereknek. Egyszer Grace is meg fogja tudni, hogyan érez a fiú, bár addig még szerintem lesz egy-két fejezet és nem mellesleg egy sorsdöntő fordulat is. Remélem tetszeni fognak azok a részek is.
      Millio puszi Xx édes vagy, hogy írtál <333

      Törlés
  3. Drága szerecsendio! :)
    Uhm. Ez olyan kis.. aranyos, tökre édes kis rész volt :) Nagyon tetszett a fogalmazásod, és az egész tartalma ennek a kis fejezetnek. :) Nem tudom, nagyon tetszik Louis karaktere. És.. emlékszel, mikor egyszer azt mondtad, hogy én jobban írom a Harry szemszöges részeket? Talán olyankor jobban elkap az ihlet. Nos, én pedig pont most érzem azt, hogy neked megy jobban ha Tomlinosn fejezeteit írhatod. :) De persze, javíts ki, ha tévedek. Csak egy kis észrevétel. :) Egyébként most sem csalódtam, bár ez még sosem fordult elő... Most is megmutattad, hogy mennyire kis tökéletes vagy :) Ja, és ne haragudj, amiért a múltkor nem sikerült időben elolvasnom az előző részt! :( :)
    Nagyon várom a folytatást, bár már teljesen rájöttem mi is várható. Úgy, akár a Kellys sztorinál, itt is a címek alapján! :)))
    Szeretlek! <33333
    XOXO
    Cher Brooks

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágám!
      Igen, szerintem is nagyon aranyosra vettem a figurát főleg, hogy az eddigi részekben nemigen volt ilyen. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Olyan jó ezt hallani, főleg tőled, aki már az elejétől itt van és támogat. Örülök, hogy tetszik Louis karaktere, próbáltam kitörni a répaimádó skatulyából.
      Emlékszem, és nem tudom, lehet, hogy igazad van, bár nekem nem tűnt fel. Szerintem ugyanolyan könnyen írtam mind a három szereplő szemszögét. :)
      Nem vagyok tökéletes, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, bár szerintem te sosem fogod elhinni ezt nekem <33
      Nem haragszom, hiszen legalább elolvastad és nekem már ez is borzasztóan sokat jelent! :)
      Érdekelne, hogy mire következtetsz a címekből - hogy sikerült-e tényleg eltalálnod :) Majd leírod privátba? :)
      Millio puszi Xx nagyon-nagyon szeretlek <333

      Törlés
  4. Drága, csodálatos és lehengerlően imádni való szerecsendiom!

    TE JÓ ÉG! Ahw, hivatalosan is kedvenc rész, erre már tényleg nincsenek szavak, egyszerűen imádtam! Hogy lehet Louis ennyire édes, és törődő? Beleszerettem, mégha nem is valódi, haha! Tényleg szereti Grace-t. Az, hogy ennyire érdekli, hogy mi van vele, betakarja, amikor alszik, puszit ad a homlokára, te jó ég! Eszméletlen aranyosak együtt, még így barátként is, úgyhogy nem is tudom mi lesz velem, ha valójában össze fognak jönni! Már csak azt remélem, hogy Grace vagy Louis lépni fog a másik felé, hiszen akkor tényleg tökéletesek lennének együtt! Nehogy azért valljanak kudarcot, mert félnek bevallani az érzéseiket!
    Ismét csak imádtam, tényleg az eddigi kedvenc részem lett, még mindig eszméletlen tehetséges vagy, imádlak! <33333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, szeretetteljes és figyelmes Azym!
      Hahaha, biztos vagy benne, hogy ez lett a kedvenced? Amúgy nagyon örülök neki, mindig jó ilyet olvasni... kedvenc... ez olyan nagy szó! A válasz Louis viselkedésére nagyon egyszerű: szerelmes, és végre valahára egy olyan lányba, aki viszont szereti. Az ilyen barátságoktól pedig nagyon nehéz búcsút venni, főleg, ha egy szerelmi vallomással végleg tönkre tehetné az ember. Az, hogy melyikük fog lépni a későbbiekben ki fog derülni, és szerintem nagyon fog tetszeni az is. :)
      Köszönöm szépen, hogy itt vagy és biztatsz, sosem fogom tudni meghálálni, nagyon szeretlek <33333
      Millio puszi Xx Kellemes hétvégét! :)

      Törlés