Twenty-first chapter: Freedom

Sziasztok :)

Nagyon szépen köszönök mindent, eszméletlenül aranyosak vagytok,meg sem érdemellek titeket, hiszen még a nekem ajándékozott díjakat sem tudtam kitenni. Most hétvégén megpróbálkozom vele ígérem. Remélem nektek is jól telik a hét, legalább annyira mint nekem. Képzeltétek volna, hogy valaha 108-an leszünk? Számomra felfoghatatlan, és hatalmas ölelés mindannyitoknak. 

A történet lassan a végéhez közeledik, már alig van vissza pár fejezet, ami megmutatkozik a mostani nyugodt hangvételen is. Viszont, eszem ágában sincs búcsúzkodni, ugyanis lesznek még itt meglepetések. Hiszen a vihar előtt is mindig ott van az a bizonyos hulla csönd. 

Kellemes hetet, jó olvasást és millio puszi Xx <3

„Az együtt töltött pillanatok erőt adtak ahhoz, hogy higgyek a jóban. Hisz az eget rengető viharokat is szivárvány követi, akkor ez mért ne lehetne így a mi esetünkben is?! Lehetnénk boldogok csupán azért mert itt vagyunk egymásnak, azért, mert állítólag a szeretet mindet legyőz, jöjjön zápor, zivatar vagy hóesés. Csak reménykedni tudok abban, hogy a tündérmesék egy része igaz, és tényleg létezik ama felemelő érzés, melyet mi boldogságnak nevezünk.”

°Grace Evans°

Egy teljes hete éltem Louis lakásában, s ez idő alatt szinte minden egyes pillanatot együtt töltöttünk, bár eleinte nagyon féltem attól, hogy ez az egész csak egy álom. Hogy bármelyik pillanatban az utcára kerülhetek, vagy még rosszabb, börtönbe. Pedig tisztában voltam vele, hogy nem tettem semmi rosszat, mégis az a tagadhatatlan baljós érzet ott motoszkált a szívemben, és hiába próbáltam kiverni onnan, egyszerűen kevés voltam hozzá. S ha már az álmoknál jártunk. Gyakran ébredtem esténként arra, hogy testem verejtékben úszott, vagy számat elhagyta egy halk sikoly, mert éjszakánként a szemeim elé vetült minden rémképzetem. Egyik nap például meg mertem volna rá esküdni, hogy Summert láttam Louis háza előtt, miközben engem figyelt, s dühös tekintetében ott izzott a gyilkos vágy. De aztán meggyőztem magam arról, hogy ez képtelenség, s mindössze csak üldözési mániában szenvedtem. Paranoiás lettem, amiről még az engem befogadó fiúnak sem mertem mesélni. Hisz belül rettegtem attól, hogy dilisnek tartott volna, egy hülye tyúknak, aki azt hitte, hogy körülötte forgott az egész világmindenség. Azonban a sok közös program között, melyet a fiú azért szervezett, hogy ne legyek egyedül, volt pár üresjárat is, mint például a mostani. Olyankor, amikor Louis a stúdióban dolgozott, én eleinte a ház körüli munkákat végeztem el, de a napok folyamatos előre haladtával egyre kevesebb volt a koszos tányér, a poros szekrény, vagy a szennyes, mely a mosógépre szomjazott, s a szárítóra, hogy aztán frissen és összehajtogatva pihenhessen a ruhásszekrény biztonságot nyújtó belsejében. Körülbelül három napja juthattam arra az elhatározásra, hogy bizony, ha törik, ha szakad, nekem munkát kell találnom! Hiszen eszem ágában sem állt befurakodni Louis életébe, még annak ellenére sem, hogy egyfolytában arról próbált győzködni, hogy nekem köszönhetően nem érezte magát egyedül ebben a hatalmas épületben, amit otthonnak hívott.

Kezemben egy friss napilappal, London utcáit jártam, boltról boltra, hogy a reggelinél bekarikázott címeket felkutatva végre megtaláljam a számomra tökéletes állást. Valamit, aminek a bevételéből futotta volna egy apró garzonra, s esetleg ennek következtében még a városban is maradhattam volna, hogy itt folytathassam kreatív tanulmányaimat, az egyik közeli egyetem diákjaként. Minden álmom az volt, hogy a filmiparban helyezkedhessek el, mint vágó és szerkesztő, de anya mindig is ostobaságnak gondolta, s gyerekesnek, eme ötletemet. Ő azt szerette volna, hogy ügyvéd legyek, aki kimenti a bajból a jól fizető ügyfeleket, legyen az ártatlan, vagy sem. Szerinte a biztos jövőre kellett volna koncentrálnom, nem pedig holmi szeszéjre.

Downing Street. Olvastam le az utcatáblán található betűk által kreált szavakat, melyek a következő célállomásom helyét voltak hivatottak jelölni. Lassan sétáltam végig a fehér házak mentén, miközben az előbb említett újság sorait böngésztem, és a pirossal kiemelt házszám felé közelítettem lábaimmal. Felnézve a kusza mondatokból, megpillantottam a keresett antikváriumot, melynek falán cifra betűk hirdették a nevét, a hozzám hasonló emberek számára. Szinte átszáguldottam az úttesten, mivel a páratlan oldalon bandukoltam, ezzel szemben, nekem a harminchatos épületre volt szükségem. Az ég egy hatalmasat dörgött, aminek hatására szinte észre sem lehetett venni az ajtóra szerelt csengettyű, csilingelő hangját, ami az érkezésemet jelezte a bolti eladónak, s a bent tartózkodó embereknek. Zavartam tűrtem a fülem mögé egy kósza hajtincset, mely a szemembe hullott, amúgy kiengedett loboncomból. A cipőm egyenletes ütemet kopogott a padlón, minden egyes lépésemnél, egészen addig, míg el nem érkeztem a pulthoz. Türelmesen vártam, hogy a szemüveges, enyhén őszes borostával rendelkező férfi kiszolgálja a kedves vendéget, aki a fizetés után, végül egy régi lámpával lett gazdagabb.

- Jó napot, miben segíthetek? – mosolygott, miközben megvakarta a fejét, s arcáról sugárzott a kedvesség, mely a hideg és igazán borús időjárás ellenére is megmelengette a szívemet. Én csak elővettem a kezemben szorongatott papírrengeteget és az asztal tetejére raktam, hogy ő is kristálytisztán láthassa a hirdetést, mely erre a környékre hozott.

- Az állás után érdeklődnék. Még szabad? – tudakolódtam, és reménykedtem benne, hogy ezúttal nem rohantam zsákutcába, és nem késtem le a kínálkozó alkalomról, hogy végre valami értelmeset is csinálhassak a nyáron. Persze, ezzel nem azt akartam mondani, hogy eddig pusztán a falakat bámultam kék szemeimmel, melyekre homályos fólia kreálódott a pislogás hiányától, hanem azt, hogy igenis akadt az embernek jobb dolga is, mint minden nap a tévé előtt ülni, és Louis kedvenc filmjeit nézni.

- Persze, még szabad a munka. Pont a legjobbkor – pattant fel a helyéről, hogy mellém sétálhasson, s ezzel a lendülettel körbe is vezethessen a szerény kis gyűjteményének tárházában. Mindenfelé ősrégi zenelejátszók, képek, étkészletek, porcelán műtárgyak, könyvek, térképek és ékszerek voltak elhelyezve, melyek egy gyűjtő vagy egy nagymama számára bizonyára komoly összegeket érhettek. Számomra mind közül inkább csak a regények voltak érdekesnek mondhatóak, de ennek ellenére végig érdeklődve figyeltem, s az elmémben jegyzetelten a nekem elregélt utasításokat, s szabályokat, melyeket minden itt dolgozónak be kellett tartania – bár, szerintem rajtam kívül nem igazán térhetett be ide egyéb vállalkozó szellemű fiatal.

- Akkor mikor is kezdhetek? – kíváncsiskodtam, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a még mindig anonim ember száját, melyet nem igazán tudtam mire vélni. Csak jóval később jutott el a tudatomig, hogy bizony ez annyit tett, hogy most azonnal, hisz volt más, fontosabb elintéznivalója is, amit a bolt miatt nem igazán tudott kivitelezni vagy végrehajtani.

- Nem lenne gond, ha azonnal munkához látnál? Vedd ezt, egyfajta próbaidőnek. Ha ma rendesen be tudsz zárni, és kiszolgálni a vevőket, akkor a tied az állás – magyarázta, mire felcsillantak szemeim, és hálálkodva bólogattam fel s le.

- Köszönöm, uram. El sem hiszi, mennyire örülök a lehetőségnek – arcomon megjelent egy levakarhatatlan vigyor, ami visszaköszönt a körülbelül negyven éves férfi, ráncoktól tiszta orcáján. Amikor nevetett, akkor a szemei körül apró szarkalábak rajzolódtak ki, míg szája szélén megjelent pár gödröcske. Mindebből pedig sikeresen levontam azt a következtetést, hogy fiatalabb korában, igen jóképű srác lehetett, aki közkedvelt volt a nők körében. Egy igazi szívtipró.

- Ugyan, szólíts csak Jimnek. Nem vagyok én olyan öreg – emelte fel egyik bozontos szemöldökét, míg mellkasa előtt összefonta karjait, hogy ezzel még életszerűbbé tehesse sértettségét, mely nem volt más, csupán holmi illúzió.

- Persze Jim. Az én nevem pedig Grace – nyújtottam felé a kezem, hisz ezt diktálta az illem, melyet szüleim mindig is próbáltak belém verni, mivel szerintük ez különböztette meg az embereket az állatoktól. A jó modor, ami sajnálatos módon nem szerepelt mindenki szótárában.

- Nos, akkor itt vannak a kulcsok. Van másolatom, szóval tartsd meg nyugodtan. Bízom benned – azzal elszaladt a pulthoz, és magára kapta, igen viseltes kabátját, egy hozzá illő, fekete esernyővel párosítva, hiszen időközben eleredt az égi víz, ezzel benedvesítve az utcákat, és a felkészületlen emberek ruházatát. – Azért remélem nem hiába, és nem rabolsz ki, amint kiléptem az ajtón – fordult vissza az említett nyílászáró falának dőlve, mire kikerekedett szemekkel, némán nyeltem le a torkomban növekvő gombócot. Teljesen ledermedtem, mire hangos kacagásban tört ki, ezzel teljesen összezavarva. Hisz az előbb olyan komolynak tűntek a szavai. - Nyugi, csak vicceltem. Szia.

- Viszlát – búcsúztam végül, majd az ajtó hangos becsapása után szétnéztem az épületben. Szemeim azonnal megakadtak, a már előbb látott könyvkupacon, így vásárló híján arra felé vettem az irányt.

Ujjbegyeimet lassan húztam végig a gerinceket, s fedeleken, melyek az írók nevét és a címeket reklámozták. S ami felkeltette az érdeklődésemet, abba azon nyomban bele is olvastam. Végül öt regénnyel a kezemben ültem le a pult mögötti székre, majd kényelmesen elhelyezkedve, belekezdtem egy Edgar Allan Poe műbe, mely az egy eredeti nyomtatás volt, így lapjai igen elsárgultak, és minden egyes lapozásnál attól tartottam, hogy elporlad a kezeim között, hogy elszakítok egy igen értékes holmit.

Összességében, elég unalmasan telt az első munkanapom, hisz csak egyetlen egy hölgyet kellett kiszolgálnom. Mégis, élveztem minden egyes pillanatát. Végre valahára volt állásom, egy munkám, melyet teljes szívből csináltam, amit nem csak úgy rám erőltettek. Én magam választottam, s nem hajtottam fejet egy másik személy vasakaratának.

Hazaérve, pontosabban az ideiglenes otthonom ajtaján belépve, egy irritáló illatfelhő csapta meg orrom, mely leginkább az égett gumi szagára emlékeztetett, s ami határozottan a konyha felől érkezett. Azonnal ledobtam magamról a vizes kabátot, és a rajtam lévő csizmát, hiszen minden idegszálammal rettegtem attól, hogy véletlenül égve hagytam a gázt, és most az én hibámból kigyulladt az egész ház. Mint a szél, úgy suhantam át a nappalin, és ha valaki az utamba állt volna, minden bizonnyal úgy arrébb löktem volna, mint ahogy egy tornádó felkapott egy tehenet. Játszi könnyedséggel, minden nagyobb erőfeszítés nélkül.

A helyiségbe érve, azonban egy nem várt látvány tárult elém, és bármennyire is próbáltam visszafogni a feltörni készülő nevetésemet, képtelen voltam rá. Louis, akár egy eszeveszett őrült, fel-alá rohangált egy serpenyővel a kezében, amit azonnal a csapból folyamatosan folyó, feltehetőleg jéghideg víz alá nyomott, így szinte kifolyt belőle a benne lévő sötét, a felismerhetetlenségig szenesedett étel maradványa.

- Te meg mi a frászt művelsz? – kérdeztem, a falnak támaszkodva, miközben a kezeimmel eltakartam hol a mosolyra húzódott szám, hol a szemeimet, melyek igencsak kikerekedtek a történések hatására. Louis a fejét vakargatva fordult felém, így láthattam, hogy egészen a füléig elvörösödött zavarában, s kis híján le is öntötte magát figyelmetlenségében.

- Meg akartalak lepni – húzta el a száját, mire közelebb mentem hozzá, és a kezeim közé fogtam a szakácskönyvet, ami az ’egyszerű sütemények’ fejezetnél volt bejelölve és fellapozva.

- Hát, mit ne mondjak, elég jól sikerült – löktem oldalba, és kivettem a tenyerei fogságában tartózkodó serpenyőt a víz alól, majd amikor már eléggé lehűlt, elmostam azt. Önkénytelenül furakodott elmémbe ama emlékfoszlány, ami az első itt töltött éjszakámat követő reggel eseményeit tárta íriszeim elé. Akkor ripityára törtem egy tányért, melyet Louis takarított össze. S most csak ámultam, hogy egy srác, akinek még a sepregetés is nehezére esett, képes volt miattam megpróbálkozni a sütés fortélyainak elsajátításával.

- De nem úgy, ahogy szerettem volna – vágta be a durcát, és mérgesen pakolgatta vissza a szekrényekbe az elővett hozzávalókat, mint például a lisztet és a cukrot. Rossz volt nézni, ahogy kiakadt, és teljesen megesett rajta a szívem. Szerettem volna örömet okozni neki, ezzel is meghálálva azt a sok dolgot, melyet értem tett, már pusztán azzal, hogy létezett. Hisz a titkolt érzelmeim egy aprócskát sem lankadtak, sőt! Csak fokozódtak irányába.

- Mi lenne, ha közösen készítenénk el, ezt a bögrés édességet? – fordultam felé, amikor eltöröltem a vizes edényt, amit a palacsinta elégetésére használt. Úgy gondoltam, hogy még ennél is könnyebb étellel kellett volna kezdenünk a főző, vagyis sütő tanfolyamot, hiszen azt akartam, hogy szórakozzon közben, s hogy ne görcsöljön rá erre az egészre.

- Milyen bögrés? – emelte a magasba az egyik szemöldökét, mire az orra alá dugtam a harmadik oldalon található receptet, mely a nehézségi skálán az egy csillagnyit ütötte meg. Kezeivel a képzeletbeli szakállát simogatta, miközben a sorokat olvasta, majd a lap végére érve, elismerően bólogatott – Finomnak tűnik.

Előkészítve a poharakat, és az új hozzávalókat, röpke negyed óra alatt elkészültünk az édes finomságokkal, melyek végül nem is epresek – mivel nem volt itthon efféle gyümölcs -, hanem csokisak lettek. Lou izgatottan toporgott a sütő előtt, és percenként megkérdezgette, mikor lesz már kész a remekmű, míg előttem újra lejátszódott pár, az imént történt vicces jelenet közül. Az, amikor a mellettem türelmetlenkedő fiú megbotlott és magára borított egy egész doboz lisztet, vagy amikor rögtön ezután szorosan magához ölelt, így engem is sikeresen ellepett a fehér por, melynek ködétől majdnem megfulladtam.

- Kész vagyunk már? – igenlően hümmögtem, majd ismét elvesztem a srác látványába, aki olyan sokat tett értem az elmúlt idő alatt, s aki miatt ismét teljesen szabadnak éreztem magam. Már nem voltam sem kalitkába zárt pacsirta, sem hajléktalan. Csak egy lány, aki roppant szerencsésnek mondhatta magát, amiért rátalált a boldogság.