11. fejezet: Good bye London!

Sziasztok :) Wáó, már is van 7 rendszeres olvasóm, hihetetlenül hálás vagyok *.* Az előző rész hozzászólásaihoz már leírtam, hogy szerintem megéri várni erre a fejezetre, most meglátjuk szerintetek igazam volt-e. Kommizzatok/pipáljatok!! Nagyon szeretlek titeket xoxo <3

A következő rész most csak 5 komi után jön, mivel szombaton nem leszek itthon, így nem biztos, hogy szombaton fel tudok rakni új részt :/ De ha addig összejön az 5 akkor habozás nélkül rakom a következőt <3

*Niall*

Izgatottan ugrottam ki a kocsiból, amint megérkeztem a ház elé. De rajtam kívül más is parkolt az utcában, méghozzá egy taxisofőr. És bár az, hogy itt van, még önmagában semmi rosszat nem jelent, nekem mégis rossz előérzetem támadt. Nem törődve a sárga autóval, igyekeztem a bejárat felé. Egyszerre ugrottam át a két lépcsőfokot, ami elválasztott az ajtótól, majd kopogni kezdtem. Bentről hangok szűrődtek ki, épp egymással kiabáltak, ki is nyissa ki. Ismerős, hisz mi is mindig ezt csináljuk a srácokkal. Ettől az egésztől mosolyra húzódott a szám, majd valaki végre kinyitotta az ajtót.

- Szia Niall – köszönt Diana, miközben egyfolytában nevetett. Mindig ezt csinálja, amikor meglátja valamelyikünket a bandából. Van, amikor még a hajával is babrálni szokott. És tessék, már el is kezdte – Mit keresel itt?

- Kellyt, ha nem lenne egyértelmű – sürgettem meg a lányt, hogy engedjen már be, mert nem azért jöttem, hogy az ajtóban ácsorogjak és vele beszélgessek.

- Hát nem a legjobb pillanatban jöttél – húzta el a száját, és fancsali képet vágott hozzá. Mi az, hogy nem a legjobb pillanatban? Egyszerre futott át az agyamon ezer és egy ötlet arra, hogy mi történhetett, de egyik sem egyezett a valósággal.

- Itt van már a taxi? – hallottam meg Kelly csilingelő hangját, és egyből belestem Diana háta mögött. Gyönyörű piros haja ki volt engedve, egy fehér farmert és egy bézs színű ujjatlan felsőt viselt. Két kezében pedig egy-egy gurulós bőröndöt húzott a háta mögött – Te meg hogy kerülsz ide? – bámult rám, amint meglátott és nem jutottam szóhoz.

- Úgy fogsz hiányozni – ugrott a nyakába Jamie és Demi, majd megpuszilgatták és kivitték a táskáit a taxiba. Amikor elmentek mellettem szomorúan hajtották le a fejüket. Sajnáltak engem, vagy ezt az egész helyzetet. Amikor elkészültek Diana is megölelte Kellyt, végül pedig Kells kijött a házból, annak ajtaja pedig becsukódott.

- Hova mész? – bukott ki belőlem ez a néhány szó, ami megállásra késztette a mellettem szó nélkül elhaladó lányt. Szembe fordult velem, és csillogó szemeivel az arcomat fürkészte. Szólásra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

- Válaszolj! – utasítottam egy kicsit hangosabban. Engem nagyon nehéz kihozni a sodromból. Mindig is uralkodtam az érzéseim felett, most mégis kiabáltam vele. Nem ismerek magamra, teljesen elvette az eszemet.

- Haza – dadogta, majd a taxisofőr dudálni kezdett, hogy szálljon már be. Legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra. Ne sürgesse már, hisz így nem lesz elég időm meggyőzni, hogy maradjon velem.

- Amerikába? - kérdeztem már sokkal halkabban. Ha nem állok hozzá ilyen közel, talán meg sem hallja. Szavaim hatására bólogatott, majd a kocsi felé kezdett el lépkedni. Kinyitotta az ajtaját és beszállt. Még integetett nekem búcsúzásként, de nekem ez nem elég. Mielőtt elindulhatott volna az autó, felrántottam az ajtaját és becsusszantam mellé. A sofőr mérgesen nézett rám, de amikor látta, hogy én bizony ki nem szállok innen egyedül, inkább dörmögött valamit az orra alatt, majd beindította a motort és a reptér felé vette az irányt.

- Kérlek, ne menj el! – néztem rá könyörögve, de vagy nem hatotta meg, vagy csak ugyanolyan jól titkolja az érzelmeit, mint azt én szoktam.

- Muszáj – válaszolta csendben, majd kinézett az ablakon. Láttam, ahogyan az egyik kezét az arcához emeli, és biztos voltam benne, hogy egy kibuggyanó könnycseppet töröl le éppen onnan.

- Nem muszáj. Maradhatsz – fordítottam magam felé a fejét, majd úgy folytattam tovább – Ha azt szeretnéd soha többé nem hívlak. Nem kereslek, csak maradj itt – húztam el a szám keserűen, hisz ez lenne az aranyközépút. Bár nem láthatom, legalább a közelemben lenne, nem pedig több ezer kilométer távolságban. Akkor még lehetne esély számunkra, de ha elrepül, minden remény odavész.

- És az miért lenne jó bármelyikünknek is? – kérdezte és kinyitotta a kocsi ajtaját, még mielőtt válaszolhattam volna, hiszen megérkeztünk. Nem szólt egy szót sem, csak kifizette a taxist és esetlenül kiráncigálta a csomagjait a csomagtartóból. Segíteni akartam neki, de eltolta a kezem, azzal az indokkal, hogy egyedül is meg tudja csinálni.

Amikor sikeresen rátette az útra a gurulós bőröndjeit, megfogta azokat és töretlenül haladt előre a terminál belseje felé. Csak lesokkolva álltam, majd erőt vettem magamon és követtem. Mire utolértem már a jegypénztárnál állt, és pont ő következett.

- Jó napot! Tegnap este foglaltam egy jegyet az interneten. Kelly Adams névre – mosolygott kedvesen a vele szemben ülő negyvenes éveiben járó asszonyra.

- Á, már látom is. A gépe negyed óra múlva száll fel, addig kérem, várakozzon itt – mutatott a székek irányába, majd a kezébe nyomta a repülőjegyet. Negyed óra… negyed óra, visszhangzott a fejemben a nő hangja. Ennyi időm maradt, és örökre elveszítem.

- Kérlek, ne menj el, én szeretlek, jobban mint bárki mást ezelőtt – kaptam a keze után, amit ez alkalommal nem lökött el magától. Hagyta, hogy bőröm összeérjen az övével. Hirtelen jóleső bizsergés járta át a testem.

- Már mondtam, hogy nincs más választásom – ismételte el már említett szavait, én pedig nem bírtam tovább állni, úgyhogy leültem a mellette lévő székre. Még mindig szorítottam a kezeit, reménykedve, hogy így magam mellett tarthatom. Csak ültünk egymás mellett néma csendben, miközben a feje egy ideje már ez én vállaimon pihent. Olyan nyugodt és békés volt az egész, mintha nem épp most készülne kilépni az életemből.

- Az 520-as Atlantai járat utasait kérjük, kezdjék el a felszállást – szakított ki a kis világomból egy unott és rideg gépies hang. Kelly abban a pillanatban összerándult, amint a hangosbemondó megszólalt.

- Hát itt az idő – emelte fel a fejét, és csak nézett ki a semmibe. Hirtelen felállt és maga után kezdte húzni a táskáit. Csak ment és ment, de hirtelen megállt és visszafordult. Otthagyta minden cuccát a terminál közepén és visszasietett hozzám. Átölelt pont úgy, mint régen és a fülembe suttogta, hogy szeret.

- Nagyon szeretlek – ezek után közelebb hajolt és egy gyenge, fájdalmas csókot lehelt ajkaimra. Éreztem, ahogyan a meleg könnyei végigfolynak arcán, és ahogy beleremeg abba, hogy ilyen közel van egymáshoz a testünk. Amikor elváltunk egy pillanatig még állt némán, csukott szemmel. De akkor hirtelen megint megszólalt az, az átkozott bemondó.

- Az 520-as Atlantai járat utasait kérjük, fejezzék be a beszállást – Kells abban a pillanatban eszmélt fel és rohanva lépkedett a kapu felé. Az alakja kezdett egyre kisebb és kisebb lenni, végül teljesen elvesztettem a tömegben.

Még megvártam, míg felszáll a gép, hátha Kelly meggondolja magát és mégsem megy el, de nem így lett. Láttam, ahogyan elrepül, hogy egyre távolodik tőlem, végül már csak akkora volt, mint egy kismadár. Aztán már a madárka is köddé vált.